"És lelke mélyén mégis ott nyugodott egy kincs, amire titkon büszkébb volt, mint minden egyházi és világi tisztességére, és amelyet, megvallva vagy megvallatlanul önmaga előtt, semmiért a világon oda nem adott volna. Mélyen elmerült kincs, amely azonban lemondása borús napjaiban csöndesen földerengett, és akármennyi vereség is rejlett benne, egyházi s világi büszkeségének az emberi, az életbüszkeség nélkülözhetetlen kiegészítését adta. Az emlékezés volt ez – nem is annyira rá, aki, mint Eni hallotta, most Egyiptom ura lett. József csak eszköz volt, mint ahogy Mut-em-enet is csak eszköz volt. De inkább és csaknem függetlenül tőle az igazolás tudata volt ez az emlék, a tudat, hogy virágzott és lobogott, hogy szeretett és szenvedett."
Sokszor félek attól, mi lesz majd, ha a szerelmem elmúlik. A korábbi szerelmeim emléke bennem nem ég olyan kiolthatatlanul, mint Potifár feleségében; azokra, amelyek nem okoztak csalódást (többségük azért, mert be sem teljesült) némi fájdalmas melegséggel gondolok vissza, a többinél pedig a másik későbbi viselkedése elhomályosítja a korábbi érzéseket; velük kapcsolatban magát a szerelmet nem is tudom már igazán felidézni. Mégis azt gondolom, a mostanival másképp lesz. Könnyű persze azt mondani, hogy az ember minden új szerelemnél ezt érzi; azt azonban biztosan tudom, hogy még senkit sem engedtem ennyire közel magamhoz, senkiben sem bíztam meg ennyire, és senki iránt nem éreztem ilyen lángoló szenvedélyt ilyen sokáig. Ez pedig olyan kincs, ami folyton bennem lapul, és ami érzésem szerint nem fog soha elpusztulni, bárhová is vessen minket a sors.
2012. február 18., szombat
2012. február 12., vasárnap
Pázmáneum
Egyetemista idegenvezetőnktől nemcsak az épületekről, hanem az egyetemi életről is sokat megtudtunk. Így derült ki, hogy az impozáns külső mögött komoly problémák húzódnak. Az „impozáns belső terek” nehezen fűthetőek, az egyetem hatalmas összegeket költ fűtésre; az összes nyelvszak egy épületbe költözött, de nincs elég szemináriumi termük; a számítógépes szerver összeomlik, ha mind az 500 diák egyszerre megy fel rá; sajnálják, hogy kevés diák sportol, viszont a sportközpont épülete bármikor összeomolhat; a nagyelőadóba nem lehet akármikorra előadást szervezni, mert X.Y. tanár úr ott szokott gyakorolni az orgonán; a közelmúltig a könyvállomány szétforgácsolódva az egyes tanszéki könyvtárakban kapott helyet; a campus közelében csinos házakban tanári lakások épültek, amelyeket azonban tanári fizetésből nem lehet kifizetni; a lánykollégiumhoz vezető ösvény éjszaka nincs kivilágítva; satöbbi…
Arra gondoltam, hogy a mi egyetemünk is tulajdonképpen műemlék jellegű épület. Ám nekem, ahogy valószínűleg sok más diáktársamnak, ez nem szokott eszembe jutni. Minket az érdekel, hogy normálisan fűtött termekben legyenek az óráink, ahová a diákok be is férnek; hogy rendesen működjön a számítógépes rendszer; hogy tanárok és diákok biztonságos és megfizethető helyen lakhassanak; hogy az egyetemi könyvtár bármely anyagához bármelyikünk hozzáférhessen; hogy a tanulás prioritást élvezzen az egyéb programokhoz képest. (Nem állítom, hogy ezek mindegyike 100%-ban megvalósul, de legalább közelít.) Ugyanis a színvonalas oktatásnak és tudományos munkának ezek feltételei, míg az épületek esztétikuma csak nem feltétlenül szükséges plussz. Ámde úgy tűnik, egy magyar egyetemnek (és az azt tervező építészeknek) nem ugyanez volt a sorrend.
A hallgatói keretszámok csökkentése, a teljes karok megszüntetése stb. mellett az egyetemi épületek alkalmatlansága is azt sugallja: ebben az országban nem tekintik fontosnak, hogy megfelelő számú és képzettségű fiatal diplomásunk legyen.
Arra gondoltam, hogy a mi egyetemünk is tulajdonképpen műemlék jellegű épület. Ám nekem, ahogy valószínűleg sok más diáktársamnak, ez nem szokott eszembe jutni. Minket az érdekel, hogy normálisan fűtött termekben legyenek az óráink, ahová a diákok be is férnek; hogy rendesen működjön a számítógépes rendszer; hogy tanárok és diákok biztonságos és megfizethető helyen lakhassanak; hogy az egyetemi könyvtár bármely anyagához bármelyikünk hozzáférhessen; hogy a tanulás prioritást élvezzen az egyéb programokhoz képest. (Nem állítom, hogy ezek mindegyike 100%-ban megvalósul, de legalább közelít.) Ugyanis a színvonalas oktatásnak és tudományos munkának ezek feltételei, míg az épületek esztétikuma csak nem feltétlenül szükséges plussz. Ámde úgy tűnik, egy magyar egyetemnek (és az azt tervező építészeknek) nem ugyanez volt a sorrend.
A hallgatói keretszámok csökkentése, a teljes karok megszüntetése stb. mellett az egyetemi épületek alkalmatlansága is azt sugallja: ebben az országban nem tekintik fontosnak, hogy megfelelő számú és képzettségű fiatal diplomásunk legyen.
2012. február 10., péntek
Macskás hölgyek
A film négy főszereplőjéből kettő egyszerűen sok macskát tart, a másik kettő viszont önjelölt macskamentő és macskagyűjtő. Csapdával járják a környéket és befogják az arra járó kóbor macskákat (sőt egyikük tüzelési időben bármely kint kószáló macskát, abból a célból, hogy ne szülessen több kiscica). Mindketten több mint száz macskát tartanak a házukban, és büszkék magukra, amiért a szegény kis hontalanoknak otthont teremtettek. Pedig az állatvédő egyesület képviselője elmondja, amit én amúgy is tudtam: a kóbor macskák gyakorlatilag vadállatok módjára tökjól elvannak az utcákon. Nekik sokkal fontosabb a szabadságuk, mint az, hogy kapjanak ugyan rendszeresen kaját, de azon az áron, hogy összezsúfolják őket és ne legyen saját mozgásterük. Ami pedig a szeretetet illeti, nem sok simogatás juthat egy macskára ott, ahol száznál többen vannak.
Gyakran mondják, hogy valakinek az állatokhoz való hozzáállása tükrözi azt, hogyan viselkedik emberi kapcsolataiban. De azt gondolom, sok olyan "macskamentő" él köztünk, akinek egy darab macskája sincs. Ezek azok az emberek, akik nagyon szeretik barátaikat, párjukat vagy családtagjaikat, de nem veszik figyelembe, azoknak mi a jó. Ilyen ember volt a nagyanyám, aki kajával tömte cukorbeteg férjét; ilyenek azok a szülők, akik tizenéves lányukat eltiltották a párjától csak azért, mert történetesen az is nő volt; és még nagyon sokan, akik ártanak másoknak, de közben meg vannak róla győződve, hogy önzetlenül és mélyen szeretnek. Pedig az igazi szeretet odafigyel a másikra, tiszteletben tartja annak az igényeit és a szabadságát. Ez például olyasmi, amit tanulhatunk a macskáktól. Mert közülük például egyik sem próbál önjelölt embergyűjtő lenni.
Gyakran mondják, hogy valakinek az állatokhoz való hozzáállása tükrözi azt, hogyan viselkedik emberi kapcsolataiban. De azt gondolom, sok olyan "macskamentő" él köztünk, akinek egy darab macskája sincs. Ezek azok az emberek, akik nagyon szeretik barátaikat, párjukat vagy családtagjaikat, de nem veszik figyelembe, azoknak mi a jó. Ilyen ember volt a nagyanyám, aki kajával tömte cukorbeteg férjét; ilyenek azok a szülők, akik tizenéves lányukat eltiltották a párjától csak azért, mert történetesen az is nő volt; és még nagyon sokan, akik ártanak másoknak, de közben meg vannak róla győződve, hogy önzetlenül és mélyen szeretnek. Pedig az igazi szeretet odafigyel a másikra, tiszteletben tartja annak az igényeit és a szabadságát. Ez például olyasmi, amit tanulhatunk a macskáktól. Mert közülük például egyik sem próbál önjelölt embergyűjtő lenni.
Michael Askill: Lemurian Dances
A lemurok/makik/félmajmok mindig is a kedvenc állataim közé tartoztak. Élénken emlékszem arra, amikor a nyár legforróbb napján sikerült elkeverednünk az állatkertbe; minden állat félholtan hevert a melegtől, csak a kattamakik ugrándoztak fáradhatatlanul, legyőzhetetlen kíváncsisággal. Egyszer egy "mi lenne, ha állat lenne" játékban Tamás azt mondta rám, hogy kattamaki. Tetszett, hogy ilyen vidám, mozgékony, kíváncsi, barátságos jószággal azonosított. Azóta még jobban bírom a makikat.
Ezt a zeneművet hallgatva szinte láttam magam előtt a makicsapatot, amint lábacskáikat gyorsan szedve szaladnak a tisztáson, vagy vidám szaltókat ugranak önmaguk szórakoztatására. Esetleg beosonnak egy bungalóba és érdeklődve kutakodnak a turisták holmija közt, ahogy a Maki Utcában láttam. Néha ugyan egy-egy mennydörgés szakította meg a vidámságot, de utána a fürge makilábak ismét táncra perdültek.
A szám utáni ismertetőből tudtam meg: a "Lemurian" itt nem "lemuri", hanem "lemuriai" értelemben szerepel, a mű az elveszett földrész táncait idézi föl. Félmajmokhoz semmi köze.
Nem most fordult elő először, hogy téves prekoncepcióval hallgattam végig egy zeneművet. Gáz, hogy így félreértettem? Szerintem nem. Eleve minden műalkotás befogadása szubjektív, és nagyon múlik a befogadó saját tapasztalatain, lelkiállapotán, érzésein, emlékein. (Pl. ez a blog is erről szól.) A hangszeres zenénél ez talán még jobban így van, hiszen sokkal kevésbé megfogható, mint a verbális vagy képi elemeket alkalmazó művészetek. Szerintem a szerzőknek be kell vállalniuk, hogy műveik közönsége másképp fogja azokat látni, mint ahogyan ők (és ha ezt nem tudják kezelni, akkor írjanak/fessenek/stb. az íróasztalfióknak). Nem tudom, Michael Askill mit szólna hozzá (ha netán olvasná ezt a bejegyzést), de nekem a Lemurian Dances továbbra is a makik önfeledt, vidám ugrándozásáról szól.
Ezt a zeneművet hallgatva szinte láttam magam előtt a makicsapatot, amint lábacskáikat gyorsan szedve szaladnak a tisztáson, vagy vidám szaltókat ugranak önmaguk szórakoztatására. Esetleg beosonnak egy bungalóba és érdeklődve kutakodnak a turisták holmija közt, ahogy a Maki Utcában láttam. Néha ugyan egy-egy mennydörgés szakította meg a vidámságot, de utána a fürge makilábak ismét táncra perdültek.
A szám utáni ismertetőből tudtam meg: a "Lemurian" itt nem "lemuri", hanem "lemuriai" értelemben szerepel, a mű az elveszett földrész táncait idézi föl. Félmajmokhoz semmi köze.
Nem most fordult elő először, hogy téves prekoncepcióval hallgattam végig egy zeneművet. Gáz, hogy így félreértettem? Szerintem nem. Eleve minden műalkotás befogadása szubjektív, és nagyon múlik a befogadó saját tapasztalatain, lelkiállapotán, érzésein, emlékein. (Pl. ez a blog is erről szól.) A hangszeres zenénél ez talán még jobban így van, hiszen sokkal kevésbé megfogható, mint a verbális vagy képi elemeket alkalmazó művészetek. Szerintem a szerzőknek be kell vállalniuk, hogy műveik közönsége másképp fogja azokat látni, mint ahogyan ők (és ha ezt nem tudják kezelni, akkor írjanak/fessenek/stb. az íróasztalfióknak). Nem tudom, Michael Askill mit szólna hozzá (ha netán olvasná ezt a bejegyzést), de nekem a Lemurian Dances továbbra is a makik önfeledt, vidám ugrándozásáról szól.
2012. február 6., hétfő
Illés: Még fáj minden csók
http://www.youtube.com/watch?v=a_L8C5DhcwM
A dalban - mint a hasonló történetek többségében - egy múltbéli hűtlenség árnyékolja be a kapcsolatot. Mintha egy párkapcsolatban a fájdalmak csak a megcsalásból származhatnának. Pedig hányszor szenved az ember attól, hogy nem tud eleget adni a párjának; hogy csalódást okoz neki; hogy a másik félreérti őt, mert nem képes jól megfogalmazni az érzéseit; hogy párjának segítségre van szüksége, amit ő nem tud megadni; hogy látja, a párja valaki mással vagy egyszerűen csak nélküle boldogabb lenne. Összességében véve egy szerelmes embernél az a legritkább, hogy boldognak érzi magát.
A dalban - mint a hasonló történetek többségében - egy múltbéli hűtlenség árnyékolja be a kapcsolatot. Mintha egy párkapcsolatban a fájdalmak csak a megcsalásból származhatnának. Pedig hányszor szenved az ember attól, hogy nem tud eleget adni a párjának; hogy csalódást okoz neki; hogy a másik félreérti őt, mert nem képes jól megfogalmazni az érzéseit; hogy párjának segítségre van szüksége, amit ő nem tud megadni; hogy látja, a párja valaki mással vagy egyszerűen csak nélküle boldogabb lenne. Összességében véve egy szerelmes embernél az a legritkább, hogy boldognak érzi magát.
2012. február 1., szerda
Kim Lane Scheppele: The Unconstitutional Constitution
Az amerikai alkotmányjogász meggyőzően és - ami jogásznál ritkaság - laikusok számára is teljesen érthetően vezette le, miért alkotmányellenes a jelenlegi magyar alaptörvény, mégpedig nemcsak a demokratikus alkotmányokra vonatkozó általános kritériumok, hanem a saját magában foglaltak miatt is. Egyetlen baj volt ezzel az előadással: hogy megint csak mi hallottuk, az a kevés privilegizált ember, aki bejutott, ha nem is az előadóterembe, de legalább az épületbe, hogy a lépcsőkorláton ülve a kivetitőn nézze. Ezeknek az érveknek a magyar parlamentben vagy az alkotmánybiróság előtt kellett volna elhangzania, még a múlt év folyamán. Persze tudjuk, miért nem történt ez meg. De tegnap ismét az volt az érzésem, hogy egy szigeten vagyok, ahol az alkotmányosság és a demokrácia még jelentenek valamit; majd utána kiléptem az épületből abba a tengerbe, ahol a magyar politika örvényei kavarognak.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)