Mi cuerpo es mío - A testem az enyém

 Ez egy gyerekkönyv, ennek megfelelő stílusban és rajzokkal. A főszereplő kislány arról beszél, hogy mennyire fontos az érintés, mennyire szereti, ha szülei és barátai megölelik-megpuszilják. De vannak olyan érintések, amelyeket nem szeret, és ilyenkor megmondja az illetőnek, hogy ne érintse meg, mert ő ezt nem akarja. 

Ezzel a könyvvel itt, a kisvárosunk könyvfesztiválján találkoztam a gyerekkönyv-standon, olyan más kötetekkel körülvéve, mint a "Mesék bátor és okos lányokról", "A lányok bármik lehetnek, amik akarnak" vagy a "Nekünk két anyukánk van". Utóbb megtudtam azonban, hogy ingyenesen is letölthető mint a szexuális zaklatás megelőzésére szolgáló kiadvány. Öt éves kortól ajánlják.

Magyarországon feminista és gyerekvédő szervezetek rendszeresen tesznek közzé olyan történeteket vagy oktató jellegű posztokat, amelyek elsősorban a felnőtteket edukálják arra, hogyan kéne tiszteletben tartani a gyerek testi önrendelkezését. Ez persze nagyon fontos, de Spanyolország már továbblépett: itt már az óvodások megtanulják, hogy mondhatnak nemet a felnőttek érintésére. Ami egyrészt azért fontos, mert anyu-apu nem lesz mindig ott a gyerek mellett, amikor azt egy felnőtt akarata ellenére meg akarja érinteni. Másrészt mi még nem ebben szocializálódtunk, és olykor bizony emlékeztetni kell magunkat, hogy bizonyos dolgokat, amit velünk csináltak vagy nekünk mondtak, nem kéne megcsinálnunk a gyerekekkel vagy mondanunk nekik. Ám amit óvodáskorban megtanulunk, az nagyon belénk tud rögzülni. Ha a magyar kormány ahelyett, hogy a gyerekek "születési nemükhöz való jogát" védi (ami ordas nagy marhaság, hiszen ha egy gyerek nem vallja magát transznak, senki se kényszeríti, hogy az legyen) a testi önrendelkezésre tanítaná őket, sokkal jobb lenne Magyarországon felnőni.

Nürnberg

 

A film emlékezetes mellékszereplője a pszichológus, aki hosszasan beszélget a rabokkal, mert meg akarja érteni, hogyan történhettek meg mindazok a kegyetlenségek, amelyek miatt azok most bíróság előtt állnak. A per vége felé beszámol Jackson főügyésznek, melyek azok a kulcstényezők, amelyek szerinte lehetővé tették a német háborús bűnöket, a holokausztot is beleértve. Az egyik a feltétel nélküli engedelmesség; a porosz nevelési módszernél a gyerek mind otthon, mind az iskolában köteles mindenben engedelmeskedni, önálló véleménye és döntése nem lehet. A másik pedig a propaganda, amely elárasztotta az országot, és amely miatt németek milliói teljesen elhitték, hogy a zsidók népük ellenségei és a túlélés egyetlen záloga, ha megszabadulnak tőlük.

Közhely, hogy Magyarországon is mindent behálóz az állami propaganda; akik nem tudnak vagy akarnak az internetről tájékozódni, csak azt kapják orrba-szájba, de a számítógéppel jól bánó embereknek is alapos kutatómunkára és/vagy magas szintű nyelvtudásra van szükségük, hogy más szempontokkal találkozzanak. A most benyújtott státusztörvény-javaslat pedig gondoskodna róla, hogy az iskolában se hallhassanak mást a gyerekek, hiszen a tanároknak megtiltják az önálló véleménynyilvánítást - és feltehetően ez elsősorban nem azokra az esetekre vonatkozik, amikor a tanár 100%-ban egyetért Orbán Viktorral. Ráadásul a tanárok magánemberként sem nyilváníthatnak véleményt, amivel egyrészt egy csomó gondolkodó, tájékozott, összefüggéseket átlátó embernek befogják a száját, másrészt a fiatalok még nehezebben szakadhatnak el a kormánypropagandától, hiszen egy átlag tizenévesnek a családtagjain kívül maximum a tanárai az egyedüli személyes felnőtt ismerősei a közösségi oldalakon. Vagyis a státusztörvény eléri, hogy a gyerekek egy átlagos tanítási nap 8 órájában, plusz utána a közösségi oldalakon is, kizárólag a kormány szempontjaival találkozzanak.

A státusztörvény kapcsán a legtöbb komment azon kesereg, hogy jaj, a tanároknak most már egy szivárványzászlós fotót se lesz szabad feltölteniük az Instára. Persze ez is gáz, de sokkal veszélyesebbnek találom, hogy a jövő nemzedékei ilyen közegben fognak felnőni. Ez pedig nemcsak a diktatúra bebetonozódását teszi lehetővé, hanem akár olyan szörnyűségeket is, mint amelyek a náci Németországban történtek. Ne feledjük: Orbán már most annyi ideje van hatalmon, mint ameddig Hitler uralma összesen tartott. Tény, hogy a különböző védő tényezők (például az EU) miatt csak lassabban tud haladni, de ha elég időt kap, még messzire eljuthat. A mentalitásbeli feltételeket mindenesetre egyre inkább megteremti.

Kolodko Mihály és Rejtő Jenő, avagy kultúrsznobok a köztéri giccsről

 Kolodko Mihály szobrai rendkívül népszerűek, vannak ismerőseim, akik sportot csinálnak abból, hogy körbejárják a várost és fotózzák őket. A magyar kultúrsznobok számára viszont minden gyanús, amit az átlagember is ért és szeret, ezért borítékolható volt, hogy megjelenik majd egy kritikus cikk a témában. Meg is jelent.

https://amu.hvg.hu/2022/11/30/a-kozteri-giccs-otven-arnyalata-kolodko-mihaly-szobrairol/?fbclid=IwAR1GejCM1vmhz0GLX3UWq7rqNPvCSxvqgqFWQY9EtGkCzjNe2d_uEs6j3do

A cikk jónéhány megállapításával van problémám, itt most csak egy messze nem teljes válogatást adok. Például az, hogy "Kolodko ezen munkái nem azért hatnak, mert mély konceptuális átgondoltságuk és professzionális kivitelezésük magas esztétikai élményben részesíti a közönségét", azt sugallja, hogy a köztéri szobornak esztétikusnak és egyben elgondolkodtatónak kell lennie. Az utóbbi egyrészt nem funkciója, másrészt én Kolodko Szenes Hanna-szobrát elgondolkodtatóbbnak találom, mint a budapesti monumentális lovasszobrokat (ezek közül engem csak Savoyai Jenőé szokott elgondolkodtatni, mégpedig arról, mégis milyen modell alapján dolgozhatott az alkotó, hogy így elcseszte az arányokat). Olyasmit, hogy "Nehezen tudom elképzelni, hogy a Skála kópé, a Rubik kocka, a felhúzható Trabant érzelmi reakciót váltson ki a nézőből" csak olyasvalaki írhat, aki nem élt a szocializmusban és/vagy halvány fogalma sincs a nosztalgiáról (jó kérdés, miért ír akkor cikket egy olyan szobrászról, aki épp a nosztalgia erejét használja fel). Ugyanez a cikkíró (nevezzük is meg: Benedek Kata) láthatóan a magyar történelemmel és emlékezetpolitikával sincs igazán tisztában, mikor megkérdőjelezi Kolodko azon állítását, hogy Magyarországon diszkurzív hiány jelenik meg az államszocialista időszak feldolgozását illetően. Az, hogy 30 éve folyamatosan a szocializmus rémtetteiről folyik a szó, nem feldolgozás, hiszen még az ügynökaktákat se tették nyilvánossá nemhogy a nagyközönség, de még a történészek számára sem. Kérdezzen meg pár történészt Ungváry Krisztiántól Pető Andreáig, mesélnek majd neki a diszkurzív hiányról.

A legproblémásabb azonban az a megállapítása, hogy tiszteletlenség a holokauszt áldozatainak vicces miniszobrokat állítani. Egyrészt ezen miniszobrok nem mindegyike vicces pusztán attól, mert kicsik és mert Kolodko művészetének jellegzetes elemeit hordozzák (kis test, nagy fej stb.) - ilyen alapon Picassót is nevezhetnénk viccesnek, amiért szögletes embereket festett. Benedek Kata hozzáteszi: gerillaakcióként ez még rendben volna, akkor a hivatalos emlékezetpolitika hiányára hívnák fel a figyelmet a szobrok, de hát ezeket az önkormányzat rendelte - mintegy sugallva, hogy akkor igazán rendelhetett volna nagyobbakat is. Mondjuk aki ismeri a VII. kerületet, nehezen tudja elképzelni, hogy a nagyobb szobrok mégis hova kerültek volna, a hivatalos emlékezetpolitikát pedig (pl. hogy a történelemórán tanuljanak a gyerekek ezekről az emberekről) az önkormányzat csak korlátozott módon tudja befolyásolni. Azt is gondolom, hogy az emberek sokkal közelebb éreznek magukhoz egy lámpaoszlopra feltett, kerékpáros Herzl Tivadart, mint egy monumentális köztéri szobrot. 

A cikk azonban ott követte el a legnagyobb hibát, hogy ugyanezt a tiszteletlenséget Rejtő Jenővel kapcsolatban is felrótta Kolodkónak, akinek a 14 karátos autója a Rejtő Jenő utcánál áll. 

(kép: szallas.hu)

Az, hogy a magyar humor nagymesterére, aki a legenda szerint a haláltáborban még utoljára megnevettette társait, miért lenne gáz vicces szoborral emlékezni, csak az egyik kérdés. De ráadásul Rejtőt ugyanúgy fikázta a "magas művészet" hosszú ideig, mint Benedek Kata ebben a cikkben Kolodkót. Gyerekkoromban Rejtőt ócska ponyvának tartották, tanáraim és kultúrsznob ismerőseim felháborodtak azon, hogy ilyesmit olvasok, az pedig, hogy utcát nevezzenek el róla, fel sem merülhetett. Talán később sem merült volna föl, ha holokauszt-áldozat volta nem legitimálta volna ezt a lépést - ma pedig már olyan hangok is megjelennek, hogy kötelező olvasmánnyá kellene tenni az iskolában. Ezért kifejezetten találónak érzem, hogy egy olyan szobrász állítson neki emléket, aki maga is a humoráról ismert, és akit a kultúrsznobok lefikáznak, az átlagemberek pedig szeretnek. 

A magyarországi elitizmus nemcsak a kultúra területén gáz (ld. https://mmreflexiok.blogspot.com/2021/03/a-dallas-dinasztia-es-jakab-peter.html), de a csak a kiválasztott kevesek számára érthető "magasművészet" piedesztálra emelése és a népszerű alkotások giccsnek minősítése tovább növeli a társadalmi szakadékot. Ami engem illet, elég egyértelmű, melyik oldalra állok - elég annyi, hogy most is épp Rejtőt olvasok.