2012. december 30., vasárnap

Ranya Paasonen: A nap állása

„minél erősebben süt a nap, annál világosabb lesz a hajam, és annál kevésbé tartozom Egyiptomhoz, és minél gyengébben süt a nap, annál sötétebb lesz a hajam, és annál kevésbé tartozom Finnországhoz” Ezzel a szimbolikával fejezi ki a szerző, hogy két hazája közül egyikben sem érzi otthon magát. Kétnemzetiségűként folyamatosan keresi identitását, és úgy tűnik, csak hozzá hasonló helyzetben levő emberekkel (például Finnországban élő indiai szomszédjával) tudja megértetni magát.

A többnemzetiségű családokhoz többféleképpen lehet hozzáállni. Lehet úgy, mint egy amerikai ismerősöm, aki arra biztatott minket, hogy kizárólag külföldi férjet keressünk magunknak, mert az ilyen házasságokból született gyerekek garantálhatják egyedül a kultúrák közötti megértést (ehhez képest neki nem volt gyereke). A másik változat szerint a vegyesházasságokból született gyerekek elveszettek, félnyelvűek (vagyis egyik nyelvet sem beszélik tökéletesen) és általában szenvednek a helyzetüktől.

Ranya önéletrajzi regénye látszólag a második nézetet támogatja. De ha jobban belegondolunk, mit is jelent a több kultúrához tartozás? A mai globalizált világban egy japán és egy magyar gyereket ugyanolyan kulturális hatások érnek a rajzfilmeken, interneten, de akár hétköznapi használati tárgyakon keresztül. Ugyanakkor sokszor tapasztaltam, hogy a mai huszonéveseknek nehéz egy hullámhosszra kerülniük egy olyan emberrel, aki a rendszerváltás előtt nőtt fel. Sőt, akár társadalmi osztály vagy életforma is okozhat különbségeket: velem egyidős emberek is gyakran értetlenül hallgatják, hogy gyerekkoromban kerekes kútból húztuk a vizet és fürdőszoba híján a konyhában fürödtünk lavórban.

Ranya az identitásválságát multikulturális családjának tudja be; számára apja egy általánosított Egyiptomot, anyja egy ugyanúgy sztereotipizált Finnországot jelent. Ezek azoinban csak fogalmak, amelyekre rávetíti egyéni útkeresését; a kultúra (főleg a valójában legkevésbé sem egységes „nemzeti kultúra”) nem jelöl ki egyértelmű utakat, és pláne nem teszi lehetetlenné, hogy egy másik „nemzeti” kultúrával összekombinálva tegyük saját identitásunk részévé.

2012. december 29., szombat

Jó embert keresünk (Vígszínház)

Szecsuánban (a darab szerint és a valóágban is) élnek férfiak és nők is. A színpadon azonban egyetlen színésznő jelenik meg: Eszenyi Enikő. Az összes többi női szerepet férfiak játsszák: néhányuk kettős szerepben férfit is alakít, de pl. Lukács Sándort kizárólag egy termetes asszonyságként látjuk a darabban. Ennek a megoldásnak különböző motivációi lehetnek, pl. gázsit spórolni a kevesebb színész foglalkoztatásával, vagy ezzel is rárímelni a darabban meglevő nemi szerepcserére. Mindettől persze simán játszathatták volna színésznőkkel a férfi szerepeket. Csak persze az kevésbé lenne vicces vagy formabontó, míg a tűsarkúban tipegő kigyúrt pasik látványán továbbra is jót derül a magyar közönség, a rendező pedig ezzel bizonygathatja modernitéását.

Köztudott, hogy a klasszikus darabok többségében jóval több a férfi, mint a női szerep, ráadásul az utóbbiak többsége csak bizonyos életkorú és külsejű színésznőkhöz passzol. Amikor tehát azt a kevés meglevő női szerepet is férfi színészekkel játszatják (miközben jóval ritkább, hogy férfi szerepet nő alakítson), további munkáktól fosztják meg a színésznőket. Így az öncélú nemi határátlépések a színpadon hozzájárulnak a nemek közti egyenlőtlenségek fennmaradásához vagy akár erősödéséhez a színházi szakmában.

2012. december 24., hétfő

Szamszára

A film egyik visszatérő motívuma a tömeg. Felhőkarcolók között száguldozó autók, hajlongó muszlim zarándokok, dísszemlén masírozó katonák, bikiniben riszáló transznők – mind fájdalmasan egyforma. A kínai gyárban sárga egyenruhás egyforma munkások egyforma mozdulatokkal egyforma vasalókat gyártanak. És ami a legvisszataszítóbb: háziállatainkat is uniformizált tömeggé változtattuk.

Persze nem mindenkinek adatott meg a döntés, hogy beleilleszkedjék-e a tömegbe. Egy munkáscsalád gyermeke jó eséllyel gyárban fog dolgozni, ahol pedig az egyenruha éppúgy alapkövetelmény, mint a gépiesen egyforma mozdulatok. A muszlimnak hite írja elő a mekkai zarándoklatot, és ennek részeként kénytelen együtt sodródni a Kába Köve körül örvénylő tömeggel; a dubai asszonyok sem dönthetnek arról, akarnak-e fekete burkát viselni. Számomra sokkal megdöbbentőbb, hogy akiknek lehetősége volna eltérni és/vagy elhúzódni a tömegtől, gyakran mégsem teszik. Többezer emberrel aerobikoznak együtt a fitness napon; az aktuálisan divatos cuccokat vásárolják, amitől külsejük és lakásuk pont olyan lesz, mint a többieké; egyesek még a sebészkés alá is befekszenek, hogy megfeleljenek egy szűken definiált szépségideálnak. Abban a pár dologban is, ami felől szabadon dönthetnének, inkább követik a többséget.

A film elején készülő mandala az életet sokszínűnek, változatosnak mutatja. Ha azonban az emberek a tömeget és a trendet követik, az élet mandalája kifakul és unalmassá válik.

2012. november 29., csütörtök

A Szent Johanna Gimi 4.

Ahogy a szerelmek és balhék történetét olvassuk, könnyen elsikkad, hogy az egyik főszereplő kőkemény zaklatás áldozata. Pedig azokért, amiket bosszúvágyó ex-barátja csinál – tulajdon megrongálása, sőt fizikai erőszak – haladóbb országokban simán eljárás indulhatna ellene. Itt azonban még a tanárok sem lépnek közbe egészen addig, amíg verekedésre nem kerül a sor a zaklató és Virág aktuális barátja között, azt a többiek le nem filmezik és föl nem teszik a youtube-ra. A tanárokat a jelek szerint akkor is jobban érdekli az iskola jó híre, mint az áldozat támogatása, mert őt még csak egy megbeszélésre se méltatják.

A sztorit olvasva sajnos nagyon is realisztikusnak éreztem, hogy egy magyarországi tanár előbb értesül az iskolájában folyó zaklatásról vagy erőszakról az interneten keresztül, mint saját megfigyelései által. A pedagógusok megdöbbentően kevés figyelmet fordítanak a zaklatásra, bullyingra és társaira. Sokan egy kézlegyintéssel elintézik, hogy á, ez csak gyerekes csúfolódás (figyelmen kívül hagyva, hány gyerek lesz emiatt öngyilkos vagy depressziós, vagy akár marad ki az iskolából), mások nem mernek fellépni az erőszakos diákok ellen, nehogy a szüleikkel gyűljön meg a bajuk. A többség azonban valószínűleg észre sem veszi, milyen dinamikák működnek a diákok között.

Most zajlik a 16 Akciónap a Nők Elleni Erőszak Ellen, és ilyenkor mindig posztolok valamit ebben a témában. A mostani blogbejegyzésem a tanároknak, szülőknek és fiatalokkal foglalkozó más felnőtteknek szól. Arra kérném őket, tartsák nyitva a szemüket és a szívüket, hogy segítségére tudjanak sietni azoknak a valóságos tinédzsereknek, akik a kortárs csoporton vagy akár az iskolán belül válnak zaklatás vagy erőszak áldozatává.

2012. november 25., vasárnap

Thomas Bernhard: Heldenplatz (Kamra)

An Anschluss 50. évfordulójára írt darabban egy zsidó család tagjai lamentálnak az ország állapotáról. Hogy még mindig mekkora az antiszemitizmus, meg egyáltalán. Eközben ők maguk is folyamatosan sztereotípiákkal dobálóznak az osztrákok más csoportjairól: a linziek tiszta gáz, a felső-ausztriaiak bumburnyákok, és én ugyan szóba nem állok senkivel, aki Grazból származik.

Senkinek sem új, hogy a kisebbségeken belül ugyanúgy megy a kirekesztés, mint a többségen belül. Nemrég egy netes meleg fórumon valaki negatívan nyilatkozott a selypítve beszélő lányos meleg fiúkról (bár én magam ezt a vonást inkább filmes vagy színpadi megjelenítésükben szoktam tapasztalni, mint a való életben), majd miután többen megkritizálták ezért, közölte, hogy ja, feminista bölcsészekkel el se kezd vitatkozni. De ez csak egy jellemző példa a sok közül. És nem az a baj, hogy a kisebbség tagjainak is vannak sztereotípiái. Hanem az, hogy ez nem tudatosul, és ugyanolyan kategorikus kijelentéseket teszünk másokról, amelyek miatt felháborodunk, ha ők mondják rólunk. Egy kicsit több kell ide, mint a „ne ítélj és ne ítéltess” vagy a „ha mi nem fogadunk el másokat, hogy várhatnánk, hogy ők elfogadnak minket?” Az kell, hogy tudatosan átgondoljuk az értékrendünket és a sztereotípiáinkat, mielőtt bárkit is dobozokba helyeznénk.

2012. november 17., szombat

Michael Sandel: The moral side of murder

http://www.youtube.com/embed/kBdfcR-8hEY

A harvardi prof órakezdő feladatként elgondolkoztató példát vet fel. Villamosvezető vagy, egy domboldalon száguld le a villamos és elromlik a fék. (Franknek már eleve a szituáció elképzelése nehézséget okozott, de biztos nem járt még Lisszabonban.) Előtted a síneken 5 ember dolgozik: ha beléjük rohansz, biztosan meghalnak. Egyetlen dolgot tehetsz: ha elfordítod a kormányt (az még működik), letérsz a másik sínre, ahol csak egy ember halálát fogod okozni. A kérdés: elfordítod-e a kormányt, miért/miért nem?

A diákok persze különböző magyarázatokat adtak a döntésükre. Akik elfordítanák (a többség) azzal érveltek, hogy inkább egy ember haljon meg, mint öt. Egy fiú, aki nemmel válaszolt, úgy érvelt: veszélyes ideológia, hogy a többség érdekében elpusztítható a kisebbség, a népirtásokat is ezzel szokták indokolni.

Én kétfajta választ hiányoltam a kérdésre. Az egyik: azért nem fordítanám el a kormányt, mert nincs jogom dönteni más emberek (és mellesleg szerintem más állatok) életéről vagy haláláról. Ha a szellemek úgy rendelték, hogy az öt ember haljon meg, milyen jogon lépek közbe? Meglep, hogy egy amerikai, ráadásul multikulturális közegben senkinek nem jutott volna eszébe ez a gondolat (a szellemeket esetlegesen Istennel/J-h-v-val/Allahhal stb. behelyettesítve); talán csak nem mondták ki, nehogy fatalistának gondolják őket.

A másik válaszom: kiordítanék a villamosból az 5 embernek, hogy meneküljenek! Nem biztos, hogy sikerül nekik, de én mindent megtettem a megmentésükre anélkül, hogy valaki mást szándékosan veszélybe sodortam volna. (Jó, nekem is hosszas gondolkodásba telt ez a változat, éles helyzetben talán nem jutna eszembe, bár akkor valószínűleg a kormányt elfordítani sem). Ha valaki az előadóban felhozza ezt az alternatív megoldást (ahogy egy későbbi példánál egy srác tett is ilyesmit), a prof valószínűleg azzal reagálna, hogy „you’ve ruined my philosophical point.” Pedig pont hogy nem. Hiszen itt az történt, hogy felkínáltak két alternatívát, és az emberek annyira csak ezekben tudtak gondolkodni, hogy eszükbe sem jutott: van harmadik (vagy akár negyedik, ötödik) lehetőség. A villamosvezetőéhez hasonló helyzetben könnyű azzal érvelni, hogy morálisan egyik opció sem volt elfogadható, de megpróbáltuk a kisebbik rosszat választani. Pedig az igazság az, hogy az illető talán bele se gondolt: létezhet olyan megoldás, amit ugyan tudatosabban kell keresni, viszont erkölcsileg elfogadható.

2012. november 14., szerda

Fiáth Titanilla: Börtönkönyv - könyvbemutató

A könyvbemutató során a két börtönpszichológusnak feltettem egy kérdést a börtön hatalmi rendszerében elfoglalt helyükről. A válasz: a börtön hatalmi rendszere nem olyan egyértelmű, nem arról van szó, hogy a nevelők/őrök/stb. ellenőrzik/irányítják a fogvatartottakat. Például a rabok különböző trükkökkel olykor kizsarolják, hogy másik zárkába vagy akár másik intézménybe helyezzék őket.

Ez a válasz szerintem erősen összekeveri a dolgokat. Attól, mert valaki ellenáll a hatalmi rendszernek, az a rendszer még működik; Sophie Schollék röplapoztak ugyan, de attól még Hitler maradt hatalmon, és a nők bizonyos foglalkozásokból való kirekesztése a XVIII-XIX. századokban nem szűnt meg attól, hogy egyes nők férfinak tettetve magukat művelni tudták őket. Sőt, pont azért volt szükség a röplapokra illetve az álcázásra, mert ők a hatalmi rendszerben elnyomott helyet foglaltak el. Ha a rabok szabadon dönthetnének börtönbeli életük körülményeiről, nem lenne szükségük trükközésre.

Elég bizarr, hogy pont a börtönnel kapcsolatban hangzik el egy ilyen válasz, amelynek hatalmi rendszer-jellege meglehetősen nyilvánvaló. Az a tapasztalatom azonban, hogy mi magyarok (a külföldieknél mást tapasztalok, igaz, nem-magyar ismerőseim többségére jellemző a feminista vagy emberi jogi szemlélet) nehezen ismerjük be, hogy egyes hatalmi viszonyokban mi vagyunk fölül. Az Élő Könyvtár képzésen volt egy gyakorlat: írjuk le azokat az identitásainkat, amelyek szempontjából kisebbségnek, majd azokat, amelyek szempontjából többségnek számítunk. Akikkel egy csoportban voltam, hajlamosak voltak azt mondani, hogy egyetlen többségi identitásuk sincs. Amikor említettem nekik párat (pl. fehér, középosztálybeli, iskolázott stb.), tiltakoztak, mondván, hogy de ez az ő életükben nem játszik szerepet. Pedig pont erről van szó: annak, aki a másik csoporthoz tartozik (pl. ez esetben roma, munkásosztálybeli és/vagy írástudatlan) igenis számít. A hatalmi helyzet azzal a kiváltsággal jár együtt, hogy nem kell tudatosan foglalkozni az identitásoddal: heteróknak nem kell coming outolni, a cisz nőnek azon gondolkoznia, hogy mit jelent számára nőnek lenni, vagy a fehérnek azt latolgatnia, hogy bőrszíne mennyiben befolyásolja esélyeit a munkaerő-piacon. Persze azért az lenne az ideális, ha az emberek a többségi vagy hatalmi helyzetükkel is tisztában lennének. Addig ugyanis nem fogják tudni megérteni az alárendelt viszonyban levő emberek viselkedését és érzéseit - márpedig egy börtönpszichológustól például szerintem ez alapkövetelmény.

2012. november 11., vasárnap

A földműves álma

***SPOILER***
Knut 50 éves korára tudta meg, hogy furcsa problémájának neve is van (transzszexualitás) és megoldható (nemváltó műtét útján). Az orvos azonban, akitől segítséget kérne, nem támogatja a hormonkezelést és a műtétet, mert szerinte Knut egészségi állapota ezt nem engedi meg. Knut felháborodottan sétál ki a rendelőből azzal, hogy „heteroszexuális kezelést” kapott, és ragaszkodik egy „hermafrodita” orvoshoz (ilyet viszont a svéd tanyavilágban nincs túl sok esélye találni).

Felmerül az önrendelkezés jogának kérdése. Miért nem mindegy az orvosnak, hogy Knut nemet vált-e vagy sem? Lehet, hogy ebből valóban egészségügyi problémái származnak (bár pusztán életkoránál fogva nem kellene; ismerek olyan, aki 50 fölött váltott nemet), de ha ő ezt tudja és bevállalja azért, hogy nőként halhasson meg, mi joga van az államnak és az egészségügynek visszatartani őt ettől? Mindannyian tudjuk, hogy az élet bizonyos döntései kockázatokkal járnak: hogy csak a legszimplábbat mondjuk, a legegészségesebb nő terhességéből is fakadhatnak olyan komplikációk, amelyek életre szóló egészségügyi problémákhoz vezetnek. Mégse látni olyan plakátokat – a hullákkal díszített cigisdobozok mintájára – hogy „a terhesség súlyosan veszélyezteti az ön és leendő gyermeke egészségét”, és az orvosok általában csak akkor beszélik le a nőket a szülésről, ha a leendő gyermek károsodna, sőt jellemzően nem sorolják fel nekik a terhesség összes lehetséges komplikációját.

Mindez ugyanis nem arról szól, hogy megfelelő tájékoztatás után az egyén szabadon dönthessen saját életéről, hanem arról, mi az érdeke az államnak. Az mindenképpen, hogy több gyerek szülessen, de (visszatérve Knut történetére) az is, hogy minél kevesebbet kelljen egészségügyi ellátásra költenie. Ezért nem szokták az államok támogatni azokat a helyzeteket, amikor – egy transznemű ismerősöm szavaival élve – „egy egészséges testet megbetegítenek”, vagyis műtéteket és hormonkezelést hajtanak végre egy olyan emberen, aki testileg elfogadhatóan működik ezek nélkül is. Nem véletlen, hogy a nemváltás TB-finanszírozására irányuló kampányok fő érve: ha valaki nem élhet az általa választott nemű testben, az depresszióhoz és egyéb lelki betegségekhez vezethet, és hosszú pszichiátriai kezelést igényel. Az állam (mármint az az állam, ami foglalkozik a pszichiátriai betegségekkel, tehát nem a miénk) erre – remélhetőleg – kikalkulálja, hogy egy darab nemváltó műtét kevesebbe kerül neki, mint egy ember élethosszig tartó pszichiátriai kezelése, és gyorsan változtat a szabályozáson.

Szóval lehetnek szép ideáink az emberi jogokról, de ezek egy modern (posztmodern?) államban csak akkor érvényesülhetnek, ha anyagi hasznot is hajtanak.

2012. november 6., kedd

Vas Maya: Kapcsolatok szivárványa

Olvasom az interjúkat meleg és leszbikus emberekkel. A férfi interjúalanyok felét ismerem, a nőket egy kivétellel mind. Elgondolkozom: hogyhogy minden ilyen kötetben és cikkben ugyanaz a pár ember ad interjút? Persze nyilván belejátszik, hogy mint Maya, mások is LMBT egyesületeken keresztül találnak interjúalanyokat. (Ez önmagában elég ironikus: Hollandiában vagy Svédországban bármely átlagember ismerne ennyi meleget. Persze ott azt sem értené senki, minek kell interjúkötetet megjelentetni melegekkel – ennyi erővel készülhetne ilyen kötet buszsofőrökkel vagy vörös hajú emberekkel is.) Megpróbált olyan „különlegességeket” is keresni, mint vallásos meleg, gyereket nevelő leszbikus pár vagy olyan ember, aki 50 fölött kezdte el megélni saját neme iránti vágyait, és ezekből nyilván még kevesebb van, aki látható. Mégis jelent valamit, hogy pl. az én kutatási felhívásomra is több aktivista vagy „látható” meleg jelentkezett, mint „egyéb”. Sőt, a nem-aktivista embereknél azt tapasztalom: nem feltétlenül azért nem beszélnek a környezetükben a melegségükről, mert szégyellik vagy félnek a reakcióktól, hanem egyszerűen nincs rá igényük.

Ken Plummer azt írja a Telling Sexual Stories című könyvében, hogy az emberek több okból mesélik el szexualitásukkal kapcsolatos történeteiket másoknak: feszültségoldásból (kibeszélni a titkot), terápiás célból vagy a közjó érdekében. Aktivisták esetében az utolsó biztos közrejátszik, noha néhányuknál a másodikat is felfedezni vélem. Viszont kell egyfajta politikai tudatosság, hogy az ember úgy gondolja, mások segítése érdekében nyilvánossá kell tennie a történetét; vagyis a nem-aktivista „átlagmeleg” esetében ez nem játszik. De mi van a kibeszéléssel mint önsegítő eszközzel? Lehet, hogy erre nincs igényük. Plummer egy nyugati társadalomban és –ról írta a könyvét, amelyben a titkok kibeszélése (gyónás, terápia vagy akár tévés talkshow-k formájában) bevett módja a feszültségoldásnak. Nálunk talán kevésbé van ez meg; a szocializmusban biztos, hogy nem volt jó ötlet titkainkat megosztani másokkal, mert könnyen megüthettük a bokánkat miatta. Talán ez maradt meg bennünk: amit nem mondunk el, abból nem lehet bajunk. Számos azonos nemű pár él együtt teljes nyíltsággal, de nem mondják ki magukról, hogy melegek. Így nem kell konfrontálódniuk, kevésbé nyújtanak támadási felületet, szép csendben belesimulnak a tapétába. Így maradnak továbbra is láthatatlanok a melegek, és ezért van, hogy 25 évvel a Vadnarancsok után még mindig lehetnek olyanok, akik interjúkötetekből szerzik ismereteiket a melegvilágról.

2012. október 31., szerda

A lelkész felesége

Ez a film egyike annak a nem kevés történetnek, amelyben egy férjezett, 40 környékén járó nő hirtelen beleszeret egy másik nőbe és felrúgja miatta korábbi életét. A jelenség nemcsak a filmesek fantáziájának terméke: én is többeket ismerek, akik leszbikus (vagy meleg) életüket házasság után, már tizenéves gyerekek mellett kezdték el. A közelmúltban azt hallottam egy szexológustól, hogy 40-es nőismerősei gyakran arra jutnak, hogy csalódtak a férfiakban, viszont még szexuálisan aktív korban vannak, ezért „leszbikusok lesznek.”

Nekem ez a megfogalmazás erősen problémás, különösen egy szexológus szájából. Úgy tünteti fel ugyanis a leszbikusságot, mint egyfajta menekülést olyan nőknek, akik csalódtak a heteró kapcsolatokban. Én személy szerint azt gondolom, hogy egy olyan nő, aki semmi szexuális vágyat nem érez más nők iránt, nem lesz leszbikus pusztán azért, mert csalódott a férfiakban (és egyáltalán, van olyan 20 év fölötti heteró nő, aki sose csalódott a férfiakban??) Arról nem is szólva, hogy a szexológusnő alapból „leszbikus”-nak definiálja ezeket a nőket, pusztán azért, mert most éppen nőkapcsolatuk van. Az én tapasztalataim szerint ők maguk viszont nagyon gyakran nem használják magukra a „leszbikus” szót, éppen heteroszexuális múltjuk miatt; vagy biszexuálisként hivatkoznak magukra, vagy teljesen elvetnek mindenfajta kategorizálást. A szexológus tehát helyből megszegte az LMBTQ emberekkel foglalkozó segítő foglalkozások egyik alapszabályát: soha ne nyomjunk rá emberekre kívülről kategóriákat.

Számos oka lehet annak, hogy valaki csak 30 vagy akár 40 fölött kezd el azonos nemű partnert keresni. Ismerek olyanokat, akik éveken át viaskodtak homoerotikus vágyaik elfogadásával, a vallásba vagy átnevelő terápiába menekültek segítség reményében. Olyan férfit is ismerek, aki annyira vágyott gyerekekre, hogy belement egy heteró házasságba, és csak akkor lépett ki belőle saját vágyait megélni, amikor gyerekei már felnőttek. A most 40-es és idősebb nőknél azonban tapasztalatom szerint nem ez a fő ok. Egyszerűen amikor ők felnőttkorba léptek, annyira nem volt benne a leszbikusság a közbeszédben, hogy csak meglehetősen privilegizált helyzetben levő – mondjuk művészvilágban mozgó vagy Nyugaton járt – nők tudtak arról, hogy ilyen opció is létezik. Ráadásul (ezt már nem ezek az ismerőseim mondják, hanem én feltételezem) a rendszerváltás környékén még nem volt szó olyasmiről, hogy egy nőnek is élveznie kell a szexet. Az én szexuális felvilágosításomban biztosan nem szerepelt semmi az orgazmusról (sőt, mintha az is elhangzott volna, hogy „a nőknek ez nem olyan kellemes, de a férfiak szeretik”). Az elmúlt években viszont a média, a női magazinok, az önismereti csoportok, az internet felfedezték a nők szexuális vágyait; most már törekedni kell az orgazmusra, és akinek nem sikerül, az valamilyen módon „defektes”. A 40-es feleség tehát egyrészt felfedezi, hogy neki is vannak szexuális vágyai, amelyeket eddig esetleg elfojtott, és ezek felszínre bukkanásával a nők iránti vonzalmak is tudatosulhatnak. Másrészt a férj, aki jó eséllyel nem változtatott szexuális technikáin az elmúlt 20 év során (mert arról mintha kevesebb cikket látnék férfiaknak szóló magazinokban és netes cikkekben, hogy milyen módon elégítsünk ki egy nőt), azokkal valószínűleg nem fogja eljuttatni feleségét az újonnan „felfedezett” orgazmushoz. A nő tehát más partner után néz, és ha megvan benne a saját neme iránti vágy (amint hitem szerint az emberek többségében valamilyen mértékben megvan), könnyen lehet, hogy ez az új partner nőnemű lesz.

2012. október 30., kedd

True Blood, Szent Johanna Gimi és társaik

Rá kell jönnöm, hogy ezeknek a történeteknek nem én vagyok a célközönsége. A szerzők célja láthatóan az, hogy az olvasó azon drukkoljon, összejön-e Reni Cortezzel, vagy azt latolgassa, melyik szexi vámpír vagy vértigris lesz Sookie pasija. Én vagyok a renitens, aki azt reméli, hogy Sookie végül észrevesz és értékeli az őt (a szó valódi értelmében) támogató Samet, Reni pedig a tök penge (és szerintem Corteznél ezerszer vagányabb) Arnoldot. De sajnos valószínűtlen, hogy az én forgatókönyvem valósul meg a sorozat végére (különösen Arnold esetében, akit asszem a 4. kötet után ki is írtak a sztoriból). A szexi macsók még mindig több támogatásra számíthatnak a (női) olvasóktól, mint az empatikus, érzelmes férfiak, akik nem próbálnak mindenáron megfelelni az előírt nemi szerepüknek.

Ez nemcsak azért gáz, mert egy idő után csalódom a könyvsorozatban és nem olvasom tovább. Hanem azért is, mert az olvasók ízlését az ilyen könyvek erősen befolyásolják (ez halmozottan igaz Leiner Laura tini olvasóira). Belőlük lesznek aztán azok a nők, akik az ideális kapcsolatot szexi macsóktól várják. Persze csalódni fognak, de egyben a rájuk hajtó pasiknak is megnehezítik, hogy kilépjenek a hagyományos férfi szerepből.

2012. október 9., kedd

Dan Savage: The Kid

Dan és párja, Terry, nyílt örökbefogadásban gondolkodnak. Dan azonban eltűnődik: melyik biológiai anya választana egy meleg párt örökbefogadónak? Hosszas gondolkodás után elképzeli a lehetséges örökbeadót: egy tizenéves lányt, akit konzervatív keresztény szülei olyan szinten elnyomnak, hogy gyerekét se engedik elvetetni, ezért a lány lázadásból buziknak adja a kicsit, hogy jól keresztbe tegyen nekik.
Persze nem spoiler, hogy az őket kiválasztó biológiai anya egyáltalán nem így gondolkodik. Ami viszont érdekes: miért ez az egyetlen lehetőség, ami Danben fölmerül? Miért feltételezi, hogy minden heteró örökbeadónak számít az ő melegségük és nem mondjuk olyan szempontok alapján választja őket, hogy rokonszenves környéken laknak vagy megfelelő intellektuális környezetet biztosíthatnak a gyereknek?
Nagyon könnyű azt feltételezni, hogy minden heteró valamilyen szinten homofób. Nem meglepő, hiszen ha mi magunk küszködünk az internalizált homofóbiával, feltételezzük, hogy ők is internalizálták ugyanazt. Ám ha belegondolunk, egy heteró simán leélheti úgy az életét, hogy a melegség témájával nem foglalkozik, mert mondjuk nincsenek olyan élményei vagy ismerősei, amik/akik miatt kellene. Vagy az is lehet, hogy maga is kritikusan áll hozzá a homofób diskurzusokhoz, esetleg egy konkrét tapasztalat készteti arra, hogy felülvizsgálja korábbi sztereotípiáit. Ha mi magunk le tudjuk küzdeni magunkban a homofób elképzeléseket, miért nem feltételezzük ugyanezt a képességet a heterókról is?

2012. október 3., szerda

Tony Kushner: Angyalok Amerikában

***SPOILER***

"Ti még nem tudjátok, mi jön. Ti még csak a félelmeiteket látjátok." Tóni barátom szerint ez egy fenyegető mondat és a politikai helyzet alakulására utal. Szerintem viszont, minthogy a szerző egy AIDS-beteg férfi szájába adja a fentieket, aki minden szenvedés ellenére vissza akar térni a mennyországból a földre, ennek pontosan az ellenkezőjéről szól. Arról, hogy a jövőt sokkal félelmetesebbnek látjuk most, mint amilyen valójában lesz. A darab happy endje ugyanezt sugallja: a csoda bármikor bekövetkezhet, ha kicsit rásegít mondjuk egy tollboás, aranyszívű ápolófiú.

Nekem ez a két mondat több szempontból is rezonál. Egyrészt eszembe jutott HIV-pozitív barátom, aki a tavalyi év során többször volt kórházban, ráadásul nem volt állása, és a magyar munkahelyi diszkriminációt ismerve tartottam tőle, hogy nem is lesz. Ehhez képest most már van, és egészségileg is köszöni, jól érzi magát. De szól ez a két mondat a saját életemről is: a félelmeimről, hogy miből fogok élni, ha lejár az ösztöndíjam és/vagy befejezem az egyetemet. Pedig annyira gyorsan változik a világ, hogy ezt senki sem láthatja előre. Lehet, hogy pont a legjobb pillanatban jön majd szembe a lehetőség.

Ez persze nem azt jelenti, hogy nincs A, B, C, D és még nemtomhány tervem a jövőre. De megpróbálok kevésbé félni tőle. Elvégre akkor már 5 diplomával csak nem maradok munka nélkül. (Az éhenhalás persze nincs kizárva, ha netán ez a munka az oktatás területén lenne...)

2012. szeptember 13., csütörtök

A kölyök

***SPOILER***

A főszereplő Russnál megjelenik egykori 8 éves énje, Rusty, és csalódottan látja, hogy gyerekkori álmaiból semmi nem vált valóra: nem lett pilóta, nincs se felesége, se kutyája. A happy end akkor jön el, amikor összetalálkoznak a még 30 évvel későbbi énjükkel, aki éppen családjával és kutyájával száll be egy piros repülőgépbe. Vagyis Rusty emlékeztette Russt egykori álmaira és ő nekivágott, hogy megvalósítsa őket.

Ez mind nagyon szép, de feltételezi, hogy a gyerekkori álmok egyrészt megvalósíthatóak, másrészt tényleg ezeknek a megvalósítása a fontos. Én például sokat ábrándoztam arról, hogy találkozom Gerald Durrellel, de fizikai valójában ez már elég esélytelen. Ami pedig az életem konkrét folyását illeti, nem igazán voltak álmaim. Egy olyan gyereknek, akinek küzdenie kell, hogy túléljen még egy napot, nem szárnyalhat el nagyon a fantáziája. Nekem már az is elérhetetlen ábrándnak tűnt, hogy valaha barátaim legyenek. Arra meg gondolni sem mertem, hogy egyszer olyasmit fogok tenni, amivel hasznot hajtok a társadalomnak, mert ilyesmire egy gyerek nem gondol; most mégis úgy érzem, ez az egyik legnagyszerűbb dolog, amit elértem. A másik természetesen a párkapcsolatom, amire még gondolni sem mertem huszon-akárhány éves koromig, annyira elérhetetlennek tűnt. Sose hittem volna, hogy valaha ennyire szeretni fognak - még most is alig hiszem el.

Tehát mielőtt búskomorságba esünk azon, hogy nem valósítottuk meg gyerekkori álmainkat, azért kérdezzük meg magunktól: biztos érdemes lett volna-e ezeket megvalósítani, és nem értünk-e el olyan dolgokat, amelyek ezerszer fontosabbak.

2012. szeptember 10., hétfő

Orhan Pamuk: The Museum of Innocence

A butikoslány Füsun elmeséli szeretőjének, Kemalnak, hogy bakfis kora óta zaklatják a férfiak: az apa haverjaitól kezdve, akik 13 évesen letaperolták a kártyapartik során, az utcán rátapadó és beszólogató HMCS-ken keresztül a vásárlókig, akiknek udvarlását a főnöke utasitására el kellett fogadnia, hiszen pénzt hoznak a konyhára. Kemal első reakciója pedig a féltékenység, és arról kezdi faggatni Füsunt, hogyhogy egyik férfinak se adta be a derekát.

Az egy dolog, hogy a féltékenységnek van-e létjogosultsága egy kapcsolatban. De itt ráadásul az esetek többségében Füsun egyáltalán nem kivánta az őt üldöző férfiak udvarlását. Kemal azonban nem érzékeli a szexuális zaklatás fogalmát, ahogy a heteró férfiak többsége sem. Nem tudják elképzelni, hogy egy nőben félelmet, undort, sőt traumát kelthet az ilyen viselkedés. Ha megkérjük őket, hogy képzeljék magukat a zaklatott helyébe, váltig állitják, hogy ők bizony élveznék a kitüntetett figyelmet. És valószinűleg igy is lenne, hiszen ők biztosak szoktak lenni abban, hogy meg tudják védeni magukat, egyrészt fizikai erőfölényük, másrészt privilegizált társadalmi helyzetük miatt. Maximum a homoszexuális zaklatás kelthetne hasonló érzést bennük, de azt meg elütik azzal, hogy tök más helyzet, ha valaki nem ahhoz a nemhez vonzódik.

Ha valaki netán elgondolkozott azon, miért van, hogy a nők elleni szexuális erőszak és zaklatás olyan ritkán kerül feljelentésre, és az esetek többségében az áldozat be se számol róla - hát részben ezért.

2012. augusztus 24., péntek

A cigányokkal van a baj!

A XII. kerületi Helyi Théma címlapján szerepel Choli bácsi roma író ezen kijelentése. Később az interjúban, amely a roma holokauszt-megemlékezés kapcsán íródott, ilyen mondatok szerepelnek, hogy "Minden cigány vagy betörő, vagy tolvaj, vagy gyilkos." "Velünk, cigányokkal az a baj, hogy nem tudunk a holnapra gondolni." "Hány cigány tanár van Magyarországon?" Vagyis ami történt, az a cigányok hibája volt, és ha újra megtörténik, megint az lesz.

A cikk olvastán Shane Phelan szellemes megállapítása jut eszembe, miszerint mindenki mindig úgy állítja be, mintha a kisebbségen múlna, hogy asszimilálódik vagy sem, a többség mindig azt támogatja, hogy igen. Pedig hát akármennyire is akar(na) asszimilálódni valaki, hogyha az intézményes és egyéni előítéletek nem engedik. Aki kisegítő osztályban végezte az iskolát, mert bőrszíne (és nem intelligenciája) alapján oda sorolták, abból nem lesz tanár. Meg abból se, akinek az iskola folyamatos trauma volt, mert az osztálytársai bántalmazták, a tanárok diszkriminálták a bőrszíne miatt. És van, aki azért nem gondol a holnapra, mert az semmi jót nem hozhat. Nyilván túl pesszimista lenne azt állítani, hogy egy roma embernek nulla az esélye a társadalmi felemelkedésre (és persze a romákon belül is nagy különbségek vannak ebben a tekintetben), de ha van is, tripla annyit kell dolgoznia érte.

Azon már meg se lepődünk, ha többséghez tartozó személyek nem veszik észre, hogy a diszkrimináció nemcsak egyéni szinten, hanem intézményes szinten is működik. De még nagyobb gáz, ha a kisebbség egyik, szakértőnek kikiáltott képviselője nyilatkozik így. (Most félretéve, hogy a magyar újságírókat ismerve nem vagyok 100% biztos benne, hogy Choli bácsi tényleg ezt mondta.) A romákat nem ismerő olvasó számára ő a szakértő: ha valaki, ő biztosan tudja az igazságot! És azáltal, hogy a kisebbségnek azon tagjait szólaltatja meg, akik saját előítéleteik foglyai, a média azokban is megerősíti a rasszizmust, akik amúgy nyitottak lettek volna meghallgatni a másik oldalt.

Rita Mae Brown: Rubyfruit Jungle – gender fantáziák

Molly egyik (nő) szeretőjének furcsa szokásai vannak: csak úgy tud elélvezni, ha közben arról fantáziál, hogy mindketten férfiak és férfivécében/fiúkollégiumban/satöbbi szedik fel egymást. Ugyanezen nő férfi szeretője viszont, kevéssé meglepő módon, arról fantáziál, hogy mindketten nők és partnernője az ő dús kebleire gerjed rá.

A szerző egyértelműen azt akarja illusztrálni, milyen szánalmasak a heterók, hogy ilyen fantáziajátékokra van szükségük a szexhez (szemben az „egészséges” leszbikus hősnővel, aki csak simán szeretkezik). A mai olvasó tekintheti a furcsa párt egzotikumkeresőknek vagy akár látens transzszexuálisoknak. Nekem azonban van két formabontóbb magyarázatom. Az egyik: mi van, ha a férfi és nő éppúgy nem mereven elhatárolható kategóriák, mint a homo- és heteroszexuális? Biológiailag tudjuk, hogy így van (lásd interszexuálisok), de ha nagyon megkapargatjuk a nemi identitást, azt találjuk, hogy szinte senki sem 100% biztos benne. Persze ez múlik azon is, hogy az extrém nemiszerep-elvárásoknak gyakorlatilag lehetetlen megfelelni, és ezt a bizonytalanságot kevesen fogalmazzák meg úgy, hogy „tulajdonképpen nő vagyok, de egy kicsit azt hiszem, férfi is.” Ennek ellenére például sok nő számol be arról, hogy gyerekkorában szeretett volna fiú lenni (a férfiak a fordítottjáról kevésbé, de ez szólhat a társadalmi nyomásról is). Ha egy kutató valahogy, valamikor kidolgozna egy módszert a nemi identitás nüanszainak a mérésére, kiderülhet, hogy ennek is megvan a maga Kinsey-skálája; azaz (majdnem) mindenki genderqueer, csak a többség nem tudja magáról.

A másik magyarázatom egyszerűen a szexuális gyakorlatról szól. A nő azért képzeli el, hogy férfi és farka van, mert aktív akar lenni a szexben, a női testről fantáziáló férfi pedig passzív. Egy heteró közegben ez csak úgy képzelhető el, ha a másik nemmel azonosulnak (beszéltem már olyan férfival, aki szexuális identitásválságba került azért, mert szereti, ha a felesége dildóval megdugja). A merev szerepleosztások a szexben gyakran válhatnak az élvezet gátjává. De ezeket egyelőre még leginkább a leszbikusoknak sikerült túllépni – heteróknál tabunak számít a szerepcsere (bár attól páran még gyakorolják), és a meleg férfiaknál is gyakori az aktív-passzív felosztás. Pedig nincs semmi rossz a kísérletezésben. Sőt, tulajdonképpen a fantáziálásban sem – amíg nem felejtjük el, ki van valójában mellettünk az ágyban.

2012. augusztus 14., kedd

Kristen Esterberg: Lesbian and Bisexual Identities

Kristen 5 évvel első interjúi után visszatért ugyanabba a közösségbe, és 13 korábbi interjúalanyával újra beszélgetett. Az érdekesség, hogy közülük többen is identitást váltottak: leszbikusból biszexuálissá vagy aszexuálissá lettek, illetve volt, aki leszbikusnak definiálta magát ugyan, de férfival élt. Ami még érdekesebb: ezeket az identitásokat többségük a közösségben nem vállalta fel, hanem hagyta, hogy továbbra is leszbikusnak gondolják. Mondjuk ez annyira nem is meglepő, ha belegondolunk, hogy a korábban lelkes leszbikus aktivista és közösségszervező, miután felvállalta férfi partnerét, 3 évig kapta a névtelen gyűlölködő leveleket.

Már egy korábbi bejegyzésben (Arlene Stein: Sex and Sensibility) írtam arról, mennyire intoleráns az LMBT közösség azokkal, akik látszólag átléptek a "biztonságos" heteroszexualitásba. Pedig ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy otthagyják magát a közösséget. A párom és én továbbra is aktívan tevékenykedünk az LMBTQ közösségben (ő talán még aktívabban, míg azelőtt); viselünk olyan meleg jelképeket, amiket az öntudatos melegek jelentős része félne magára venni a nyílt utcán; és amennyire csak tudjuk, próbáljuk nem azt sugallni magunkról, hogy heteró pár lennénk. Tudatosan nem élünk olyan heteró privilégiumokkal, mint a házasság. De mások számára a történet egyáltalán nem erről szól. Ahogy Kristen egyik interjúalanyával történt: mikor pasival jött össze, mindenki elfordult tőle, amikor ismét nővel, hirtelen keblükre ölelték. Közben az aktivizmusa vagy a meggyőződése nem változott, tehát a közösségben tényleg csak az számított, kivel bújik ágyba.

A fent említett bejegyzésben felmerült filmmel kapcsolatban nemrég azt mondta egy leszbikus ismerősöm: jó, van ilyen is, de nem erről kell filmet forgatni, hanem az igazi problémáról, ami a coming out. Pedig egyre több fiatal meleg számol be arról, hogy heteró közössége lazán veszi az előbújását, és semmiféle hátrány nem éri emiatt. Sok heteró közegben már szó van a melegségről, míg meleg közegekben a biszexualitás vagy a nem kizárólagos szexuális orientáció továbbra is tabu. Mintha az LMBT közösség vette volna át azokat az előítéleteket és merev identitáskategóriákat, amelyek a heteróknak legalábbis bizonyos köreiben már lejárt lemeznek számítanak.

2012. augusztus 13., hétfő

Rita Mae Brown: Rubyfruit Jungle



Molly és Leroy unokatestvérek és legjobb barátok, együtt nőttek fel. Kamaszkorukban azonban Leroy furcsán kezd viselkedni: kritizálja Mollyt, amiért az fiús játékokat játszik és motorozni szeretne ahelyett, hogy a frizurája és a csinos ruhák kötnék le az érdeklődését. Molly nem érti a dolgot: miért zavarja Leroyt, hogy ő mit csinál? De Leroy megmagyarázza: „mert ilyen dolgokat a fiúk csinálnak, és ha te is csinálod, akkor honnan tudom, hogy én fiú vagyok?”

A feminista írónő gyönyörűen belelát abba, mi vezeti a társadalom hatalmon levő csoportjait más csoportok korlátozásához: ezzel akarják bebiztosítani saját ingatag identitásukat. (Leroyról hamar ki is derül, hogy szexuális identitása finoman szólva bizonytalan.) A férfiak azért akarják a nőket mindenáron visszaszorítani a feleség- és anyaszerepbe, mert a társadalom változásaival elbizonytalanodtak a saját szerepüket illetően. Nyugaton emiatt alakulnak sorra a férfi önismereti csoportok, amelyek egy része nyíltan antifeminista retorikával próbálja megerősíteni a résztvevők identitását, mások különböző beavatási szertartásoknak és bátorságpróbáknak vetik alá őket, amelyek után igazi férfinak érezhetik magukat (ezek aranyos paródiáját láthatjuk a Hálószobák és előszobák című filmben). És ugyanez történik akkor is, amikor a heterók mindenáron keretek közé akarják szorítani a melegeket, nehogy véletlenül kiderüljön, hogy túlzottan hasonlítanak hozzájuk.

Persze queer szemmel nézve az ilyen stratégia enyhén szólva problematikus. Hiszen sem a férfi/nő, sem a meleg/heteró nem élesen elhatárolható és egymást kizáró kategóriák. De még ha valaki kizárólagosan az egyiknek vagy a másiknak gondolja magát, akkor is felmerül a kérdés: miért csak a másikkal szemben lehet meghatározni egy identitást? Egy férfi mondhatná például: én férfi vagyok, nekem ez ezt és ezt jelenti (pl. hogy szeretek motorozni, állva pisilek, nem szoktam sminkelni magam – hogy egy viszonylag sztereotip változatból induljunk ki). Vannak férfiak, akiknek férfinak lenni nem ezt jelenti, hanem pl. azt, hogy aktívak a szexben vagy kertészkedni szoktak. Én elfogadom, hogy ők máshogy állnak hozzá a dolgokhoz. Vannak továbbá olyan személyek, akik nem férfiak (nők, interszexuálisok, genderqueerek), nekik is van valamilyen elképzelésük arról, hogy számukra az ő identitásuk mit jelent. De nekem ez nem érdekes, mert ha mondjuk kiderül valakiről, hogy interszexuális létére nem sminkeli magát, attól még ő nem lesz a szememben férfi, és én sem leszek kevésbé az. Nem feltétlenül az a baj, hogy különböző identitáskategóriák léteznek, hanem hogy mindenképpen egymással ellentétesnek akarjuk látni őket. Ironikus ez egy olyan korban, amikor legalábbis a nem szélsőségesen rasszista gondolkodású emberek minden más szempontból az emberiség egysége mellett foglalnak állást.

2012. augusztus 4., szombat

Szövetség az ördöggel

Amikor Ruandában válságosra fordult a helyzet, Dallaire tábornok, a helyi ENSZ békefenntartók parancsnoka, megpróbált közbelépni. Felettesei azonban olyan parancsot adtak, hogy katonái nem avatkozhatnak be és csak önvédelemből lőhetnek. Így tétlenül nézték végig, amint a szélsőségesek átvették a hatalmat, kezdetét vette a polgárháború és a népirtás.

Miért nem lépett közbe az ENSZ? Nem biztos, hogy azért, mert csúnya gonosz vagy lusta emberek ültek volna benne, vagy mert, az újságírónő keserű szavaival, nekik ez csak "egy újabb afrikai balhé." Egyszerűen az történt, hogy azok, akik több ezer kilométer távolságban csak tévén követték az eseményeket, túl későn ébredtek rá, milyen mértékű a probléma. Dallaire ott volt, ő látta, de nem ő volt a főnök. Persze az ENSZ biztonsági tanácsa se lehet ott mindenütt, de az már más kérdés, miért nem bíztak annak az embernek az ítéletében, akit ők maguk küldtek el a helyszínre. A hierarchia és az, hogy a döntéshozók nem hallgatták meg az érintetteket, százezrek életébe került.

Ezek a problémák nemcsak ilyen szintű krízisekben jelentkezhetnek, és nemcsak egy nagy nemzetközi szervezetben. Dolgozom olyan civil szervezetben, ahol a vezetők mindenáron megpróbálják egy adott projekt résztvevőinek önálló döntéseit megvétózni, mert az ő irányításuk elleni lázadásnak értelmezik azokat. Pedig csak arról van szó, hogy akik a projektben dolgoznak, jobban látják, mire van szükségük vagy milyen stratégiák működnek náluk. Akármennyit javítunk a kommunikáción, aki nincs ott, sose fogja olyan részleteiben látni a dolgokat, mint aki ott van. A megoldás az lehet, ha megbíznak azok ítéletében, akik az adott helyzetet testközelből látják, és egyenrangú félként vonják be őket a döntéshozatalba - mindenféle hierarchiától mentesen.

2012. augusztus 1., szerda

Vladimir Nabokov: Ada

A 12 éves Ada saját rendszere szerint osztályozza a dolgokat. A „valóságos dolgok” ritka és fölbecsülhetetlen értékűek; a szimplán „dolgok” az élet rutinszerű anyagát alkotják, a „kísértetdolgok” vagy „ködök” pedig negatív események, mint a betegség, csalódás vagy halál. Az egyazon időben jelentkező 3 vagy 4 ugyanolyan dolog „tornyot”, a gyors egymásutánban következők „hidat” alkotnak. Az élet legnagyobb gyönyörei tehát a „valóságos tornyok” és a „valóságos hidak”.

Mosolyoghatunk a naív bakfison, aki számára a szép dolgok valóságosak, a negatívak pedig csak ködök vagy kísértetek. De mi felnőttek észrevesszük-e a „valóságos dolgokat”? Meglátjuk-e a szépséget az egy időben vagy egymás után jelentkező apró örömökben – mint a virágillat, egy macska dorombolása, kedvesünk bőrének érintése vagy kedvenc számunk váratlan felhangzása a rádióban? Van, hogy jó hangulatunk lesz, de nem is tudjuk, minek hatására. Pedig én nem hiszem, hogy a tudatosság megölné a spontaneitást. Ellenkezőleg: ha tudatosul bennünk, mennyi minden okozhat nekünk örömet a környezetünkben, rögtön képesek leszünk a boldogságot valóságosnak, a szenvedést pedig meg-megjelenő, de elűzhető kísértetnek látni.

2012. július 24., kedd

Arlene Stein: Sex and Sensibility

A leszbikus feminista identitás kérdéseit jól példázzák a korabeli leszbikus lapok olvasói levelei. Arlene talált például t, amelyben egy nő félve gyónja meg, hogy olykor fantáziál férfiakról. A válasz (egy másik olvasótól): ne szégyellje magát emiatt, ez csak a heteronormatív társadalom kondicionálásának eredménye, és egyáltalán nem jelenti azt, hogy „valódi” heteroszexuális vágyai lennének.

Persze minden elnyomott kisebbség igyekszik tűzzel-vassal védelmezni az identitását, még ha ez azt jelenti is, hogy saját tagjait kell korlátoznia (az európai muszlimok dogmatizmusa jó példa erre). A leszbikus feministák esetében az a fő érdekesség, hogy ők elméletben elutasították a merev homó/heteró felosztást, sőt sokan azt vallották, hogy bármelyik nőben megvan a leszbikusság csírája, amelyet tudatosan kifejleszthet, hogy ezáltal kiszabaduljon a patriarchális társadalom elnyomása alól. Valamiért visszafelé mégsem működött nekik a dolog: a férfiakkal kapcsolatos fantáziák nem a heteroszexualitás mindenkiben meglevő csírájának a jele, hanem csak valamiféle hamis tudat, amit beléjük neveltek.

A leszbikus feminizmus kora persze már lejárt, de a kettősség továbbra is megvan. Noha a legtöbb magyar meleg egyesület hivatalos szinten már nem kezeli mereven az identitáskategóriákat, az egyének szintjén továbbra is gyakori az „én így születtem”, „a genetika az oka” és hasonlóm érvelések. A közelmúltban egy meleg levlistán valaki hevesen kikelt egy olyan film ellen, amelynek cselekménye szerint egy 35 éves meleg férfi hirtelen beleszeret egy nőbe; szerinte ez a történet irreális, mert 35 évig nem „szunnyadhattak” az illető „heteró génjei” (bár ugyanezt heteróból melegbe való átváltás esetén a melegek többsége nem kérdőjelezné meg), és mert nem lehetett társadalmi nyomás abba az irányba, hogy ne élje meg nők iránti vágyait (pedig ha valaki a meleg közösségben talált otthonra, az igenis sokat kockáztat, hogyha annak íratlan szabályait megszegi). Az föl sem merült, hogy a szexualitás sokszínű és folyamatosan változhat, és hogy egyeseknek a partner bizonyos külső vagy belső tulajdonságai többet számítanak vonzalom szempontjából, mint a neme.

Szóval klassz, hogy egyre gyakrabban odatesszük a Q betűt az LMBT után, de jó lenne érteni azt is, mit jelent.

2012. július 14., szombat

Rikard Wolff: Stazione Termini

***SPOILER***

Két férfi utazik vonattal délnek. Rómába tartanak, utolsó kísérlet gyanánt, hogy szerelmük egykor lobogó lángját újra felélesszék. Ám a kísérlet nem sikerül; egykori nászútjuk helyszínén rá kell döbbenniük, hogy végleg elmúlt a szenvedély. A dal végén suta búcsút intenek egymásnak a pályaudvaron, amely nevéhez híven a befejezést, esetükben a kapcsolat végét jelenti.

Próbálom elképzelni, milyen lehet, amikor egy igazán lángoló szenvedély kihuny és csak a közös gyász marad utána. Próbálom, de nem tudom, mert az igazán szenvedélyes szerelmeimből eddig vagy nem lett kapcsolat, vagy a másik szakított akkor, amikor én még javában lángoltam. Azt tudom, hogy a kisebb volumenű érzelem egy idő után átcsaphat megszokásba, amikor a másiknak jelentéktelen viselkedései is bosszantóak lesznek, amikor egész estéket ülünk a tévé előtt szótlanul, és amikor megkönnyebbülök az olyan napokon, amikor semmiképpen nem tudunk beiktatni egy találkozást. De van egy sejtésem, hogy egy igazi szenvedély elmúlása ennél sokkal több fájdalmat okoz. Ha majd megtörténik, hogyan tudjuk majd támogatni egymást a fájdalom kezelésében? Hogyan maradhat két ember jó barátságban ezek után? Van-e remény a szeretetre, miután átéltük és meggyászoltuk a szenvedély pusztulását?

2012. július 9., hétfő

Felhőszakadás

Stella és Dotty 31 éve együtt élnek, ám Dotty családjának ezt hivatalosan sosem jelentették be. Ezért amikor Dotty balesetet szenved, unokája joggal hiszi, hogy ő az egyetlen élő családtagja, és beteszi egy öregek otthonába. Stella persze gyorsan megszökteti és kitalálja a megoldást is: ha majd Kanadában összeházasodnak, mindenki látni fogja, hogy egymáshoz tartoznak és Dotty felől senki nem dönthet az ő megkérdezése nélkül.

A házassági papír jelen esetben tényleg csak az unoka szemének felnyitását szolgálná, hiszen az USA a más államokban kötött melegházasságot sem ismeri el. A film készítői nem akarták Dotty unokáját túl gonosznak beállítani, ezért úgy írták meg a forgatókönyvet, hogy ő nem tud a két öregasszony leszbikus kapcsolatáról (noha ez meg az értelmi képességeit kérdőjelezi meg). Bennem viszont az a kérdés merült fel: miért számít jelen esetben az, hogy van-e Dotty és Stella között szexuális kapcsolat? Ha valaki szimplán jó barátnőként lakik valakivel 31 évig, az miért minősül kevésbé közeli hozzátartozónak, mint a pár havonta odalátogató leszármazott? Napjainkban gyakran felmerül, hogy a család fogalmát rugalmasan kezeljük, és már nem mindig a vérrokonság határozza meg (gondoljunk csak az örökbefogadott vagy donorgyerekekre, vagy akár a szülők újraházasodása révén testvérekké váló és magukat annak is tekintő fiatalokra). Az évtizedeken át, tűzön-vízen át tartó barátság – mert vannak ilyenek – mégsem jutott még el addig, hogy a családdal azonos értékűnek tekintsék. Pedig, mint Kath Weston több mint 20 éve figyelmeztetett rá, a meleg közösségben gyakoriak az ilyen típusú családok. És ha meleg családformaként kizárólag a párkapcsolatok, illetve a nem-vérszerinti szülők elismertetésére koncentrálunk, hátrányba kerül egy csomó olyan családforma, amelyeket „pusztán” a szeretet fűz össze.

2012. június 28., csütörtök

Doktor House: A külcsín

***SPOILER***

A tini szupermodell egyértelműen rákos, ám sehol sem találják a daganatot. A megoldás: ott volt, ahol nem keresték - a heréiben. Ugyanis Alex interszexuális (orvosilag ez a "pszeudohermafroditizmus", amit én kicsit degradálónak érzek - még csak nem is igazi), csak heréi felszálltak a hasüregbe, ezért nem derült ez ki korábban.

A dolog érdekessége, hogy amint ez kiderült, House rögtön fiúként kezd el Alexről beszélni. Pedig van neki női nemi szerve, mellei (nem szilikonból!), és nagyon határozott női identitása. Ám mintha egyetlen férfiszerv megléte rögtön férfivá változtatná, hasonlóan az apartheid idején alkalmazott amerikai rendszerhez, miszerint egyetlen fekete felmenő automatikusan négerré teszi az utódot.

House-on persze nem lepődünk meg, de a sorozat más epizódjaiban ilyenkor lép be Foreman vagy Cameron, hogy egy politikailag korrektebb megközelítést alkalmazzanak. Ezúttal nem ez történt. Úgy tűnik, a sorozat készítői - bár dicséretre méltó módon láthatóvá tesznek egy láthatatlan csoportot (erről ld. Orchideák c. bejegyzésemet) - nem voltak annyira nyitottak, hogy elfogadják: igenis lehet valaki egyszerre nő és férfi, vagy éppen egyik sem. Mindenképpen bináris rendszerben gondolkoznak a nemekről, ráadásul tisztán biológiai alapon, az illető identitásának figyelembe vétele nélkül.

Elkelne nekik egy képzés transz témában.

2012. június 25., hétfő

Lány a vízben

***SPOILER***

A philadelphiai apartmanház enyhén flúgos lakói összefognak, hogy segítsenek egy nargnak, vagyis vízi nimfának visszatérni saját világába anélkül, hogy a gonosz krant széttépné. A feladat annál is bonyolultabb, mert mindenkinek megvan a maga feladata, de senki sem tudja magáról, melyik feladat vár rá. Ebből egy csomó csetlés-botlás származik, hiszen emberek gyakran a nem megfelelő szerepet vállalják magukra, vagy éppen elbizonytalanodnak abban, képesek-e végrehajtani feladatukat. De végül mindenki megtalálja a funkcióját, és csak azt az egyetlen embert éri el a végzet, aki felfuvalkodottságában azt hitte, képes megszabni mások életcélját.

Ugyanis a sablonok, amelyekben az ostoba 13B lakó gondolkodik, nem mindig húzhatók rá a valóságra. Nem biztos, hogy a segítő "egylet" az a társaság, akik folyton együtt lógnak; lehet, hogy sose beszéltek még egymással. És az egész olyan, mint egy jó krimi: a végén verjük a fejünket a falba, hogyan nem láttuk a megoldást. Hát persze, hogy az kapta a gyógyító szerepét, aki több alkalommal is élete kockáztatásával mentette meg a lányt! Hiszen egész élete arról szólt és szól, hogy segítsen az embereken (meg adott esetben a nargokon is). Csak nem vettük észre, mert ő sem hitt magában eléggé, hogy észrevegye.

A mese tanulsága egyrészt az, hogy mindenkinek megvan a feladata, és mindenkinek magának kell azt megtalálnia; másoknak nem fog menni, mert csak a felszínt látják, a rejtett képességeket és személyes történeteket nem. A másik az a jelenet, amelyben a gyógyító eltünteti a lány súlyos, méreggel átitatott sebeit. Ezt azáltal tudja megtenni, hogy kimondja mindazt a fájdalmat, amelyet évek óta magába fojt. Könnyei hatására nemcsak a sebek hegednek be, de ő maga is meggyógyul. Nem véletlenül köszön el a nargtól így: "megmentetted az életemet".

Ajánlom ezt a filmet mindazoknak, akik bizonytalanok abban, megtalálták-e életük küldetését, és azoknak, akik nem merik vagy nem tudják feltárni fájdalmaikat, hogy a gyógyulás útjára léphessenek.

2012. június 22., péntek

Vakációs könyv

A kilencéves Ali nagyon nem tud mit kezdeni magával a vakáció idején. A gyerekek közt nincsenek barátai, legföljebb bántalmazói. Apja kiküldi az utcára rágógumit árulni, de nem elég talpraesett ehhez a munkához. Így csak lófrál a városban egyedül, és mérhetetlenül unatkozik; annyira, hogy még a családjában történő drámai események sem tudják kizökkenteni az álmos, egyhangú vakáció-feelingből. Meg tudom érteni Alit: iskolás koromban én is utáltam a szünidőt. A gyerekfilmek többsége szerint ilyenkor a srácok együtt lógnak a többi gyerekkel a téren vagy a faluban, ahová leutaztak a nagyszülőkhöz, és mindenféle klassz dolgokat csinálnak. Csakhogy nekem nem voltak falusi rokonaim, a környékünkön pedig nem voltak játszóterek (mert nem nevezhető annak egy betonozott tér közepén álló egy darab hinta, amelyet sose használ senki). A társasházban nem voltak velünk egykorú gyerekek, akikkel játszhattunk volna. jórészt kertes házakból kialakított külváros családbarát ugyanis, de nem gyerekbarát, vagyis a gyereket bezárja családja körébe és nem teszi lehetővé a gyerekközösségek spontán kialakulását. Ha valaki nem alakított ki olyan szoros kapcsolatot az osztálytársaival, hogy az a nyári közös programokra is kiterjedjen (amihez persze az is kellett, hogy szóban forgó osztálytársak ne a balatoni nyaralójukban töltsék az egész vakációt), bizony egész nyárra egyedül maradt. A zsúfolt magyar strandok nem jelentenek nagy vonzerőt, így a kánikula napjait lefüggönyözött szobában, olvasással és bugyuta tévéműsorok nézésével töltöttem (effektíve rászoktam arra, hogy teniszközvetítéseket nézzek a tévében, mert azzal legalább eltelik a nap). Még egyetemi éveimben is volt néhány ilyen fülledt, lassú, unalmas szünidő, és nagyon örültem annak, amikor végre nyáron is dolgoztam. Ez nem a munkamánia tünete, de hónapokon keresztül marhaságokkal szöszmötölni a drága idő elvesztegetése. Nekem tökéletesen megfelel, hogy most nyáron is dolgozom – persze a jó hűvös szobában, jó sok hideg ásványvízzel a hűtőben.

2012. június 7., csütörtök

Joe Orton: Head to Toe

A főhős vándorlásai során elvetődik egy olyan városba is, amelynek lakói változtatják a nemüket. Férfinak születnek, és néhányan végig azok is maradnak, a többiek azonban életük folyamán többször átváltanak férfiból nővé és vissza. Ez a jelenség bizonyos halaknál valóban létezik, de kifejezetten hasznosnak érezném, ha embereknél is kialakult volna. Garantáltan véget vetne a nemi alapú elnyomásnak, meg az olyan reakcióknak, amikor pl. férfiak lekicsinylőan nyilatkoznak a nőket súlyosan érintő olyan szituációkról, mint a szexuális zaklatástól való biztonság, a munkahelyi diszkrimináció vagy akár a nemi erőszak. Hiszen egészen más elképzelni a nők helyzetét (bármilyen empatikusan is), mint saját bőrünkön tapasztalni (erről ld. még az Akik megbánták c. bejegyzést); és ez persze igaz a férfiakra, a transzokra vagy a genderqueerekre is. Hiszen ahogyan én nemrég elakadtam egy internetes LMBT (!) kutatásban, mert a "partner neme" kérdésre csak férfit vagy nőt lehetett válaszolni, a tőlünk eltérő nemű emberek számtalan olyan hétköznapi helyzetben találják szemben magukat nehézségekkel, amelyeket mi maguktól értetődően kezelünk. A Joe Orton által elképzelt városnak kifejezetten meglennének az előnyei.

2012. június 4., hétfő

A szabadság útjai

***SPOILER*** Az egykor újdonságot és önmegvalósítást kereső pár szép lassan belesüllyedt az 50-es évek patriarchális családmodelljébe:a férfi tucathivatalnok, a nő külvárosi háziasszony. Az asszonytól jön az ötlet: rúgjanak fel mindent, költözzenek Párizsba, ahol ő lenne a családfenntartó, férje pedig végre megtalálhatná élethivatását. Frank beleegyezik, ám túlságos lelkesedés nélkül, és az első adandó ürügyre visszatáncol. Merthogy hiába mondogatjuk mi feministák, hogy a férfiak ugyanúgy szenvednek a patriarchális családmodellben, mint a nők. Az igazság az, hogy noha korlátozza őket, ez az ideológia egyben hatalmat is ad nekik. És sokan vannak, akik a hatalomért cserébe szívesen beáldozzák az önmegvalósítást.

2012. június 2., szombat

Polonius (Hamlet, Nemzeti Színház)

Senkinek se kívánok olyan szülőt, mint Polonius. Aki jótanács gyanánt banális közhelyekkel árasztja el fiát utazás előtt, utána meg kémeket küld utána, hogy kutakodjanak barátainál az életmódjáról (és ennek kapcsán még mellesleg rossz hírét is keltsék). Egyébként is folyton kutakodik, hallgatózik, nyomoz, ahelyett, hogy direktben megkérdezne dolgokat. Viselkedésének teljesen logikus következménye, hogy végül hallgatózás közben, tévedésből szúrják le. Aki függöny mögött él, az függöny által vész el. De Polonius legidegesítőbb tulajdonsága, hogy úgy gondolja, koránál és élettapasztalatánál fogva ő mindent tud és mindig igaza van. Még akkor is kitart elmélete mellett, amikor minden létező jel megcáfolja azt. Ezáltal teljesen képtelen az empátiára, mert csak a saját szemszögéből képes nézni a világot. Ismerek én is ilyen embereket. Nemrég egyikükkel aztán megtörtént, hogy olyan történetet hallott, amiről neki magának is be kellett ismernie, hogy ilyet még nem pipált. Figyeltem az arcát, láttam rajta a megrökönyödést. De amikor reagálni kellett volna az esetre, megint csak semmitmondó kliséket pufogtatott. Az új élmény sem nyitotta meg annyira, hogy képes legyen tanulni másoktól, hogy rugalmasabban gondolkozzon élethelyzetekről. Hiszen akkor összeomlana a házibölcs játszmája, és mi maradna neki?

2012. május 31., csütörtök

Deborah Lupton és Lesley Barclay: Constructing Fatherhood

Ez a könyv azon ritka kivételek egyike, amely a médiaelemzésben nemcsak amerikai, hanem brit és ausztrál szappanoperákat, magazinokat, vígjátéksorozatokat stb. is megvizsgál. Rögtön le is csekkoltam a szerzőket: persze mindketten ausztrálok. Ehhez képest egy ponton, amikor egy ausztrál kutatást idéznek, úgy fogalmaznak: „a kutatók megállapították, hogy országukban". Ennyire az USA és Nagy-Britannia dominálja a társadalomtudományokat, hogy Ausztrália akkor is „ők”, ha maguk a szerzők onnan származnak? Az ausztrál/magyar/indiai közeg már nem lehet „mi”? Pedig egy halom feminista és posztkoloniális szerző nyomatja, hogy igazán a periférián levők látnak rá a társadalmi folyamatokra. Mégis ők maradtak a másodrendű „ők” az amerikai vagy brit „mi”-hez képest.

2012. május 10., csütörtök

Jéghercegnő; Durr, durr és csók

Ez csak két mű azoknak népes táborából, amelyben valaki felnőtt fejjel viszontlátja gyerekkori szerelmét, (újra) összejönnek és boldog, harmonikus kapcsolat alakul ki közöttük. Lehet, hogy a valóságban is előfordul ilyen; elvégre sokakat ismerek, akik képtelenek új kapcsolatot kezdeni, mert évekkel a szakítás után sem zárták még le a régit. És persze, előfordulhat, hogy felnőtt emberként mindkét félnek pont olyanra alakult a személyisége, mint amilyet a másik keres. Elméletben egy ismerőssel könnyebb leküzdeni a gátlásainkat is, bár ez a két mű pont nem arra példa: a film hőse először fel sem ismeri a felnőtt nőben az egykori kislányt, Erica és Patrick pedig ugyanolyan aggodalommal próbálnak jó benyomást kelteni az első randevún, mintha egy ismeretlennel készülnének találkozni. Ám ezzel együtt is szkeptikus vagyok. Az emberek többsége nosztalgiával gondol a gyerekkorára, megszépíti az azzal kapcsolatos emlékeket. Ezeknek az idealizált emlékeknek lesz része a régi kölyökszerelem. Ha ismét felbukkan, ugyanazt az ártatlan kisfiút vagy kislányt látják benne ismét. A másik változásait talán észre sem veszik, vagy nem akarják meglátni, mert ezzel az idealizált gyermekkor képe is romba dőlne. Aki a gyermekkori szerelmével kezd felnőtt fejjel viszonyt, vajon tényleg az embert keresi, vagy az emlékeket egy aranykorról, ami a valóságban sosem létezett? Mondhatjuk persze, hogy mindenki belevetít a szerelmébe különböző tulajdonságokat. De én jelentősen problémásabbnak érzem, ha ez a belevetített dolog egy egész világ, amit éveken keresztül dédelgettünk magunkban. Szóval nagyon örülök, hogy a párom nem valami újból felbukkant gyerekkori rajongó, hanem egy olyan ember, akivel felnőttként ismertük meg egymást; mi önmagunkat és a másikat keressük a kapcsolatban, nem valamiféle nosztalgiavilágot.

2012. április 27., péntek

Gabriel García Márquez: El otoňo del patriarca

***SPOILER*** Az idős diktátor nem látja, milyen nyomorban tengődik a népe. Azaz: megteheti, hogy nem látja meg, hiszen a széles sugárutakra Patyomkin-palotákat emeltek, hogy elrejtsék előle a nyomornegyedek viskóit. Így aztán könnyen tarthatja magát a nép jótevőjének. Ma egy olyan faluba utazom, ahová naponta csak két busz megy. Épp eleget hallottam és olvastam arról, milyen nehéz az ilyen helyen élőknek állást találni és azt meg is tartani; még ha lenne is a közelben, gyakran a munkaidő nem egyeztethető össze a menetrenddel. Mindezen a buszon ülve gondolkodtam futásból hazafelé jövet, miközben a Szépvölgyi úton elegáns villák sorakoztak egymás mellett. Az ilyen villák a mi Patyomkin-palotáink. És hatásosan működnek: sok jólszituált budapestinek fogalma sincs arról, milyen körülmények közt élnek az elmaradottabb falvakban. Ezért hallok napi szinten olyan mondatokat, hogy „ne mondd már, hogy valakinek sok a 2000 forintos belépő!” vagy „de hát manapság már mindenkinek van internete!” Nem vesszük észre a szegénységet, mert megtehetjük. A regénybeli diktátor végül meghal; halálának napját a nép a szabadulás pillanataként ünnepli. Irigylésre méltó helyzet, amikor egyetlen ember eltávolítása megoldja a demokrácia problémáját. (Már ha tényleg megoldja, de erről már nem szól a regény.) Ezzel szemben egy párt nem szokott csak úgy meghalni (kivétel talán az SZDSZ, de az sem történt előzmények nélkül). Ha egy vezetőt eltávolítanak, jön egy másik hasonló. És ha egy párt 2/3-os többségét kihasználva olyan törvényeket hoz, amelyek bebetonozzák vezető szerepében, nagyon nehéz őket eltávolítani. Annak idején az MSZMP távozását a szocialista blokkban általánosan felbukkanó reformok siettették. Milyen külső hatás kéne ahhoz, hogy a magyar helyzet megváltozzon?

2012. április 26., csütörtök

Pleasantville

***SPOILER*** A főszereplő testvérpár egy 50-es évekbeli amerikai sorozat fekete-fehér világába csöppen, ahol mindenki nagyon szolid és decens; annyira nem történik semmi, hogy a tűzoltók nem is tudják használni a spricnit, mert egyedüli feladatuk a fákon rekedt kiscicák mentése. A két tinédzser azonban felrázza az állóvizet: általuk a város lakói megismerik a szex, az önkifejezés, az olvasás örömét. És akik megtalálják a szenvedélyüket - akár a maszturbálásban, akár a festésben vagy bármi másban - azok hirtelen színessé változnak. Jellemző módon ők többségükben nők és tinédzserek. A tiszteletet parancsoló férfilakosság viszont mélységesen felháborodik a formabontáson. Megindul a kirekesztés (a film egyik legnagyobb poénja egy tábla egy bolt bejáratánál: "Színeseket nem szolgálunk ki"); sorra születnek az olyan törvények, amelyek megpróbálják visszaszorítani a szenvedély keltésére alkalmas tevékenységeket (pl. zenehallgatás, oktatás). A folyamatot azonban nem lehet megállítani, és eljön az a nap, amikor mindenki színessé válik. Magyarországon is sokan vannak, akik szeretnék, ha mindenki fekete-fehér volna. Ez az egyik forrása a homofóbiának: a melegség szembesíti az átlagpolgárt azzal, hogy nem az ő életformája és világnézete az egyedüli lehetséges. Ugyanakkor a fekete-fehér gondolkodás nemcsak a heterókra jellemző. A közelmúltban a pride.hu genderqueer fórumán találkoztam sok olyan emberrel, aki legszívesebben szürke sminket kenne föl a színes arcú emberekre. Ők azok, akik úgy állnak hozzá a világhoz, hogy csak heterók és melegek, illetve csak férfiak és nők léteznek. Nem tudják elfogadni,hogy a világ sokkal színesebb, mint gondolnák. Gúnyolódnak a queereken és a genderqueereken, mert félnek szembenézni azzal, hogy talán ők maguk sem passzolnak 100%-osan a kategóriákba. Rossz hírem van, srácok: valahol belül mindenki színes, vagy ilyen, vagy olyan szempontból. És egy idő után már nem lehet úgy tenni, mintha a világ fekete-fehér lenne.

2012. április 23., hétfő

Baraka

Emlékszem, milyen megrázó élmény volt ez a film sokaknak a 90-es évek végén. Egy barátom ennek köszönhetően döntött úgy, hogy nem eszik többé tojást, de az emberi nyomor képei is ugyanekkora hatással voltak a nézőkre. Ma, 20 évvel később megnézve nem éreztem ugyanezt a döbbenetet. Azok a témák, amik akkoriban sokkolóan hatottak, ma már egy kellően tájékozott ember számára részei a mindennapi tudásnak. A nagyüzemi állattenyésztés kegyetlensége mindennapi beszédtéma. Tudjuk, milyen kizsákmányolás folyik a kínai gyárakban (a globalizációnak köszönhetően egyesek saját bőrükön is), és nincs abban semmi meglepő, hogy emberek a szeméttelepen keresik meg a betevőt, ha látta valaki az Iszka utazását. Nem feltétlenül az ingerküszöbünk csökkent le, inkább többet tudunk a világ sötét oldaláról. Ami jobban elgondolkodtatott: hogy ezt a filmet ma is ugyanígy le lehetne forgatni. Ugyanígy találnának hozzá nemcsak termálvízben fürdőző majmokat és siratófalnál imádkozó zsidókat, hanem futószalagon továbbított kiscsibéket és kartonpapíron alvó hajléktalanokat is. Pedig ez egy 20 éves film. Minimum 20 éve látjuk ezeket a problémákat, mégse sikerült még őket felszámolni.

2012. április 13., péntek

B. Radó Lili: Ünnep

Köszönöm, hogy ünnepnek tekintesz,
hogy szíved bíborborával vársz reám
és ó-ezüsttel terítesz miattam;
s hogy el ne fussak előled riadtan,
lelked titkos, százegyedik szobáját
virággal díszíted fel énnekem.

Tiéd minden ujjongó énekem,
tiéd lelkem szivárványos zománca,
tiéd a derű, mely rólam szerteárad,
nem hozok kínt, se sóvárgást, se vágyat,
örömnek jövök, sohase verlek láncra,
ünnep leszek, mert ünnepként fogadtál.

Volt olyan párom, aki azt mondta: fél év után eljuthattunk volna odáig, hogy nem kell mindig mindent megköszönni a másiknak. Én nagyon nem így gondolom. Nekem csaknem egy év után is ünnep, ha a párommal találkozom: készülök rá lélekben, átszervezem a napomat, hogy akkor már lehetőleg csak őrá tudjak figyelni. Van, hogy át is öltözöm, vagy már reggel direkt olyan ruhát veszek fel, amiben úgy vélem, tetszeni fogok neki. És ez nem függ attól, mennyi ideje vagyunk együtt. Ha már nem készülök lelkesen a kedvesemmel való találkozásra, az azt jelenti, hogy a szerelem kihűlőben van; elpusztították a hétköznapok problémái, vagy egyszerűen csak eltávolodtunk egymástól. És valószínűleg fordítva is hat mindez. Amikor azt láttam, hogy a páromnak már másodlagos fontosságú velem találkozni, kezdtem én is kevesebbet belefektetni a kapcsolatba. Ha viszont fenn tudjuk tartani, hogy minden találkozás ünnep legyen, az segíthet megőrizni a szerelmet hosszú időn keresztül.

2012. április 10., kedd

Szerelem á la Beszélj hozzá

***SPOILER***
http://www.life.hu/sztarszerzok/20120407-franco-marco-husveti-jegyzet-szerelem.html

Ezzel az írással kapcsolatban az első reakcióm valami olyasmi, ami miatt a feministák támadták Almodóvar filmjét: a tökéletes pasi/nő ezek szerint az, aki kómában fekszik? Naná, hogy tökéletes, hiszen még alig ismeri; egy hét kapcsolat után nem sokat tudhat róla, még akkor se, ha annak az egy hétnek minden percét együtt töltötték. Más kapcsolatban fokozatosan megismerik egymást, beleértve a másik hibáit vagy kevésbé szimpatikus tulajdonságait. Ágnesnek erre nem volt alkalma. Számára Gábor a tökéletes pasi - csakhogy nem Gábort szereti, hanem azt, amit egy hét alatt megismert belőle.

Nemcsak ebből a szempontból látom azonban problémásnak, hogy ez a történet az igaz szerelem példázataként kering a neten. Ágnes ugyanis nemcsak egy illúziót szeret egy valóságos férfi helyett, hanem egyben egy passzív, akaratát nyilvánítani nem tudó lényt, akivel kapcsolatban ezért ő dönthet. Ő pedig úgy döntött, hogy az áldozatkész, végsőkig hűséges szerelmest játssza, függetlenül a másik fél érdekétől - ami valószínűleg inkább lenne a kórházi kezelés, ahol megfelelő ellátást kapna, és a tudomány fejlődésével még az is előfordulhat, hogy egy nap visszahozzák a kómából. Közös otthonukban ennek kicsi az esélye. Gábort a lakásban tartani a kórház helyett egyszerűen önzés, ami pedig nem igazán fér össze a szerelemmel.

Azt hiszem, Ágnesnek valójában az az érdeke, hogy Gábor ne ébredjen fel. Ha megtenné, ő döbbenne meg legjobban, mennyire más, mint amilyenként emlékezett rá. A kapcsolatuk nem maradna meg sokáig. Az igazi szerelem ugyanis nem az, amikor kitartasz egy olyan ember mellett, akinek a személyisége és a kommunikációja semmilyen formában nem befolyásolhatja a döntéseidet. Az igazi szerelembe beletartozik, hogy figyelembe veszed a másik igényeit, és azok kedvéért olykor lemondasz a sajátjaidról; hogy lépést tartasz hangulatingadozásaival és folyamatos változásával; hogy elviseled, ha nincs ideje vagy energiája törődni veled; hogy kibírod, ha boldogtalan és te nem tudsz segíteni rajta. Az ilyen - tulajdonképpen nagyon hétköznapi - történetek inkább lehetnének a szerelem példázatai, mint a könnyes-romantikus love storyk a kómába esett férfi/nő mellett kitartó kedvesről.

2012. április 8., vasárnap

Kőkemény Minnesota

***SPOILER***
A klasszikus amerikai feminista film: hogyan száll szembe egyetlen nő a munkahelyi szexuális zaklatással (és mintegy mellékszálként gyorsan leleplezi az iskolai szexuális zaklatást is). Klasszikusan amerikai, mert végül az okos ügyvéd, illetve az apa (NB mind a ketten férfiak!) érzelmeket megmozgató beszédének hatására mellé áll a fél város és megnyeri a pert. Csakhogy mi van, ha ez nem történik meg? Ha nem lett volna egy tehetséges ügyvéd, aki elvállalja a pert, és egy hivatalból kirendelt hülyével kellett volna boldogulnia? Vagy ha nincs a halálos beteg barátnő, aki minden mindegy alapon kiáll mellette? Ha az anya nem áll a lánya mellé, és az apa nem kap észbe? Ha nincs a barátnő férje, aki jóbarátként segít Josie fiának, hogy rendezze a viszonyát az anyjával?

Tartok tőle, hogy a való életben a Josie Aimesek nem találnak szövetségeseket. Csak olyan férfiakkal találkoznak, akik fel se fogják a problémáikat, és olyan nőkkel, akik túlságosan féltik az állásukat és nem merik leleplezni zaklatóikat. Vagy éppenséggel magától értetődőnek tartják, ami történik velük, hiszen őket is egy férfijogú társadalomban szocializálták. Nyerhet-e Josie Aimes egyedül? Nagyon szeretném azt hinni, hogy igen, de bizonyítékot az amerikai happy end-es filmeken kívül még nem nagyon láttam rá.

2012. április 3., kedd

Vera Whisman: Queer by Choice

Vera a 90-es évek elején 33 new yorki meleget és 39 leszbikust kérdezett az identitásáról. Számos meglepő eredménye közül az egyik: a nők csaknem felének huszonéves koráig fogalma sem volt róla, hogy létezhet két nő között szexuális, illetve párkapcsolat. Általában akkor tudták meg, amikor főiskolásként csatlakoztak egy feminista csoporthoz és/vagy találkoztak egy leszbikussal. (A férfi válaszadók ellenben mind tudtak a homoszexualitás létezéséről, gyerekkoruktól fogva.) Addig nők iránti vonzalmaikat fel sem fedezték, vagy valamiféle abnormalitásnak tekintették, vagy megpróbálták nem-szexuális jellegű kötődésnek értelmezni.

Noha nyilván nem vehető egy kalap alá a 20 évvel ezelőtti New York és a mai Magyarország, azért elgondolkodtató, vajon jobb helyzetben vannak-e itt a nőkhöz vonzódó nők. Hiszen feminista csoportok alig vannak, és abban a kevésben sem esik sok szó a leszbikusságról. A nagyobb tévéadókon kevesebb sorozatban és filmben láthatunk melegeket és leszbikusokat, mint a 80-as évek Amerikájában. A meleg egyesületek és rendezvények is kevésbé láthatóak. A hírekben a csaknem egyedüli LMBTQ téma a felvonulás, amelynek kapcsán a fotókon rendszerint transzvesztiták és olykor meleg férfiak szerepelnek, nők gyakorlatilag soha. Persze az interneten rengeteg infó és közösség van, na de ahhoz, hogy az ember rákeressen egy fogalomra, ismernie kell a fogalmat magát, ugyebár.

Szóval meggyőződésem, hogy ma is nőnek föl fiatal lányok úgy Magyarországon, hogy kizárólag heteroszexuális mintákat látnak maguk körül. Lehet, hogy sokan akkor is heteroszexuálisok maradnának, ha látnának meleg mintát is (hiszen még San Franciscóban is élnek heterók, pedig aztán…) De legalább meglenne a lehetőségük, hogy mérlegeljék a másik életformát is, és nem középkorú családanyaként szembesülnének azzal, hogy megélhették volna nők iránti vonzalmaikat.

2012. március 29., csütörtök

Günter Grass: Bádogdob - a Hagymapince

A Hagymapince különös vendéglátóipari egység (ha egyáltalán annak lehet nevezni). Itt nem szolgálnak fel ételt és italt, csak nyers hagymát, vágódeszkával és késsel. A vendégek felaprítják a hagymát, és közben kicsorduló könnyeik megadják nekik a lehetőséget, hogy kiadják a bennük levő fájdalmat.

Oskar, a történet narrátora korunkat "könnytelen század"-nak nevezi. Joggal: a XX-XXI. században nem ildomos érzelmeket kifejezni. Míg a XVIII. században jóbarátok szenvedélyes leveleket írtak egymásnak, ma még egy ölelést sem kockáztatnak meg, nehogy lebuzizzák őket. Sterne korában egy műalkotás könnyekre fakasztott, ma az ilyen reakciót Stendhal-szindróma néven betegségként diagnosztizálják. Persze leginkább a férfiakat sújtja az érzelemkifejezés tabuja, de egy nő sem állít ki jó bizonyítványt magáról, ha nyilvánosan sírva fakad. És ezek a gátak olyan mélyen belénk ivódtak, hogy van, aki még egyedül, négy fal között sem képes sírni.

Aki nem sír, az nem feltétlenül mentes a szenvedéstől. Sőt még jobban szenved attól, hogy szenvedését el kell rejtenie. Mert Günter Grass zseniális találmánya, a Hagymapince, sajnos csak regényben létezik.

2012. március 28., szerda

Eva Moreno: Rape in the Field

***SPOILER***
Eva Moreno, a svéd antropológusnő Etiópiába ment kutatni. Felvett egy helyi férfit asszisztensnek, akivel közösen bérelt egy házat a terepeként szolgáló kisvárosban. Az asszisztens többször tett neki szexuális ajánlatot, amit Eva mindig visszautasított. Egy éjszaka aztán a férfi fegyverrel a kezében berontott a szobájába és megerőszakolta.

Kevés szó esik az antropológusok megerőszakolásáról. A szokásos társadalmi előítélet mellett („biztos kiprovokálta”) őket még egy másik is sújtja, miszerint valamit elcsesztek a terepmunka során, különben nem kerültek volna ilyen helyzetbe. (Eva utal egy jelentésre, amely mindössze két megerőszakolt antropológusnőről tud; mindketten belehaltak az erőszakba.) Pedig talán Eva is elkerülhette volna a végzetét, ha egyáltalán felmerül benne ez a lehetőség. Persze nemcsak ezért nem merült fel, hanem azért sem, mert Skandináviából származik, ahol a nők emancipációja messze meghaladja még a többi nyugati országét is, és ahol a nők elleni szexuális erőszak minimális mértékű. Utólag Eva sokat olvasott a nemi erőszakról és számos olyan pontot talált, ahol óvatosabbnak kellett volna lennie (pl. szállodában lakni, az első ajánlat után kirúgni a pasit, fegyvert beszerezni stb.) Ez nem meglepő, hiszen minden nemi erőszak-túlélő magát hibáztatja valamilyen mértékig. Nem azért, mert az ő bármifajta viselkedése mentség lenne az elkövetőnek, hanem mert ez még mindig jobb, mint a teljes kontrollvesztés tudata.

Magyarországon – noha korántsem állunk olyan jól emancipáció terén, mint a svédek – csend övezi a nemi erőszak témakörét. Míg az amerikai feministák cikkek, rendezvények, workshopok stb. sorát szervezik, hogy megtanítsák a nőknek, mit tehetnek, hogy kisebb eséllyel váljanak áldozatokká (pl. milyen jelekre figyeljenek fel, vagy mondjuk veszélyt hordozó helyzetben – éjszaka stb. – ne mászkáljanak olyan ruhákban, amelyek megnehezítik a menekülést), nálunk semmi. Egy átlag magyar nő ugyanolyan naivan kerül szembe egy esetleges erőszaktevővel, mint Eva tette Etiópiában. És a jogorvoslatra sincs sokkal több esélye. Hiszen minden patriarchális társadalom az erőszaktevő oldalán áll. Ezt Eva is tapasztalta, mikor a kiadó azzal küldte vissza a kéziratát, hogy támadója (bár álnéven emlegeti) esetleg túl beazonosítható. Noha Etiópiában csak szűz nők megerőszakolásáért jár börtönbüntetés, Eva kénytelen volt álnéven megjelentetni a cikket – erőszaktevője védelmében, egy brit-amerikai kiadónál. Hogy Magyarországon mi lett volna, az olvasó fantáziájára bízom.

2012. március 15., csütörtök

Córesz

A filmben szereplő nyolc zsidó fiatal között egyetlenegy van, akinek családjában gyerekkorától fogva téma volt a zsidóság. A többiek elejtett megjegyzésekből vagy éppen a többi gyerek zsidózása kapcsán ébredtek csak rá származásukra, kérdéseikre pedig szüleik az „erről nem illik/szoktunk beszélni” hárítással reagáltak. A gyerekeknek semmi kapcsolódásuk nem volt olyan közösséghez vagy hagyományhoz, ami védelmet nyújthatott volna a többiek előítéleteivel szemben. Kétségbeesetten próbáltak hát kapcsolódási pontokat keresni: egyikük tippelgette, ki lehet még zsidó az iskolában, másikuk leszólította az első kippás embert, aki szembejött vele az utcán. És persze mindannyian sokkot éltek meg, amikor tizen-huszonéves fejjel kerültek szembe egy olyan kultúrával, ami nekik idegen, míg számos hasonló korúnak természetes volt.

Az identitásválság kapcsán adja magát a melegséggel való párhuzam. Csakhogy egy meleg fiatal szülei rendszerint maguk nem melegek, így elkerülhetetlen, hogy gyerekük egyedül, a saját eszközeire támaszkodva keressen közösséget magának. A zsidóknál más a helyzet. Ezek a szülők segíthettek volna, hogy gyerekük megtalálja a közösséget és a gyökereit, de ehelyett titkolóztak előtte. Lehet, hogy jóindulatból tették, mert meg akarták védeni őket (az egyik fiatalember szülei azzal érveltek, hogy amíg a gyerekek túl kicsik voltak, esetleg elszólták volna magukat mások előtt). Ez mondjuk hasonlatos ahhoz az attitűdhöz, amikor melegek nem vállalnak gyereket vagy titkolják előtte a melegségüket azért, nehogy emiatt bántsák őt. Csakhogy a titkok jellemzője, hogy előbb-utóbb napvilágra kerülnek. És ezen a ponton összehasonlíthatatlanul jobb helyzetben van egy olyan fiatal, akit szülei felkészítettek identitása (vagy az ő identitásuk) esetleges el nem fogadottságára, és adtak a kezébe eszközöket, amelyekkel meg tudja védeni magát. A filmbéli zsidó fiataloknak ez nem adatott meg. Egyedül kellett megtalálniuk az útjukat és a közösségüket. Ez persze végül sikerült, de szüleik mennyi fájdalmat és magányt megspóroltak volna nekik, ha származásukat és kultúrájukat magától értetődőnek kezelik.

2012. március 9., péntek

Schmidt története

***SPOILER***
Schmidt életéből minden eltűnik, ami eddig értelmet adott neki. Nyugdijba vonul, a régi munkahelyén már nincs szükség rá; feleségét elvesziti; a régóta tervezett utazások se váltják be a hozzájuk fűzött reményeket. Lánya esküvőjén szembesül azzal, hogy a családjában sincs rá többé szükség. És ebben a kiüresedett állapotában kap kézhez egy rajzot attól az afrikai kisfiútól, akit havonta egy számára jelentéktelen összeggel támogat. Ez az utolsó jelenet a film katarzisa, ami azt sugallja: Schmidt mégis tett valamit a világért.

Ismerek olyan embert, aki úgy érzi, semmi hasznosat nem tud kezdeni az életével. Pedig eközben rengeteget tesz a magyarországi LMBTQ közösségért, és sokkal értékesebb, mint amilyennek érzi magát. Csak éppen senkinek nem jutott eszébe, hogy betegye azt a bizonyos kis rajzot a boritékba. Számtalanszor elismerik a munkáját, de szemtől szembe sohasem. Mert valamiért képtelenek vagyunk köszönetet mondani. Vagy ha megtesszük, csak azoknak, akiknek a munkája nagyon látványos, nem pedig azoknak, akiknek a fáradhatatlan, csak éppen kevésbé látható tevékenységének köszönhető az egész mozgalom fennmaradása. Nem csoda, ha úgy érzik, nincs értelme az életüknek. Hiszen a közösségért végzett munkának akkor látja az ember igazán értelmét, ha a közösség is elismeri.

Akik megbánták

***SPOILER***
Mikael és Orlando mindketten nővé operáltatták magukat, noha nem igazán érezték magukat transzszexuálisnak. Orlando a 60-as években szánta rá magát a műtétre, amikor meleg férfiként a társadalom peremére szorult és prostitúcióra kényszerült; a bulvárlapokban olvasott egy dán transznőről, aki műtétje után férjhez ment egy milliomoshoz, és úgy vélte, számára is egy ilyen operáció jelentheti a kiutat. Mikael gátlásos fiatalember volt, aki általánosságban érezte magát rosszul a bőrében, és akit társai folyamatosan szekáltak. Azt remélte, nőként végre megkapja az őt megillető megbecsülést. Persze mindkettejüknek csalódniuk kellett. Mikael igen hamar ráébredt, hogy a nőket nem veszik komolyan: ez tapasztalható számos hétköznapi helyzetben, vagy akár a lekezelő „szivi” megszólításban is. (A film legnagyobb poénja, amikor egy életbölcsesség megosztásakor Orlando is „szivi”-nek szólítja Mikaelt.) Orlando megtalálja ugyan álmai férfiját, de múltjától nem szabadulhat: mikor férje megtudja, hogy átoperált férfi, szakít vele. Mikael most vissza akarja műtetni magát férfivá és úgy gondolja, ezzel minden problémája megoldódik. Orlando azonban már túl van ezen, és új férfitestében sem érzi otthon magát. Megrekedt valahol a két nem között, identitásban és külsejében egyaránt.

A film számomra nem arról szól, hogy senki ne váltson nemet. Hanem arról, hogy gondolják meg, miért teszik. Túl könnyű azt gondolni, hogy egy új névvel, új testben megvalósítható a tökéletes újrakezdés és elérhető a boldogság. Ez azonban még akkor se feltétlenül igaz, ha tényleg a nem megfelelő test okozta a problémát, mint Orlando esetében. Hiszen nemcsak egy új testet kell megszokni, hanem az azzal együtt járó nemi szerepet is, és ez különösen sokkoló lehet, ha a domináns nemből hirtelen az elnyomottba kerül az ember. Másrészt a személyiségvonásokat nem lehet átműteni. Egy zárkózott, félénk férfiból műtét hatására se lesz magabiztos, vagány nő. Mikael, miután női testben sem találta meg a boldogságot, az újabb nemváltó műtéttől várja azt. Én azonban hajlamos vagyok egyetérteni Orlandóval abban, hogy ezáltal nem fogja megtalálni.

A filmet nézve az járt a fejemben, hogy ha Orlando találna egy genderqueer közösséget, el tudná fogadni saját köztes állapotát és harmóniában élhetne önmagával (noha így sem tűnik igazán boldogtalannak). Azt viszont kétlem, hogy Mikael valaha boldog lehet, ha továbbra is álmegoldásokat keres a problémáira. Nem mintha egyedül lenne ezzel a világon. Van, aki a nemét váltogatja, van, aki a munkahelyét, az iskoláit vagy a partnereit, ahelyett, hogy szembenéznének problémáik valódi forrásával és azzal próbálnának kezdeni valamit.

2012. február 18., szombat

Thomas Mann:József és testvérei

"És lelke mélyén mégis ott nyugodott egy kincs, amire titkon büszkébb volt, mint minden egyházi és világi tisztességére, és amelyet, megvallva vagy megvallatlanul önmaga előtt, semmiért a világon oda nem adott volna. Mélyen elmerült kincs, amely azonban lemondása borús napjaiban csöndesen földerengett, és akármennyi vereség is rejlett benne, egyházi s világi büszkeségének az emberi, az életbüszkeség nélkülözhetetlen kiegészítését adta. Az emlékezés volt ez – nem is annyira rá, aki, mint Eni hallotta, most Egyiptom ura lett. József csak eszköz volt, mint ahogy Mut-em-enet is csak eszköz volt. De inkább és csaknem függetlenül tőle az igazolás tudata volt ez az emlék, a tudat, hogy virágzott és lobogott, hogy szeretett és szenvedett."

Sokszor félek attól, mi lesz majd, ha a szerelmem elmúlik. A korábbi szerelmeim emléke bennem nem ég olyan kiolthatatlanul, mint Potifár feleségében; azokra, amelyek nem okoztak csalódást (többségük azért, mert be sem teljesült) némi fájdalmas melegséggel gondolok vissza, a többinél pedig a másik későbbi viselkedése elhomályosítja a korábbi érzéseket; velük kapcsolatban magát a szerelmet nem is tudom már igazán felidézni. Mégis azt gondolom, a mostanival másképp lesz. Könnyű persze azt mondani, hogy az ember minden új szerelemnél ezt érzi; azt azonban biztosan tudom, hogy még senkit sem engedtem ennyire közel magamhoz, senkiben sem bíztam meg ennyire, és senki iránt nem éreztem ilyen lángoló szenvedélyt ilyen sokáig. Ez pedig olyan kincs, ami folyton bennem lapul, és ami érzésem szerint nem fog soha elpusztulni, bárhová is vessen minket a sors.

2012. február 12., vasárnap

Pázmáneum

Egyetemista idegenvezetőnktől nemcsak az épületekről, hanem az egyetemi életről is sokat megtudtunk. Így derült ki, hogy az impozáns külső mögött komoly problémák húzódnak. Az „impozáns belső terek” nehezen fűthetőek, az egyetem hatalmas összegeket költ fűtésre; az összes nyelvszak egy épületbe költözött, de nincs elég szemináriumi termük; a számítógépes szerver összeomlik, ha mind az 500 diák egyszerre megy fel rá; sajnálják, hogy kevés diák sportol, viszont a sportközpont épülete bármikor összeomolhat; a nagyelőadóba nem lehet akármikorra előadást szervezni, mert X.Y. tanár úr ott szokott gyakorolni az orgonán; a közelmúltig a könyvállomány szétforgácsolódva az egyes tanszéki könyvtárakban kapott helyet; a campus közelében csinos házakban tanári lakások épültek, amelyeket azonban tanári fizetésből nem lehet kifizetni; a lánykollégiumhoz vezető ösvény éjszaka nincs kivilágítva; satöbbi…

Arra gondoltam, hogy a mi egyetemünk is tulajdonképpen műemlék jellegű épület. Ám nekem, ahogy valószínűleg sok más diáktársamnak, ez nem szokott eszembe jutni. Minket az érdekel, hogy normálisan fűtött termekben legyenek az óráink, ahová a diákok be is férnek; hogy rendesen működjön a számítógépes rendszer; hogy tanárok és diákok biztonságos és megfizethető helyen lakhassanak; hogy az egyetemi könyvtár bármely anyagához bármelyikünk hozzáférhessen; hogy a tanulás prioritást élvezzen az egyéb programokhoz képest. (Nem állítom, hogy ezek mindegyike 100%-ban megvalósul, de legalább közelít.) Ugyanis a színvonalas oktatásnak és tudományos munkának ezek feltételei, míg az épületek esztétikuma csak nem feltétlenül szükséges plussz. Ámde úgy tűnik, egy magyar egyetemnek (és az azt tervező építészeknek) nem ugyanez volt a sorrend.

A hallgatói keretszámok csökkentése, a teljes karok megszüntetése stb. mellett az egyetemi épületek alkalmatlansága is azt sugallja: ebben az országban nem tekintik fontosnak, hogy megfelelő számú és képzettségű fiatal diplomásunk legyen.

2012. február 10., péntek

Macskás hölgyek

A film négy főszereplőjéből kettő egyszerűen sok macskát tart, a másik kettő viszont önjelölt macskamentő és macskagyűjtő. Csapdával járják a környéket és befogják az arra járó kóbor macskákat (sőt egyikük tüzelési időben bármely kint kószáló macskát, abból a célból, hogy ne szülessen több kiscica). Mindketten több mint száz macskát tartanak a házukban, és büszkék magukra, amiért a szegény kis hontalanoknak otthont teremtettek. Pedig az állatvédő egyesület képviselője elmondja, amit én amúgy is tudtam: a kóbor macskák gyakorlatilag vadállatok módjára tökjól elvannak az utcákon. Nekik sokkal fontosabb a szabadságuk, mint az, hogy kapjanak ugyan rendszeresen kaját, de azon az áron, hogy összezsúfolják őket és ne legyen saját mozgásterük. Ami pedig a szeretetet illeti, nem sok simogatás juthat egy macskára ott, ahol száznál többen vannak.

Gyakran mondják, hogy valakinek az állatokhoz való hozzáállása tükrözi azt, hogyan viselkedik emberi kapcsolataiban. De azt gondolom, sok olyan "macskamentő" él köztünk, akinek egy darab macskája sincs. Ezek azok az emberek, akik nagyon szeretik barátaikat, párjukat vagy családtagjaikat, de nem veszik figyelembe, azoknak mi a jó. Ilyen ember volt a nagyanyám, aki kajával tömte cukorbeteg férjét; ilyenek azok a szülők, akik tizenéves lányukat eltiltották a párjától csak azért, mert történetesen az is nő volt; és még nagyon sokan, akik ártanak másoknak, de közben meg vannak róla győződve, hogy önzetlenül és mélyen szeretnek. Pedig az igazi szeretet odafigyel a másikra, tiszteletben tartja annak az igényeit és a szabadságát. Ez például olyasmi, amit tanulhatunk a macskáktól. Mert közülük például egyik sem próbál önjelölt embergyűjtő lenni.

Michael Askill: Lemurian Dances

A lemurok/makik/félmajmok mindig is a kedvenc állataim közé tartoztak. Élénken emlékszem arra, amikor a nyár legforróbb napján sikerült elkeverednünk az állatkertbe; minden állat félholtan hevert a melegtől, csak a kattamakik ugrándoztak fáradhatatlanul, legyőzhetetlen kíváncsisággal. Egyszer egy "mi lenne, ha állat lenne" játékban Tamás azt mondta rám, hogy kattamaki. Tetszett, hogy ilyen vidám, mozgékony, kíváncsi, barátságos jószággal azonosított. Azóta még jobban bírom a makikat.

Ezt a zeneművet hallgatva szinte láttam magam előtt a makicsapatot, amint lábacskáikat gyorsan szedve szaladnak a tisztáson, vagy vidám szaltókat ugranak önmaguk szórakoztatására. Esetleg beosonnak egy bungalóba és érdeklődve kutakodnak a turisták holmija közt, ahogy a Maki Utcában láttam. Néha ugyan egy-egy mennydörgés szakította meg a vidámságot, de utána a fürge makilábak ismét táncra perdültek.

A szám utáni ismertetőből tudtam meg: a "Lemurian" itt nem "lemuri", hanem "lemuriai" értelemben szerepel, a mű az elveszett földrész táncait idézi föl. Félmajmokhoz semmi köze.

Nem most fordult elő először, hogy téves prekoncepcióval hallgattam végig egy zeneművet. Gáz, hogy így félreértettem? Szerintem nem. Eleve minden műalkotás befogadása szubjektív, és nagyon múlik a befogadó saját tapasztalatain, lelkiállapotán, érzésein, emlékein. (Pl. ez a blog is erről szól.) A hangszeres zenénél ez talán még jobban így van, hiszen sokkal kevésbé megfogható, mint a verbális vagy képi elemeket alkalmazó művészetek. Szerintem a szerzőknek be kell vállalniuk, hogy műveik közönsége másképp fogja azokat látni, mint ahogyan ők (és ha ezt nem tudják kezelni, akkor írjanak/fessenek/stb. az íróasztalfióknak). Nem tudom, Michael Askill mit szólna hozzá (ha netán olvasná ezt a bejegyzést), de nekem a Lemurian Dances továbbra is a makik önfeledt, vidám ugrándozásáról szól.

2012. február 6., hétfő

Illés: Még fáj minden csók

http://www.youtube.com/watch?v=a_L8C5DhcwM

A dalban - mint a hasonló történetek többségében - egy múltbéli hűtlenség árnyékolja be a kapcsolatot. Mintha egy párkapcsolatban a fájdalmak csak a megcsalásból származhatnának. Pedig hányszor szenved az ember attól, hogy nem tud eleget adni a párjának; hogy csalódást okoz neki; hogy a másik félreérti őt, mert nem képes jól megfogalmazni az érzéseit; hogy párjának segítségre van szüksége, amit ő nem tud megadni; hogy látja, a párja valaki mással vagy egyszerűen csak nélküle boldogabb lenne. Összességében véve egy szerelmes embernél az a legritkább, hogy boldognak érzi magát.

2012. február 1., szerda

Kim Lane Scheppele: The Unconstitutional Constitution

Az amerikai alkotmányjogász meggyőzően és - ami jogásznál ritkaság - laikusok számára is teljesen érthetően vezette le, miért alkotmányellenes a jelenlegi magyar alaptörvény, mégpedig nemcsak a demokratikus alkotmányokra vonatkozó általános kritériumok, hanem a saját magában foglaltak miatt is. Egyetlen baj volt ezzel az előadással: hogy megint csak mi hallottuk, az a kevés privilegizált ember, aki bejutott, ha nem is az előadóterembe, de legalább az épületbe, hogy a lépcsőkorláton ülve a kivetitőn nézze. Ezeknek az érveknek a magyar parlamentben vagy az alkotmánybiróság előtt kellett volna elhangzania, még a múlt év folyamán. Persze tudjuk, miért nem történt ez meg. De tegnap ismét az volt az érzésem, hogy egy szigeten vagyok, ahol az alkotmányosság és a demokrácia még jelentenek valamit; majd utána kiléptem az épületből abba a tengerbe, ahol a magyar politika örvényei kavarognak.

2012. január 28., szombat

Generál: A zenegép

http://www.youtube.com/watch?v=II9hPvKxtLU

Nem könnyű olyan témában tolmácsolni, amiről nekem magamnak is van némi tudásom és erős meggyőződésem. Néha kedvem lett volna jól beszólni a közönség marhaságokat összehordó tagjainak, vagy legalábbis gunyorosan kommentálni mondandójukat a fordítás során. De ugyebár a tolmács ilyet nem tehet: ő csak egy zenegép, aki hűen ismétli, amit mások mondanak. És hiába ír önmaga is számot (tudományos cikket, disszertációt stb.), arra jóval kevesebben lesznek kíváncsiak. Gondolhatom, hogy kutatásommal megváltom majd a világot, megváltoztatom a törvényeket és a társadalom gondolkodását. A valóságban valószínűleg kénytelen leszek visszamenni zenegép-üzemmódba és mások munkáját/gondolatait fordítani. A disszertációm pedig örülhet, ha néha rátalál egy kóbor állat vagy szakdolgozó. Persze attól énekelhetek magamban. Csak éppen társadalomtudományi munkákat az íróasztalfióknak írni sokkal elszomorítóbb, mint regényeket vagy verseket.

2012. január 26., csütörtök

Gilmore Girls 2. évad 7. rész

Roryra rászabadul az iskolapszichológus meg az igazgató. Problémának látják, hogy nem vegyül eléggé az iskolatársaival, és mindenáron rá akarják venni, hogy barátkozzon velük. Rory persze "felsőbb utasításra" megteszi, noha semmi kedve nincs hozzá (és persze végül rosszul is sül el). Mert őt aztán a legkevésbé sem érdeklik a gazdag sznobok, akiknek egy része ráadásul folyton keresztbe tesz neki; jól elvan a könyveivel meg az otthoni barátaival.

Klasszikus eset, hogy a tanárok vagy szülők ilyen típusú nyomást gyakorolnak a gyerekre, mert fogalmuk sincs, mit érez és milyen hatások érhetik. Általános iskolás koromban a szüleim ragaszkodtak hozzá, hogy az osztálytársaimmal menjek haza, merthogy egyedül veszélyes - pedig nekem veszélyesebb volt velük hazamenni, akik csúfoltak, lökdöstek, elvették és dobálták a cuccaimat. Egyszer persze fény derült a dologra, és a szüleim elmentek beszélni az egyik lány szüleivel, aztán úgy vélték, ezzel minden megoldódott. Persze dehogy: a zaklatás ment tovább a régiben. És megsúgom a kedves szülőknek: az ilyen módon bántalmazott gyerekek többsége nem fog árulkodni, hiszen akkor még durvábban bánnak majd vele.

Hogy mi a megoldás? Nyilván az, hogy a tanárok nyitott szemmel járnak, figyelik a bullying eseteit és fellépnek ellene. Meg úgy mellesleg a gyerekeket is figyelik, és csak akkor lépnek közbe, ha tényleg bajt észlelnek. Egy magányosan olvasó kislány nem feltétlenül boldogtalan, mint ahogy egy folyton másokkal lógó, népszerű gyerek is lehet borzasztóan magányos, mert például olyan titkai vannak, amiket nem mer másokkal megosztani.

José Saramago: A kolostor regénye

Blimunda látnoki képességeket örökölt anyjától. Belelát az emberek belsejébe, látja rejtett betegségeiket, sőt akaratukat is. Egyetlen emberbe azonban soha nem néz bele: párjába, Baltazárba. Ezt megfogadta már kapcsolatuk kezdetén.

Gondolhatjuk, hogy Blimundát az motiválja: nem akarja tudni, ha kedvesét esetleg halálos kór emészti. De ennél többről van szó. Blimunda nem "néz bele" Baltazárba, mert tiszteletben tartja önállóságát, függetlenségét. Szemben azokkal, akik mindent tudni akarnak a párjukról, hogy ellenőrizhessék és korlátozhassák, ő el bírja viselni, hogy nem tud mindent. Mert az igaz szerelem szabadon enged, és nem akar kontrollálni. Ez az egyik legnehezebb dolog a szerelemben, de egyben a legfontosabb is.

2012. január 1., vasárnap

Martin H

Dante, a színész drámai módon búcsúzik el színházától. Egy, a spanyol polgárháborúról szóló darab közben egyszer csak leveszi a jelmezét, a közönséghez fordul és jól odamond nekik: most aztán marha haladónak és társadalomtudatosnak érzik magukat, amiért megnéztek egy baloldali darabot, pedig ezzel csak önmagukat verik át, hiszen soha semmi hasznosat nem tettek. A közönség persze felhördül, Dante pedig diadalmasan kisétál.

Félreértés ne essék: én vagyok a legnagyobb pártolója annak, hogy társadalmi problémákról filmek, könyvek, tanulmányok készüljenek (ez már a blogomból is kiderül). Fontosak ezek, hiszen tudatosíthatják bennünk, mi mindenen kellene változtatni. A tudatosításnak azonban elvileg úgy kéne működnie, hogy az embert motiválja valamilyen cselekvésre. Túl sok embert ismerek sajnos, aki számára a társadalmi tudatosság kimerül abban, hogy megnézi/elolvassa ezeket a műveket. Pedig éppen most rengeteg lehetőség kínálkozik, hogy tegyünk valamit: ha csak annyit is, hogy másoknak beszélünk ezekről a dolgokról, vagy lájkolunk a facebookon egy olyan oldalt, amely valamilyen segítő szervezetet vagy akciót reklámoz. Na és persze részt is vehetünk egy ilyenben.

Azt gondolom, nem olyan államban élünk, ahol megengedhetnénk magunknak, hogy a társadalmi tudatosság megragadjon a tévénézés és könyvolvasás szintjén.