Egy ponton Rosencrantz (vagy Guildernstern? Na jó, tökmindegy) kijelenti: „Nem hiszek Angliában.” Társa megértően bólogat és empatikusan visszakérdez: „Úgy érted, csak a térképészek csínye?”
A gender szakok várható bezárása kapcsán Novák Katalin azt nyilatkozta, hogy nem hisz a genderben. Ez mondjuk meglehetősen bizarr állítás; azt gondolja talán, genetikailag kódolt az, hogy neki sminkelnie kell? (És azok a nők, akik nem sminkelnek, akkor nem is nők?) De persze tudjuk, hogy a „genderelmélet” ellenzői számára a gender nem a nemek társadalmonként eltérő viszonyainak tudományos leírása, hanem egy mumus, amivel morális pánikot lehet kelteni és elterelni a figyelmet valós társadalmi problémákról. A genderrel kapcsolatos pánik egyébként leginkább a transzfóbiában gyökerezik: az ellenzők azért próbálják kétségbeesetten a biológiára visszavezetni a nemek közti különbségeket, mert akkor lenne alapjuk nem elfogadni, hogy egyesek a születéskor kijelölt nemüktől eltérő nemben szeretnének élni. Nem véletlen, hogy a gender szakokkal kapcsolatos döntésről szóló cikkek legjellemzőbb illusztrációi a nemileg semleges vécék (köszönettel tartozom Antoni Ritának a megfigyelésért), mintha a genderkutatás fő célja a nemek közti különbségek megszüntetése lenne – és persze a vécékérdés a transzellenes aktivistáknak is vesszőparipája.
A konzervatívok számára a rossz hír azonban az, hogy a gender szakok megszüntetésével sem maga a gender, sem annak tanulmányozása nem szűnik meg. Hiszen a CEU képzései fölött a magyar kormánynak csak annyi hatalma van, hogy az akkreditációjukat megszüntetheti; magyarországi akkreditáció nélkül is tanulhatnak ott magyar diákok tömegei, akik aztán egyéb nyelvek mellett magyarul is publikálhatják tudományos eredményeiket. A magyar fiatalság egy jelentős részét az itthoni oktatáspolitika és általános társadalmi helyzet már amúgy is nyugati egyetemekre száműzte, ahol a gendertudomány a kurzuskínálat magától értetődő része, sőt számos tantárgyat eleve gender szemlélettel oktatnak – tehát a magyar vezetés tulajdonképpen hozzájárult ahhoz, hogy országunk minél több állampolgára megismerkedjen ezzel a tudományterülettel. Most még léteznek olyan szakfolyóiratok, amelyek szívesen fogadják a gender tárgyú publikációkat magyar nyelven, de ha ezeket megszüntetik, az internet akkor is számos megjelenési felületet fog kínálni a genderkutatóknak. És persze a társadalmi nemek nem tűnnek el attól sem, ha nem kutatják őket; elég egyetlen olyan nyugati filmet megnézni, amelyben akár csak egy mellékszereplő a hagyományos nemi szerepektől eltérő módon viselkedik (mint A fa alatt című izlandi filmben a cuki óvóbácsi), máris rájöhet a néző, hogy amit ő addig természetesnek vett, nem feltétlenül az. Sőt, számos transz ember története bizonyítja, hogy egyesek még modellek hiányában is megkérdőjelezik a nekik előírt nemi szerepeket. Angliát igazság szerint baromira nem érdekli, hiszünk-e benne vagy sem.
2018. augusztus 17., péntek
2018. augusztus 8., szerda
Csengetett, Mylord? – Ivy, Lady Lavender és a Hír TV
Minden Csengetett, Mylord? rajongó tudja, hogy Lady Lavender Ivyt, a szobalányt Ethelnek szólítja. De arra is emlékszünk, hogy miért? Aki nem, nézze szépen vissza az első epizódot, vagy olvassa tovább ezt a bejegyzést. Nem arról van szó, hogy Lady Lavender túl szenilis és nem emlékszik a nevekre. Egyszerűen szerinte az Ivy borzalmas név, ezért lazán átkereszteli a szobalányt.
Tény, hogy kislányunkat a mérges szömörcéről elnevezni nem túl kedves cselekedet (ezt jelenti ugyanis Ivy neve), de azért ez a momentum egyértelmű kritika az uralkodó osztály felé, akik annyira nem veszik emberszámba a cselédeket, hogy még az ilyen alapszintű önrendelkezés jogát is megtagadják tőlük. Hasonló üzenetet közvetít a Hír TV azon döntése, hogy mostantól fogva a „meleg” szót kizárólag az időjárásra alkalmazzák, egyéb értelemben a „homoszexuális” szó használandó. És míg persze a közösségi oldalakon tobzódnak az emberek a homoszexuális ételekről és ruhadarabokról szóló poénokban („megyek, eszem egy homoszexuális szendvicset”, „ilyen időben nem veszek farmert, túl homoszexuális”), érdemes megnéznünk, milyen szimbolikus jelentése van a döntésnek.
A „homoszexuális” szót, mint tudjuk, a magyar Kertbeny Károly alkotta meg, és eredetileg emancipációs célokra használta azzal érvelve, hogy ez az emberi szexualitás egyenértékű változata, amelyet így nem szabadna büntetni vagy elítélni. Ugyanakkor az idők során a „homoszexuális” szó – talán mert a szexológusok és pszichológusok olyan lelkesen magukévá tették – asszociációi átalakultak, és mára már legtöbbször egy olyan nézőponttal kapcsolják össze, amely az azonos neműek közti vonzalmat betegségnek vagy bűnnek tartja. Ezzel szemben maguk az érintettek a „meleg” szót szeretik használni, amely a 20. század végi, jogegyenlőségért küzdő mozgalmak terméke. A Hír TV tehát szóhasználatával is azt fejezi ki, hogy nem ért egyet ezekkel az emancipációs törekvésekkel.
Egy Ken Plummer nevű tudós szerint a melegek emancipációjának legfontosabb mérföldköve az volt, amikor már nemcsak tárgyai voltak pszichológusok, szociológusok vagy kriminológusok leírásainak, hanem önmaguk definiálták magukat és mondták el saját történeteiket. Az ezredforduló környékén a legtöbb európai országban erre már bőven adódik lehetőség, a Hír TV és a mögötte álló hatalom azonban úgy határozott, korlátozza ezeket a 19. századi szintre. Mint egy brit arisztokrata hölgy, dönthet az alárendeltjei fölött azok megkérdezése nélkül. Ha megtagadják tőlünk az öndefiníciót, ezzel nyilvánvalóvá teszik, hogy nem tekintenek minket teljes értékű állampolgároknak. Viszont rossz hír a Hír TV-seknek, hogy a szellemeket nagyon nehéz visszagyömöszölni a palackba. Lehet, hogy a kedves néző náluk csak a „homoszexuális” szót fogja hallani, de a médiában és azon kívül épp elég lehetősége lesz találkozni olyan jelenlegi és korábbi megszólalásokkal, amelyek tiszteletben tartják az LMBT emberek önrendelkezését.
Homoszexuális szeretettel ajánlom ezt mindazok figyelmébe, akik szerint a kifejezéseken problémázni fölösleges formalitás.
Tény, hogy kislányunkat a mérges szömörcéről elnevezni nem túl kedves cselekedet (ezt jelenti ugyanis Ivy neve), de azért ez a momentum egyértelmű kritika az uralkodó osztály felé, akik annyira nem veszik emberszámba a cselédeket, hogy még az ilyen alapszintű önrendelkezés jogát is megtagadják tőlük. Hasonló üzenetet közvetít a Hír TV azon döntése, hogy mostantól fogva a „meleg” szót kizárólag az időjárásra alkalmazzák, egyéb értelemben a „homoszexuális” szó használandó. És míg persze a közösségi oldalakon tobzódnak az emberek a homoszexuális ételekről és ruhadarabokról szóló poénokban („megyek, eszem egy homoszexuális szendvicset”, „ilyen időben nem veszek farmert, túl homoszexuális”), érdemes megnéznünk, milyen szimbolikus jelentése van a döntésnek.
A „homoszexuális” szót, mint tudjuk, a magyar Kertbeny Károly alkotta meg, és eredetileg emancipációs célokra használta azzal érvelve, hogy ez az emberi szexualitás egyenértékű változata, amelyet így nem szabadna büntetni vagy elítélni. Ugyanakkor az idők során a „homoszexuális” szó – talán mert a szexológusok és pszichológusok olyan lelkesen magukévá tették – asszociációi átalakultak, és mára már legtöbbször egy olyan nézőponttal kapcsolják össze, amely az azonos neműek közti vonzalmat betegségnek vagy bűnnek tartja. Ezzel szemben maguk az érintettek a „meleg” szót szeretik használni, amely a 20. század végi, jogegyenlőségért küzdő mozgalmak terméke. A Hír TV tehát szóhasználatával is azt fejezi ki, hogy nem ért egyet ezekkel az emancipációs törekvésekkel.
Egy Ken Plummer nevű tudós szerint a melegek emancipációjának legfontosabb mérföldköve az volt, amikor már nemcsak tárgyai voltak pszichológusok, szociológusok vagy kriminológusok leírásainak, hanem önmaguk definiálták magukat és mondták el saját történeteiket. Az ezredforduló környékén a legtöbb európai országban erre már bőven adódik lehetőség, a Hír TV és a mögötte álló hatalom azonban úgy határozott, korlátozza ezeket a 19. századi szintre. Mint egy brit arisztokrata hölgy, dönthet az alárendeltjei fölött azok megkérdezése nélkül. Ha megtagadják tőlünk az öndefiníciót, ezzel nyilvánvalóvá teszik, hogy nem tekintenek minket teljes értékű állampolgároknak. Viszont rossz hír a Hír TV-seknek, hogy a szellemeket nagyon nehéz visszagyömöszölni a palackba. Lehet, hogy a kedves néző náluk csak a „homoszexuális” szót fogja hallani, de a médiában és azon kívül épp elég lehetősége lesz találkozni olyan jelenlegi és korábbi megszólalásokkal, amelyek tiszteletben tartják az LMBT emberek önrendelkezését.
Homoszexuális szeretettel ajánlom ezt mindazok figyelmébe, akik szerint a kifejezéseken problémázni fölösleges formalitás.
2018. augusztus 3., péntek
Egy fantasztikus nő
***SPOILER***
„Ez egy fantasztikus film”, gondoltam magamban, egészen az utolsó öt percig. Ott aztán sikeresen elcseszték azt, ami addig a film legfőbb értéke volt számomra.
Ez a bizonyos érték pedig az volt, hogy a film nagyon érzékletesen mutatja be, mennyire függ a kisebbségek megítélése a társadalmi helyzetüktől. Amíg Marina gazdag, jól szituált párja életben van, ő is luxuslakásban lakik, elegáns éttermekbe jár és sehol nem találkozik elutasítással. Amint a férfi meghal, rögtön mindenki úgy kezeli, mint egy prostituáltat. Ez gyönyörűen illusztrálja a feministák által gyakran hangoztatott metszetszemléletet, amely szerint azonos kisebbséghez tartozó emberek is nagyon különbözően élhetik meg kisebbségi létüket egyéb jellemzőiktől – mint például társadalmi helyzet, bőrszín vagy fogyatékosság – függően. Szóval érzékletesen fel van vázolva a probléma, de mi a megoldás? Hát ebben a filmben az, hogy Marina tovább képezi a hangját, sikeres énekesnő lesz és a legnagyobb koncertterem színpadán aratja a babérokat. Ezzel aztán jó kis elégtételt vesz Orlando szemét családján (már ha azok tudnak róla, mert nem úgy néznek ki, mint akik klasszikus zenei koncertekre járnak).
Hogy hol itt a probléma? Egyrészt nyilván abban az üzenetben, hogy a transznemű (vagy vak, vagy autista, vagy meleg) emberek csak akkor értékes tagjai a társadalomnak, ha rendkívüli társadalmi vagy kulturális értéket hoznak létre. Ezért ugyanaz az ember, aki rajong Ray Charles zenéjéért, nyugodt lelkiismerettel löki félre a vak koldust az aluljáróban, hiszen őt kevésbé tekinti értékesnek. Sőt, akár jobban el is ítéli, mert hiszen Ray Charles mekkora karriert csinált, tehát ne mondja neki senki, hogy a vakok nem boldogulnak ebben a társadalomban. Hasonlóan működhet a dolog a transznemű énekesek (például Conchita Wurst) és a munkahelyi diszkrimináció miatt prostitúcióra kényszerülő transznők esetében. Nemcsak azt nem vesszük ilyenkor figyelembe, hogy rendkívüli akaraterő, tehetség és szerencsés körülmények is szükségeltetnek ahhoz, hogy egy kisebbségből jövő ember a csúcsra jusson (ezen körülmények közé tartozik a kisebbségekhez való társadalmi hozzáállás: nem véletlen, hogy Magyarország nem nagyon dicsekedhet olyan LMBTQ hírességekkel, akik már karrierjük kezdetén vállalták magukat, mozgáskorlátozott zenészeink – Deák Bill Gyula és Lang Györgyi – is előbb voltak sztárok, mint mozgáskorlátozottak). Hanem azt se, hogy nem mindenki akar feltétlenül híresség lenni. Nemcsak a popsztárok, a topmenedzserek vagy a politikusok értékes tagjai a társadalomnak (sőt, ők nem is mindig), hanem ugyanolyan fontos ember a transzférfi asztalos, a vak informatikus, a genderqueer női szabó vagy az a mozgáskorlátozott nagymama, aki meséivel örömet visz unokái életébe. Ha felismerjük az átlagember értékét, a kisebbségből jövő emberektől sem fogunk különleges teljesítményt elvárni a befogadás feltételeként.
Na jó, mondhatnánk, csakhogy a film készítői happy endet akartak, és a meglevő társadalmi keretben ez tűnt a leghatásosabbnak. De pont itt a probléma: meg sem próbáltak egy alternatív keretet felvetni. Mi lett volna például, ha Marina egyszerűen csak talál egy őt őszintén befogadó, szerető családot, akár később egy teljesen átlagos társat, és mondjuk velük boldogan sétálgatva a parkban fut össze az őt eltaszított, éppen hevesen veszekedő szemét családdal (ha már mindenképpen elégtételt akarunk venni)? Akkor a film szintén felmutatna egy modellt a befogadásra, de az nem valamilyen rendkívüli teljesítményen múlna, és így pozitívabb képet festene mind a transznemű, mind az átlagos cisznemű néző számára az ő társadalomban elfoglalt helyéről.
„Ez egy fantasztikus film”, gondoltam magamban, egészen az utolsó öt percig. Ott aztán sikeresen elcseszték azt, ami addig a film legfőbb értéke volt számomra.
Ez a bizonyos érték pedig az volt, hogy a film nagyon érzékletesen mutatja be, mennyire függ a kisebbségek megítélése a társadalmi helyzetüktől. Amíg Marina gazdag, jól szituált párja életben van, ő is luxuslakásban lakik, elegáns éttermekbe jár és sehol nem találkozik elutasítással. Amint a férfi meghal, rögtön mindenki úgy kezeli, mint egy prostituáltat. Ez gyönyörűen illusztrálja a feministák által gyakran hangoztatott metszetszemléletet, amely szerint azonos kisebbséghez tartozó emberek is nagyon különbözően élhetik meg kisebbségi létüket egyéb jellemzőiktől – mint például társadalmi helyzet, bőrszín vagy fogyatékosság – függően. Szóval érzékletesen fel van vázolva a probléma, de mi a megoldás? Hát ebben a filmben az, hogy Marina tovább képezi a hangját, sikeres énekesnő lesz és a legnagyobb koncertterem színpadán aratja a babérokat. Ezzel aztán jó kis elégtételt vesz Orlando szemét családján (már ha azok tudnak róla, mert nem úgy néznek ki, mint akik klasszikus zenei koncertekre járnak).
Hogy hol itt a probléma? Egyrészt nyilván abban az üzenetben, hogy a transznemű (vagy vak, vagy autista, vagy meleg) emberek csak akkor értékes tagjai a társadalomnak, ha rendkívüli társadalmi vagy kulturális értéket hoznak létre. Ezért ugyanaz az ember, aki rajong Ray Charles zenéjéért, nyugodt lelkiismerettel löki félre a vak koldust az aluljáróban, hiszen őt kevésbé tekinti értékesnek. Sőt, akár jobban el is ítéli, mert hiszen Ray Charles mekkora karriert csinált, tehát ne mondja neki senki, hogy a vakok nem boldogulnak ebben a társadalomban. Hasonlóan működhet a dolog a transznemű énekesek (például Conchita Wurst) és a munkahelyi diszkrimináció miatt prostitúcióra kényszerülő transznők esetében. Nemcsak azt nem vesszük ilyenkor figyelembe, hogy rendkívüli akaraterő, tehetség és szerencsés körülmények is szükségeltetnek ahhoz, hogy egy kisebbségből jövő ember a csúcsra jusson (ezen körülmények közé tartozik a kisebbségekhez való társadalmi hozzáállás: nem véletlen, hogy Magyarország nem nagyon dicsekedhet olyan LMBTQ hírességekkel, akik már karrierjük kezdetén vállalták magukat, mozgáskorlátozott zenészeink – Deák Bill Gyula és Lang Györgyi – is előbb voltak sztárok, mint mozgáskorlátozottak). Hanem azt se, hogy nem mindenki akar feltétlenül híresség lenni. Nemcsak a popsztárok, a topmenedzserek vagy a politikusok értékes tagjai a társadalomnak (sőt, ők nem is mindig), hanem ugyanolyan fontos ember a transzférfi asztalos, a vak informatikus, a genderqueer női szabó vagy az a mozgáskorlátozott nagymama, aki meséivel örömet visz unokái életébe. Ha felismerjük az átlagember értékét, a kisebbségből jövő emberektől sem fogunk különleges teljesítményt elvárni a befogadás feltételeként.
Na jó, mondhatnánk, csakhogy a film készítői happy endet akartak, és a meglevő társadalmi keretben ez tűnt a leghatásosabbnak. De pont itt a probléma: meg sem próbáltak egy alternatív keretet felvetni. Mi lett volna például, ha Marina egyszerűen csak talál egy őt őszintén befogadó, szerető családot, akár később egy teljesen átlagos társat, és mondjuk velük boldogan sétálgatva a parkban fut össze az őt eltaszított, éppen hevesen veszekedő szemét családdal (ha már mindenképpen elégtételt akarunk venni)? Akkor a film szintén felmutatna egy modellt a befogadásra, de az nem valamilyen rendkívüli teljesítményen múlna, és így pozitívabb képet festene mind a transznemű, mind az átlagos cisznemű néző számára az ő társadalomban elfoglalt helyéről.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)