Charlie és a csokigyár, avagy Willy Wonka és a maszkulinitás

***SPOILER***
Nemrég a facebook-falamon egy beszélgetésben felmerült a kritika, hogy nemcsak a mainstream média, de a feministák is csak a hegemón maszkulinitásra koncentrálnak (persze különböző előjellel) és alternatív maszkulinitások alig jelenítődnek meg. A kritika jogos és magamra is vettem, hiszen maszkulinitással kapcsolatban én is főleg a hegemón változatot (vagy annak kudarcát) szoktam itt elemezgetni (ld. pl. a Vérmacska c. posztot). Mentségemre legyen szólva, nem volt könnyű alternatív maszkulinitást megjelenítő tömegkulturális terméket találnom. Ezzel a konkrét példánnyal kapcsolatban is lehet velem vitatkozni, de azt gondolom, az átlaghoz képest még mindig valamennyire alternatívát tud mutatni.

Első kiindulópontom Johnny Depp volt, nemcsak mert az egyik kedvenc színészem, hanem mert puszta stílusával is kritikát vagy legalábbis távolságtartást fogalmaz meg a hegemón maszkulinitással szemben (ez a két dolog persze nem független egymástól). Foglalkozhatnék itt a festett szemű, fantasztikus frizurájú Jack Sparrow kapitánnyal, akinek macsós húzásai sorra csődöt mondanak, de a Charlie és a csokigyár annyiból alkalmasabb példa, hogy valamiféle pozitív modellt is igyekszik felmutatni a vége felé. Mondjuk elég sokáig nem: Charlie családja az idealizált patriarchális család, Willy Wonka pedig egyfajta kombinációja az elnyomó gyarmatosítónak és a leereszkedő jótevőnek, aki majd örökösévé teszi az általa, saját kritériumai alapján kiválasztott gyereket (és nem véletlen, hogy a jelöltek közül a legszegényebbre esik a választása). Ezen a ponton azonban felborul a dickensi sablon, mert Charlie visszautasítja az ajánlatot. Mondjuk az indítéka („a család fontosabb, mint a gazdagság”) elég nyál, viszont elindít egy változást Willy Wonkában. Először is felkeresi rég nem látott apját. Ezt lehet megint a családmitológia részeként értelmezni, de nekem másról szól. Willy Wonka apja ugyebár egy autoriter szülő volt, aki fiát rettegésben tartotta és eltiltotta az édességektől – elvben a fogak egészségére hivatkozva, de ha belegondolunk, hogy kultúránkban az édesség (felnőttkori) fogyasztása nőiesnek van kódolva (pl. az édes tömény italokat nem alkoholtartalmuk alapján minősítjük „kontyalávalónak”), a történet úgy is értelmezhető, hogy „férfit akart faragni” belőle. Willy azonban fellázadt és megvalósította önmagát, miközben gyerekkorának még az emlékét is megpróbálta kitörölni a gondolataiból. A hazalátogatás tehát egyrészt tudatosítást jelent, másrészt azt, hogy nyíltan szembe mer szállni az annak idején ráerőszakolt maszkulinitás-modellel és szembeállítani vele a sajátját. Az, hogy az apa titokban büszke volt a fiára, nem feltétlenül jelenti azt, hogy ő maga megváltozott (elvégre egy gyár igazgatójának lenni sikeres maszkulinitás; nem tudom, ugyanígy örült volna-e, ha Willy egy kis csokimanufaktúrában készítette volna a kézműves bonbonokat), de nem is ő a lényeg, hanem maga Willy. Aki innentől képes továbblépni és elengedni a 100%-os kontrollt, ami addig jellemezte. Hajlandó Charlie feltételeihez alkalmazkodni, és a film zárójelenetében egyenrangú társként tárgyal vele a tervezett új termékekről – túllépett a felnőtt-gyerek hierarchián.

Adja magát a párhuzam olyan filmekkel, mint a Hook, amelyekben egy felnőtt egy gyerek hatására tanul meg ismét gyerek lenni és/vagy felfedezni érzéseit. De Willy Wonka története nekem nem erről szól, ugyanis nem válik gyerekké, és nem is pusztán a szeretetet fedezi fel magában. Hanem azáltal, hogy feldolgozza gyerekkori traumáit és egyenrangú félként lép apja elé, megszabadul attól a gondolkodásmódtól, amely hierarchiákon alapul. Ha Willy Wonkának valaha barátnője volna (na jó, feltételezve, hogy heteró, aminek mondjuk semmi jelét nem adja), reményeim szerint őt is ugyanúgy partnernek tekintené, mint Charlie-t.

David Plummer: Crimes Against Manhood

Az utóbbi időben észrevettem, hogy legtöbb bejegyzésem meglehetősen kritikus, úgyhogy gyorsan írok egy olyan cikkről, amivel maximálisan egyetértek.

David Plummer nagyon behatóan tanulmányozta a homofóbiát: a cikk iszonyat mennyiségű adatot sorol fel, amelyek nagy része saját felméréseiből származik. Hasonlóan jónéhány más kutatóhoz (pl. C.J. Pascoe, akiről sok éve már írtam egyszer) ő is a nemi szerepekből vezeti le a homofóbiát. Ahogy a cím is mutatja, szerinte a fiúk és fiatal férfiak kortárs csoportjai a homoszexualitást a férfiasság elárulásának tekintik, és ezért a homofóbia különböző megnyilvánulásaival (buziviccek, iskolai zaklatás, buziverés stb.) próbálják megakadályozni, hogy bárki átlépje ezt a határt, illetve megbüntetni azokat, akik megteszik. David szerint a fiatalok ezt nem a felnőttektől tanulják, mert azok legtöbbször nem bátorítják az ilyesmit (legalábbis Ausztráliában, teszem hozzá én halkan), hanem az idősebb fiúktól; a felnőttek szerepe mindössze annyi, hogy mivel nem avatkoznak közbe, megerősítik a srácokban azt a hozzáállást, hogy ezt lehet, sőt a homofóbia hatalom, hiszen még a felnőttek se mernek ellenállni neki. Itt egy logikus következtetés jön, amit mindenki vonjon le magának.

A 14 oldalas cikk első 11 oldala erről szól, és már kezdtem azt gondolni, hogy a nők elleni homofóbia megint kimarad a pixisből, de szerencsére nem. Ennek az okait ugyan nem tudjuk meg, viszont David közöl néhány statisztikát a nők és férfiak elleni homofóbia megjelenési formáiról (ezek kb. egybevágnak azzal, amit a 2010-es magyar diszkriminációs kutatás talált, erről a beszámolót ld. a Homofóbia Magyarországon kötetben). És itt jön a lényeg: mindezek után David óva int attól, hogy a statisztikákból túlságosan messzemenő következtetéseket vonjunk le. Egyrészt ha elkezdjük nézegetni, kit támadnak gyakrabban vagy súlyosabban, abból csak ugyanolyan „elnyomottsági olimpia” lesz, ami sajnos elég gyakori a kisebbségek körében: azon versengenek, kinek rosszabb a helyzete, mintegy indoklásként, hogy kinek a problémái érdemelnek prioritást/több figyelmet/több forrást stb. Ideális helyzetben mindannyian ugyannyit kapnának mindenből, de főleg a források esetében ez jelenleg problémás, tehát valamilyen szinten érthető, ha bizonygatni kényszerülnek rászorultságukat. Mint sok szerző megjegyzi azonban, ez a megközelítés elfedi azt, hogy ugyanaz az ember több kisebbségi csoporthoz is tartozhat, ráadásul nem az összefogást, hanem a széthúzást erősíti. Másrészt a statisztikák elfedik az egyedi eseteket. Igenis támadnak meg leszbikusokat utcán és bántalmaz meleg férfiakat családtag, még ha az általános tendenciák ellentétes irányúak is. Nagyon sok helyzetben kellett már bizonygatnom, hogy igen, a leszbikusok elleni homofóbia is ölthet fizikai formát, és ilyenkor mindig személyes ismerősök példáját hoztam fel – de ilyen ugye nem mindenkinek van. Viszont ha a gyűlöletbeszédet és gyűlöletbűncselekményeket egy eszköztárnak tekintjük, amelyből adott homofób személy vagy csoport helyzettől függően válogat (pl. kisebb eséllyel támadnak meg fizikailag egy olyan csávót, aki ránézésre is simán péppé veri őket), akkor nem a statisztikai valószínűséget nézzük, hanem azt, hogy ott és akkor milyen befolyásoló körülmények voltak. (Pl. David és sok más kutató is rámutat, hogy bandák gyakrabban követnek el fizikai erőszakot, mint egyedülálló személyek.) Ez nemcsak a támadások megértésében segítene, hanem akár abban is, hogyan tudják a lehetséges áldozatok megvédeni magukat. Nyilván kellenek a statisztikák (pl. a törvényhozók meggyőzésére), de nem elegendőek ahhoz, hogy konkrét embereknek segítséget nyújthassunk.