Grönland, a transz nők jogai és a sötét idők visszatérte

 https://www.bbc.com/news/articles/cdrvk32y2ypo

A sztori: az Amnesty International UK június végén közzétett egy jelentést a jogellenes mozgalmakról az Egyesült Királyságban, és ezek közé sorolta azokat a "genderkritikus" nőszervezeteket is, amelyek kizárólag cisz nőknek nyújtanak segítséget. Köztük volt az edinburghi Beira's Place; ezt az a közismert személyiség alapította, akit egyik leghíresebb regényalakja után egyszerűen Voldemortnak szoktam nevezni (igaz, neki van orra, viszont a sötét varázslóhoz hasonlóan úgy gondolja, hogy az emberek egy bizonyos csoportja – az aranyvérűek, illetve a cisz emberek – értékesebbek és több jogot érdemelnek, mint a többiek). Voldemort végtelenül felháborodott a jelentés miatt, és megfenyegette az Amnesty Internationalt, hogy a gatyát is leperli róluk. Az Amnesty azonnal levette a jelentést a honlapjáról, most pedig nyilvánosan bocsánatot is kért a Beira's Place-től, hangsúlyozva, hogy a jelentést nem is tervezték közzétenni (ami mondjuk nem ugyanaz, mint hogy elhatárolódnak a tartalmától, de hát próbálnak itt egyensúlyozni valahogy).

(Nemcsak) a Kabaré óta tudjuk, hogy a pénz mozgatja a világot, de az utóbbi időben még látványosabb, hogy egyes kőgazdag emberek úgy gondolják, bármit megtehetnek. Trump meg akarta venni Grönlandot, Voldemort pedig igyekszik aláásni a transz emberek jogait az Egyesült Királyságban. Előbbi ugyan nem járt sikerrel, utóbbi viszont elérte, hogy a brit Legfelsőbb Bíróság tavaly meghozott döntése szerint a nőknek járó jogi védelmek és garanciák kizárólag a cisz nőket illetik meg. Sőt, mint láthatjuk, Voldemort most egy neves, több mint 60 éve működő nemzetközi jogvédő szervezetet is térdre kényszerített, tehát mondhatjuk, hogy egyelőre sikeresebb, mint Trump. Persze Grönland mögött ott áll Dánia és potenciálisan a teljes Európai Unió, az Amnesty mögött pedig leginkább csak a nemzetközi közvélemény, de én azért nagyon reménykedtem, hogy ez is elegendő lesz egy hatalmától megrészegült ámokfutó megfékezésére. Titkon még mindig arról ábrándozom, hogy az Amnesty nemzetközi nyomásra ismét visszatáncol és felveszi a harcot Voldemorttal, de sajnos erre egyre kevesebb esélyt látok.

Persze az emberi történelem során nem ezek az első ilyen esetek. Az Egyesült Államok annak idején Alaszkát is pénzért vette meg (talán ezért gondolta Trump, hogy ahol inuitok élnek, ott ez működhet), a II. világháború idején pedig számos embercsoport ellen történtek súlyos jogsértések, sőt akár népirtás Európában. Csakhogy azóta változott a világ: ma már az a közmegegyezés, hogy nem lehet egy földrajzi területet egyszerűen átpasszolni egy másik országnak anélkül, hogy a lakóinak ebbe beleszólásuk lenne, és pont azért jöttek létre a különböző emberi jogi egyezmények és normák, hogy a II. világháború szörnyűségei ne ismétlődhessenek meg. Sokáig abban a hitben voltunk, hogy az emberi jogok területén előre megyünk, nem hátra. Azonban az elmúlt pár évben Magyarországon hozott LMBT+-ellenes törvények már megmutatták, hogy ez tévedés, most pedig olyan országok is megindultak lefelé a lejtőn – leginkább azért, mert egyes megszállottak túl nagy hatalommal rendelkeznek és visszaélnek vele –, amelyeket a közösségünk jogai szempontjából sokáig úttörőnek tekintettünk. És sajnos, ha az egyik legnagyobb emberi jogvédő szervezet sem tud szembeszállni Voldemorttal és társaival, mi átlagemberek nem tehetünk sokkal többet, mint a Grönland címerében található jegesmedve:

Waris Dirie: Desert Flower

 Waris Dirie önéletrajza többek között azért is lett bestseller, mert számos népszerű műfajhoz és témához kapcsolódik. Először is, az egzotikumra éhes olvasók két olyan világba is bepillanthatnak - a szomáliai nomádok, illetve a topmodellek világába - , amelyekkel kapcsolatban romantikus elképzelései lehetnek. Ott van aztán a női nemi szerv megcsonkítása (amit a könyv megjelenésekor bevett szóhasználat szerint Waris még "női körülmetélésnek" nevez), ami ugyan jóval kisebb szerepet kap a történetben, mint a borítószöveg alapján gondolhatnánk, viszont jól lehet szörnyülködni rajta (teszem hozzá, jogosan persze). Végül pedig Waris története beleillik a klasszikus népmese kapitalista változatába, amelyben a szegény sorból jövő lány saját kitartására, élelmességére és barátaira támaszkodva eljut a felemelkedésig: elnyeri, ha nem is a király kezét, de a világ csodálatát. Az, hogy egy afrikai nőről van szó, még inkább dob ezen a történeten, a női és/vagy fekete olvasóknak Waris nemcsak a kifutón, hanem az életben is modellként szolgálhat.

Nem kérdőjelezem meg a fenti olvasatok jogosságát, és tudván, hogy Waris az afrikai nők emberi jogainak (és ezen belül különösen a nemi szervek megcsonkítása elleni küzdelemnek) az élharcosa, kifejezetten fontosnak tartom, hogy megírta a történetét. Ugyanakkor az utolsó olvasatot erősítő kritikák ("obscure African camel-tender becomes internationally admired (and vindicated) high-life heroine") hajlamosak elfelejteni, hogy bár Waris valóban nomádok közt élt, anyai ági rokonai Szomáliában jómódúnak számítottak, és nem is álmodhatott volna modellkarrierről, ha nagybátyja, Szomália egyesült királyságbeli nagykövete, nem viszi magával Londonba. Persze ettől még sokkal nagyobb nehézségeket kellett leküzdenie, mint az ugyanezen pályára készülő, akármilyen szegény brit állampolgároknak, de még így is sokkal nagyobb hátszelet kapott, mint a szomáliai lányok 99,9%-a.

Amikor a 2010-es évek közepén elkezdődött a menekültválság, sokan azzal indokolták a menekültekkel szembeni ellenérzéseiket, hogy ezek a külsejükből ítélve mind műveletlen "alja nép" - vagy éppen megkérdőjelezték, hogy valóban szüksége van-e menekültstátuszra egy olyan embernek, aki mobiltelefonnal érkezik. Mondjuk az utóbbi érv már akkor is elég furcsán hatott egy olyan országban, ahol a tiszántúli falvakban is mobiltelefonnal szaladgáltak az iskolás gyerekek - de mindkét fenti nézőpont ugyanazt erősíti: mivel a menekültek kevés holmival, szakadt ruhában érkeztek, a magyarok azzal a társadalmi réteggel azonosították őket, akik az ő országukban hasonlóan néznek ki. Pedig amellett, hogy egy több ezer kilométeres útra senki se viszi magával a jacuzzit és a plazmatévét, és arra is ritkán van lehetősége, hogy mindennap tiszta ruhát vegyen, a globális hierarchiákat is érdemes figyelembe venni. Ahogy a magyar gazdálkodó vagy akár tanár ámulva nézi, milyen anyagi körülmények között él szakmájának norvég vagy német képviselője, a Magyarországon a minimálbért épphogy megkereső emberek életkörülményei számos afrikai országban luxusnak számítanának (ezt jól érzékelteti Waris, amikor leírja háztartási teendőit Mogadishuban, illetve Londonban). A helyzet az, hogy akik megengedhetik maguknak, hogy Európába jöjjenek, saját hazájukban rendszerint az átlag fölötti pénzzel vagy státusszal rendelkeznek, hiszen sok pénz vagy kapcsolatok kellenek még a legveszélyesebb kivándorlási utak megtételéhez is (pl. https://mmreflexiok.blogspot.com/2025/01/sotet-vizeken-afrikabol-kanari.html). Azok, akiktől a "migráncsellenesek" viszolyognak, valójában sokan művelt, jól képzett emberek, akik ennek ellenére képzettséget nem igénylő, alulfizetett munkákat is elvállalnak, csak hogy egy olyan országban élhessenek, ahol nincs háború, vallási alapú üldözés vagy kényszerházasság. Természetesen nem gondolom, hogy a kevésbé művelt és képzett, elit kapcsolatokkal nem rendelkező afrikaiaknak ne lenne joguk ehhez, de az a szomorú igazság, hogy szinte nulla esélyük van eljutni Európába.

LMB(T) jogok a világ körül

 

Nem véletlenül tettem zárójelbe a T-t, ugyanis Farkas Krisztina előadásán látványosan nem jelentek meg a transz jogok. Amikor a végén valaki erre vonatkozóan kérdést tett föl az előadónak, ő azt felelte, hogy egyrészt az időbe nem fért bele (mondjuk szerintem belefért volna, ha nem 20 percig taglalja az emberi jogok fogalmát filozófiai szempontból), másrészt mivel ő nem transz ember, nem ugyanaz a megélése, mint a transzoknak, így nem érezte helyénvalónak, hogy beszéljen róluk. Ezzel a megközelítéssel nemcsak az a probléma, hogy akkor miért tette bele a címbe a T betűt.

A „semmit rólunk nélkülünk” elvét többen félreértik (itt is említek egy példát: https://mmreflexiok.blogspot.com/2019/06/meszaros-gyorgy-az-lmbt-identitasok-es.html). Szó sincs arról, hogy egy LMBT jogokról szóló előadásban az előadó ne beszélhetne más kategóriákról, mint amikbe ő maga is beletartozik – mellesleg Farkas Krisztina ezt meg is tette, amikor a meleg férfiakra és az interszex emberekre vonatkozó szabályozást ismertette. Még ha nem is tudja megélni egy transz ember érzéseit (megjegyzem, némi empátiával ez is menne valamilyen szinten), a joghátrányok objektív tények, ezek felismeréséhez nem kell se transznak, se különösebben empatikusnak lenni. Nyilván azzal is képben van, hogy a transz egyesületek kritizálják a nemváltást korlátozó szabályozást, tehát ha erről beszél, nem a transz emberek nevében próbál állítani valamit, csak kifejezi azt, hogy ebben a témában a szövetségesük. Így viszont, hogy a transz jogokról nem esett szó, a transz emberek ismét láthatatlanná váltak, és az előadás azon események és szervezetek sajnos nem túl kicsi csoportját gyarapította, amelyek csak politikai korrektségből teszik oda az LMB után a T betűt, de valójában nem kívánnak a transz emberekkel közösséget vállalni semmilyen szinten.

Egy példa arra, hogy hogy lehet ezt transzinkluzívan csinálni, az ILGA-Europe szivárványtérképe, amelyet a bejegyzésem illusztrációjának választottam, a részletes információk és módszertan itt olvasható: https://rainbowmap.ilga-europe.org/

Sigríður Hagalín Björnsdóttir: A sziget, avagy a korlátozott erőforrások és a populizmus

 ***SPOILER***

Izland persze valóban sziget, de ebben a regényben egy reggel arra ébred, hogy teljesen elvesztette kapcsolatát a külvilággal. A telefon és az internet csak belföldön működik, egyetlen hajó vagy repülő sem érkezik, azoknak pedig, amelyek elindulnak, az ország légterét vagy felségvizeit elhagyva nyoma vész. Nem tudni, hogy a Föld többi része teljesen elpusztult-e, vagy csak Izland nem tud kommunikálni velük többé, mindenesetre az ország új vezetője (mert persze a csapás akkor következett be, amikor a miniszterelnök külföldön tárgyalt) kijelenti: mostantól önellátásra kell berendezkedniük.

Persze egy szigeten ez egyébként sem könnyen megvalósítható (ld. https://mmreflexiok.blogspot.com/2025/06/maria-del-mar-rodriguez-la-tuerta.html egy nem antiutópisztikus, hanem történeti példáért), Izland mostoha viszonyai között pedig még kevésbé. Míg azonban Maria del Mar Rodriguez arra koncentrál, hogy az egyéni sorsokat hogyan befolyásolja az élelmiszerhiány, az izlandi regényben jelentős szerepet kap a populizmus és a széthúzás. Ahogy egyre fogy az élelmiszer, egyre durvább a társadalmi szintű kirekesztés: először az értelmiségieket és művészeket támadják, mert azok nem termelnek ennivalót, utána pedig megjelenik az idegengyűlölet, erősen rasszista felhangokkal, mint ezt az Izlandon született, izlandi állampolgár fekete kisfiú sorsa illusztrálja. A kormány nemhogy nem tesz semmit az előítéletek ellen, hanem szalon-xenofóbiájával még szítja is őket, miközben a sajtó természetesen nem írhat a problémákról, hiszen tartani kell az emberekben a lelket – és ha bármely újságíró kritizálni meri a politikai irányvonalat vagy akár csak említést tesz az éhezésről vagy a rendbontásokról, gyorsan munka nélkül találja magát. Az izlandi társadalom széthullása a maslowi piramis elméletének tökéletes illusztrációja: mivel alapvető igények (pl. élelmiszer) nem teljesülnek, a magasabb szintű igényekkel már nem is foglalkozik senki. Ráadásul teljesen individualizálódik a társadalom: míg Maria del Mar Rodriguez regényében sok példát látunk arra, hogy az emberek összefognak és egymást segítve próbálnak túlélni, „A sziget” Izlandján csak egy-két kísérlet történik önellátó közösségeket létrehozni, és az államhatalom előbb-utóbb ezeket is szétveri.

A korlátozott erőforrások retorikája a populizmus gyakori eszköze: a bevándorlók nem dolgoznak és elveszik tőlünk a munkát, az ideköltöző külföldiek srófolják fel az albérletárakat (és nem ám a lakástulajdonosok, akik csillagászati bérleti díjakat kérnek tőlük ahelyett, hogy normális áron hirdetnék meg a lakásukat, amit egy helybéli is meg tud fizetni), és nehogy már befogadjunk menekülteket, amikor egy csomó magyar család is szegénységben él. Persze a legtöbben, akik korlátozott erőforrásokra hivatkozva akarnak kirekeszteni másokat, valójában jómódban és szabadságban élnek, és el se tudják képzelni azokat a körülményeket, amelyekből például a menekültek érkeznek (erre egy példa: https://mmreflexiok.blogspot.com/2020/11/udvozoljuk-csecsenfoldon.html). Egy részük persze akkor sem változtat a véleményén, ha szívszorító dokukat mutatunk nekik az afrikai vagy csecsenföldi állapotokról, mivel értékesebbnek tekinti saját honfitársait, mint a bárhonnan máshonnan érkezőket (erről a logikáról ld. itt: https://mmreflexiok.blogspot.com/2019/08/bolsonaro-az-esoerdok-es-homofobia.html).

Az orbáni populizmus iróniája természetesen az, hogy miközben a korlátozott erőforrások ürügyén szít gyűlöletet a migránsok és a romák ellen, saját maga járul hozzá ahhoz, hogy ezek az erőforrások még szűkösebbek legyenek. A kötelességszegési eljárások miatt már most kevesebb uniós pénzt kap Magyarország, mint korábban, az Orbán-kormány mégis mintha folyamatosan húzgálná az EU bajuszát. Pedig nem kizárt, hogy az EU egy ponton megelégeli a húzgálást és harapni fog; a Der Spiegel olvasóinak 92%-a szerint Magyarországot, ha követi a jelenlegi kurzust, ki kellene zárni az Unióból (https://hvg.hu/itthon/20260226_spiegel-orban-valasztat-magyarorszag-eu-tagsag). Noha ebben az esetben sem válna olyan elszigeteltté, mint a regénybeli Izland, nyilván mind az árak, mind a kommunikáció megsínylené a dolgot. A magyar társadalom már most nem áll messze attól, mint amit Sigríður Hagalín Björnsdóttir regénye felvázol; nem akarok belegondolni, milyen társadalmi összeomlás várható, ha ténylegesen korlátozott erőforrások állnak majd a rendelkezésére.

Zelenszkij és Robin Hood, avagy lehetünk gyarmat, de nem mindegy, kié

 

***SPOILER***

Robin Hood történetének számos feldolgozása közül itt most azokra hivatkozom, amelyek - mint például a Mándy Iván-féle - úgy végződnek, hogy Oroszlánszívű Richárd visszatér Angliába, megígéri, hogy helyrehozza elődje igazságtalanságait, Robin Hood és társai pedig hűséget esküsznek neki. Ebben a megközelítésben Robin Hood nem afféle középkori anarchista, csak egy nagy igazságérzettel megáldott csávó, aki a zsarnok ellen fellázad, de az igazságos királynak hajlandó behódolni. 

Az ukrán háború kapcsán vannak olyan hangok, hogy Zelenszkij jobban járna, ha behódolna Oroszországnak (ezt szajkózza például a magyar állam vezetése, valószínűleg nem véletlenül). Olyanok is vannak viszont, akik nacionalista alapon közelítik meg a dolgot, és az ukrán függetlenségi háborúban általánosságban a "nem leszünk gyarmat"-mentalitást látják; ennek kapcsán jelennek meg olyan párhuzamok, hogy ahogy Ukrajna Oroszországtól, úgy Magyarország (vagy bármely más tagállam) az EU-tól jogosan kíván független lenni. Még olyasmit is hallottam, hogy Zelenszkij mindenképpen megszívja, hiszen ha nem Oroszország gyarmata lesz, akkor az EU-é.

Mint általánosságban a nacionalizmust ellenző embernek (pl. https://mmreflexiok.blogspot.com/2024/08/hadas-miklos-ferfiassag-kodjai-avagy-az.html, https://mmreflexiok.blogspot.com/2021/08/az-istvan-kiraly-az-augusztus-20-i.html stb.), joggal teszitek fel nekem a kérdést, miért támogatom Ukrajnát az Oroszország elleni háborúban. Nos, nem azon nacionalista álláspontból kiindulva, hogy a nemzetállamot mindig minden körülmények között meg kell őrizni. Sőt azt se gondolom, hogy fekete-fehér módon az orosz nemzetiségű emberek mind velejükig gonoszak, míg az EU az a fajta idealizált bölcs király, mint Oroszlánszívű Ricsi a Robin Hoodban. Tisztában vagyok vele, hogy a kis országok nem állhatnak tök egyedül ellen a világ viharainak, és szükségük van szövetségesekre. Ám nem mindegy, milyen értékek mentén szövetkeznek. Azok a fajta értékek, amiket mostanában Oroszország képvisel - a demokratikus értékek vagy az emberi jogok, azon belül a nők és az LMBT+ emberek jogai területén - olyasmik, amikkel nagyon nem tudok azonosulni, és nagyon nem szeretnék olyan országban élni, amely ezeket vallja. Az EU, minden problémája ellenére, még mindig egy olyan értékrendet képvisel, amiben szívesen élek, és amit kívánnék minden országnak, köztük Ukrajnának és Magyarországnak is. Tény, hogy egy államszövetség tagjának lenni valamilyen mértékben korlátozza a nemzeti önrendelkezést, de ha ezért cserébe az ország minden polgárát megilleti a méltóság és az alapvető emberi jogok, akkor üsse kő, felőlem legyünk gyarmat.

Hallatlan - Dylan, a divatdiktátor

 

***SPOILER***

Annak is van előnye, ha az ember apukája a reptéri csomagkiadásnál dolgozik: azokat a csomagokat, amelyekért nem jelentkezik senki, hazaviheti (legalábbis ezen sorozat szerint), a bennük levő ruhákkal pedig azt csinál, amit akar. Bár ezeknek egy része elég bizarr, Dylan felveszi őket az iskolába - és hamarosan azzal szembesül, hogy minden diák, sőt néhány tanár, az ő stílusát kezdi utánozni. Ez eléggé irritálja, így egyik nap ebédnél hosszas beszédet intéz a többiekhez arról, hogy nem kell másokat követni, mindenki lehet önmaga, és viselheti azt, ami neki tetszik. Meg is kérdez pár diákot, ők mit viselnének legszívesebben, ám nem olyan válaszokat kap, amire számított: van, aki zoknival hordana szandált, más színes cowboykalapban járna. Néhány ilyen válasz után Dylan elszörnyed és rögtön visszakozik korábbi álláspontjától, bejelentve: "Holnap mindenki jöjjön kékben!"

A Partizán című műsor transzfóbiája most már olyan méreteket öltött, hogy még a Háttér Társaság is kritikát fogalmazott meg vele szemben (némi fáziskéséssel, hiszen évek óta jelennek meg transzfób tartalmak a csatornán). A legnagyobb gáz az, hogy a Partizán feministának mondja magát, látszólag szívén viseli a kisebbségek érdekeit - de csak azokét, amelyek nekik szimpatikusak. Ahogyan Dylan szerint mindenki viselhet, amit akar, amíg nem szandált akar zoknival, úgy Gulyás Marciék szerint is fontos az emberek önrendelkezése, de csak amíg azonosulnak a születéskor kijelölt nemükkel. Ami azért különösen nagy probléma, mert sok ellenzéki érzelmű magyarnak a Partizán az első számú információs csatornája, amelynek lelkesen hirdetett ellenzékisége mögött nem veszik észre a kormány transzfób irányvonalát megtámogató üzeneteket. Pedig akár azért tagadja valaki a nemi identitáshoz való jogot, mert esszencialista módon értelmezi a férfi és női szerepeket, akár azért, mert a nőket véli védeni a maguknak női identitást hazudó férfiaktól, az eredmény ugyanaz. (A maguknak női identitást hazudó férfiakat illetően csak annyit, hogy nyilván minden szabályozással vissza lehet élni; biztos vannak nők, akik hamisan vádolnak meg férfiakat bántalmazással vagy szexuális erőszakkal, mégse mondja egyetlen feminista se azt, hogy emiatt a törpe kisebbség miatt el kell törölni a bántalmazással vagy a szexuális erőszakkal kapcsolatos jogszabályokat.)

Csakhogy, kedves Partizán, az emberi jogok nem így működnek. Nemcsak addig kell engedni, hogy mindenki azt viseljen, amit akar/annak azonosítsa magát, aminek akarja, amíg ez megfelel a mi ízlésünknek. Nem mazsolázgathatunk a csoportok között, hogy melyiknek adjuk meg az önrendelkezés jogát és melyiknek nem. Azzal a retorikával, hogy a transz nők "női ruhás férfiak", a kormány irányvonalát erősítitek - hogy szándékosan-e, azt nem tudom (nem tartom kizártnak), de ellenzéki műsortól semmiképpen sem elfogadható módon.

A cukornádvarangy, a tenerifei muflon és az LMBT+ emberek jogai

 

Sok éve láttam ezt a zseniális dokumentumfilmet, amelynek plakátja pont arra hívja fel a figyelmet, mit ne csináljunk: ne engedjük, hogy kislányunk ölelgesse a cukornádvarangyot, ugyanis annak bőre mérgező és kisebb gyerekekre akár halálos is lehet. A cukornádvarangynak számos egyéb hátrányos tulajdonsága van, viszont nem rendelkezik azon előnyös tulajdonsággal, hogy elfogyasztaná a cukornádat károsító nádbogarat, amelynek kiirtására betelepítették Ausztráliába az 1930-as években. Szóval az ausztrálok utóbb rendkívül megbánták, hogy betelepítették a cukornádvarangyot, és ugyanez a helyzet a nyulakkal, amelyeknek kordában tartására hosszú kerítést húztak fel a teljes kontinensen keresztül.

Azt gondolnánk, hogy a világ tanult az ausztrálok tapasztalataiból és többé nem telepítettek be ész nélkül invazív fajokat mindenféle helyekre. Ehhez képest megdöbbenéssel hallottam, hogy Tenerifére a muflont az 1970-es években telepítették be, hogy legyen egy nagyvad, amire a turisták vadászhatnak. A muflon ugyan nem mérgező, sőt cuki, viszont rossz ötlet volt betelepíteni egy olyan szigetre, ahol túlszaporodva kiirthatja az őshonos növénytakarót, viszont nincsenek természetes ellenségei. Tenerifei betelepítésének időpontján nemcsak azért lepődtem meg, mert a cukornádvarangy-fiaskó igazán elgondolkoztathatta volna a döntéshozókat, hanem azért is, mert ekkorra már világszerte elkezdődtek a környezetvédő mozgalmak, a 60-as évek emberi jogi mozgalmaival karöltve. Hogyhogy mégsem jutott senkinek eszébe, hogy a különleges endemikus fajok megőrzése és az erózió elleni védelem fontosabb, mint hogy pénzes németek lövöldözhessenek a hegyen?

Valószínűleg úgy, hogy megvolt ugyan a környezetvédő szemlélet és az ennek alapjául szolgáló tudás és filozófia, ám korántsem volt olyan széles körben elterjedve, mint manapság. Még akik hallottak róla, azok sem feltétlenül voltak tudatában, mi minden járulhat hozzá a környezetvédelemhez, eszükbe sem jutott például szelektálni vagy újrahasznosítani a hulladékot, már akkor elégedettek voltak magukkal, ha nem dobálták el az utcán. Az, hogy egy adott ügy miért fontos és milyen vetületei vannak, csak fokozatosan válik ismertté a társadalomban, és ezáltal a hozzá kapcsolódó gyakorlatok elterjedtsége és elfogadottsága is változik. Pár évtized alatt is látványosan változott az emberek hozzáállása a húsmentes életmódhoz vagy a megújuló energiaforrások használatához; ami miatt a hetvenes években különcnek tartottak valakit, az mára széles körben elfogadottá vált. Kelet-Európa kicsit később csatlakozott be ebbe a folyamatba, de némi fáziskéséssel szintén ebbe az irányba tart, bár jóval kevesebb fajta vegán terméket kapni a boltokban és jóval kevesebb támogatást kapnak a polgárok a napelemek használatához, mint mondjuk Ausztriában vagy Spanyolországban.

Ugyanez a tendencia más elképzeléseknél és mozgalmaknál is megfigyelhető: amennyire magától értetődött a hatvanas években a rasszizmus, a homofóbia vagy a nők alacsonyabb rendűnek tekintése, olyan cikivé váltak mára ezek az ideológiák. Ahogy az átlag nyugat-európai polgárok nem fogják kijelenteni, hogy leszarják a környezetvédelmet, legföljebb eltérően vélekednek arról, hogyan tudnak és akarnak ők maguk hozzájárulni, úgy (a szélsőjobboldalt és egyes extrém vallási csoportokat leszámítva) az LMBT+ emberekkel szemben sem engednek meg maguknak olyan megnyilvánulásokat, mint mondjuk Magyarországon a vezető politikusok és közéleti szereplők. Míg 50 évvel ezelőtt sehol a világon nem tehették hivatalossá kapcsolatukat az azonos nemű párok és több országban volt törvény a homoszexualitás ábrázolásának korlátozására, addig ma már a legtöbb EU-tagállamban magától értető, hogy azonos nemű párok házasodhatnak és gyereket vállalhatnak, a transz emberek pedig megváltoztathatják hivatalos nemüket. Ha egy ember vagy ország nem teljes körűen támogatja az LMBT+ emberek jogegyenlőségét, az sokkal inkább olyan témákra vonatkozik, mint az, hogy megengedhető legyen-e a nem jogi megváltoztatása orvosi átmenet nélkül, az interszex vagy nem-bináris emberek bejegyeztethessék-e magukat harmadik vagy "egyéb" neműként, vagy hogy egy együtt élő leszbikus pár esetében a szülőanya párja automatikusan szülőnek tekintődjék-e, vagy végig kelljen mennie az örökbefogadás folyamatán.

Ez a mai Magyarországról nézve szinte álomszerűnek tűnik. Ám akárcsak a környezetvédelemnél, a fáziskésés itt sem jelenti azt, hogy nem történik előrehaladás, még ha ez jelenleg a politikában annyira nem is látszik. De hiába propagálják a húskészítményeket és a vadászatot, mégis egyre több a vegán; a kormány gyűlöletpropagandája ellenére sokan állnak nyitottan az LMBT+ emberekhez. Bízom benne, hogy egy nap Magyarországon is magától értetődő lesz az a gondolkodásmód, ami ma még kisebbséginek számít.  

Inkompetens tanárok a Roxfortban és magyar attitűdök az oktatással kapcsolatban

 A számtalan Harry Potter fanpage egyikén megjelent egy lista azokról a tanároktól, akiket nagyon nem kellett volna felvenni a Roxfortba. Most eltekintve az olyan nyilvánvaló fiaskóktól, mint Mógus vagy Barty Kupor esete, ott van az igazságtalan és ok nélkül kegyetlenkedő Piton, az alkesz kókler Trelawney vagy Hagrid, aki óráján szó szerint életveszélybe sodorja a diákokat - és aki mellesleg úgy kapott tanári katedrát, hogy be sem fejezte a középiskolát, hiszen másodikban eltanácsolták. (Remélem, ezekhez nem kéne kitennem a spoilerveszély táblát.) A cikk arra jut, hogy Dumbledore-nak vagy jobban meg kellett volna fontolnia a döntéseit, vagy felvennie egy kompetens HR-est. (Illusztrációnak itt egy kis Trelawney a Pinterestről.)

A kommentek megoszlottak az egyetértők és a felháborodók között, ám a legérdekesebb egy (neve alapján egyértelműen) magyar nő reakciója volt. Ő azzal indított, hogy Dumbledore-nak nem volt túl nagy választási lehetősége, hiszen a tanári munka szar és alulfizetett, nehéz lehetett akkora balekokat találni, akik elvállalják. Ráadásul kell, hogy az embernek rossz tanárai legyenek, hiszen az életben se csupa jó fogja érni, tessék erre felkészülni, nem pedig empatikus hozzáállást és diákjogokat várni el. Elvégre az iskola nem a gyerekekért van!

Ez a komment többnyire röhögő fejeket kapott, nyilván sokan szarkazmusnak vélték. Hiszen az oldal nemzetközi közönsége valószínűleg nem sejti, hogy Magyarországon tényleg alulfizetettek a tanárok - a kommentelő meg láthatóan nem látott még olyan összehasonlításokat, amelyekből kiderül, hogy ez egyáltalán nem uniós szintű jelenség (ezen az oldalon a grafikonokból kiderül, hogy még a régión belül is jócskán le vagyunk maradva: https://g7.hu/kozelet/20220310/szinte-peldatlanul-alacsonyak-a-magyar-tanarberek-europaban/). Míg ez a megnyilvánulás csak tudatlanságot tükröz a kommentelő részéről, a poszt vége számomra jól illusztrálja az oktatáshoz való attitűdöt Magyarországon. A gyerekek jólléte, fejlődése és jogai másodlagosak, az iskola nem értük van (az mondjuk nem derül ki, hogy akkor kikért). Ez a fajta attitűd nemcsak ahhoz vezet, hogy az állam a végtelenségig ellehetetlenítheti az oktatást és könnygázzal lövethet a diákokra, ha azok a maguk és tanáraik jogaiért tüntetnek, hanem azt is megmagyarázza, miért nincs még teljes országos sztrájk és tömegtüntetések sorozata az oktatás állapota miatt. Az "engem is így neveltek, mégis rendes ember lettem" érveken felül (amelyekről bővebben pl. itt: https://mmreflexiok.blogspot.com/2021/09/masszinhaz-apak-fiai.html) az átlagemberek nagy része úgy véli, a gyerek érdeke és véleménye nem számít. A Harry Potter egy olyan iskolai közeget mutat be, ahol ugyan bőven vannak inkompetens tanárok, de ez legalább nevesítve van problémaként - Magyarországon viszont kialakult egy olyan társadalmi közeg, amely nemcsak leértékeli az iskola szerepét kb. a gyerekmegőrzésre, de sem a tanárokat, sem a diákokat nem tekinti teljes jogú polgároknak.

Mi cuerpo es mío - A testem az enyém

 Ez egy gyerekkönyv, ennek megfelelő stílusban és rajzokkal. A főszereplő kislány arról beszél, hogy mennyire fontos az érintés, mennyire szereti, ha szülei és barátai megölelik-megpuszilják. De vannak olyan érintések, amelyeket nem szeret, és ilyenkor megmondja az illetőnek, hogy ne érintse meg, mert ő ezt nem akarja. 

Ezzel a könyvvel itt, a kisvárosunk könyvfesztiválján találkoztam a gyerekkönyv-standon, olyan más kötetekkel körülvéve, mint a "Mesék bátor és okos lányokról", "A lányok bármik lehetnek, amik akarnak" vagy a "Nekünk két anyukánk van". Utóbb megtudtam azonban, hogy ingyenesen is letölthető mint a szexuális zaklatás megelőzésére szolgáló kiadvány. Öt éves kortól ajánlják.

Magyarországon feminista és gyerekvédő szervezetek rendszeresen tesznek közzé olyan történeteket vagy oktató jellegű posztokat, amelyek elsősorban a felnőtteket edukálják arra, hogyan kéne tiszteletben tartani a gyerek testi önrendelkezését. Ez persze nagyon fontos, de Spanyolország már továbblépett: itt már az óvodások megtanulják, hogy mondhatnak nemet a felnőttek érintésére. Ami egyrészt azért fontos, mert anyu-apu nem lesz mindig ott a gyerek mellett, amikor azt egy felnőtt akarata ellenére meg akarja érinteni. Másrészt mi még nem ebben szocializálódtunk, és olykor bizony emlékeztetni kell magunkat, hogy bizonyos dolgokat, amit velünk csináltak vagy nekünk mondtak, nem kéne megcsinálnunk a gyerekekkel vagy mondanunk nekik. Ám amit óvodáskorban megtanulunk, az nagyon belénk tud rögzülni. Ha a magyar kormány ahelyett, hogy a gyerekek "születési nemükhöz való jogát" védi (ami ordas nagy marhaság, hiszen ha egy gyerek nem vallja magát transznak, senki se kényszeríti, hogy az legyen) a testi önrendelkezésre tanítaná őket, sokkal jobb lenne Magyarországon felnőni.

Szomszédok: akadálymentesítés magyar módra

 Igenis néztem annó Szomszédokat, és igenis vannak benne (társadalmilag, nem művészetileg) érdekes momentumok. Ilyen például, amikor Jutkáék iskolájába be akarnak íratni egy kerekesszékes kislányt. Az igazgató nagyon tiltakozik, hogy de hát az iskolában nincs lift, nem tudna fölmenni az emeleti tantermekbe. A tanulók azonban megtalálják a megoldást: minden szünetben egész csapat önkéntes jelentkezik, hogy fel-le cipelik Szilvit a lépcsőn. És persze ez egy igen megható és tanulságos történet, de még meghatóbb lenne, ha a következő évadban az igazgató bejelentené: sikerült akadálymentesíteni az épületet, mostantól bármely mozgáskorlátozott diák segítség nélkül tud benne közlekedni. Ilyen részre azonban nem emlékszem (ha mégis volt, kérlek, írjátok meg kommentben), vagyis a Szomszédok akadálymentesítéshez való hozzáállása ugyanazt a mintázatot mutatja, amit napjainkban sokan látunk és kritizálunk: a világ a fogyaték nélküliekre van szabva, ha neked van valami fogyatékosságod, oldd meg magad, az állam nem szól bele. Ironikus módon ezt a neoliberalizmusnak szokták felróni, de a jelek szerint a gondoskodó szocialista állam se mindig volt annyira gondoskodó (ezt egyébként történészek már felfedezték, pl. Varsa Eszter a kisgyerekes szülők támogatása kapcsán).

Persze mondhatnánk, hogy a 80-as években az akadálymentesítés még gyerekcipőben járt, a jelek szerint azonban ezen a téren továbbra sincs túl sok javulás. Tegnap a jövő heti konferenciával kapcsolatban felmerült, hogy fog a kerekesszékes résztvevő eljutni a szállodából a helyszínre. Az akadálymentes taxi lett volna a kézenfekvő megoldás, ám Kymi, akinek már voltak tapasztalatai ilyesmivel, felvilágosított, hogy ez nem járható út. A taxisok ugyanis nem alkalmazottak, hanem magánvállalkozók, akkor dolgoznak, amikor kedvük van, vagyis a taxitársaság diszpécsere nem tudja előre megmondani, hogy melyik nap lesz kerekesszékkel kompatibilis kocsi. Persze meg lehetne oldani, hogy csinálnak a taxisoknak egy beosztást, és abban az időszakban x kolléga biztosan szolgálatban van (ha belegondolunk, így működik a dolog a nyelvtanárokkal és a tolmácsokkal is), esetleg, ha kifejezetten van igény, szólni előre Kiss Piroskának, hogy lesz szíves adott időpontban vállalni egy fuvart az akadálymentes taxijával (mint mondjuk a fodrászok vagy műkörmösök), ám valamiért ez nem így működik. A mozgáskorlátozott lesz szíves gyalogosan közlekedni.

Miért nem kivételez Katar az európai szurkolókkal?

 https://noizz.hu/most/7-ev-bortont-is-kaphatnak-egy-egyejszakas-kalandert-a-katari-vebere-utazo/qm828t4

A FIFA tulajdonképpen beszopta: szervezett egy focivébét Katarba, aztán szembesülnie kellett azzal, hogy az arab ország az odalátogató szurkolókra és focistákra is saját törvényeit tervezi alkalmazni a szexuális viselkedésekkel kapcsolatban. Ez kevéssé fér össze a FIFA elköteleződésével az emberi jogok iránt, amint azt a pride-hónapot bejelentő tweetjükre adott válaszok nem felejtették el megemlíteni: https://v4na.com/nagyvilag/kiakadtak-a-szurkolok-a-fifa-kepmutatasan-79816/ Ezek a kommentek egyértelműen arra céloznak, hogy a FIFÁ-t kizárólag a pénz érdekelte a történetben. Nem vitatom, hogy ez így lehet (bár ezzel a húzással nemcsak a szurkolóktól, hanem néhány liberálisabb államtól származó bevételtől is eleshetnek, szóval lehet, hogy bakot lőttek), bár persze nincs kizárva, hogy ténylegesen nyitni akartak ezzel az arab világ konzervatívabb része felé, gondolván, ellenségnek elég Oroszország. Inkább azt próbálom most megérteni, mi lehet Katar motivációja. Hiszen mondhatta volna annó simán azt, hogy náluk ugyan nem lesz focivébé, hogy aztán az európai szurkolók megrontsák a rendes katari muszlimok erkölcseit - vagy kivételt tehetett volna a külföldiekkel. Ez egyáltalán nem annyira ritka a muszlim országokban, mint gondolnánk. Marokkóban például 3-5 év börtön jár a homoszexualitásért, ugyanakkor Yves Saint Laurent házát, amelyben férfi párjával élt együtt, turistalátványosságként mutogatják. Szaúdi-Arábiában pedig külön városok épültek az ott dolgozó európaiak számára, ahol nyugodtan hódolhatnak az európai öltözködésnek, hobbiknak és szokásoknak, miközben az ország többi lakójára a Saría szigorú törvényei vonatkoznak. 

Katar azonban más utat választott. Miután a FIFA már lefixálta, hogy ott lesz a vébé, jól megragadta az alkalmat, hogy megmutassa, milyen kemény gyerek. Katar ugye pici ország, és nem is nagyon ismert másról, mint arról, hogy baromi gazdag. Valószínűleg épp a gazdagsága miatt érezte úgy, hogy megengedheti magának a keménykedést (szemben mondjuk Marokkóval, ami szegény ország, és kapva kapott a lehetőségen, hogy egy újabb turistalátványosságot mutogathat). Ráadásul ezzel a húzással hirtelen felkerül a térképre nemcsak a focikedvelők körében, hanem azok körében is, akik harcosan kiállnak az LMBTQ+ jogok mellett vagy ellen (szerintem ők többen vannak), és büszkélkedhet a többi muszlim ország felé, hogy lám, neki volt elég vér a pucájában ellenállni a nyugati befolyásnak. Ha pedig érvényesül az akarata, vagyis a FIFA és minden focista és szurkoló elfogadja a feltételeit, azt úgy állíthatja be, hogy győzelmet aratott a dekadens Nyugat fölött. Ez még jobban erősítheti a szakadékot a muszlim és a nyugati országok között, és felbátoríthat más muszlim országokat is, hogy korlátozzák az LMBTQ+ emberek jogait.

De még elkerülhető az iszlám-emberi jogok: 1-0 eredmény, és ez az átlagembereken is múlik. Azt gondolom, ha elég sok sportoló és szurkoló kijelenti, hogy bojkottálják az eseményt, az nyomást gyakorol a FIFÁ-ra mindenképpen, talán Katarra is. Nem tudom, milyen megoldás lehet azon felül, hogy törlik az egész vébét, de semmiképp sem tartom ideálisnak, hogy az egész Nyugat totál aláfeküdjön Katarnak csak azért, mert az elvállalta egy sportesemény megrendezését.

(A képen egy katari mecset látható, forrása: wikipedia)

David Attenborough: Egy élet a bolygónkon

 ***SPOILER***

(kép: greendex.hu)

Naná, hogy spoilerezek - ha ezzel csak egy olyan emberhez eljut Sir David üzenete, aki amúgy a filmet nem látta és a könyvet sem olvasta, már elértem valamit. (Akik meg Sir David rajongói, azok úgyis megnézik.) Szóval Sir David csodálatra méltó optimizmussal azt állítja, hogy az ember természetrombolása visszafordítható. A megoldások pedig halál egyszerűek: megújuló energiaforrások használata, védett zónák kialakítása az óceánokban, a húsfogyasztás csökkentése, az erdőirtások beszüntetése és a túlnépesedés megakadályozása - nem, nem a kínai módszerrel, hanem azzal, hogy növeljük az életszínvonalat mindenhol, különös tekintettel az egészségügyre és az oktatásra, ezen belül a lányok oktatására. (Bocs, ha kihagytam valamit.) Ezek annyira nem is radikális megoldások, mármint nem követelnek a meglevő életszínvonalunkról való olyan szintű lemondást, mint  Greta Thunberg módjára vitorlással szelni át az Atlanti-óceánt.

Csakhogy ezeket a célokat csak úgy lehetne megvalósítani, ha a világ összes országa együttműködik bennük. Hiába vállalja x darab ország, hogy a védettnek nyilvánított nemzetközi vizeken nem halászik, elég, ha 2-3 másik nem tartja be a megállapodást, ugyanott vagyunk. És ez még az a cél, aminek a megvalósítása a leginkább realisztikusnak tűnik a világ jelenlegi állapotát nézve. Mert amit most látok, az az, hogy van az országoknak egy törpe kisebbsége, amely magáévá teszi a Sir David által felsorolt célokat (ebben a közhiedelemmel ellentétben nemcsak a nyugatinak mondott országok szerepelnek, sőt Sir David bizonyára célzatosan hozza fel példának Palaut és Costa Ricát) - és van egy csomó másik ország, akik "nem leszünk gyarmat" felkiáltással csakazértse csinálja azt, mint a Nyugat, mert veszélyeztetve érzi saját "nemzeti kultúráját" - nem látják a fától az erdőt, vagy nem hajlandók elfogadni, hogy az emberiség túlélése érdekében bármiről is le kellene mondaniuk. (Ilyesmi persze egyéni szinten is előfordul a sarki kisboltba is autóval közlekedő újgazdagtól a húst hússal evő ínyencig, csak egy állam szintjén még kevésbé tartom megbocsáthatónak, ha nem közösségi alapon gondolkodik.) Így aztán hiába támaszkodik Ausztria vagy Izland csaknem teljes egészében megújuló energiaforrásokra, hiába elektromos a teljes bécsi tömegközlekedés, ha Amerikában az olajlobbi sikeres nyomulásának köszönhetően továbbra is benzin alapú autókkal furikáznak és a tömegközlekedésnek még a gondolatára is kirázza őket a hideg (tisztelet a kivételnek). Hiába próbálják sok országban zöldebbé tenni a tájat és a városokat is, ha Bolsonaro (és kisebb tételben más országokban élő cimborái) mohón irtják az erdőket az anyagi haszon reményében. Hiába kapható a vegán ételek egyre szélesebb választéka a bécsi üzletekben, ha Magyarországon a mesterségesen (pl. közmunka által) nyomorban tartott tömegek csak a hatósági áras csirkefarhátat tudják megvenni, Kínában pedig még külön propagálják is a sertéshús fogyasztását (sokadszorra ajánlom a témában a Soyalism c. filmet (https://mmreflexiok.blogspot.com/2022/01/soyalism.html, itt a link is megvan hozzá). Hiába próbálkoznak egyes országok korlátozni a születések számát, ha a nacionalista populizmus "fogy a magyar/lengyel/orosz (! - igen, ilyen is van) felkiáltással a gyerekvállalásra buzdít. Hiába látja jól nagyon sok fejlődő ország, hogy az oktatásba kellene beruháznia (itt most Trinidad a példám: https://mmreflexiok.blogspot.com/2020/01/paula-isabel-allende-venezuelaban.html), ha a populista (fél)diktatúrák pont hogy leépítik az oktatást, nehogy az emberek elég okosak legyenek és átlássanak a hazugságaikon. Végül hiába ismerte fel nagyon sok ország, hogy a nők egyenjogúsága sok szempontból, így a túlnépesedés visszafogása érdekében is hasznos, ha más országokban a férfihatalom túlságosan is retteg pozíciója elvesztésétől, ezért igyekszik a nőket jogfosztottságban tartani és az otthon falai közé száműzni.

A fent leírt rossz példák nemcsak azért problémásak, mert egyes emberek életminőségét közvetlenül veszélyeztetik (a tálibok által terrorizált nőkét, az oktatás híján munkát sem találó szegényekét, a betontengerben fuldokló városi lakosokét és még sorolhatnám), hanem mert megnehezítik azt az összefogást, amire szükség lenne, hogy megmentsük a bolygót. (Mármint az emberiséget, helyesbít Sir David; a természet valószínűleg regenerálódik majd az ökokatasztrófa után, csak mi emberek ezt már nem fogjuk látni.) Sajnos azonban a pénzéhség, a nacionalizmus, a populizmus és a hímsovinizmus él és virul, és sok helyen egyáltalán nem látszik csökkenni - így viszont, akármilyen kevésre van is szükség a pusztulás visszafordításához, nem sok esélyt látok rá, hogy sikerülni fog. Sir David optimista, én nem vagyok az.

Menj tovább, avagy mi köze a salvadori abortusztörvénynek a meleg sótartóhoz

 

Salvadorban van a világ egyik legszigorúbb abortusztörvénye: egy nő akkor sem vetetheti el a magzatát, ha kiskorú vagy megerőszakolták. A filmben szereplő, 17-ek néven elhíresült nők története azonban még ennél is durvább, hiszen esetükben szó sem volt abortuszról: a rendőrség egy vetélésre vagy halvaszülésre fogta rá, hogy szándékosan akarták megölni a kisbabájukat, noha a főszereplő, a plakáton is látható Teodora ügyének leírásából egy nagyon kezdő krimiolvasó is percek alatt leveszi, hogy szó sem volt ilyesmiről. Salvador vezetői azonban annyira rettegnek az abortuszról és az annak hatására bekövetkező "genocídiumtól", hogy amint csak 1% esélye van a szándékosságnak, gyorsan 30 évre lesittelik az illetőt (nem gondolva bele, hogy így aztán pláne nem fogja szaporítani a nemzetet).

Nem tudtam nem párhuzamot látni azzal, ahogy Magyarországon az elmúlt év során az LMBT+ emberektől való rettegés olyan extrém reakciókhoz vezetett, mint hogy megvernek két lányt az utcán szivárványszínű ruhája miatt, felháborodnak az óvoda falára festett szivárványon, vagy melegpropagandának bélyegeznek egy első látásra félig női, félig férfiruhát viselő színpadi szereplőt, akiről a darabot nézve kiderül, hogy só- és borstartót próbál megjeleníteni (https://hirklikk.hu/kozelet/homoszexualisnak-nezte-a-sotartot-a-fideszes-kepviselo/392851). És ahogy Salvadorban, Magyarországon is véres szájú politikusok játszanak fontos szerepet a pánikkeltésben, a keresztény egyházak meg rátesznek egy lapáttal.

Gilbert Herdt mint melegekkel foglalkozó antropológus sokmindent tud a morális pánik jelenségéről. Az ő definíciója szerint a morális pánik az, amikor az egyén és a társadalom túlreagál egy vélt vagy valós fenyegetést, extrém esetben a veszélyesnek kikiáltott csoport jogait is korlátozza. A morális pánik népszerű eszköz a populisták körében, hiszen attól, hogy "jönnek a dzsenderek/migráncsok/gyereküket elvetető nők/stb. és veszélyeztetik a nemzet jövőjét" csak egy lépés az, hogy "és ettől csak mi tudunk megvédeni titeket, szavazzatok ránk!" Az emberek meg annyira rettegnek, hogy nemcsak a veszélyesnek gondolt jelenséget igyekeznek tűzzel-vassal irtani, hanem bármit, ami hasonlít rá. Épp ezért rossz hírem van azoknak, akik megnyugodva hátradőlnek, hogy őket szerencsére nem pécézte ki senki. Ugyanakkora esélyük van nekik is, hogy "biztos, ami biztos" alapon őket is az ellenség közé sorolják, mint egy elvetélt fiatalasszonynak vagy egy sótartónak.

Védelem alatt

 Ez a magyar doku egy olyan szociális munkás életét mutatja be, aki egy védett házban dolgozik - vagyis olyan helyen, ahová párkapcsolati erőszak elől menekülhetnek el a bántalmazottak. A védett házak lényege az, hogy titkosak, így a bántalmazó nem találhat rá áldozatára. Ebben a filmben azonban mutatják a házat, sőt arccal jelennek meg az ott lakó nők is, így már amikor annó megnéztem, felmerült bennem: ennek alapján nem ismerhetnek rájuk a falubeliek vagy akár azok, akik csak átutazóban vannak arra? És egyfelől persze fontos filmet készíteni arról, mik azok a védett házak és miért fontosak, másfelől meg lehetett volna próbálni anonimizálni legalább a szereplőket, ahogy az Isten hozta Csecsenföldön! című filmben tették (ami amúgy jövő héten ismét látható lesz a BIDF-en: https://mmreflexiok.blogspot.com/2020/11/udvozoljuk-csecsenfoldon.html). A három főszereplő szerencsére már nincs a védett házban, így nem sodrom őket veszélybe azzal, hogy a filmet reklámozom.

Mai hír, hogy egy bántalmazott nő, aki továbbra is kommunikált bántalmazójával, gyermeke apjával, véletlenül olyan dokumentumot osztott meg, amiből a bántalmazó megtudta a védett ház címét, odament az áldozatért és kényszerítette, hogy vele menjen. (https://444.hu/2022/01/17/vedett-otthonbol-rabolta-el-a-feleseget-es-a-gyereket-egy-kaposvari-ferfi?fbclid=IwAR0YjlqFLm6XnWd4tkKCPBZqy3b7I_wWa9MsJGmDRXxAR-205B7vIRP1rmI) Nekem rögtön az jutott eszembe, hogy ez a védett ház többi lakójára is veszélyes lehet, hiszen ha nyilvánosságra kerülnek az információk, őket is megtalálhatja a bántalmazójuk. Ráadásul az őket segítő szervezetnek is új helyet kell találnia, ahol a párjuk elől menekülő nők biztonságban lehetnek.

Társadalmi szinten fontos lenne, hogy bekerüljön a köztudatba a védett ház intézménye, hogy ez miért fontos és miért kell ennyire titkolózni körülötte. Ezért egyaránt felelősek a védett ház lakói és mindenki más is, aki filmet, blogposztot vagy bármilyen más nyilvános dokumentációt készít a témából. Az emberi kíváncsiság általános, és nyilván engem is érdekelt volna mondjuk a csecsenföldes dokuban szereplők valódi arca, de közben meg értettem, hogy ha megmutatnák, azzal saját életüket veszélyeztetnék. Ha csak ilyen kevéssel is, mindannyian tehetünk az áldozatvédelemért.

(Éppezért én is egy olyan képet posztoltam a dokuból, amin a szocmunkás főszereplő és nem az általa segített nők valamelyike látható. A kép forrása verzió.org.)

Andrew Hodges: White Angels Zagreb- a melegbarát, antirasszista ultrák

 Amíg pár napja el nem olvastam ezt a cikket, nem tudtam, hogy ilyen is van. De mint kiderült, az ultra definíciója nem a szélsőjobboldali politikai beállítottság, hanem a szurkolás egyfajta látványos stílusa - amire a nem-ultrák rosszallóan azt szokták mondani, hogy "ez nem foci, ez cirkusz". Viszont a White  Angels Zagreb  és más antirasszista ultrák nemhogy nem buziznak és nem fütyülik ki vagy dobálják meg a meccs előtt letérdelő játékosokat, hanem kifejezetten kampányokat és workshopokat szerveznek a sportban tapasztalható rasszizmus ellen. Néha persze verekednek ők is, leggyakrabban a rasszista ultrákkal (ezt jellemzően az utóbbiak kezdik).

(kép: rebelultras.com)

Mielőtt még bárki elkezdené, hogy de hát az a Nyugat és más kultúra, felhívnám a figyelmet (ha valaki még nem jött volna rá), hogy a White Angels Zagreb Horvátországban van. Egy olyan országban, amely szomszédos Magyarországgal és szintén szocialista ország volt, bár fociban jelentősen jobban teljesít. Vagyis míg a magyar foci csak azért kerül címlapra az Egyesült Királyságban, mert a szurkolók botrányosan viselkednek a lelátón, a pár évvel ezelőtti EB-döntős Horvátországban vannak olyan szurkolói csoportok, amelyek határozottan kiállnak a rasszizmus és a homofóbia ellen. Úgy érzem, a magyar szurkolók rasszizmusának sokkal több köze van a kisebbségi érzéshez, mint bármiféle történelmi hagyományokhoz. Valószínűleg üdvös volna, ha nemcsak a focit sose néző baloldali értelmiség háborodna fel azon, mik történnek a magyarok meccsein a lelátón, hanem ez az ország is kitermelné magából azokat a szurkolói csoportokat, amelyek megmutathatják, hogy lehet rasszizmus és homofóbia nélkül is műsort csinálni a lelátón.

Sérülnek-e az oltatlanok emberi jogai?

 

Ez a mém kezdett el keringeni a közösségi médiában. Mondjuk az alatta levő szöveg nehezen értelmezhető; vagy azt jelenti, hogy oltottak és oltatlanok között nem kéne különbséget tenni ("Magyarok vagyunk, nem oltottak vagy oltatlanok") vagy azt, hogy mi, akik a mémet terjesztjük, a nem oltottak és az oltatlanok táborából kerülünk ki (nekem ez egy és ugyanaz, de mindegy). De azon túl, hogy ezek a nagyon magyarok nem tudnak az anyanyelvükön fogalmazni, több más probléma is van a mémmel.

1. Az oltottság nem=védettségi igazolvány. A fertőzésen már átesettek is kapnak (elvben) védettségit, míg egy csomó oltott ember technikai malőrök miatt nem kapja meg. Ismerek olyan transz embert, aki azért nem kérte a védettségit, mert nem akar még egy olyan dokumentumot, ami a holt nevére szól (minthogy ugye a 33-as miatt a születési nevét kell feltüntetni az igazolványon). Szóval vannak oltottak védettségi nélkül, és vannak olyanok, akiket sose oltottak be, mégis van védettségijük.

2. Az, hogy valaki járványügyi kockázatot jelent és ezért korlátozzák, nem emberi jogi jogsértés. Évtizedek óta fennáll az a gyakorlat, hogy bizonyos afrikai és ázsiai országokba csak adott oltások (pl. malária elleni) beadatása után lehet belépni. Most annyi történt, hogy Európában is megjelent egy olyan járvány, ami ezt szükségessé teszi. Mivel nagyon kevesen vannak, akik egészségügyi okokból nem kaphatják meg a Covid-oltást, mindenkinek szabad választása eldönteni, hogy beoltatja magát vagy (mondjuk) nem jár zenés-táncos rendezvényekre (mert ugye most már csak ilyesmiken kérnek Magyarországon védettségit). Az oltatlanok korlátozások miatti hőbörgése alapvetően egy feljogosítottság-érzésből fakad: megszokták, hogy itt Európában nem korlátozzák őket egészségügyi okokból, és felháborodnak azon, hogy most mégis, miközben esetleg pont ők paráznak azon, hogy "a migráncsok" majd behurcolják ide is a mindenféle fertőzéseket. Ez azért durván kettős mérce. (Mindettől függetlenül jogosnak érzem azt a kritikát, hogy Magyarországon miért nem váltja ki a negatív teszt az oltást, ahogyan a legtöbb nyugati országban - ha valakit aznap vagy akár ott helyben letesztelnek, arról higgyük már el, hogy negatív. Csakhogy szerintem a magyar állam nagyon nem akarja, hogy sokan teszteljék magukat, nehogy véletlenül kiderüljön, hogy mégse olyan kevés fertőzött van Magyarországon, mint ők mondják.)

3. Ami a legproblémásabb: ez a mém durván félreérti az emberi jogok fogalmát. Az emberi jogok ugyanis olyasmikre vonatkoznak, mint a tisztességes eljáráshoz, a szabadsághoz (értsd: nem fogvatartás), az oktatáshoz vagy a biztonsághoz való jog. (Részletesen lásd az Emberi Jogok Európai Egyezményében: 

https://edoc.coe.int/en/european-convention-on-human-rights/5600-emberi-jogok-eurpai-egyezmnye.html). Nem szerepel köztük, hogy jogod van étterembe vagy diszkóba járni. Az, hogy "alapvető emberi jogokat" emlegetnek a járványügyi korlátozások kapcsán, kifejezetten káros, mert elhiteltelenítik azoknak az embereknek a harcait, akiknek valóban emberi jogai sérülnek, és akiknél nem a saját döntésükön múlik, hogy hátrányos helyzetbe kerülnek-e, mert vagy már eleve abba születtek (romák és más etnikai kisebbségek), vagy önhibájukon kívül kerültek bele és önerőből nem tudnak belőle kijönni (menekültek, hajléktalanok). Vagyis azok az oltatlanok, akik emberi jogaikra hivatkozva hőbörögnek, amiért nem engedik őket be a moziba, valójában nagyon sokat ártanak az emberi jogoknak.