Amire nincs bocsánat, avagy tanuljunk empátiát Perintfalvi Ritától

 Perintfalvi Rita könyvét sok szempontból lehet méltatni. Úttörő abban, hogy magyar közegben foglalkozik az egyházi szexuális visszaélésekkel, hogy nemcsak statisztikai adatokat közöl, hanem történeteket, hogy rendszerszinten vizsgálja a problémát, hogy különböző korú és nemű áldozatokkal foglalkozik, hogy gyógyulási utakat is felvázol stb. Én most mégsem ezekbe akarok belemenni, hanem valami olyasmibe, amiről nem nagyon írnak a könyv kapcsán. Szerepel ugyanis benne két levelezés olyan áldozatokkal, akik nem érezték képesnek magukat, hogy szóban meséljék el történetüket. Nemcsak az áldozatok levelei, hanem Rita válaszai is megjelennek a könyvben. Nagyon javaslom ezeket elolvasni, mert segíthetnek megválaszolni azt a kérdést, amit nagyon sok szakembertől és laikustól hallottam már: "mélyen együttérzek az áldozatokkal, de mégis hogy lehet egy ilyen történetre reagálni?"

Rita egyik legfontosabb reakciója, hogy nem kérdőjelezi meg a történteket. Nem próbálja meggyőzni az áldozatokat, hogy biztos csak ők érezték határátlépésnek az adott dolgot, sőt megerősíti őket abban, hogy a másik félnek nem volt joga ezt tenni velük, és nem az ő hibájuk, ami történt (még ha ők esetleg úgy is érzik). Nem faggatózik, ha netán kérdez, akkor levelezőpartnere elejtett félmondataira reagálva ("Azt mondod, hogy »mindig is úgy állította be, hogy ez hozzátartozik a gyönyörűséges szeretethez«? Úgy érted, hogy többször is történt hasonló eset [...]?" 333. old.) Értelmezi, elemzi azt, ami az áldozattal történt, segít neki meglátni azt, amit magától esetleg nem vett észre, mert nem akarta elhinni, hogy a másik fél szándékosan kihasználta. Időnként párhuzamokat is említ más áldozatok történeteiből. Az ilyesmi akár előhozhat hasonló emlékeket az áldozatból, de ami még fontosabb: megerősíti abban, hogy nincs egyedül, mások is átéltek hasonlót. És persze azért sincs egyedül, mert végig érezheti, hogy Rita együttérez vele és nemcsak teológusként, hanem emberként is mélységesen felháborítja az áldozatot ért bántalmazás.

Nagyon szeretném, ha egykor a teológián, de akár a szociális munkások és más segítő szakemberek képzésében is kötelező olvasmány lenne Perintfalvi Rita könyve. Nemcsak az egyházi szexuális visszaélések természetéről és strukturális hátteréről, hanem az áldozatokat valóban támogató attitűdről is sokat tanulhatnak belőle.

(Kép: Perintfalvi Rita publik)

Digitális nomádom

 ***SPOILER***

Azért is kíváncsian vártam a filmet, hiszen bizonyos definíció szerint én is digitális nomádnak számítok: nemcsak egyik országból a másikba költözve, hanem rövidebb utazások során is viszem magammal a laptopot, és a legkülönbözőbb helyekről dolgoztam már a torremolinosi apartmantól az osztrák hegyi biogazdaságig (és persze nagyon sok vonatról és repülőről). Ehhez képest, ha valaki a digitális nomád definícióját keresi, azt ez a film legföljebb összezavarja. A bemutatott négy szereplő közül egy (a grafikuslány) nemcsak számítógépen dolgozik, tehát szigorú értelemben nem "digitális", csak nomád; egyről számomra ki se derül, mi a munkája; egy pedig nem is dolgozik, csak simán együtt utazik férjével (aki szerintem az egyetlen valódi digitális nomád a filmben, ezért az ő képét tettem ki). Ezt régen simán úgy hívtuk: kitartott feleség. Ráadásul elhangzik egy olyan definíció is a filmben, hogy a digitális nomádok elköteleződés-fóbiások, nem tudnak megmaradni egy város, egy partner vagy egy munka mellett. Erre már a film is rácáfol, hiszen Dan és Ela évek óta együtt élnek, a film végére kialakítanak maguknak egy bázist is, ahova hazatérhetnek, ráadásul Dan és a grafikuslány is ugyanazt dolgozzák mindvégig. Az általam ismert digitális nomádok kifejezetten ugyanazt a munkát végzik vállalkozóként vagy szabadúszóként, csak éppen online, és sokuknak párja is van, aki velük utazik vagy költözik, vagy épp ők költöztek ki hozzá. (Izgalmasabb kérdés, hogy ha a digitális nomád párja olyan szakmát művel, ami nem végezhető távmunkában, hogyan tudják ezt megoldani - ez például az ismeretségi körömben is probléma, de a film azzal az egyetlen, nem mindig realisztikus vagy kívánatos válasszal szolgál, hogy hát tartsa el a másik.)

Az is csak érintőlegesen merül fel a filmben, hogy ennek az életformának csak a digitális jellege a viszonylagos újdonság. Az kiderül, hogy maga a filmrendező is több országban élt élete folyamán, viszont nem esik szó azokról a valódi nomádokról, akikkel sűrűn lehetett találkozni ifjúsági szállókon a 20. század utolsó évtizedeiben: olyan fiatalokról, akik nyakukba vettek egy idegen kontinenst, és ha elfogyott a pénzük, ideiglenesen munkát vállaltak valahol, aztán továbbálltak, és ezt akár évekig is csinálták. Ehhez képest digitális nomádnak lenni sokkal megállapodottabb életforma, hiszen lehet mindvégig ugyanaz a munkád, vagy akár a munkahelyed is. A múltban erre csak egy nagyon szűk rétegnek volt lehetősége, bár néhányaknak igen: a lenti kép a mallorcai Valldemossa településen készült, ahol Chopin "digitális" nomádkodott még a 19. században, de megemlíthetném Hemingwayt is mint digitalizálás előtti nomádot. Az internetnek köszönhetően ma már egyre több munka végezhető online, így ez a lehetőség sokak előtt kinyílt; a Covid még rátett egy lapáttal, hiszen sok multicég is rájött, hogy a home office nekik is kifizetődő (kisebb irodaházat kell fenntartani, kisebb az internet- és a villanyszámla stb.), alkalmazottaik pedig így kihasználhatják az alkalmat, hogy a munkát és az utazást ne különítsék el az időben.

A filmrendező próbálja megérteni, miért lett a lánya digitális nomád (bár, mint fentebb kifejtettem, valójában nem lett az), ezért még egy erről szóló rendezvényre is elmegy - ám néhány előadásrészletet leszámítva semmit nem mutat meg abból, amit ott tanult. Pedig beleszőhette volna a filmbe azokat a történeteket, amiket az ottani résztvevőktől hallott, vagy megpróbálhatott volna akár Budapesten élő külföldi digitális nomádokkal megismerkedni. Foglalkozhatott volna a téma számos más vetületével, mint a privilégiumok kérdése, az identitás (ezt a saját családját illetően boncolgatja, de nemcsak vegyesházasságok gyerekei kelnek útra), a kultúrák közötti különbség (lazán bedobja, hogy az ő házassága azért ment tönkre, mert ezek áthidalhatatlanok, miközben ott van ellenpéldának a filmben egy jól működő vegyesházasság), a digitális nomadizmus környezeti hatásai, az egzotikum hajhászásának kapcsolata a rasszizmussal és a kulturális kisajátítással stb. Ezekről mind szólhatott volna a film, ha a főszereplő túl tudott volna lépni a "miért-nem-marad-itthon-a-kicsi-lányom" vekengésen.

Wahorn András pedofíliamentegetése, avagy ne keverjük a szezont a fazonnal

 Nem, azért sem fogom magát a tévéműsort linkelni. Helyette a telexes cikket, ami szintén érdemel egy trigger warningot, úgyhogy azok kedvéért, akik nem akarják kitenni magukat ennek, egy nagyon eufemizált összefoglalót is mellékelek. Vagyis: egy beszélgetős műsorban összerakták az erőszakellenes aktivista Mérő Verát, a (szerintem) szintén feminizmus felé hajló Csákányi Esztert és a rasszizmusára büszke Wahorn Andrást. Ebből már lehet sejteni, hogy egyfajta szenzációhajhász céljuk volt, de mindegy, a két nő vagány volt és bevállalta. Mindketten megosztottak gyerekkorukból olyan történetet, amikor egy férfi szexuálisan zaklatta őket, és Eszter (akivel ez nyolcévesen történt meg) beszámolt arról, hogy ez ellentmondásos érzéseket keltett benne. Erre seggfej beszélgetőtársuk közölte: hát akkor ezt nem lehet egyértelműen erőszaknak tekinteni, ha a gyerek is élvezte, meg különben is "akkoriban" még egészen máshogy álltak a dolgokhoz az emberek. Idáig az összefoglaló, trigger warning mellett részletesebb beszámoló olvasható itt: https://telex.hu/belfold/2021/11/06/wahorn-andras-szexualis-eroszak-pedofilia-relativizalas

Wahorn András két dologban keverte a szezont a fazonnal. Az első az az állítása, hogy Csákányi Eszter gyerekkorában még egészen máshogy álltak a kérdéshez. Most függetlenül attól, hogy az udvariasság szabályai szerint nem illik egy nőt, még ilyen áttételesen se, leöregezni, ez tényszerűen nem igaz. A gyerekbántalmazás néhány más formájához, pl. a testi fenyítéshez, tényleg másképp álltak a régebbi korokban, a gyerekekkel folytatott bárminemű szexuális tevékenység azonban a 20. században is szigorúan tiltva volt. Sőt, még szigorúbban, mint ma: a 60-as és talán még a 70-es években is a mai 14 helyett 18 év volt a beleegyezési korhatár, vagyis nemcsak a nyolc, hanem a 17 éveshez szexuálisan közeledő felnőtt is bűncselekményt követett el. 

A másik az a valószínűleg nemcsak rá jellemző tévhit, hogy a szexuális erőszakkal az a baj, hogy az áldozat nem élvezi. Pedig ez két külön dolog. Beleegyezéses szexnél is előfordulhat, hogy valaki nem élvezi; tegye fel a kezét, akinek még sosem volt ügyetlen vagy türelmetlen szeretője, vagy nem fordult elő vele, hogy valamilyen egyéb okból (pl. fáradtság) egy jól induló együttlét során nem jutott el a csúcsra. És, ahogy Mérő Vera az adásban is kifejtette, előfordulhat, hogy az erőszak áldozata átél valamilyen testi élvezetet. Nem ezzel van a probléma, hanem azzal, hogy ezt az együttlétet ő nem akarta. Egy másik ember élt vissza a kettőjük között fennálló hatalmi különbséggel, ami abból eredt, hogy a másik ember felnőtt volt, ő pedig még csak gyerek. És ezért a felnőtt úgy gondolta, hogy egy gyerekkel bármit megtehet. Ez az a gondolkodásmód, amit nagyon meg kéne szüntetni. Mert a gyereknek éppúgy joga van a saját testéhez, mint bárki másnak, és attól, hogy ő esetleg nem is fogja fel egy szexuális jellegű érintés jelentését, ez még éppúgy az intim szférájának a megsértése. Számos szakember elmondhatja, hogy az ilyenfajta gyerekkori szexuális abúzus később milyen problémákhoz vezethet (pl. nem alakul ki benne saját határainak védelme és így később is könnyű prédájává válik az erőszaktevőknek). De ha szerencsés módon mégsem így történik, attól tény marad, hogy egy felnőttnek nincs joga egy gyerek testét szexuálisan használni. Mert a gyerek éppolyan szuverén emberi lény, mint mi, akinek ugyanúgy tiszteletben kell tartani a határait. Ennyike.

(Illusztrációnak Csákányi Esztert teszem ide, egyrészt mert Wahornnál esztétikusabb látvány - ez mondjuk nem nehéz - másrészt meg mert respekt, hogy ezt a történetet megosztotta, és jelzésként, hogy mellette állunk. A kép forrása: wikipédia.)

Family Guy - a nap embere

 Peter egyik kedvenc tévéműsora "A nap embere", amiben egy hírességet kicikiznek. Maga is hírnévre vágyva megkéri barátait, hogy csináljanak róla is egy hasonló műsort. Csakhogy a barátok megjegyzései sokkal gázosabbak, mint amikre számított (többségük Peter súlyára és/vagy péniszméretére vonatkozik), Peter valóban megbántódik és megszakítja a kapcsolatot a barátaival.

(kép: looper.com)

Az egy dolog, hogy valakinek nincs önkritikája és/vagy önismerete (erről bővebben itt: https://mmreflexiok.blogspot.com/2021/05/marguerite-tokeletlen-hang-es-tulsulyos.html). De ráadásul azt, hogy nevetség tárgyává válik, csakis önmagának köszönheti. Ugyanúgy, mint azok a magyar politikusok, akik ilyen szövegeket osztanak meg, mint hogy az Orbán-kormány legnagyobb értéke a hitelessége (te jó ég, milyen lehet a legkisebb?), vagy ekézik Gyurcsányt, amiért szardíniai "luxusnyaralásra" utazott - Wizzairrel. Aztán felháborodnak a "gonosz ellenzék" beszólásain, és sorra tiltogatják le a kritikus hangokat. Pedig amekkora hülyeségeket posztolnak, semmi meglepő nincs abban, hogy a kommentelők gúnyt űznek belőlük. Aki tátott szájjal rohan a f@szerdőbe, ne csodálkozzon, ha orális élményben lesz része.