Okos gondolatokat tartalmazó, de teljességgel olvashatatlanul megirt művében Schneider összehasonlitja a barátságot a rokonsággal. Azt mondja, a barátság olyan, mint a vakáció: a rokon és nem-rokon kategóriák legjobb részeit kombinálja. Érzelmi közelséget és szolidaritást kapunk tőlük, viszont a barátokat kedvünk szerint eldobhatjuk, ha már nincs szükségünk rájuk, vagy ha nem váltják be a hozzájuk fűzött reményeket; mindezt a rokonokkal nem tehetjük meg.
"Friends are relatives who can be ditched if necessary, and relatives are friends who are with you through thick and thin whether you like it or not and whether they do their job properly or not."
Igy karácsony környékén, amikor az ember átgondolja múltbeli és jelenlegi emberi kapcsolatait (ezek nálam többségben barátságok és igen kis részben rokoni szálak), nagyon is szembetűnik ez a tulajdonság. A barátok igenis eldobhatóak (olykor még akkor is, ha rokoni cimkéket viselnek, ld. a Jeffrey Weeks-cikkel kapcsolatos bejegyzésemet). Ezért az ember nem üldögélhet a babérjain, hanem igenis erőfeszitéseket kell tennie minden egyes emberért. Eszembe jut, ahogyan Dóri annak idején kritizált: már elég régóta együtt vagyunk, nem kell minden egyes pogácsát megköszönni. Szerintem pedig kell. A hosszú barátság titka az, hogy nem vesszük magától értetődőnek a másikat. Merthogy nem is az. A barátság, mint egy karácsonyra kapott Márai-idézetből megtudtam, szolgálat. Olyan szolgálat, amely kölcsönös, és amely sohasem szűnik meg.
Egyik újévi fogadalmam az lesz, hogy megpróbálom ezt a szolgálatot tőlem telhetően maximálisan teljesiteni.
2010. december 28., kedd
2010. december 25., szombat
Isabel Allende: El pequeňo Heidelberg
***SPOILER***
El Pequeňo Heidelberg egy alpesi kocsma valahol Dél-Amerikában, ahol az európai egzotikum nevében tiroli népviseletbe öltözött zenészek keringőt, polkát, mazurkát játszanak az alpesi tájakat ábrázoló fotók alatt, miközben az éppen nem táncoló közönség igazi tiroli rétest eszik, mangóval töltve, mert az import alma túl drága. Ide jár táncolni El Capitán és La Niňa Eloísa. Negyven éve táncolnak együtt, tökéletesen ráhangolódnak egymás mozdulataira, harmóniában vannak, mint egy szerelmespár - pedig sose szóltak egymáshoz egy szót se. Ennek egyik oka, hogy El Capitán külföldi, valami skandináv országból érkezett, és egy szót se tud spanyolul.
Aztán egy nap egy csapat skandináv turista téved be a táncterembe, és El Capitán segítséget kér tőlük. Két tolmácson keresztül (az egyik turista fordít angolra, és ezt fordítja a bár tulajdonosa spanyolra) feleségül kéri La Niňa Eloísát. "Nem lesz ez egy kicsit korai?"-kérdi az idős hölgy. De El Capitán elmagyarázza, igazán nem várhat még 40 évet, amíg újra erre jár valaki, aki érti az anyanyelvét.
Hát igen, a tánc a tökéletes kommunikáció, de mégse tud mindig mindent kifejezni.
El Pequeňo Heidelberg egy alpesi kocsma valahol Dél-Amerikában, ahol az európai egzotikum nevében tiroli népviseletbe öltözött zenészek keringőt, polkát, mazurkát játszanak az alpesi tájakat ábrázoló fotók alatt, miközben az éppen nem táncoló közönség igazi tiroli rétest eszik, mangóval töltve, mert az import alma túl drága. Ide jár táncolni El Capitán és La Niňa Eloísa. Negyven éve táncolnak együtt, tökéletesen ráhangolódnak egymás mozdulataira, harmóniában vannak, mint egy szerelmespár - pedig sose szóltak egymáshoz egy szót se. Ennek egyik oka, hogy El Capitán külföldi, valami skandináv országból érkezett, és egy szót se tud spanyolul.
Aztán egy nap egy csapat skandináv turista téved be a táncterembe, és El Capitán segítséget kér tőlük. Két tolmácson keresztül (az egyik turista fordít angolra, és ezt fordítja a bár tulajdonosa spanyolra) feleségül kéri La Niňa Eloísát. "Nem lesz ez egy kicsit korai?"-kérdi az idős hölgy. De El Capitán elmagyarázza, igazán nem várhat még 40 évet, amíg újra erre jár valaki, aki érti az anyanyelvét.
Hát igen, a tánc a tökéletes kommunikáció, de mégse tud mindig mindent kifejezni.
Edit Piaf: Himnusz a szerelemhez
Ma találkoztam először a dal magyar fordításával. Az énekes könyörög Istenhez, hogy tartsa meg a kedvesét - csak hat hétig, csak ötig, csak kettőig -, hogy emlékeket gyűjthessen az együtt töltött időről.
Mindennel, amit együtt csinálunk azokkal az emberekkel, akiket szeretünk, emlékeket gyűjtünk, és ha elszakadunk tőlük, ezek megmaradnak nekünk. Akivel szépen búcsúztunk el vagy szakított el az élet, azokról csupa szép emléket őrzök. De van olyan is, akivel csúnyán váltunk el, akiben csalódtam - és az utóbbi időben vele kapcsolatban leginkább a kevésbé kellemes emlékeket tudtam felidézni. Pedig egy évekig tartó barátságban vagy párkapcsolatban természetszerűleg voltak szép pillanatok is, és valószínűleg ők voltak többen.
Ezt a dalt hallgatva eszembe jutottak a szép emlékek velük kapcsolatban is, és gondolatban bocsánatot kértem tőlük, amiért eddig nem.
Mindennel, amit együtt csinálunk azokkal az emberekkel, akiket szeretünk, emlékeket gyűjtünk, és ha elszakadunk tőlük, ezek megmaradnak nekünk. Akivel szépen búcsúztunk el vagy szakított el az élet, azokról csupa szép emléket őrzök. De van olyan is, akivel csúnyán váltunk el, akiben csalódtam - és az utóbbi időben vele kapcsolatban leginkább a kevésbé kellemes emlékeket tudtam felidézni. Pedig egy évekig tartó barátságban vagy párkapcsolatban természetszerűleg voltak szép pillanatok is, és valószínűleg ők voltak többen.
Ezt a dalt hallgatva eszembe jutottak a szép emlékek velük kapcsolatban is, és gondolatban bocsánatot kértem tőlük, amiért eddig nem.
2010. december 24., péntek
Dorian Gray
Dorian több évtized utazás után hazatér Angliába. Persze szép és fiatal maradt, míg egykori barátai mind megöregedtek. Egy belevaló fiatal nő (mint utóbb kiderül, Lord Henry lánya) kérdezgetni kezdi Doriant, hogy miben hisz: a haladásban, a szeretetben, a vallásban? Dorian pedig minden kérdésre cinikus, tagadó választ ad.
Így aztán marha sok értelme volt az egész festmény-biznisznek. Én nem úgy akarom elkerülni az öregedést, hogy az arcomon ne látszódjék. Azt szeretném, ha a lelkemen nem látszódna.
Így aztán marha sok értelme volt az egész festmény-biznisznek. Én nem úgy akarom elkerülni az öregedést, hogy az arcomon ne látszódjék. Azt szeretném, ha a lelkemen nem látszódna.
2010. december 22., szerda
Jeffrey Weeks: Pretended Family Relationships
Jeffrey Weeks az egyik kedvenc társadalomtudósom: mindig nagyon radikális gondolatai vannak, de ugyanakkor mindent aktivista szempontból is néz, és olykor még azt is beismeri, hogy az ő intelligens gondolatai a mozgalom számára nem túl praktikusak. Na meg általában jófej csávó.
Ez az írása annak az 1986-os brit törvénynek a kapcsán született, amely szerint az iskolákban tilos a homoszexualitást propagálni (bármit jelentsen ez), és a homoszexuális kapcsolatokról mint "színlelt családokról" beszélni. Azon túl, hogy persze jól lecseszi a csúnya heteroszexista törvényhozást, elkezd azon gondolkodni, hogy egy homoszexuális kapcsolat család-e. És végignézi a család különböző jellemzőit, és arra jut, hogy egy gyermektelen meleg párkapcsolat bizony nem felel meg a hagyományos definíciónak, akármennyire is próbálnak egyesek minden együttélési formát családnak tekinteni. Egy néni macskával ugyanúgy nem család, ahogyan 2 (3,4) együtt lakó szobatárs sem. Ne tessék már keverni a háztartást a családdal, kérem szépen, köszike.
Na de, kérdi Jeffrey, akkor miért akarunk mégis mindent családnak tekinteni? Azért, mert a kultúránkban nincsenek más fogalmi keretek emberek összetartozásának kifejezésére. Ha valaki közel áll hozzánk, rögtön rokonokra vonatkozó szavakat használunk rá, mert jobb szavaink nincsenek - és ez halmozottan vonatkozik, teszem hozzá én, a magyar nyelvre, ahol nem tudunk különbséget tenni a "barátnő" szexuális töltetű ill. anélküli változata között. Kitkának annó volt egy (fiú) barátja, akivel testvéreknek mondták magukat, de ugyanez a rendszer intézményesült formában megtalálható a szerzeteseknél. (Litvániában a nyelvórán a tanárunk egyszer megkérdezte egyik szerzetes diáktársamat, hogy hány testvére van. A válasz: "Nagyon sok testvérem van, szerte a világon, kolostorokban.") Még az antropológia sem mentes ettől, legalábbis mikor mi annó családfa-készítést tanultunk, nem említettünk olyan jeleket, amelyek pl. a házasságon kívüli párkapcsolatot jelölhetnék. Amikor az egyik órán egy ismert történetről kellett családfát csinálni és mi Bagollyal a Hamletet választottuk, lazán házasságot jelöltünk Hamlet és Ophélia között (megspékelve egy kis incesztussal Ophélia és Laertes között, hogy izgalmasabb legyen a dolog).
A meleg közösségben kifejezetten gyakori, hogy családtagként hivatkozunk hozzánk közel álló emberekre. Pedig ugye családtagjaink nem feltétlenül állnak közel hozzánk, és ezek a címkék is megkophatnak. Én a "sógorommal" évek óta alig kommunikálok, pedig annó, mikor a húgával szakítottam, azt mondta, hogy mindegy, a sógorság örökre szóló, speciális kapcsolat. A "férjem" máig közel áll hozzám, kedvelem, de tudom, hogy nincs különösebben fontos szerepem az életében. Ugyanakkor, ha Andrásról beszélek, általában úgy hivatkozom rá, hogy "a táncpartnerem". Ami kicsit béna, mert nem sugall különösebb érzelmi köteléket. Viszont egyszerűen nincsenek olyan szavaim, amelyek leírhatnának egy, a barátság szokásos jelentésénél szorosabb kapcsolatot. A táncpartner szónak legalább annyi előnye van, hogy abból csak egy van (legalábbis nekem).
Ez az írása annak az 1986-os brit törvénynek a kapcsán született, amely szerint az iskolákban tilos a homoszexualitást propagálni (bármit jelentsen ez), és a homoszexuális kapcsolatokról mint "színlelt családokról" beszélni. Azon túl, hogy persze jól lecseszi a csúnya heteroszexista törvényhozást, elkezd azon gondolkodni, hogy egy homoszexuális kapcsolat család-e. És végignézi a család különböző jellemzőit, és arra jut, hogy egy gyermektelen meleg párkapcsolat bizony nem felel meg a hagyományos definíciónak, akármennyire is próbálnak egyesek minden együttélési formát családnak tekinteni. Egy néni macskával ugyanúgy nem család, ahogyan 2 (3,4) együtt lakó szobatárs sem. Ne tessék már keverni a háztartást a családdal, kérem szépen, köszike.
Na de, kérdi Jeffrey, akkor miért akarunk mégis mindent családnak tekinteni? Azért, mert a kultúránkban nincsenek más fogalmi keretek emberek összetartozásának kifejezésére. Ha valaki közel áll hozzánk, rögtön rokonokra vonatkozó szavakat használunk rá, mert jobb szavaink nincsenek - és ez halmozottan vonatkozik, teszem hozzá én, a magyar nyelvre, ahol nem tudunk különbséget tenni a "barátnő" szexuális töltetű ill. anélküli változata között. Kitkának annó volt egy (fiú) barátja, akivel testvéreknek mondták magukat, de ugyanez a rendszer intézményesült formában megtalálható a szerzeteseknél. (Litvániában a nyelvórán a tanárunk egyszer megkérdezte egyik szerzetes diáktársamat, hogy hány testvére van. A válasz: "Nagyon sok testvérem van, szerte a világon, kolostorokban.") Még az antropológia sem mentes ettől, legalábbis mikor mi annó családfa-készítést tanultunk, nem említettünk olyan jeleket, amelyek pl. a házasságon kívüli párkapcsolatot jelölhetnék. Amikor az egyik órán egy ismert történetről kellett családfát csinálni és mi Bagollyal a Hamletet választottuk, lazán házasságot jelöltünk Hamlet és Ophélia között (megspékelve egy kis incesztussal Ophélia és Laertes között, hogy izgalmasabb legyen a dolog).
A meleg közösségben kifejezetten gyakori, hogy családtagként hivatkozunk hozzánk közel álló emberekre. Pedig ugye családtagjaink nem feltétlenül állnak közel hozzánk, és ezek a címkék is megkophatnak. Én a "sógorommal" évek óta alig kommunikálok, pedig annó, mikor a húgával szakítottam, azt mondta, hogy mindegy, a sógorság örökre szóló, speciális kapcsolat. A "férjem" máig közel áll hozzám, kedvelem, de tudom, hogy nincs különösebben fontos szerepem az életében. Ugyanakkor, ha Andrásról beszélek, általában úgy hivatkozom rá, hogy "a táncpartnerem". Ami kicsit béna, mert nem sugall különösebb érzelmi köteléket. Viszont egyszerűen nincsenek olyan szavaim, amelyek leírhatnának egy, a barátság szokásos jelentésénél szorosabb kapcsolatot. A táncpartner szónak legalább annyi előnye van, hogy abból csak egy van (legalábbis nekem).
2010. december 21., kedd
Alanis Morissette: Ironic
Mr. Play It Safe was afraid to fly
He packed his suitcase and kissed his kids goodbye
He waited his whole damn life to take that flight
And as the plane crashed down he thought
"Well isn't this nice..."
Tény, hogy nem a világ legoptimistább dala, és nagy részére nem húzható rá az az ideológia, ami ezzel a versszakkal kapcsolatban kialakult bennem. Ugyanis szerintem a pasas gépe pont azért zuhan le, mert egész életében rettegett a repüléstől és évtizedeket várt, mig megkockáztatta. Ha a félelmet első jelentkezésekor elhessegeti és felszáll egy gépre, még ma is életben volna.
Vagyis ez a versszak nekem a kockázatvállalásról szól. Merthogy mint mindenkiben, bennem is vannak félelmek. Azt hiszem, az idei évben sikerült ezek közül néhánnyal szembenéznem és belemennem kockázatosnak vélt helyzetekbe, akár olyanokba, amiket más is veszélyesnek vélhetett (pl. a Lengyel-Tátra leghúzósabb láncos útvonala), akár látszólag ártalmatlanokba, amelyek viszont nekem szorongást okoztak (mint egy slowfox magánóra). És mindeddig működik az elméletem, mert egyikbe se haltam bele (mint a mellékelt ábra elég jól mutatja). Lehet, hogy ennek az elmúlt évnek pont ez volt az egyik kihivása.
Persze lehet, hogy Mr. Play It Safe mindenképpen lezuhant volna az első repülőűútján, és tulajdonképpen saját életét hosszabbitotta meg azzal, hogy évekig kerülte a repülést. Na de egyszer vállalnia kellett a kockázatot, ha el akart jutni A-ból B-be.
He packed his suitcase and kissed his kids goodbye
He waited his whole damn life to take that flight
And as the plane crashed down he thought
"Well isn't this nice..."
Tény, hogy nem a világ legoptimistább dala, és nagy részére nem húzható rá az az ideológia, ami ezzel a versszakkal kapcsolatban kialakult bennem. Ugyanis szerintem a pasas gépe pont azért zuhan le, mert egész életében rettegett a repüléstől és évtizedeket várt, mig megkockáztatta. Ha a félelmet első jelentkezésekor elhessegeti és felszáll egy gépre, még ma is életben volna.
Vagyis ez a versszak nekem a kockázatvállalásról szól. Merthogy mint mindenkiben, bennem is vannak félelmek. Azt hiszem, az idei évben sikerült ezek közül néhánnyal szembenéznem és belemennem kockázatosnak vélt helyzetekbe, akár olyanokba, amiket más is veszélyesnek vélhetett (pl. a Lengyel-Tátra leghúzósabb láncos útvonala), akár látszólag ártalmatlanokba, amelyek viszont nekem szorongást okoztak (mint egy slowfox magánóra). És mindeddig működik az elméletem, mert egyikbe se haltam bele (mint a mellékelt ábra elég jól mutatja). Lehet, hogy ennek az elmúlt évnek pont ez volt az egyik kihivása.
Persze lehet, hogy Mr. Play It Safe mindenképpen lezuhant volna az első repülőűútján, és tulajdonképpen saját életét hosszabbitotta meg azzal, hogy évekig kerülte a repülést. Na de egyszer vállalnia kellett a kockázatot, ha el akart jutni A-ból B-be.
Fritz Lang: Metropolis
***SPOILER***
Az egyformává gépiesedett munkástömegek viziója (ami ebben a filmben negativ, ellentétben a vele kortárs szovjet filmek egy részével) enyhe marxista feelinget idéz az emberben, meg azt, hogy jaj de szörnyű lehetett a múlt század elején munkásnak lenni, és ahhoz képest most már mennyivel jobb. Hát igen, kellemesebb úgy nézni egy 20-as évekbeli expresszionista némafilmet, hogy irreális antiutópia. De bennem azért felmerült pár dolog, például az a lány, aki egy időben túrázni járt velünk és egy kinai gyárban dolgozott. Kevesebb mint 10 szabadnapja volt egy évben (hétvégéket is beleértve, hiszen a kinaiaknál nincs hetente pihenőnap), monoton rutinmunkát végzett 12 órás műszakokban. Sokan talán el se tudják képzelni, hogy ilyen Magyarországon is van, nemcsak Kinában.
De eszembe jutott az is, hogy Metropolis lélektelensége nem korlátozódik a munkásokra. Igaz, csak egy jelenetben, de látunk hivatalnokokat is, akik ugyanolyan gépiesen gyártják az iratokat. Akárcsak számos multinacionális cégnél, vagy annál az állami intézménynél, ahol több barátom is dolgozik. És ahol hiába szipolyozzák ki az embert és fosztják meg a magánéletétől, az mégse tudja rávenni magát, hogy felmondjon. Túl nagy húzóerő a jó fizetés meg a karrierlehetőség. És ehhez még jönnek a modern vállalatok egyéb praktikái, mint a csapatépitő tréning, a céges edzőterem, óvoda, stb. A cél az, hogy egész életed a munkahelyen vagy legalábbis azzal kapcsolatosan történjék. És egy idő után tényleg elhiszed, hogy ez az igazi családod, hogy itt a személyed fontos és nemcsak az, ami profitot hozol a cégnek. Nem kell ide gépember, hogy agymosást hajtson végre az alkalmazottakon: megteszik ők maguk, a karrier-pénz-státusz szentháromságát imádva. Igy viszont az se fordulhat elő, hogy a gépember alkotói ellen fordul, vagy hogy a szeretet jó emberré változtatja az elnyomókat. Itt a munkásoknak/hivatalnokoknak nem a gépeket kell lerombolniuk, hanem az idológiájukat. És keveseknél látom, hogy ez megtörténne.
Az egyformává gépiesedett munkástömegek viziója (ami ebben a filmben negativ, ellentétben a vele kortárs szovjet filmek egy részével) enyhe marxista feelinget idéz az emberben, meg azt, hogy jaj de szörnyű lehetett a múlt század elején munkásnak lenni, és ahhoz képest most már mennyivel jobb. Hát igen, kellemesebb úgy nézni egy 20-as évekbeli expresszionista némafilmet, hogy irreális antiutópia. De bennem azért felmerült pár dolog, például az a lány, aki egy időben túrázni járt velünk és egy kinai gyárban dolgozott. Kevesebb mint 10 szabadnapja volt egy évben (hétvégéket is beleértve, hiszen a kinaiaknál nincs hetente pihenőnap), monoton rutinmunkát végzett 12 órás műszakokban. Sokan talán el se tudják képzelni, hogy ilyen Magyarországon is van, nemcsak Kinában.
De eszembe jutott az is, hogy Metropolis lélektelensége nem korlátozódik a munkásokra. Igaz, csak egy jelenetben, de látunk hivatalnokokat is, akik ugyanolyan gépiesen gyártják az iratokat. Akárcsak számos multinacionális cégnél, vagy annál az állami intézménynél, ahol több barátom is dolgozik. És ahol hiába szipolyozzák ki az embert és fosztják meg a magánéletétől, az mégse tudja rávenni magát, hogy felmondjon. Túl nagy húzóerő a jó fizetés meg a karrierlehetőség. És ehhez még jönnek a modern vállalatok egyéb praktikái, mint a csapatépitő tréning, a céges edzőterem, óvoda, stb. A cél az, hogy egész életed a munkahelyen vagy legalábbis azzal kapcsolatosan történjék. És egy idő után tényleg elhiszed, hogy ez az igazi családod, hogy itt a személyed fontos és nemcsak az, ami profitot hozol a cégnek. Nem kell ide gépember, hogy agymosást hajtson végre az alkalmazottakon: megteszik ők maguk, a karrier-pénz-státusz szentháromságát imádva. Igy viszont az se fordulhat elő, hogy a gépember alkotói ellen fordul, vagy hogy a szeretet jó emberré változtatja az elnyomókat. Itt a munkásoknak/hivatalnokoknak nem a gépeket kell lerombolniuk, hanem az idológiájukat. És keveseknél látom, hogy ez megtörténne.
2010. december 17., péntek
Macskajáték
Sok változatban láttam már ezt a darabot, de Makk Károly filmjét most először. Persze tetszett a fényképezés, a hangulatok, de leginkább az, hogy - ellentétben számos rendezéssel - nem groteszk módon fogták föl. Jó, Örkény elsősorban groteszkeket írt, és talán ezt is valamennyire annak szánta. De szerintem a halálosan szerelmes, féltékeny és folyamatosan érzelmi hullámvasúton ülő vagy világmegváltó álmokat kergető nyugdíjasok semmivel sem nevetségesebbek, mint hogyha ugyanezt húszévesek csinálják. Amikor Isaura vagy mittudomén, Kelly a Beverly Hillsből hiába várja a fiút a randevún, azzal mélyen együttérzünk, akkor miért is kéne kinevetni Szkalla Erzsikét, aki hetven(?)évesen éli meg ugyanezt a csalódást?
A mi társadalmunk úgy véli, a lángoló érzelmek csak a fiatalokhoz illenek. Ezt diktálják a konvenciók, akiket a film esetében a kerekesszékes Giza képvisel. Mert aki elmúlt ennyi meg ennyi, az ne fesse a haját, ne hordjon kivágott ruhákat és főleg ne szeressen.De mégis hogy gondoljuk, mi történik utána? Negyven vagy akárhány évesen kiüresedett, rideg emberekké kéne válnunk, akiknek az emberi kapcsolatait már csak a konvenció tartja össze? Én például nem szeretnék. Hiszen az életnek az az értelme, hogy legyenek érzelmeink és álmaink. És ez nem korhoz kötött.
A mi társadalmunk úgy véli, a lángoló érzelmek csak a fiatalokhoz illenek. Ezt diktálják a konvenciók, akiket a film esetében a kerekesszékes Giza képvisel. Mert aki elmúlt ennyi meg ennyi, az ne fesse a haját, ne hordjon kivágott ruhákat és főleg ne szeressen.De mégis hogy gondoljuk, mi történik utána? Negyven vagy akárhány évesen kiüresedett, rideg emberekké kéne válnunk, akiknek az emberi kapcsolatait már csak a konvenció tartja össze? Én például nem szeretnék. Hiszen az életnek az az értelme, hogy legyenek érzelmeink és álmaink. És ez nem korhoz kötött.
2010. december 10., péntek
Isabel Allende: Dos palabras
A novella hősnőjének egészen fantasztikusan jó neve van: Belisa Crepuscolarionak hívják. De még érdekesebb a foglalkozása, ugyanis szavakat árul. Bármiféléket. Szerelmes levélbe, politikai beszédhez, ami éppen kell. Ha valaki nem találja a szavakat, ő potom áron megadja neki. És 50 centavó után még bónuszt is ad az illetőnek, egy olyan szót, ami csak az övé és amivel elérheti a céljait.
A sztori erősen hajaz arra az argentin filmre (címét elfelejtettem), amelynek hősnője a pályaudvaron leveleket ír meg azok helyett, akik nem tudnak írni-olvasni. De persze mégsem egészen. Belisa Crepuscolario nem egyszerű írnok: ismeri az összes szót, ami létezik (pályája kezdetén megtanult egy szótárt), és ezek segítségével ki tudja fejezni mások érzéseit és gondolatait. Igen sikeresen, legalábbis a novellában szereplő politikusjelölt esetében.
Az jutott eszembe erről, amit András vetett fel a múltkor Csaba elköltözése kapcsán: hogy miért is nem mondjuk meg az embereknek, mit jelentenek nekünk? Szerintem elsősorban a szavak miatt. Azok a szavak, amelyekkel érzéseinket kifejeznénk, gyakran hülyén hangzanak vagy annyira elcsépeltek, hogy valódi tartalmat senki se gyanítana mögöttük (ezt a problémát már Dömdödöm és Alfred J. Prufrock is átélte, egymástól függetlenül). Milyen jó is lenne, ha volna egy saját titkos szavam, amivel tényleg azt fejezhetném ki, amit gondolok vagy érzek, és a másik is úgy értené, ahogy én.
Szóval ha valaki találkozik Belisa Crepuscolarióval, üzenem neki, hogy lenne egy kis meló a számára.
A sztori erősen hajaz arra az argentin filmre (címét elfelejtettem), amelynek hősnője a pályaudvaron leveleket ír meg azok helyett, akik nem tudnak írni-olvasni. De persze mégsem egészen. Belisa Crepuscolario nem egyszerű írnok: ismeri az összes szót, ami létezik (pályája kezdetén megtanult egy szótárt), és ezek segítségével ki tudja fejezni mások érzéseit és gondolatait. Igen sikeresen, legalábbis a novellában szereplő politikusjelölt esetében.
Az jutott eszembe erről, amit András vetett fel a múltkor Csaba elköltözése kapcsán: hogy miért is nem mondjuk meg az embereknek, mit jelentenek nekünk? Szerintem elsősorban a szavak miatt. Azok a szavak, amelyekkel érzéseinket kifejeznénk, gyakran hülyén hangzanak vagy annyira elcsépeltek, hogy valódi tartalmat senki se gyanítana mögöttük (ezt a problémát már Dömdödöm és Alfred J. Prufrock is átélte, egymástól függetlenül). Milyen jó is lenne, ha volna egy saját titkos szavam, amivel tényleg azt fejezhetném ki, amit gondolok vagy érzek, és a másik is úgy értené, ahogy én.
Szóval ha valaki találkozik Belisa Crepuscolarióval, üzenem neki, hogy lenne egy kis meló a számára.
2010. december 7., kedd
Hajnalhasadás
***SPOILER***
Egy férfi, aki megölte a főnökét, várakozik a kivégzésre. Már kétszer sor került
volna rá, de mind a kétszer elhalasztották, mert az áldozat családja nem jelent meg. Iránban ugyanis a halálbüntetés börtönre váltható át, ha az áldozat családja megbocsát a tettesnek. Egy másik szereplővel ez meg is történik: közvetlenül a bitófa alatt bocsát meg neki áldozata apja (azzal a feltétellel, hogy a gyilkos lemond minden ingatlan vagyonáról, amitől nem válik szimpatikusabbá a néző szemében). Emberünk azonban ismét balszerencsés: a rokon édesanyja meghalt, mély gyászban van, csak a 40 nap leteltével tud bemenni a börtönbe. A kivégzést ismét elhalasztják.
A történet nézhető olyan szempontból, hogy milyen csúnya dolog is a halálbüntetés (a Duna TV nyilván így nézi, mert a "tolerancia-filmek" sorozatban vetítette). Tágabb értelemben azonban a történet rárímel bármelyik hétköznapi ember életére. Hiszen számtalanszor kerülünk olyan helyzetbe, hogy vége lehetne, de a szellemek valamilyen okból úgy döntenek, hogy adnak még egy kis haladékot. Én egyszer már biztosan kaptam haladékot, amikor Valt megmentette az életemet a tartui dóm tetején - és ki tudja, még hányszor voltam életveszélyben túrázás stb. folyamán. De egyelőre még kaptam újabb haladékot. Hogy 40 napot vagy 40 évet, az majd elválik.
A filmbéli férfi már felkészült a halálra (sőt próbálkozik is öngyilkossággal), családját elmarja magától, börtönbeli cimborái támogatása sem hozza vissza az életkedvét. Csak akkor változik a helyzet, mikor állapotos felesége végre megszüli gyermeküket. Ez mondjuk igen patriarchális/heteroszexista végkifejlet (a gyermek létrehozása mint életünk egyetlen értelme). Hiszen még a börtönben is ott voltak a férfi barátai meg egy csomó örömteli dolog, míg a kisbabát csak ritkán, látogatások idején láthatta. Tarthat persze életben valakit olyasmi, ami távol van időben és/vagy térben, elérhetetlen. De bőven van ilyesmi a közelünkben is.
Egy férfi, aki megölte a főnökét, várakozik a kivégzésre. Már kétszer sor került
volna rá, de mind a kétszer elhalasztották, mert az áldozat családja nem jelent meg. Iránban ugyanis a halálbüntetés börtönre váltható át, ha az áldozat családja megbocsát a tettesnek. Egy másik szereplővel ez meg is történik: közvetlenül a bitófa alatt bocsát meg neki áldozata apja (azzal a feltétellel, hogy a gyilkos lemond minden ingatlan vagyonáról, amitől nem válik szimpatikusabbá a néző szemében). Emberünk azonban ismét balszerencsés: a rokon édesanyja meghalt, mély gyászban van, csak a 40 nap leteltével tud bemenni a börtönbe. A kivégzést ismét elhalasztják.
A történet nézhető olyan szempontból, hogy milyen csúnya dolog is a halálbüntetés (a Duna TV nyilván így nézi, mert a "tolerancia-filmek" sorozatban vetítette). Tágabb értelemben azonban a történet rárímel bármelyik hétköznapi ember életére. Hiszen számtalanszor kerülünk olyan helyzetbe, hogy vége lehetne, de a szellemek valamilyen okból úgy döntenek, hogy adnak még egy kis haladékot. Én egyszer már biztosan kaptam haladékot, amikor Valt megmentette az életemet a tartui dóm tetején - és ki tudja, még hányszor voltam életveszélyben túrázás stb. folyamán. De egyelőre még kaptam újabb haladékot. Hogy 40 napot vagy 40 évet, az majd elválik.
A filmbéli férfi már felkészült a halálra (sőt próbálkozik is öngyilkossággal), családját elmarja magától, börtönbeli cimborái támogatása sem hozza vissza az életkedvét. Csak akkor változik a helyzet, mikor állapotos felesége végre megszüli gyermeküket. Ez mondjuk igen patriarchális/heteroszexista végkifejlet (a gyermek létrehozása mint életünk egyetlen értelme). Hiszen még a börtönben is ott voltak a férfi barátai meg egy csomó örömteli dolog, míg a kisbabát csak ritkán, látogatások idején láthatta. Tarthat persze életben valakit olyasmi, ami távol van időben és/vagy térben, elérhetetlen. De bőven van ilyesmi a közelünkben is.
Utazás világok közt
Olvastam egy cikket (a szerző nevét szégyenszemre elfelejtettem), ami sajátos módszerrel próbálta segíteni azt a műveletet, amikor egy másik kultúrában élő ember helyzetébe beleképzeljük magunkat. Ezt a módszert úgy hívta: világok közötti utazás. Arra kell alapozni, hogy saját életünkben is számtalanszor "utazunk világok között", pl. amikor egy önálló, felnőtt ember hazatér a szüleihez, akik egy kicsit még mindig gyereknek kezelik. Ilyenkor az ember más tulajdonságai kerülnek előtérbe, mert ezekre van szükség. És hasonló történik akkor is, amikor belehelyezkedünk egy másik kultúrába.
Arra gondoltam, hogy a "világok közti utazás" számomra régóta az élet szerves része. Ide-oda ugrálok a tanár-diák-idegenvezető-támogató-partner-stb. szerepek között. És van persze, hogy bizonyos szerepeket már nagyon unok, de változatlanul azt gondolom, hogy szükség van az utazási lehetőségre. Hiszen egymásnak ellentmondó oldalaimat nehéz ugyanabban a közegben megélni. Az egyetemen például igyekszem magabiztosnak mutatkozni, nemcsak azért, mert érzésem szerint kevesebb kétség van bennem a nagyképűen tudományosnak nevezhető tevékenységemmel kapcsolatban, mint jónéhány csoporttársamnak, hanem mert ez szükséges ahhoz, hogy komolyan vegyék az embert. Viszont nyilván van bennem bizonytalanság is, ami leginkább a tánccal kapcsolatban szokott felszínre kerülni. Ezzel persze Andrásnak és Csabának megyek az idegeire, ami nem szép tőlem. De azt gondolom, szükségem van ennek a megélésére is, hogy az életem többi színterén kevesebb bizonytalanság legyen bennem.
Arra gondoltam, hogy a "világok közti utazás" számomra régóta az élet szerves része. Ide-oda ugrálok a tanár-diák-idegenvezető-támogató-partner-stb. szerepek között. És van persze, hogy bizonyos szerepeket már nagyon unok, de változatlanul azt gondolom, hogy szükség van az utazási lehetőségre. Hiszen egymásnak ellentmondó oldalaimat nehéz ugyanabban a közegben megélni. Az egyetemen például igyekszem magabiztosnak mutatkozni, nemcsak azért, mert érzésem szerint kevesebb kétség van bennem a nagyképűen tudományosnak nevezhető tevékenységemmel kapcsolatban, mint jónéhány csoporttársamnak, hanem mert ez szükséges ahhoz, hogy komolyan vegyék az embert. Viszont nyilván van bennem bizonytalanság is, ami leginkább a tánccal kapcsolatban szokott felszínre kerülni. Ezzel persze Andrásnak és Csabának megyek az idegeire, ami nem szép tőlem. De azt gondolom, szükségem van ennek a megélésére is, hogy az életem többi színterén kevesebb bizonytalanság legyen bennem.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)