William King: Óriásvadász

Gázos dolgok vannak ebben a földalatti folyosóban. Felix például belekerült egy úgynevezett valóságbuborékba, ahol is egy ronda, de intelligens démon a falhoz láncolta és mindenféle fizikai és lelki kínzásoknak veti alá. A trükk az, hogy mindez Felix félelmeinek kivetülése; a buborékban az válik valósággá, ahogyan a bele jutó személy a poklot elképzeli. (Mint ez ki is derül egy frappáns párbeszédből:
Felix: Menj a pokolba!
Démon: Már ott vagyunk.)
Ugyanakkor a megtestesülés valóságos, Felix társai is látják a démont, sőt konkrétan harcolnak is ellene. A jelenség megfelel a pszichológia által önbeteljesítő jóslatként ismert helyzetnek, vagy annak az esetünkben relevánsabb közmondásnak, miszerint ne fesd falra az ördögöt (démont), mert még képes és megjelenik.

A gond tehát a félelmeink megléte. (Eltűnődtem, Gotrek mit látna, ha ő fejelne le egy ilyen buborékot. Valószínűleg egy olyan világot, ahol nincs ellenség és halálra unja magát.) De mit lehet kezdeni ezekkel a félelmekkel, hogy egy napon aljas módon ne valósuljanak meg? Teclis mondjuk szintén átrepül pár buborékon, meglátja a félelmeit, levonja belőlük a tanulságot és ennyi. Csak hát Teclis elf és nagyhatalmú mágus, míg Felix csak ember, noha a többségnél hősiesebb és ritkábban variálja a ruhatárát. Kérdés, hogy ő - vagy én vagy bármelyikünk - megszabadulna-e a félelmei démonától pusztán azzal, hogy tudatosítja magában a félelem tényét és okait? Egyáltalán nem vagyok biztos benne. Hiába nyomatják körülöttünk folyton, hogy nézzünk szembe a félelmeinkkel, számos esetet tudok, amikor ez egyáltalán nem segített. Az ilyen démonok rondán a falhoz tudják bilincselni az embert. És akkor vagy jön valaki, aki ki tud szabadítani - minimum egy trollvadász és/vagy egy elf mágus - vagy a félelem foglya maradsz - meddig is?

Retúrjegy

***SPOILER***
A lengyel özvegyasszonyt fia rábeszéli, hogy adja el a gazdaságot és menjen el a nagybátyjához dolgozni Kanadába, hogy a pénzből házat építhessenek. Odakint a nagybácsi helyből rányomul, amit Antoska húga szerint ki kéne használni, hátha ráhagyja majd a farmot. Antoska azonban rokonnal nem kefél, ezért a nagybácsi új tervet sző és néhány helyes borjúért cserébe átpasszolja őt az alkoholista szomszédnak. Hamar kiderül persze, hogy a szomszéd nem romantikára, hanem házicselédre vágyik, meg az is, hogy az asszony munkájával keresett pénz szerinte a férj kizárólagos tulajdonának minősül. Mint ahogy Antoska szerető fia se építőanyagokra költötte a neki küldött dollárokat.

Claude Lévi-Strauss szerint a törzsi társadalmak alapja a nők cseréje/áruba bocsátása (trafficking), vagyis hogy az egyes klánok vagy családok közti házasságok teremtik meg a szövetségeket, amelyek a társadalom alapját képezik. Ebben a filmben (és nagyon gyakran a valóságban is) viszont a nők konkrét, anyagi érdekből történő áruba bocsátása zajlik, méghozzá nemcsak felmenő ági férfirokonok és férjek, hanem fiaik által is. (Jellemzően a fogyatékos húg által szőtt terv az egyetlen, ami nem valósul meg: nőként neki nincs elég hatalma véghezvinni, plusz ő is házi rabszolga a nagybácsinál.)

Ezt nevezem fejlődésnek a törzsi kultúrákhoz képest.

Mario Vargas Llosa: Lituma en los Andes

A fiatal francia pár, a követségi dolgozók figyelmeztetése ellenére, repülő helyett busszal indul Limából Cuzcóba. És élvezkednek, hogy milyen mesés a táj, hogy ez életük legemlékezetesebb útja lesz. Még akkor is felmerül ez bennük, amikor a gerillák megállítják a buszt és túszul ejtik őket.

Mennyit tudhat egy turista a valóságról abban az országban, amelyet meglátogat? Megismeri-e az ottaniak életét, ha busszal vagy akár gyalog átvág a tájon, vagy akár azzal, hogy beszélget azzal a néhánnyal, aki elég nyitott rá (és akinek érti az akcentusát)? Különösen problémás mindez akkor, amikor egy európai utazik egy harmadik világbeli országba, ami neki csupa kaland és egzotikum, míg lehet, hogy az ott élőknek rettegés, nyomor és létbizonytalanság. Nem is szólva mindarról a környezeti kárról és kizsákmányolásról, amit a turizmus okozhat egy ilyen helyen.

Ahogy egyre egzotikusabb tájakra tervezünk utazásokat, folyamatosan bennem van a félelem: nehogy én is bekerüljek a turizmus környezet- és kultúraromboló, kizsákmányoló formájába.

Agatha Christie: A szedertorta

Poirot abból kezd el bűntényre gyanakodni, hogy az áldozat nem sokkal halála előtt tőle merőben szokatlan ételeket - köztük szedertortát - rendelt a törzshelyén. Márpedig, mint a tapasztalt pincérnő kifejti, a törzsvendégek közül a hölgyek inkább szeretik a változatosságot, de az urak mindig ugyanazt rendelik.

Érzek ugyan némi férfiellenes fricskát ebben a megállapításban (ismertem lányban is olyat, aki képes volt mindennap gulyáslevest vacsorázni), de tény, hogy egyesek hihetetlenül kevés fajta ételt esznek. Ami nemcsak nem túl egészséges (főleg, ha pl. ezek egyike se tartalmaz zöldséget), de szerintem egyhangú és unalmas is. Főleg az étterembe járóknál nehéz ezt megértenem, mert az még elképzelhető, hogy valaki tényleg csak kétfajta ételt tud főzni (bár olykor kiderül, hogy megy azért egy harmadik is). De ha ott van az étlapon a választék, hogyhogy sose esnek kísértésbe, hogy kipróbáljanak valami mást is? Ennyire nem érdekli őket, mit esznek? Vagy félnek a járt utat a járatlanért elhagyni? Vajon az ilyen emberek az élet más területein is ezt teszik: ragaszkodnak a megszokotthoz, mert félnek, hogy egy szokatlan döntés hatására kiszaladna a lábuk alól a talaj? Az biztos, hogy nagyon sok tapasztalatot és benyomást elmulasztanak.

J. M. G. Le Clézio: Terra Amata

Egy apa és fia a fagyiról beszélgetnek. Egy férfi váratlanul kiszáll az autójából és elindul a tengerparti sétányon, hogy eggyéolvadjon a tömeggel. Egy halló szerelmespár jelnyelven beszélget egy kávézóban. Jelentéktelen epizódok egy ember életéből – az emlékezet játékai, amely számunkra olykor érthetetlen módon szelektálja ki, mely képek maradjanak meg élesen bennünk.

Andrásra gondolva számos ilyen hétköznapi jelenet villan be a közös történetünkből. Ahogy kitölt egy pohár fehérbort, én meg közlöm, hogy annyit nem iszom olyan italból, aminek a minőségében nem vagyok biztos (ez később bölcs döntésnek bizonyult, Zsolt ugyanis láthatóan bosszúnak szánta a folyékony búcsúajándékot). Ahogy ügyes ujjaival próbálja kihalászni a kapucnimba becsúszott zsinórt a Mala Mojstrovka csúcsán. Ahogy Csaba búcsúestjén a vállára borulva sírok, ő meg azt mondogatja: „nem tudok többet segíteni”. Ahogy Előddel, akár egy gengszterfilmben, egyszerre veszik fel a napszemüvegüket a Salamander Expresszen. Vagy ahogy az óceán partján a fűben fekve olvas és várja, hogy visszaérjek a futásból. Ő talán nem is emlékszik ezekre a pillanatokra (mondjuk az utolsóra azért talán igen), de bennem megragadtak.

Ma egy ismeretlen lánytól kaptam üzenetet a facebookon. Kiderült: egy iskolába jártunk, és annak idején megtalálta az irodalomkönyvemet, amibe verseket írtam. Annyira megérintették a verseim, hogy még ma is emlékszik némelyikre, noha én már rég elfeledkeztem róluk. Abból, amit életünk folyamán teszünk, sose tudhatjuk, mi marad emlékezetes számunkra – vagy akár mások számára. Egy egészen hétköznapi tettünkkel is hatással lehetünk valakinek az életére.