M. C. Beaton: Hamish Macbeth és a kannibál homárok

Jól megy az üzlet a felföldi homárkereskedőnek: London legelőkelőbb éttermeiben, sőt még a parlamentben is felszolgálják a rákjait. Egy nap lecsupaszított csontvázat halásznak ki a homárok medencéjéből: a rákok minden húst lerágtak róla. A kereskedő és mindenki más is rémülten próbálja titokban tartani a történteket, hiszen mekkora botrány lenne, ha kiderülne, hogy a londoni társaság krémje és az országatyák/anyák áttételesen kannibálokká váltak.

Eleve a kannibalizmus megközelítése is érdekes itt: maguk a homárok nem kannibálok (hiszen nem saját fajtársukat ették meg), de azzá lesz-e az ember, ha olyan állat húsát eszi, ami előzőleg embert fogyasztott? A kérdést fel lehet tenni a cápauszony-leves és a medvetalp kedvelőinek, de még a vaddisznó esetében sem vagyok meggyőződve róla, hogy nem fogyaszt el egy emberi hullát, amit téli napon talál az erdőben. És ha egy olyan növényt fogyasztunk, aminek a gyökerei egy holttest fölött nyúlnak a földbe? Mi a helyzet a tengerbe szórt emberi hamvakkal, amelyek egy része bizonyosan bejut különböző állatok szervezetébe? Az emberi hulláktól elvonatkoztatva belegondolhatunk abba, hogy a háztájikban a disznóknak adott moslék gyakran tartalmaz disznóhúst (vagyis az állatok ténylegesen kannibállá válnak), a csirke meg minden szart megeszik, szó szerint. A kóser, jehovista és HIT gyülis nem-vegánoknak pedig rossz hír, hogy nagyüzemi fejőgépek a tej mellett gyakran vért is préselnek ki a tehén tőgyéből, és azt persze nem lehet 100%-ig eltávolítani.

Az utóbbi időben egyre többeket foglalkoztat az, hogy az általuk fogyasztott állatok mivel táplálkoztak életükben. A nagyüzemi állattartásban használt antibiotikumok és génkezelt takarmányok már eléggé benne vannak a köztudatban és sokan ennek megfelelően módosították a táplálkozásukat. A kannibál homárok esete azonban nem egészségügyi, hanem etikai problémát vet fel: meddig számít embernek egy emberi test? Ha a kereskedő nem rögtön másnap küldi őket a londoni piacra, hanem pár nappal később (anélkül, hogy a csontvázat közben megtalálnák), akkor kevésbé lenne gáz megenni őket? Hiszen addigra az általuk elfogyasztott ember már teljesen átalakult az ő húsukká (gőzöm nincs, mennyi idő egy homár emésztési folyamata, de nálunk kisebb állat lévén biztos nem lassabb, mint a miénk). Felülírható-e vészhelyzetben a kannibalizmus tabuja (ld. Életben maradtak)? Ha a hamvak szétszórásakor önkéntelenül is belélegzünk valamennyit, az miért nem aggasztja annyira az embereket, mint egy olyan állat fogyasztása, amely előzőleg embert evett vagy ehetett?

Klisé, hogy korunkban az emberi test felértékelődött: ezt mutatja a különböző, test átalakításával kapcsolatos divatoktól (tetoválás, body building) az orvostudomány szinte vallásos tiszteletéig nagyon sok minden. A „kannibál” homárokkal kapcsolatos aggodalom is tipikusan mai jelenség: kétlem, hogy a medveünnepet ülő obi-ugorok túlságosan belegondoltak volna, leendő lakomájuk fogyasztott-e embert az utóbbi időben, és ha igen, valószínűleg az sem tartotta vissza őket attól, hogy most őt fogyasszák el. De mintha napjainkra, ahogy egyre kevesebben hisznek a halhatatlan lélekben, a test lépett volna a helyébe: azt gondoljuk, testünk épen/fiatalon tartása biztosítja az öröklétet (vagy az ahhoz legközelebbi élettartamot), ha pedig egy állat elfogyaszt egy embert, az az ember valamilyen módon benne él tovább – sokkal egyértelműbb módon, mint a moslék a disznóban vagy a szar a csirkében.

Alison Kafer: Inseparable

***SPOILER***
Alison Kafer fogyatékosságkutató tanulmánya az amp-dev kapcsolatokról szól. Aki most szégyelli magát, hogy még nem hallott ezekről, azt megnyugtathatom: én is itt találkoztam velük először. Amp azt jelenti: amputált, vagyis olyan nő, akinek egy vagy több végtagja hiányzik. A dev pedig olyan férfi, aki kifejezetten amputált nőkre bukik. A Kafer által meginterjúzott férfiak elmondják, hogyan próbálnak amp nőkkel ismerkedni: leszólítják őket közösségi eseményeken; magukat amputált nőnek tettetve ismerkednek internetes csoportokban; sőt, követnek amputált nőket az utcán. Ez utóbbit egyáltalán nem látják problémásnak, ha megtartják a tisztes távolságot, hiszen „a kamaszfiúk mind ezt csinálják” (hozzátenném, itt felnőtt férfiakról beszélünk). Sőt, igazából az amp nők hibája az egész, mert ha nyitottabbak lennének a dev pasikra, akkor azoknak nem kellene ilyen eszközökhöz folyamodniuk. De persze azt is jól megmagyarázzák, ha egy amp nő nem akar devekkel ismerkedni vagy éppenséggel leszbikus: ez azért van, mert nem fogadta el önmagát, vagy mert nem-dev pasiktól elutasítást szenvedett.

Feministaként ezek a viselkedések és magyarázatok a hímsovinizmus durva példái, amelyek adott esetben akár törvénybe is ütköznek (mint a zaklató követés). Persze sok esetben sejtjük, hogy ilyen attitűdök húzódnak meg férfiak viselkedése mögött, de ami számomra megdöbbentő, hogy a devel ezt nyíltan ki is mondják, és fel sem merül bennük, hogy ez (vagy maga az a tény, hogy kifejezetten fogyatékosságukra redukálják őket) bármilyen módon sértő vagy megalázó lehet a nőkre nézve. Pedig Amerikáról beszélünk, ahol azért már a mainstream médiában is eléggé jelen van az ilyen macsó attitűdöket megkérdőjelező diskurzus. De ezekhez a férfiakhoz – és valószínűleg sok másikhoz – láthatóan még nem jutott el.

Egy jóval korábbi posztomban (The Unconstitutional Constitution) azt fogalmaztam meg, hogy mintha kettéosztott világban élnénk: egyfelől a CEU és hasonló intézmények befogadó, nyitott, kritikus gondolkodásra ösztönző világa, másrészt a magyar valóság többi része. Azt hiszem, ez a kettéosztottság a nemi szerepekkel kapcsolatban is megjelenik. Egyfelől vannak azok a nők és férfiak, akik – ha nem is mondják magukat feministának – a nemek egyenjogúságát alapnak veszik és minden kapcsolatukat ez irányítja. Ők döbbenten olvassák a híreket a családon belüli erőszakról, a szexuális zaklatásról, és el nem tudják képzelni, mi járhat a fejében egy olyan férfinak, aki ilyet tesz. Nos, valószínűleg olyasmi gondolatok, mint a deveknek. Szerencsés mikrokörnyezetünkön kívül a hímsovinizmus él és virul, és teljesen legitim ideológia. Ezért nem tartom valószínűnek, hogy rövid időn belül sikerülne teljesen kiirtani. Maximum azon igyekezhetünk, hogy a szerencsés mikrokörnyezet határait kitágítsuk.