A lemurok/makik/félmajmok mindig is a kedvenc állataim közé tartoztak. Élénken emlékszem arra, amikor a nyár legforróbb napján sikerült elkeverednünk az állatkertbe; minden állat félholtan hevert a melegtől, csak a kattamakik ugrándoztak fáradhatatlanul, legyőzhetetlen kíváncsisággal. Egyszer egy "mi lenne, ha állat lenne" játékban Tamás azt mondta rám, hogy kattamaki. Tetszett, hogy ilyen vidám, mozgékony, kíváncsi, barátságos jószággal azonosított. Azóta még jobban bírom a makikat.
Ezt a zeneművet hallgatva szinte láttam magam előtt a makicsapatot, amint lábacskáikat gyorsan szedve szaladnak a tisztáson, vagy vidám szaltókat ugranak önmaguk szórakoztatására. Esetleg beosonnak egy bungalóba és érdeklődve kutakodnak a turisták holmija közt, ahogy a Maki Utcában láttam. Néha ugyan egy-egy mennydörgés szakította meg a vidámságot, de utána a fürge makilábak ismét táncra perdültek.
A szám utáni ismertetőből tudtam meg: a "Lemurian" itt nem "lemuri", hanem "lemuriai" értelemben szerepel, a mű az elveszett földrész táncait idézi föl. Félmajmokhoz semmi köze.
Nem most fordult elő először, hogy téves prekoncepcióval hallgattam végig egy zeneművet. Gáz, hogy így félreértettem? Szerintem nem. Eleve minden műalkotás befogadása szubjektív, és nagyon múlik a befogadó saját tapasztalatain, lelkiállapotán, érzésein, emlékein. (Pl. ez a blog is erről szól.) A hangszeres zenénél ez talán még jobban így van, hiszen sokkal kevésbé megfogható, mint a verbális vagy képi elemeket alkalmazó művészetek. Szerintem a szerzőknek be kell vállalniuk, hogy műveik közönsége másképp fogja azokat látni, mint ahogyan ők (és ha ezt nem tudják kezelni, akkor írjanak/fessenek/stb. az íróasztalfióknak). Nem tudom, Michael Askill mit szólna hozzá (ha netán olvasná ezt a bejegyzést), de nekem a Lemurian Dances továbbra is a makik önfeledt, vidám ugrándozásáról szól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése