Arnaldur Inðridason: Hideg nyomon

Meggyilkolt thaiföldi kisfiút találnak Reykjavík egyik lepusztult lakótelepén. Több lehetséges indíték is fölmerül: rasszizmus, pedofília, drog, bandaháború. Mindeközben Sigurdur Óli nyomozó és felesége, Bergthóra – mivel nem lehet vér szerinti gyerekük – a nemzetközi örökbefogadást fontolgatják. (Izlandon, akárcsak Skandinávia más országaiban, kevés az örökbe adható gyerek, mivel megfelelő a szexuális felvilágosítás az iskolákban, nem korlátozzák a fogamzásgátlást és az abortuszt, és a legtöbb család megengedheti magának, hogy akárhány gyereket felneveljen.) Sigurdur Óli azonban mintha nem lelkesedne annyira az ötletért. Bergthóra nem érti, mi történik, még az is felmerül benne, hogy férjének előítéletei vannak a színesbőrűekkel szemben.

Sigurdur Óli természetesen nem rasszista. Bár a könyv nem mondja ki egyértelműen bizonytalansága okait, a két cselekményszál egymás mellé tételéből világos a magyarázat: látván, milyen szörnyűségek történhetnek békésnek hitt országában egy színesbőrű gyerekkel, a nyomozó elbizonytalanodik, hogy van-e joga ennek kitenni valakit. Ezt az érvelést sokszor halljuk LMBT és fogyatékkal élő emberektől is, akik azért mondanak le a gyerekvállalásról, mert nem akarják, hogy kisfiuk vagy kislányuk stigmatizálva nőjön fel. Az ő esetükben ráadásul ez a stigma pont szülei mássága miatt ragadna a gyerekre, szemben a nemzetközi örökbefogadással (bár ott is a szülő hozta a döntést, hogy rasszista közegben nevel föl egy nem-fehér gyereket). Van, aki egyenesen önzőnek titulálja azokat az LMBT vagy fogyatékkal élő embereket, akik ennek tudatában gyereket vállalnak – mintha ők lennének a hibásak a kirekesztésért és nem a társadalom. Ezzel persze tovább erősítik azt a gondolkodást, hogy a kisebbségek tagjai nem egyenértékűek a többséggel, hiszen megkérdőjelezik egy alapvető jogukat: azt, hogy családot alapítsanak.

Pedig ugyanezt a történetet meg lehet közelíteni más irányból is. Tegnap az Ötödik Fogyatékosságtudományi Konferencián Lévay György nagyon tudatosan reflektált arra: az ő (pár hónap múlva születendő) gyereke azzal a nehezítéssel fog majd élni, hogy édesapjának nincs keze. Gyuri azonban ennek nem a negatívumait, hanem a pozitív hozadékát látta meg: ennek a gyereknek a számára a kézzel rendelkező és kéz nélküli emberek ugyanolyan megszokottak és egyenértékűek lesznek, így megalapozhat egy olyan nemzedéket, amely a fogyatékosságot normálisként kezeli. Ugyanígy a fehérek által örökbe fogadott színesbőrű vagy a szivárványcsaládban nevelkedő gyerek számára magától értetődő lesz a családformák sokszínűsége, és tágabb látókörrel fog rendelkezni, mint társainak többsége. Persze nehézségekkel is szembenézhet, de ezek nem olyasmik, amikre nem lehet felkészíteni. Mint ahogy, ha a gyerek saját maga például fogyatékkal élő vagy transznemű, végképp nem kerülhetők meg ezek a nehézségek, de a szülők segíthetnek ezekkel megküzdeni.

Amúgy meg az ilyen félelmek nagyon gyakran eltúlzottak. Arnaldur regényében a legtöbb szereplő nem rasszista; más kérdés, hogy a rasszistákat mind Sigurdur Ólinak passzolják át kihallgatásra, mert a többi zsaru túlzottan kiborul tőlük, ezért ő nyilván torzított képet lát a valóságról. Ugyanígy az az LMBTQ ember, akire a netes portálokról ömlik a homofóbia és a játszótéren is buzizást hall, nem fogja érzékelni, hogy környezetében milyen nagy az elfogadó emberek aránya, mert azok valószínűleg nem fognak ordítozni és homofóbokat megverni az utcán. A támogatók jellemzően csöndesebbek, mint a támadók, a hírportálok pedig a sokkoló, erőszakos történeteket részesítik előnyben. A média nemcsak szíthatja a homofóbiát, hanem fel is nagyíthatja. Persze fontos beszélnünk a homofóbiáról, rasszizmusról, épségterrorról stb, de csak arányos mértékben, különben mi magunk, neten és más médiában írkáló-beszélő emberek, fogjuk megerősíteni azokat a korlátokat, amelyek saját közösségeink egyenlő jogainak útjában állnak.

Jackson

A film több perspektívából közelíti meg az abortuszkérdést. Egyfelől megismerkedünk Mississippi állam egyetlen abortuszklinikájának dolgozóival, akik pontosan látják a téma gazdasági-társadalmi vetületét; többségükben színesbőrűek és legalább egyikükről megtudjuk, hogy élete folyamán megtapasztalta azt a nélkülözést, amiben klienseik is élnek. Az abortusz betiltásáért harcoló „életpártiak” fehér, középosztálybeli, középkorú nők és férfiak, akik rendezvényeiken süteményhalmokat zabálnak (szép kontrasztban a kis konyhájában tükörtojást kotyvasztó dokival és a gyerekeinek ételt venni se tudó fekete anyukával) és fogalmuk sincs a szegények élethelyzetéről (sopánkodnak, hogy a fekete fiatalasszonynak igazán nem kéne két állásban dolgoznia, és nem gondolnak bele, hogy így is alig bírja kifizetni a lakbért).

Az „életpártiak” jellemzően a Bibliára szoktak hivatkozni és ezáltal azt a látszatot keltik, mintha az abortusz tiltása vagy megengedése pusztán morális kérdés volna: ha betartanánk a hatodik parancsolatot („ne paráználkodj”), nem lenne szükség erre a megoldásra. Csakhogy felmerül a kérdés: miért pont ezt a parancsolatot pécézték ki a konzervatívok és nem a kilenc másikat? Ott van például, hogy „Isten nevét hiába a szádra ne vedd” – hát a közmondásoktól a felkiáltásokon át az egészen durva káromkodásokig ezt kábé naponta megszegjük. Mégse látok olyan kezdeményezéseket, amelyek a káromkodások betiltását vagy megbírságolását tűzik ki célul, esetleg központokat hoznak létre, ahol az embereket indulatkezelésre vagy keresztény szempontból is elfogadható káromkodások („a manóba” stb.) használatára oktatják. Szóval miért is fontosabb a szex, mint a csúnya beszéd?

Nos azért, mert míg a káromkodás nemileg semleges jelenség (a nemileg jelölt szavak időnkénti előfordulása ellenére: sokszor hallani nőktől a „f*szom tudja” kifejezést), a szexnek és ezáltal az abortusznak nagyon is van nemi vetülete és ezáltal alkalmas lehet arra, hogy a nemek közti hierarchiát fenntartsuk. Hiszen ha elvesszük a nőktől azt a lehetőséget, hogy döntsenek arról, szülnek-e gyereket és mikor, ezzel kiszolgáltatjuk őket férfi partnereiknek. Kutatások bizonyítják, hogy a párkapcsolati erőszak gyakran akkor kezdődik, amikor a nő várandós vagy kis csecsemővel van otthon: egyrészt a GYES alacsony összege miatt anyagilag ki van szolgáltatva a partnerének, másrészt jóval kevésbé mobilis, hiszen egy (három, öt) kisgyerekkel sokkal nehezebb elmenekülni a bántalmazó elől. Egyes bántalmazók éppezért stratégiából nem védekeznek és ejtik teherbe újra és újra partnerüket, hogy ezzel is magukhoz láncolják őt. Ugyanakkor az abortusz tilalma a társadalmi osztálykülönbségek fenntartására is alkalmas. Ha az egyik államban betiltják az abortuszt, a gazdagabb nők átmehetnek egy másikba elvetetni a magzatot (ez nemcsak amerikai jelenség, az ír nők sokáig Angliába jártak abortuszra), de – mint a film egyik párbeszéde ékesen példázza – a létminimum környékén élő nők ezt nem engedhetik meg maguknak. Ugyanakkor ők azok, akiket egy újabb gyerek születése konkrétan mélyszegénységbe sodorhat – és akik a válságterhességi központoknak álcázott keresztény agymosodák legfőbb célpontjai. Szóval ez a jómódú fehér nők érdekeltsége az abortusz tiltásában: bebetonozhatják saját társadalmi pozíciójukat, ráadásul úgy, hogy jótékony és istenfélő image-et építhetnek magukról.

Az abortusz tilalma vagy egészségügyileg indokolatlan korlátozása tehát a nők elleni erőszak egyik formája, és egyben a rendszerszintű gazdasági erőszak eszköze.

Angela Kolbe: Az interszex egy hiány a német jogban? (vagy legalábbis akkor még az volt)

Érdemes ezt a 2009-es cikket újraolvasni a múlt heti német alkotmánybírósági döntés fényében, amely kimondja, hogy be kell vezetni egy „harmadik nem” kategóriát az interszex és nem-bináris emberek számára. A cikk írásának idejében még csak lobbizás folyt az interszex emberek jogaiért Németországban, és ez is elsősorban a csecsemőkön végzett nemi kiigazító műtétek ellen folyt, illetve a nem megváltoztatásának jogáért. Angela Kolbe veti fel cikke végén, hogy az interszex emberek egyenlőségének érdekében vagy el kellene törölni a nem hivatalos nyilvántartását (ezt szeretnék most a német és nemzetközi interszex és transz egyesületek), vagy lehetővé tenni a harmadik nemként való regisztrációt. Azt is végigveszi, mik ennek a fő akadályai, és arra jut, hogy leginkább a házasság heteronormatív módon való felfogása. A konzervatívok attól tarthatnak, hogy ha mondjuk egy leszbikus megváltoztatja a nemét az „egyéb” kategóriára, simán feleségül veheti a barátnőjét (lévén most már különneműek), és juj, akkor mi lesz. Gyanítom, hogy tényleg ez lehetett a dolog mögött, ugyanis az AB-döntés feltűnően hamar az egyenlő házasság bevezetése után történt; most már nincs a nemnek jelentősége a párkapcsolatok szempontjából, tehát akár lehet belőle kettőnél több.

Transz és nem-bináris emberek olykor méltatlankodnak, hogy miért kell az LMBTQ-t egyben kezelni; külön mozgalmat szeretnének, hiszen úgymond nekik semmi közük a szexuális orientációhoz. Olyan értelemben jogos a tiltakozás, hogy sok, magát LMBTQ-nak mondó szervezet valójában kevés aktivizmust folytat transz területen. A német események azonban jól illusztrálják, hogy a nemi identitás és szexuális orientáció miatti megkülönböztetés szorosan összefügg. Ennek magyar változata az a törvény, miszerint ha egy házaspár egyik tagja nemet akar váltani, előbb el kell válniuk, hiszen ezáltal automatikusan buzik lesznek (és azok ugye nem élhetnek házasságban, mert juj, akkor mi lesz). De nemcsak a törvény, a közgondolkodás is összekapcsolja a két dolgot, és nemcsak azokra gondolok, akik nem tudják a két fogalom közti különbséget (a közelmúltban ezt gyakorló jogászoknál tapasztaltam). Például a transz nők elleni gyilkosságok gyakran történnek úgy, hogy egy pasi fölszed egy tökjó nőt, aztán a hálószobában felfedezi rajta a férfi nemi szervet, és iszonyatosan kiakad azon a lehetőségen, hogy akkor ő most buzinak számít, hiszen rányomult egy férfitestben élő emberre. A heteroszexuális mátrix – vagyis az az elképzelés, hogy adott biológiai nem mindig adott (azonos) nemi identitással és adott (ellenkező nem iránti) vonzalmakkal jár együtt, egyaránt sújtja az LMBTQIA emberek minden csoportját. Ennek a gondolkodásmódnak a megváltoztatása tehát közös ügyünk.