2013. december 31., kedd

Mario Vargas Llosa: A kelta álma



***SPOILER!***

Roger Casement, az ír függetlenség harcosa abban a hitben volt, hogy sikerült kicseleznie a britek utána küldött kémeit, amikor álnéven külföldre utazott támogatást szerezni. Pedig a kém ott volt, egészen közel hozzá: a saját hálószobájában. A norvég fiatalember, aki látszólag véletlenül került az útjába, és akivel élete első párkapcsolatát megélhette, rendszeresen jelentett róla. Persze lehet, hogy Casementet akkor is elvakította volna a szexi viking isten, ha olyan világban él, ahol szabadon szerethet férfiakat. A könyv üzenete azonban egyértelműen az, hogy az egész életen át tartó rejtőzködés és alkalmi numerákra korlátozott szexualitás után a párkapcsolat lehetősége olyan eufóriát okozott, hogy a kelta félretett minden óvatosságot.

Igaz, a történet idején Nagy-Britanniában még börtön járt a homoszexualitásért, Casement problémája azonban nemcsak ebből fakadt. Ezt jól mutatja, mennyire kiakadt, amikor naplói nyilvánosságra kerültek és a sajtó mocskos perverznek bélyegezte, pedig akkor ez már semmilyen veszélyt nem jelentett, minthogy felségárulásért már börtönben ült.

Sokáig érvényben voltak Magyarországon is olyan törvények, amelyek értelmében bizonyos pozíciókba – minisztériumi dolgozók, vezető katonatisztek stb. – nem vettek fel homoszexuálisokat azzal az érvvel, hogy zsarolhatók. A melegszervezetek azt hozták fel ez ellen, hogy egy önmagát vállaló meleg nem zsarolható, csak az, aki rejtőzködik. Ami persze jogos érv, ahogy az is, hogy egy hasonló tiltás esetén az ilyen karrierre vágyó melegek duplán zsarolhatóak lesznek, hiszen állásuk elvesztése a tét. Nem szabad azonban azt hinnünk, hogy a jogegyenlőség automatikusan megoldja ezt a problémát, vagy az LMBTQ emberek bármely más problémáját. Amíg a közvéleménynek akár csak egy része is úgy gondolja, hogy a nem-hagyományos szexuális vagy nemi identitás alacsonyabbrendű, mindig lesznek olyan LMBTQ emberek, akik inkább a rejtőzködést választják, annak minden kockázatával.

Mindennek persze nem az az üzenete, hogy mégis nemzetbiztonsági kockázatot jelent melegeket alkalmazni felelős beosztásokban – főleg, mert más hivatalnokok meg más viselt dolgaik miatt válhatnak zsarolhatóvá. Ez inkább csak egy figyelmeztetés, hogy az LMBTQ emberek harcát nem elég a jog területén megvívni.

2013. december 16., hétfő

Jó reggelt, Babilónia!

***SPOILER!***
A filmbéli testvérpárt azzal a bölcs tanáccsal bocsátja útjára apjuk, hogy vigyázzanak, maradjanak mindig egyenlőek; amint az egyenlőség megtörik, nem maradnak többé együtt. A szófogadó fiúk jó darabig kínosan ügyelnek az egyenlőségre: ugyanaznap veszítik el a szüzességüket (de nem ugyanazzal a lánnyal), egyszerre tartják az esküvőt, sőt még a gyermekáldást is sikerül úgy megtervezni, hogy egy napra essen. Ám az élet közbeszól és egyenlőtlenséget teremt: az egyik fivér felesége belehal a szülésbe. Az özvegyen maradt fivér megrémül az így kialakult egyenlőtlenségtől és gyorsan elhúzza a csíkot; a testvérek csak haláluk óráján találkoznak ismét egymással.

Én azt az üzenetet olvasom ki a filmből (ami nem feltétlenül felel meg a Taviani fivérek szándékainak), hogy a probléma gyökere az „egyenlőség” szó értelmezésében rejlik. Egyenlőnek lenni nem azt jelenti, hogy mindenben egyformán kell viselkedni. Ezt a kört a feministák régóta lefutották: a nemek egyenlősége nem akkor következik be, ha a nők is állva fognak pisilni, hanem ha úgy alakítják ki a vécéket például a közintézményekben, hogy nekik se kelljen többet várakozniuk a férfiaknál (hogy csak egy igen triviális példát említsek). Két testvér attól még egyenlő maradhat, mert az egyiknek van felesége, a másiknak nincs, kivéve, ha a különbség értékítéletté vagy olyan bánásmóddá alakul, amely az egyiküknek kedvez (pl. ha a nőtlennek pluszmunkákat kell végeznie).

Ironikus, hogy mindehhez a keretet éppen Griffith Türelmetlenség című filmjének forgatása adja. Ez volt az első hollywoodi produkció, aminek effektíve mondanivalója volt (cinikusan hozzátehetném, hogy talán az utolsó is; persze ez durva sarkítás, de az tény, hogy ilyen szinten szimbolikus és elvont filmet ma már kevés mainstream stúdió vállal be). Griffith üzenete pontosan az, hogy a kultúrák és értékrendek eltéréseit nyitottabban kéne kezelni, mint ahogy tesszük. Vito Russo egyik bölcs mondása jut eszembe, miszerint nem az a tolerancia, ha elfogadjuk a hozzánk hasonlókat, hiszen ez nem kunszt; a tolerancia a különbözőség elfogadásában rejlik. Hajlamosak vagyunk ezeket az elveket társadalmi csoportokra vonatkoztatni –Vito Russo például a fenti mondatát a konszolidált és kevésbé konszolidált melegekre értette – pedig magánembereket ugyanúgy tudunk lenézni vagy egyenlőtlen helyzetbe kényszeríteni. Csak éppen ez elég gáz.

2013. december 9., hétfő

Wrecking Ball paródia

http://www.youtube.com/watch?v=aj7b08qAlGM

Én is megosztottam, ugyanazért, mint más feminista ismerőseim. Mert kifigurázza azt, milyen mesterkélt pózokban vonaglanak a nők a különböző videoklipekben, szexfilmeken stb., és mennyire szexualizálja a kultúránk a női testet. Ugyanez pasiban bizarr vagy vicces, éppúgy, mint az a - szintén facebookon keringő - fotósorozat, amiben pasimodellek beállnak ugyanolyan pózokba, mint modell csajok, vagy macskák utánozzák a modellpasik beállásait.

Viszont tanulságos, hogy volt olyan ismerősöm, aki egyáltalán nem fogta a paródia humorát: számára a szexuális tárgyként kezelt férfitestben nincs semmi furcsa. Nem meglepő módon meleg férfi volt. Ugyanis elsősorban a meleg férfiakat szolgálja ki az az ipar, amely a férfiakat tárgyiasítja ugyanolyan mértékben, mint a mainstream szexipar és csatolmányai a nőket. Amitől persze még vannak nők a fogyasztói között, de a meleg férfiak az igazi fizetőképes kereslet. Meleg ismerősöm valószínűleg annyi ilyet látott már, hogy immunis lett rá, akárcsak a többség a női test szexualizálására.

A nők szexualizálása és tárgyiasítása volt annak idején a nemek közötti egyenlőtlenség egyik olyan eleme, ami ellen a feministák felemelték a szavukat. De hasonlóképpen jártak ezzel is, mint a nőkkel kapcsolatba hozott értékek elismerésével. Szerintük igazságtalan volt, hogy a "női" értékeket - gondoskodás, együttműködés, kompromisszumkészség - kevésbé értékeli a társadalom, mint a férfiakkal asszociált agressziót és versengést. Mára elértük, hogy egy nőt is értékelhetnek ugyanannyira, mint egy férfit - ha a "női" értékek helyett a "férfias" értékeket sajátítja el. Ugyanígy a tárgyiasítás szintjén is kezd beállni az egyenjogúság, csak éppen nem a női test tárgyiasítása szűnt meg, hanem a férfitesté kezdődött el. Egyszóval csökkenőben van a nemek közötti különbség, de feministaként valahogy mégsem vagyok boldog ettől.