Beverly Hills 90120: Brandon védője, avagy a rasszizmus-érme másik oldala

 

Már nem tudom, melyik epizódban Brandont mint a diákönkormányzat elnökét rasszizmussal vádolják meg. Még tárgyalásra is sor kerül, amelyhez Brandon Andrea férjét, a jogászhallgató Jesse-t kéri fel védőjének. A tárgyalás során ellenfele megjegyzi: micsoda zseniális húzás, hogy egy nem-fehér védőt választott, ezzel is hangsúlyozva, hogy nem lehet rasszista. Brandon totál meglepődik a feltételezésen: "Ja, én csak úgy gondoltam, megkérem a legjobb barátnőm férjét."

Persze attól, mert valaki latinó védőt választ, még tökre lehet rasszista (lásd a "nem vagyok antiszemita, vannak zsidó barátaim" kijelentést). Ugyanakkor egy rasszbéli hierarchiákra épülő világban egy nem-fehér ember bőrszíne mindig számít, és ezzel az olyan jófiúk is kénytelenek szembesülni, mint Brandon vagy egy másik történetben kedvenc izlandi kriminyomozóm, a piperkőc Sigurdur Óli (https://mmreflexiok.blogspot.com/2017/11/arnaldur-inridason-hideg-nyomon.html). A színészek bőrszínük szerint kapnak szerepeket (extrém magyar példa itt: https://mmreflexiok.blogspot.com/2019/02/frida-kalid-artur-csalad-esze.html), és egy afroamerikai karrierjét mindig befolyásolja a származása, ha nem is mindig ugyanabba az irányba. Ezt példázza a cambridge-i professzor, Jason Arday története, akit már korábban is megvádoltak plágiummal, de akkor az egyetem nem vizsgálta ki a vádat, csak most, amikor Nathan Cofnas amerikai kutató végigfuttatta Arday disszertációját egy plágiumellenőrző szoftveren, és gyanúsan sok pozitív eredményt talált. Az ilyesmibe annó Schmidt Pali annak ellenére belebukott, hogy köztársasági elnök volt, Ardayt viszont meglepően sokan támogatják. És népszerűsége mellett ebbe egész biztosan belejátszik, hogy Arday fekete, így ha bebizonyosodna az alkalmatlansága, az a rasszisták malmára hajtaná a vizet, akik szerint a feketék intelligenciája alulmarad a fehérekéhez képest: lám, a professzori széket is csak csalással tudják megszerezni. Az egyetem nagyon nem szeretné, hogy ilyen emberekkel azonosítsák, ezért óvatosan lavírozik, nehogy a rasszizmus vádjával illessék. Míg tehát egy fehér plagizáló csak a saját fejére hoz bajt és megvetést, egy fekete mindenképpen szimbólummá válik, és ezáltal nem kizárt, hogy kevesebb baja lesz a dologból (Arday ugyan lemondott, de önként, nem kényszerítették rá).

Persze az, hogy egy feketének megengedik, amit egy fehérnek nem, ugyanúgy a rasszizmusból táplálkozik, hiszen támogatói a rendszerszintű diszkriminációt hozzák fel érvként. Szóval én egyáltalán nem örülnék, ha Arday megúszná, pedig laza csávónak tűnik. Annak örülnék, ha egy olyan világban élnénk, ahol se pro, se kontra nem számít a bőrszín. Ahol senkit nem foglalkoztatna, hogy Brandon védőjének mi az etnikai háttere, ahol Sigurdur Ólinak nem kellene aggódnia leendő gyermeke biztonsága miatt, ahol Kálid Artúr fehér színészeket is szinkronizálna, és ahol egy egyetem nem bánna másként a fekete professzorral, mint a fehérrel.

(A teljes sztori a BBC cikkében olvasható: https://www.bbc.com/news/articles/c1e146jw618o)

A kanári (és magyar) vízgazdálkodásról

 https://www.youtube.com/watch?v=5WTkvkQSOn4

A Kanári-szigeteken alig van állandó vízfolyás. Bár úgy tűnik, most visszatér a csapadékosabb időjárás, a 2020-as éveket 30 évig tartó aszály előzte meg. Ezért az édesvíz mindig is problémát jelentett. Kézenfekvő megoldás lenne a tengervíz sótalanítása, de mint azt az itt linkelt dokuból megtudhatjuk, ez az eljárás rendkívül sok fosszilis energiát igényel, ráadásul szennyező sóoldatot bocsát a tengerbe, ami elpusztítja a tengeri élővilágot. Szóval enyhén szólva nem zöld megoldás, ezért is tervezi La Gomera – az egyetlen sziget, amelynek még nincs sótalanítója – hogy csak olyankor fogja majd beindítani az üzemet, ha elfogynak az egyéb vízkészletek.

Na de honnan vannak ezek a vízkészletek? Leginkább az összegyűjtött esővízből. A madeirai levadákhoz hasonló öntözőcsatornák behálózzák a hegyeket, bár sok helyen most már inkább csőben vezetik le a vizet a párolgás csökkentése érdekében. 

Ez az összegyűjtött esővíz azután nagy közös víztározókba vagy vízzel teli barlangokba (galeriákba) vezetik. A dokuban a gomerai gazdálkodók elmagyarázzák a rendszert: be van osztva, ki mikor és mennyi vizet használhat fel, hogy mindenkinek jusson elegendő (persze tudatosan választják ki a termesztett növényfajokat is, hogy adott esetben kevés vízzel is kibírják). Vagyis az évszázadok óta meglevő közösségi összefogás teszi lehetővé, hogy ilyen mostoha körülmények között is fennmaradjon a mezőgazdaság.

Pont ez a közösségi összefogás az, ami Magyarországon hiányzik. Most, vízhiány idején sokan biztatnak ugyan víztakarékosságra, de az az általános hozzáállás, hogy „én nem változtatok a szokásaimon, spóroljanak a vízzel azok, akik nálam többet pocsékolnak belőle.” Vannak, akik felháborodva közlik, hogy ők összegyűjtött esővízzel öntöznek, szóval senki ne kritizálja őket – az egyiküknek se jut eszébe, hogy ebből az összegyűjtött vízből felajánljon valamennyit a szomszédainak, akik esetleg rászorulnak. Magyarországnak még így, aszály idején is jóval nagyobb vízkészletei vannak, mint amiről egy kanári gazdálkodó valaha is álmodni mert. Mégis krízist okoz a vízhiány, és nemcsak azért, mert az emberek nem szoktak hozzá, hanem mert az egyéni érdekek felülírják a közösségét.

Grönland, a transz nők jogai és a sötét idők visszatérte

 https://www.bbc.com/news/articles/cdrvk32y2ypo

A sztori: az Amnesty International UK június végén közzétett egy jelentést a jogellenes mozgalmakról az Egyesült Királyságban, és ezek közé sorolta azokat a "genderkritikus" nőszervezeteket is, amelyek kizárólag cisz nőknek nyújtanak segítséget. Köztük volt az edinburghi Beira's Place; ezt az a közismert személyiség alapította, akit egyik leghíresebb regényalakja után egyszerűen Voldemortnak szoktam nevezni (igaz, neki van orra, viszont a sötét varázslóhoz hasonlóan úgy gondolja, hogy az emberek egy bizonyos csoportja – az aranyvérűek, illetve a cisz emberek – értékesebbek és több jogot érdemelnek, mint a többiek). Voldemort végtelenül felháborodott a jelentés miatt, és megfenyegette az Amnesty Internationalt, hogy a gatyát is leperli róluk. Az Amnesty azonnal levette a jelentést a honlapjáról, most pedig nyilvánosan bocsánatot is kért a Beira's Place-től, hangsúlyozva, hogy a jelentést nem is tervezték közzétenni (ami mondjuk nem ugyanaz, mint hogy elhatárolódnak a tartalmától, de hát próbálnak itt egyensúlyozni valahogy).

(Nemcsak) a Kabaré óta tudjuk, hogy a pénz mozgatja a világot, de az utóbbi időben még látványosabb, hogy egyes kőgazdag emberek úgy gondolják, bármit megtehetnek. Trump meg akarta venni Grönlandot, Voldemort pedig igyekszik aláásni a transz emberek jogait az Egyesült Királyságban. Előbbi ugyan nem járt sikerrel, utóbbi viszont elérte, hogy a brit Legfelsőbb Bíróság tavaly meghozott döntése szerint a nőknek járó jogi védelmek és garanciák kizárólag a cisz nőket illetik meg. Sőt, mint láthatjuk, Voldemort most egy neves, több mint 60 éve működő nemzetközi jogvédő szervezetet is térdre kényszerített, tehát mondhatjuk, hogy egyelőre sikeresebb, mint Trump. Persze Grönland mögött ott áll Dánia és potenciálisan a teljes Európai Unió, az Amnesty mögött pedig leginkább csak a nemzetközi közvélemény, de én azért nagyon reménykedtem, hogy ez is elegendő lesz egy hatalmától megrészegült ámokfutó megfékezésére. Titkon még mindig arról ábrándozom, hogy az Amnesty nemzetközi nyomásra ismét visszatáncol és felveszi a harcot Voldemorttal, de sajnos erre egyre kevesebb esélyt látok.

Persze az emberi történelem során nem ezek az első ilyen esetek. Az Egyesült Államok annak idején Alaszkát is pénzért vette meg (talán ezért gondolta Trump, hogy ahol inuitok élnek, ott ez működhet), a II. világháború idején pedig számos embercsoport ellen történtek súlyos jogsértések, sőt akár népirtás Európában. Csakhogy azóta változott a világ: ma már az a közmegegyezés, hogy nem lehet egy földrajzi területet egyszerűen átpasszolni egy másik országnak anélkül, hogy a lakóinak ebbe beleszólásuk lenne, és pont azért jöttek létre a különböző emberi jogi egyezmények és normák, hogy a II. világháború szörnyűségei ne ismétlődhessenek meg. Sokáig abban a hitben voltunk, hogy az emberi jogok területén előre megyünk, nem hátra. Azonban az elmúlt pár évben Magyarországon hozott LMBT+-ellenes törvények már megmutatták, hogy ez tévedés, most pedig olyan országok is megindultak lefelé a lejtőn – leginkább azért, mert egyes megszállottak túl nagy hatalommal rendelkeznek és visszaélnek vele –, amelyeket a közösségünk jogai szempontjából sokáig úttörőnek tekintettünk. És sajnos, ha az egyik legnagyobb emberi jogvédő szervezet sem tud szembeszállni Voldemorttal és társaival, mi átlagemberek nem tehetünk sokkal többet, mint a Grönland címerében található jegesmedve:

Egy siket nő és az anyaság

 

***SPOILER***

Ángela, a film siket hősnője nagyon boldog a férjével, Héctorral, és nagyon várja már, hogy megszülessen a gyereke. Amikor azonban kiderül, hogy a gyerek tökéletesen hall, Ángela nehézségekkel kerül szembe: egyrészt ki kell lépnie a főleg családjára és siket barátaira korlátozódó közegéből, a hallók világában kell mozognia, ahol folyamatosan kínos helyzetekbe és coming outokra kényszerül; másrészt úgy érzi, kimarad valamiből, amikor halló családtagjai hang alapon kommunikálnak a kislányával. Mindez végül csaknem válságba sodorja a családot.

A film nagyon érzékletesen mutatja be a siket emberek mindennapi nehézségeit, attól a felismeréstől, hogy nekik is kell coming outolniuk (ahogy sok más embercsoportnak, akikről nem is gondolnánk: https://mmreflexiok.blogspot.com/2023/07/a-meduza-tekintete-cukorbeteg-coming.html), addig a zseniális húzásig, hogy a film egy pontján elmegy a hang, és Ángela fülével halljuk a világot (ez gyakorlatban leginkább dobogásokat vagy adott esetben a hallókészülék sípolását jelenti). Ugyanakkor nem tudtam nem észrevenni, hogy az Ángela által tapasztalt nehézségek nem feltétlenül mind a siketségéből adódnak. Rengeteg anyával megtörténik, hogy elapad a teje; hogy úgy érzi, a gyereke nem figyel oda rá, vagy más családtagokkal jobban elvan; hogy zavarja, amikor gyereke játszótársain keresztül olyan emberekkel kell kommunikálnia, akik valójában egyáltalán nem érdeklik; vagy hogy néha szeretne elszabadulni az anyai feladatoktól, sőt inkább túlórázik a munkahelyén, csak ne kelljen a családjával lennie. És persze az is, hogy mindezek miatt bűntudata van.

Donald Winnicott brit pszichoanalitikus már sok évtizede megalkotta azt az elméletet, miszerint egy anyának nem kell tökéletességre törekednie, megfelel az is, ha "elég jó anya" (egy rövid összefoglaló arról, hogy ez mit takar: https://pszichologuskereso.hu/pszichologia-blog/nem-kell-t%C3%B6k%C3%A9letes-sz%C3%BCl%C5%91nek-lenni-el%C3%A9g-ha-el%C3%A9g-j%C3%B3k-vagyunk). Ugyanakkor napjainkban rengeteg elvárás nehezedik az anyákra (erről pl. itt írtam:  https://mmreflexiok.blogspot.com/2026/07/sarah-blaffer-hrdy-mother-nature-avagy.html), ami ahhoz vezet, hogy többségük folyamatosan alkalmatlannak érzi magát. Természetesen a fogyatékossággal élő és/vagy LMBTQ+ emberek még inkább törekednek a tökéletességre szülőként, hiszen úgy érezhetik, hogy ha belebuknak, az az egész csoporttal szembeni előítéleteket erősítheti: a 70-es években az USÁ-ban váláskor automatikusan az apának ítélték a gyereket a leszbikus anyával szemben, mondván, hogy egy leszbikus nem alkalmas a gyereknevelésre (egyébként ez ösztönözte a meleg és leszbikus szülőség területén végzett első kutatásokat), és egy vak ismerősöm mesélte, hogy a terhessége idején még a 2020-as évek Magyarországán is megkapta azt a reakciót, hogy "egy vaknak ne legyen gyereke". Az tehát, hogy Ángela folyamatosan kudarcnak éli meg az anyaságot, ugyanakkor bűntudata van, hogy nem csinálja tökéletesen, nem egyedi jelenség. Ha beszélgetne más szülőkkel, például a baráti körébe tartozó siket leszbikus párral vagy akár tökéletes apukának tűnő Héctorral, rájönne, hogy sokan vannak így vele. Azonban az anyaság nehézségeire panaszkodni társadalmunkban tabu (ld. https://mmreflexiok.blogspot.com/2024/09/a-mi-hazank-plakatleragaszto-akcioja.html), ezért Ángela egyedül kénytelen megküzdeni a démonjaival. A filmet nézve folyamatosan az járt a fejemben: ha az irreális elvárásokkal szemben összeroppanó anyák meg mernének szólalni és mások meghallanák őket (szándékos a hallás alapú metafora), mennyivel könnyebb lenne nekik és a gyerekeiknek is.

A Vad Angyal és a mesterséges intelligencia

 

Természetesen a Vad angyal és más telenovellák szereplői nem találkoztak a mesterséges intelligenciával, bár lehet, hogy javukra vált volna, lévén a természetesből nem túl sok jutott nekik. Ebben a posztban, ami egy korábbinak a folytatása, azokkal az MI által készített képekkel és történetekkel szeretnék foglalkozni, amelyeket sokan "AI-giccsként" emlegetnek. Ugye én nem nagyon szeretem a "giccs" szót, engem is zavar viszont ezeknek a hatásvadász történeteknek és manipulált képeknek a társadalmi hatása.

Egyre több olyan oldalt látok a Facebookon, amely megható, de egyértelműen a mesterséges intelligencia által írt történeteket oszt meg. Ezek nyilván személyre szabottak, tehát ahogy az én feedemen mindig az utolsó pillanatban jelentkezik valaki az eutanáziára ítélt macskáért vagy ment meg egy macska egy kisgyereket, a randioldalakat bújó férjezetlen nők gondolom a szőke herceg különböző változatairól kapnak romantikus történeteket. Még problémásabb módon történetek keringenek olyan hétköznapi hősökről, akik a Holokauszt idején zsidókat mentettek vagy egy zseniális felfedezésükkel megváltoztatták egy egész embercsoport életét – és akik valójában soha nem léteztek. És persze mindezt MI-vel készült "fényképek" egészítik ki olyan emberekről, akik vagy teljesen kitalált személyek, vagy éltek ugyan, de fénykép nem maradt fenn róluk. Vannak teljes oldalak, amelyek kizárólag ilyen történeteket nyomnak, de amúgy magukat komolyan vevő, fontos társadalmi kérdésekben érzékenyíteni akaró internetes tartalomkészítők is olykor ezekhez a módszerekhez folyamodnak. Persze mindez kapcsolódik a netes tartalomkészítés követelményeihez. Egy adott tartalomkészítő akkor tudja legjobban megtartani az olvasóit, ha rendszeresen publikál, viszont egy-egy történelmi tárgyú cikk komoly utánjárást igényel, a megírása se két perc, ezért aki az MI-re bízza az egyik vagy mindkét feladatot, az kevesebb munkával tud pénzt keresni (mert ugye mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy ezek az emberek különböző módokon anyagilag profitálnak a Facebook-oldalukból vagy a blogjukból – én is kereshetnék pénzt ezzel a bloggal, ha akarnék, csak nekem nincs ilyen szándékom). Plusz napjainkban már elvárás, hogy minden posztot illusztráljunk képekkel, és egy olyan személyről, akiről nem készültek fotók (mert túl régen élt, vagy mert nem is létezett), nyilván nem találunk hiteles ábrázolást, az MI viszont szívesen csinál nekünk egyet. Korrektebb szerzők ilyenkor hozzáteszik, hogy mesterségesen generált "fotót" látunk, illetve most már a Facebook is figyelmeztet, hogy a posztban MI-tartalom található, bár azt nem pontosítja, hogy ez csak a fotó vagy a szöveg is.

Persze nem a mesterséges intelligenciával kezdődött az emberek félrevezetése; egy ismerősöm felháborodott rantjére, miszerint ezek "meghamisítják a történelmet", felhívtam a figyelmét, hogy az államszocialista Romániában felnőve biztos látott már ilyet azelőtt is. A gond az, hogy az MI sokkal  hitelesebben csinálja a hamisítást, mint azok, akik ügyetlenül retusálták ki a Nagy Vezér fotóiról az azóta kegyvesztett politikusokat. És az a nagy helyzet, hogy még egy tudatosan gondolkodó ember se feltétlenül végez kutatómunkát minden egyes olvasott hír után, hogy kinyomozza, valós történetet mesélt-e el. Mindenfajta média befolyásolja a közönségét (ld. pl. https://mmreflexiok.blogspot.com/2021/03/instrumentalization-of-lgbti-rights-in.html), de az MI majdnem tökéletes illúziót keltő posztjai még inkább. És persze nem olyan nagy probléma, ha elhisszük, hogy a százéves néni cicát (más változatokban kutyát vagy nyuszit) fogadott örökbe öreg napjaira, de aki ennek bedől, azt potenciálisan meg fog győzni egy gyűlöletkeltő "hiteles" híradás is az átoperált óvodásokról vagy a terrorista kebabosról. 

Emellett a nagyon komoly probléma mellett talán eltörpül, de számomra szintén fájdalmas, ahogy az MI hatásvadász történetei hatással vannak a nyelvre és az emberek működésére. Persze ez sem az MI-vel kezdődött; pont azért emlegetem a bejegyzés címében a Vad angyalt (amellett, hogy hasznos és nem MI által készített illusztrációt kínál), mert a telenovellák és a romkomok túldramatizált világa átszivárog az emberi kapcsolatokba is. Az egyik exem családja ijesztő módon emlékeztetett egy latin-amerikai szappanoperára: kizárólag érzelmi szélsőségekben tudtak létezni, és a "te vagy a legcsodálatosabb, téged szeretlek a legjobban a világon" állapotból egy fél perc műve volt átesni abba, hogy "nem vagy többé a testvérem!", ha az illető meggondolatlanul bejelentette, hogy félórát késni fog egy családi születésnapról. Sokan csak a szirupos romantikus történetek szóhasználatával tudták kifejezni a valódi érzéseiket, és ezeknek a sztoriknak a helyét vették most át az MI által írt Facebook-posztok. Még a nyelvhelyességbe is átszivárog az MI hatása: sok blogbejegyzésben és Facebook-posztban a gépi vagy MI-fordításokra jellemző nyelvtani hibák vannak (például a tárgyrag lehagyása, "megettem a vacsora"), amelyek így kezdenek átszivárogni az anyanyelvi beszélők nyelvhasználatába. Míg pár éve azt jósolták, hogy az egyre nagyobb korpusznak köszönhetően a nagy nyelvi modellek egyre pontosabb fordításokat fognak kínálni, az ellenkezője történt, ugyanis az emberi ellenőrzés nélkül kitett MI-fordítások ugyanúgy része lettek a korpusznak, az MI immár saját fordításait tekinti magyar nyelvű forrásnak. Egy Google-fordítóba beírt kínai kifejezésre több hibás, mint helyes magyar fordítás jön ki, mert több Temu-reklám és hasonló szintű szöveg található ebben a nyelvkombinációban, mint profin megcsinált, gondos emberi fordítás. Ezek a nyelvi zagyvaságok aztán az átlagos beszélők nyelvhasználatába is bekúsznak, és még nyelvi szakemberek körében is előfordul, hogy egyáltalán nem is veszik észre egy gyakori szerkezet hibás vagy kétértelmű voltát.

Már többször kifejtettem: az MI nem hozott gyökeresen új dolgokat az emberi kommunikációba, csak rátelepedett olyan tendenciákra, amelyeket korábban más dolgok, például a szappanoperák, képviseltek. A Vad angyal és az MI-sztorik ugyanazt a leegyszerűsített világképet és szenzációhajhász nyelvezetet alkalmazzák. És az sem egészen új jelenség, hogy amúgy komoly társadalmi mondanivalóval rendelkező szerzők a szappanoperák vagy MI-giccsek stílusában írnak, talán mert így akarnak olvasókat bevonzani, talán mert a mindent elárasztó MI-történetek korában ez jön nekik automatikusan. Esetleg valóban MI-t használnak a megíráshoz is; mint fent említettem, egy-egy Facebook-bejegyzésben nem tudni, hogy az "MI által generált tartalom" figyelmeztetés a szövegre, a képre vagy mindkettőre vonatkozik. Pont ezért azt gondolom, hogy egy magára valamit is adó tartalomkészítőnek mindkettő használatát kerülnie kéne, ha hiteles akar maradni.

Varázslatos gladiátorok

A Balthazár Színház értelmi sérült színészei saját világukban élnek, amelyben az idill és a szeretet uralkodik. A film jelenetei közt szerepel piknik a mólón, barátnőjét a mezőn lefestő fiú, önfeledt lubickolás kettesben a tóban és egy Down-kóros lány, aki mindenáron rá akar sózni az Oktogon járókelőire egy szív alakú lufit.

A vetítés utáni, „beszélgetés a rendezővel” című programpontban a beszélgetés vezetője (gondolom, valamelyik fesztiválszervező) ezeket a jeleneteket giccsesnek bélyegezte, és kritizálta miattuk a rendezőt. Pedig, mint kiderült, többségüket maguk a szereplők kérték. A kérdező egyrészt itt azt az attitúdöt közvetítette, miszerint az idill önmagában véve giccses, és csak az tekinthető „színvonalas” művészetnek, ami szenvedést és drámát ábrázol. (Egy ismerősöm nemrég panaszkodott, hogy annyira szeretne boldog meleg történeteket olvasni, de ami novellát vagy regényt csak talál, az mind tele van szenvedéssel.) Egy dokurendezőnek ugyanakkor etikailag is kötelessége, hogy ha már alanyai beengedték őt az életükbe, azt ne úgy ábrázolja, hogy a szereplők a végén alig ismerjenek magukra. És milyen alapon vitatjuk el vagy tekintjük alacsonyabb rendűnek az ő értékrendjüket? Ez ugyanaz a fajta sznobizmus, mint amikor a dél-amerikai szappanoperákat, a lakodalmas rockot vagy a cicanacit egy adott ember vagy társadalmi csoport primitívsége bizonyítékának vesszük. Skandináv krimiket olvasni entellektüel és trendi, Alkonyatot viszont ciki, pedig korlátozott tapasztalatom alapján pl. jellemábrázolás tekintetében az utóbbi felülmúlja az előbbiek egy részét. Nem arról van inkább szó, hogy attól „magas művészet” valami, hogy entellektüelek olvassák, az olyan kulturális elemek viszont, amelyek a szegényebb rétegekhez és főleg a cigánysághoz köthetők (leszámítva az Ando Drom-típusú zenét, amivel entellektüelek bizonygatják a rasszizmus hiányát, kb. mint a feketére suvickolt „négereket” felvonultató dzsessz-zenekarokkal a XX. század elején), automatikusan alacsonyabb rendűnek minősülnek? A kulturális és a társadalmi elnyomás két irányban hatnak egymásra.

Szájjal, lábbal, MI-vel festők

 Természetesen nem áll szándékomban egyenlőségjelet tenni a szájjal és lábbal festő művészek alkotásai és a mesterséges intelligenciával "festett" képek között, és nem próbálom azt sugallni, hogy ezek a művészek mesterséges intelligenciával alkotnák a képeiket. Inkább ahhoz a vitához szeretnék hozzászólni, hogy művészetnek tekinthetjük-e az MI "alkotásokat". Nagyon sokan erre heves fejrázással válaszolnának, de előbb érdemes tisztázni: mit jelent a művészet?

Már korábban is írtam arról, hogy problémásnak látom a művészet és a giccs közötti kultúrsznob különbségtételt (https://mmreflexiok.blogspot.com/2023/04/kolodko-mihaly-es-rejto-jeno-avagy.html, https://mmreflexiok.blogspot.com/2024/11/balomania-avagy-ujra-giccsrol-es-magas.html). A második blogbejegyzésben egyértelműen a művészet önkifejező funkciója mellett érvelek. Lehet, hogy a brazil favelákban készült hőlégballonokat vagy a művészetterápiás foglalkozásokon festett képeket sose fogják múzeumokban mutogatni, de az alkotó számára műalkotások, mert a saját érzéseit, gondolatait fejezik ki. Amikor az MI-vel "fest" valaki, akkor is ő adja az utasításokat, a kép (ha megfelelően promptolt) az ő belső világának a tükröződése lesz. Valószínűleg művészi érték szempontjából nem egy Picasso, de nem minden műalkotást a művészeti érték szerint értékelünk. Például biztos vagyok benne, hogy a szájjal és lábbal festők által kiadott naptárakat sokan jótékonykodásból veszik, nem pedig azért, mert tetszenek nekik a képek, bár Nagy Ildikónak ez a festménye (amit a Szájjal és Lábbal Festő Művészek Kiadója honlapjáról másoltam ide) szerintem tök szép.

Tehát önmagában én semmi rosszat nem látok abban, ha valaki, akinek nincs lehetősége vagy affinitása az ecsettel bánni, az MI-vel "fest" és így fejezi ki önmagát, ahogy nem kárhoztatom azt az apukát se, aki csemetéje extrém igényeire ("Apuu, holnap este a szakállas agámáról mesélj!", miközben apuka azt se tudja, hogy azt eszik-e vagy isszák) az MI-hez fordul estimese-ötletekért. A kultúra demokratizálódásának egyik jele az, hogy az egyéni önkifejezés szélesebb rétegek számára vált elérhetővé. Ugyanakkor azt nagyon problémásnak tartom, amikor valami az MI-vel készült képeket, regényeket, műfordításokat és egyéb alkotásokat ember (jellemzően saját maga) által készültként próbál feltüntetni, és nemcsak azért, mert ez megtévesztés profitszerzés céljából (ugyanis majdnem mindig közvetlen vagy közvetett profitért csinálja), hanem mert széles körű kulturális hatásokkal jár. Ez azonban már egy következő bejegyzés témája.

Sarah Blaffer Hrdy: Mother Nature, avagy a szülés veszélyei

 Láttatok már macskát szülni? A felelős állattartók többsége nem látott, hiszen ivartalaníttatja az állatait, de nekem egy nyaraláson volt szerencsém asszisztálni egy félvad cicamama szülésénél. Az emberi szüléshez képest döbbenetesen gyorsan és fájdalommentesen zajlott le, legalábbis a cicamama nem mutatott szenvedést, inkább némi meglepetéssel konstatálta, hogy jé, még egy baba. Persze a babák nagyon picik és soványak voltak, első pillantásra inkább egérkének nézte volna az ember őket, szóval nem meglepő, hogy a szülés és az anyaság sokkal inkább örömöt, mint fizikai megterhelést jelentett a cicamamának. 

Nemcsak a macskáknál, hanem más állatoknál is jellemző, hogy az újszülöttek kicsi súllyal, soványan jönnek a világra, így a szülés maga kevésbé megterhelő az anyaállat számára. Akkor az embernél vajon miért nem így van? Sarah Blaffer Hrdy nagy vihart kavart könyvében azt az elméletet vázolja föl, hogy az állatok többsége ösztönösen gondoskodik kicsinyéről, nincs szükségük arra, hogy a baba vonzó meg cuki legyen. Az embernél viszont szerinte nem így van, ezért kell a csecsemőknek kerek fejjel és már meglevő zsírpárnákkal születnie: az anya a baba láttán úgy gondolja, hogy ez egy szép, erős utód, biztosan megmarad, így megéri energiát belefektetni, a nyiszlett újszülöttet viszont minden további nélkül sorsára hagyná. (Természetesen az állatvilágban is előfordul, hogy a legkisebb, leggyengébb újszülöttel az anyaállat nem foglalkozik. Már csaknem 20 éve annak, hogy barátnőm egy ilyen esetben közbelépett, felvette az ignorált kis fekete cicuskát, aki felsírt, ezzel magára vonva az anyja figyelmét. Ez a majdnem elpusztult kis fekete baba ma is él, már elegáns idős macskahölgyként.)

Akár egyetértünk Sarah elméletével, akár nem, az mindenképpen tény, hogy az embernél a szülés nagyon megviseli a testet. Eleve maga a szülés órákig, sőt akár napokig tartó fájdalmas folyamat, hiszen az emberi utódok születéskor arányaikat tekintve nagyobbak és nagyobb a fejük, mint a legtöbb emlősállat utódainak. Ezáltal a terhesség is sokkal nehezebb, nagyobb mértékben korlátozza a gyermeket kihordó személyt, akinél a terhesség és a szülés következtében gyakran maradandó betegségek alakulhatnak ki a visszerektől az aranyeren át a cukorbetegségig. És ezek még csak a biológiai következmények; nem szabad elfeledkeznünk a társadalmi hatásoktól. A kisgyermekes nőket diszkriminálják a munkaerőpiacon, párkapcsolatukban pedig gyakran akkor is háziasszony-szerepbe kényszerülnek, ha a gyerek születése előtt egyenlőbb volt a munkamegosztás (https://mmreflexiok.blogspot.com/2018/06/az-azonos-nemu-parok-es-hazimunka.html). Már Betty Friedan is megírta, hogy a (gyerekkel vagy anélkül, de nálunk jellemzően gyereknevelés miatt) otthon maradó nők körében gyakoribb az elszigeteltség és a depresszió, hiszen a mai világban már nincsenek körülöttük azok a hagyományos közösségek, amelyek a történelem során segítséget és társaságot biztosítottak neki (legalábbis az alsóbb osztályokban). Az állami támogatások nem fedezik azt a költséget, amibe egy gyerek felnevelése kerül, és sok család (még jobban) elszegényedik egy új jövevény születése után. Mindehhez hozzájárulnak a társadalmi elvárások arról, hogy tökéletes szülőnek kell lenni, minden figyelmet és (jellemzően pénzbe kerülő) ösztönzést meg kell adni a gyereknek, különben nem fog boldogulni az életben, és ez a szülők lelkén szárad. Napjainkban a gyerekvállalás gyakorlatilag azzal jár, hogy legalább az egyik (de sok esetben mindkét/mindhárom stb.) szülőnek nincs többé saját élete, minden pénzét és energiáját a gyerekre kell fordítania, miközben az államtól és a környezetétől minimális segítséget kap.

És ezeknek a potenciális nehézségeknek a teljes ignorálásával Dúró Dóra műanyag magzatokat osztogat a parlamentben. A Mi Hazánk nem foglalkozik azzal, hogy a gyerekek milyen körülmények között nőnek föl vagy milyen nehézséget jelent a felnevelésük a szüleiknek; számukra csak annyi a lényeg, hogy szaporodjon az (ő fogalmaik szerint értett) magyar emberek száma. Gyakorlatilag elvárják a nőktől, hogy testi-lelki egészségüket, karrierjüket és anyagi biztonságukat feláldozzák a "nemzet" létszámának növelése érdekében. Persze maga Dúró Dóra nem tapasztalja meg ennek a lehetséges hátulütőit, hiszen anyagi helyzetéből fakadóan anyaként is meg tudott maradni parlamenti képviselőnek (gondolom, van pénze bébiszitterre), és nem valószínű, hogy gyerekei születése komoly anyagi gondokat okozott volna neki. Persze ettől még lehetne benne annyi empátia, hogy felismeri, mivel jár a gyerekvállalás nála kevésbé szerencsés nőtársai számára, de ehelyett ő csak nyomatja a pronatalista nacionalista retorikát és mások méhével veri a csalánt.

A briliáns barátnő imposztor-szindrómája

 

Elena Ferrante nápolyi regényeinek narrátora folyamatos imposztor-szindrómában szenved. Noha tehetségének és szorgalmának köszönhetően a nápolyi szegénynegyedből sikerül felemelkednie az értelmiség köreibe (talán ez így nem spoiler), folyamatosan kevesebbnek érzi magát társainál. Újra és újra megemlíti a regényekben, mi mindennel kapcsolatban nincs képben a kultúrától kezdve a napi politikáig, és hatalmas erőfeszítést igényel eljutnia oda, hogy legalább látszólag ugyanolyan műveltnek és tájékozottnak tűnjön, mint a környezete. Az olvasó több ponton is sejti, hogy diáktársainak sincs sokkal több információja a dolgokról, de őket ez nem zavarja, míg Lenuccia egyfolytában retteg, hogy lebukik mint egyszerű, munkásosztálybeli kislány.

Úgy gondolhatnánk, hogy az a fajta osztálykritika, amely Ferrante regényeinek talán a legnagyobb erőssége, az egykori keleti blokk országaira nem érvényes, hiszen itt az államszocializmus alatt tudatosan törekedtek az osztályok keveredésére és egy munkás-paraszt származású értelmiség kinevelésére. Valóban nagyon sok olyan ember végzett egyetemet, akiknek korábban erre nem volt lehetősége, a régi értelmiség azonban nem tűnt el nyomtalanul. Emlékszem, egyetemista koromban egyszer bementem a tanszéki könyvtárba, és rákerestem az összes oktató nevére; gyakorlatilag minden esetben találtam olyan művet, amit egy azonos vezetéknevű, de eltérő keresztnevű ember írt, vagyis professzoraimnak és a tanársegédeknek már a felmenői is nemcsak hogy tudományos pályán tevékenykedtek, hanem kifejezetten az anglisztika területén. Azt is láttam, hogy teljesen másképp álltak hozzám azok a tanáraim, akik valamilyen kontextusban meglátták anyám leánykori nevét: ebből kiderült számukra, hogy anyai ágon a neves történész unokája vagyok, míg a vezetéknevemmel apám volt az első, aki diplomát szerzett, és ő is más területen. És persze látványosan különböztem azoktól az évfolyamtársaimtól, akikkel a szüleik már tinédzserkorukban elolvastatták az összes klasszikust, akiket zongoraórára járattak, akiknél tudományos művek és nem krimik sorakoztak a könyvespolcon. A régi magyar értelmiségben mindenki ismerte egymást, én pedig hiába tudtam jól elbeszélgetni bárkivel (ez a személyiségemből adódik), mindig is kívülálló maradtam.

 Ha a régi értelmiségből származnék, valószínűleg elvárás lenne velem szemben, hogy egyetemen tanítsak. Nyilván a családom is nagyon büszke lenne rám, ha ezt tenném, hiszen ez emelné az ő presztízsüket, és talán egy szintre emelné őket az elittel. Én viszont szerencsésnek gondolom magam, hogy ez a pálya nem volt előre kijelölve számomra, és nem ültették belém azt az elvárást, hogy magas presztízsű foglalkozást kell keresnem. Nem kívánok elegáns kultúreseményeken bájologni, sznobizmust színlelni, nem kívánom imposztor-szindrómával leélni az életemet. Választottam egy olyan szakmát, ami boldoggá tesz, és nagyjából kívül tudok helyezkedni – elköltözésem óta még inkább – a merev magyar osztálytársadalmon.

Agymenők 5. évad 15. rész: kell egy kis áramszünet?

 ***SPOILER***

Ebben az epizódban Leonard felfüggeszti a lakótársi szerződést, ami formálisan véget vet Sheldonnal való barátságának. Sheldon igyekszik ezt helyrehozni, többek közt azzal, hogy lekapcsolja az épületben a főkapcsolót, így áramszünetet idéz elő. Azt reméli, Leonard az ő társaságát választja majd Penny helyett, de csalódnia kell, ráadásul a Bunsen-égő fölött sütögetett pillecukra is kigyullad (kép a bigbangtheory fandomról). Vagyis, mint annyi más alkalommal a sorozatban, maga esik bele a másnak ásott verembe.

Kapitány István gazdasági és energetikai miniszter csütörtökön arra kérte a lakosságot, hogy igyekezzen takarékoskodni az árammal, különösen csúcsidőben, este 6 és 9 között. Természetesen rengetegen felháborodtak, és nemcsak az ellenzékből, hanem azok közül is, akik szerint a kőgazdag politikusoknak nincs joguk olyasmit kérni a lakosságtól, hogy ne járassák a légkondit vagy ne töltsék a laptopjukat 6 és 9 között, hiszen ők maguk egész biztosan ilyenkor is pazarolják az áramot (bár erre nincs bizonyíték). Sőt, alakult egy külön Facebook-csoport, amelynek tagjai kijelentették: csakazértis járatni fogják 6 és 9 között a légkondit, sőt a mosógépet, a mosogatógépet és minden mást is.

A lázadozók csak azt felejtik el, hogy mi volt a valódi indoka Kapitány István kérésének: az, hogy csak az energiafogyasztás korlátozásával lehet garantálni a zavartalan áramellátást. Ha az ország összes légkondicionált lakásában egyszerre kapcsolják be a klímát és a többi háztartási gépet, abból szép nagy áramszünetek lehetnek, ezt pedig azok is meg fogják szívni, akik direkt meg akarták hekkelni a miniszter projektjét. Szóval értem én, hogy sokan indulatból automatikusan elleneznek mindent, amit a kormány csinál, de az ilyen óvodás reakciók előtt érdemes átgondolni, saját maguknak nem ártanak-e ezzel. Különben lehet, hogy nagy lázadónak érzik majd magukat, de ugyanúgy Bunsen-égőnél fogják sütögetni a pillecukrot, mint mindenki más.

South Park 1. évad 3. rész, avagy a vulkáni veszélyről

 Tenerife vulkáni sziget, ezt mindig is tudtuk. Az sem volt titok, hogy a Teide nem kialudt, hanem szunnyadó vulkán, és nem kizárt, hogy a jövőben újra történik majd vulkánkitörés a szigeten – valószínűleg nem a főkráterből, hanem valamelyik kisebb vulkán fog kitörni, ahogy az elmúlt néhány alkalommal is. Az idén tavasszal azonban több szeizmikus aktivitást észleltek a szigeten, mint azelőtt, és ebből egyes átlagemberek (nem a szakértők!) arra következtettek, hogy a kitörés időpontja közeleg. Természetesen egy csomóan pánikba estek. Voltak, akik visszamondták a tenerifei nyaralást vagy átköltöztek a szárazföldre, de ismerek egy párt, akik villámgyorsan eladták a lakásukat egy olyan városban, ahol az előrejelzések szerint magas a vulkáni kockázat, hogy egy kevésbé veszélyeztetett településre költözzenek. Amíg viszont nem találnak másik lakást, átköltöztek egy faluba, amely legalább akkora valószínűséggel kerül a láva útjába egy esetleges kitörés esetén, mint korábbi lakhelyük, ráadásul nem tengerparton helyezkedik el, így az utak lezáródása esetén sokkal nehezebb lenne onnan kimenekíteni az embereket.

Persze nem azt mondom, hogy ignoráljuk a vulkáni kockázatot, de a tudatosság és a pánik két különböző dolog. Jól teszitek például, ha elmentek a vulkáni kockázatról szóló előadásokra (ezekről az önkormányzatok honlapján értesülhettek, és totálisan szabad másik város előadására elmenni, mint ahol laktok), elmenni a vulkánkitörés-szimulációkra (tavaly Garachicóban volt, idén Guía de Isorában és még egy másik helyen tervezik) és tájékozódni a vonatkozó információs honlapon, amit itt belinkelek: https://www.tenerife.es/pein-y-paiv. De pánikba ne essetek, és főleg légyszi-légyszi ne tegyétek azt, mint a South Park szereplői a címben hivatkozott epizódban.

Pánik és láthatatlanság Ghánában

https://www.identitas.co/post/panik-ghanaban-az-uj-torveny-meg-jobban-megnehezitheti-az-lmbtq-emberek-es-tamogatoik-helyzetet 

Míg Európa megtorpanásokkal is, de egyre elfogadóbbá válik az LMBTQ+ emberek iránt, az afrikai országok egy része láthatóan „ki a nagyobb homofób?” versenyt hirdetett. Ghánában már a gyarmati idők óta büntetik a homoszexualitást, azt gondolnánk, a nyugat-afrikai ország megelégszik ezzel, de nem. A parlament által nemrég hozott (még nem ratifikált) törvény bünteti az LMBTQ+ identitást (tehát nemcsak magát a szexuális aktust), az LMBTQ+ közösség támogatását, sőt azt is, ha valaki nem jelenti az LMBTQ-gyanús egyéneket. Most kifejezetten az utóbbi következményeivel szeretnék foglalkozni.

A Human Rights Watch már önmagában azért is elítéli a törvényt, mert az embereket egymás jelentgetésére biztatja. Ráadásul ugye egy homo- vagy biszexualitással megvádolt embernek elég nehéz bizonyítania, hogy a vád hamis. Elég valószínű, hogy Ghánában olyan légkör fog kialakulni, mint Ceaușescu Romániájában, csak itt az irigy szomszédok melegséggel fognak megvádolni, ha nem hívtad meg őket a szülinapodra, nem pedig azzal, hogy hallgatod a Szabad Európa Rádiót.

A homoszexualitás kifejezését és/vagy megjelenítését tiltó törvények hatásairól írtam már korábban is a blogon a magyar homofóbtörvény kapcsán (pl. https://mmreflexiok.blogspot.com/2023/07/antonia-forster-diving-into-lgbtq.html, https://mmreflexiok.blogspot.com/2023/11/a-melegek-janomamik-es-lathatatlansag.html). A ghánai törvény olyan szempontból még durvább, mint Orbán vagy akár Putyin melegellenes törvényei, hogy a médiában és könyvekben való megjelenítésen felül a coming out bármely formáját is bünteti. A helyi LMBTQ+ szervezetek már most arra ösztönzik a közösség tagjait, hogy töröljék minden olyan megnyilvánulásukat a közösségi médiából, amely alapján lebukhatnak a szexuális irányultságukat vagy nemi identitásukat illetően. Egy elnyomó közegben a közösségi oldalak nagyon fontos kapcsolódási pontot jelenthetnek az LMBTQ+ embereknek: ezeken keresztül találhatnak információt, szerepmodelleket, barátokat, közösségeket. Ha azonban az interneten mindenki cenzúrázza önmagát és ciszheteró álarcot vesz fel, akkor egy frissen öntudatra ébredt fiatal könnyen azt hiheti, hogy Ghánában egyetlen LMBTQ+ ember sincs rajta kívül. Sőt, még olyan se, aki támogatná az LMBTQ+ jogokat, hiszen az új törvény az azok melletti felszólalást is bünteti; ez azon esetek egyike, amikor a szövetségesek (akiknek a zászlóját illusztrációként idetettem) éppúgy szenvednek az elnyomástól, mint az LMBTQ+ emberek.

Korábban több bejegyzésben (köztük a fentiekben) bizonygattam, hogy akármennyire is próbálkoznak a homofóbok, az időt nem lehet visszaforgatni, az internet gondoskodik róla, hogy az LMBTQ+ emberek soha többé ne kényszerüljenek olyan mértékű elszigeteltségbe, mint a korábbi századokban. Való igaz, a ghánai LMBTQ+ emberek továbbra is hozzájuthatnak majd olyan tartalmakhoz a neten, amelyek megerősítik őket az identitásukban, ám ha az új törvény hatályba lép, csak online élhetik majd meg szexuális irányultságukat és/vagy nemi identitásukat, abban a hitben, hogy saját országukban senkitől sem számíthatnak elfogadásra. 

A hazudósok 6. rész – citromvadászat és színházi bántalmazás

 

***SPOILER***

A dúsgazdag Sinclair család szigetén éves hagyomány a citromvadászat: aki a legtöbb elrejtett citromot megtalálja, díjat kap. Ebben az évben a családfő bejelenti: a győztesre hagyja a házat halála után. Három pénzéhes lánya (akiket látva Lear király hálás gyermekekként ölelné keblére a sajátjait) természetesen vérre menő küzdelemnek tekinti a játékot, tinédzser gyerekeik, a Hazudósok, azonban egy ponton rájönnek, hogy nem kívánnak ugyanilyenekké válni. Begyűjtött citromjaikat fogadott testvérüknek, az indiai Gatnak adják, aki ezáltal természetesen megnyeri a játékot. Ezen a ponton azonban a nagyapa bejelenti: nyilvánvalóan csalás történt, ezért a játékkiírás semmis, Gat nem kapja meg a házat (és más sem).

Most, hogy Eszenyi Enikőt ismét felvették rendezőnek, újraéledt a diskurzus a színházi bántalmazásról. Sokan elfogadhatatlannak tartják, amit Eszenyi művelt, és korábbi áldozatai is elkezdtek felszólalni. Megjelentek azonban olyan hangok is, hogy ugyan már, hiszen minden rendező ezt csinálja, sőt eleve mindenki megélt ilyen megaláztatásokat az életében az óvodától a munkahelyig – ami valószínűleg tényleg sokakra igaz, de ez az érvelés azt sugallja, hogy ez az élet rendje, nincs itt semmi látnivaló.

Mi köze mindennek a Hazudósokhoz? A sorozat ezen epizódjában azt látjuk, hogy a fiatal nemzedék próbál kiszabadulni a korábbi generációk toxikus működéséből, és normálisabb emberi kapcsolatokat létrehozni, ám a szabályokat nem ők hozzák, így próbálkozásuk végül kudarcba fullad (amúgy ez az egész sorozaton végigvonul, csak ebben a cselekményszálban a leglátványosabb). Hasonlóképpen a 2020-as években Magyarországon is elkezdődött egy olyan diskurzus, amely felelősségre próbálja vonni a hatalmi pozícióban levő embereket – edzőket, tanárokat, színházi rendezőket – , akik pozíciójukkal visszaélve pszichésen, verbálisan és olykor szexuálisan is bántalmazták a hierarchiában alattuk állókat. Ez nem feltétlenül nemzedéki kérdés (ahogy a filmben sem: Gat látogatóba érkező édesanyja mély döbbenettel szemléli a Sinclair család toxikus működését), inkább arról szól, hogy kik ragadnak benne a káros rutinokban, és kik azok, akik szeretnének változtatni. Mert attól, hogy mi magunk megaláztatásokat szenvedtünk el adott intézményekben vagy helyzetekben, nem szükségszerű, hogy így legyen, ahogy az sem szükségszerű, hogy a családtagoknak egymásra kelljen acsarkodniuk. Vannak olyanok, akik szeretnék megtörni a mintázatokat, hogy a jövő generációinak ne kelljen ugyanazt átélniük, mint nekik. Ám ehhez arra volna szükség, hogy a rendszer alapjában változzon meg – és amíg fennáll a hierarchiákra alapuló rendszer, erre kicsi az esély.

Alberto Mira: De Sodoma a Chueca – LMBTQ emberek a diktatúrák után

 

A homoszexualitás spanyolországi történetét taglaló könyvben számomra a legérdekesebb az a rész volt, ami a Franco halálát követő időszakról szólt. Látványos párhuzamokat láttam azzal, ami Magyarországon történt a 90-es évek elején. A diktatúra során nemcsak az LMBTQ emberek, hanem általában a szexualitás és a hagyományos nemi szerepektől való eltérés tabutéma volt mindkét országban. A rendszerváltás után viszont hirtelen átestek a ló túloldalára: a csapból is a szex folyt, megjelentek a szexuális témákon csámcsogó pletykalapok és talkshow-k, hirtelen az összes filmet elárasztotta az „egészséges erotika”. Az LMBTQ emberek is ebben a kontextusban jelentek meg: leggyakrabban a travesztiket ábrázolták mint a nemi határátlépések legextrémebb és leglátványosabb esetét, és ha meg is jelentek a melegek és a leszbikusok, leginkább a szexualitásra redukálva. Az interjúkötetekben és dokukban nem az LMBTQ emberek saját szemszögét láttuk, hanem a jóindulatú vagy szenzációhajhász heteró alkotóét, aki izgalmas egzotikumként vagy sajnálatra méltó kisebbségként ábrázolta interjúalanyait, burkoltan vagy akár nyíltan megkérdőjelezve azt az állításukat, hogy ők boldogok. Mindeközben a ciszheterók, akik addig alig hallottak az övékétől eltérő szexuális és/vagy nemi identitásokról, az egészet úgy élték meg, hogy hirtelen „elszaporodtak” az LMBTQ emberek, ez pedig a homofóbia erősödéséhez és a „hagyományos családi értékek” propagálásához vezetett.

Elgondolkoztam, vajon várható-e hasonló jelenség most, amikor az új vezetés vélhetően visszavonja majd az Orbán-kormány homofób intézkedéseit, legalább azokat, amelyek a láthatóságot korlátozták. Vannak ugyanis hasonlóságok, ugyanakkor jelentős különbségek is a 70-es évek Spanyolországához és a 90-es évek Magyarországához képest. Nem feltétlenül olyan szempontból, hogy az Orbán-rezsim mindenben engedékenyebb lett volna, sőt, a 80-as években bizonyos szempontokból jobban érezhették magukat a magyar LMBTQ emberek, mint a 2010-es években, hiszen nem volt velük szemben nyílt gyűlöletkeltés, nem tűrt és támogatott a kormány szélsőjobboldali csoportosulásokat, és kétlem, hogy például az „Egymásra nézve” elkészülhetett volna állami támogatásból Orbán alatt. Ugyanakkor az EU-tagság és a névleges demokrácia fenntartásának kényszere ahhoz vezetett, hogy a civil szervezetek létezését az Orbán-rezsim nagyon megnehezítette ugyan, de betiltani nem tudta. Ezek a szervezetek pedig folyamatosan hallatták a hangjukat, és tettek arról, hogy az LMBTQ emberek a szélesebb közönség számára is láthatóak legyenek. A puszta láthatóságuk egyébként nem is volt a kormány ellenére, hiszen sokkal könnyebb ellenségképet kreálni egy olyan csoportból, akik effektíve léteznek az országban (szemben pl. a zsidók nélküli antiszemitizmusról Lengyelországban). Ugyanakkor nagyon nem mindegy, hogy egy eddig láthatatlan csoport hirtelen reflektorfénybe kerül, vagy egy eddig is látható csoporttal kapcsolatban változik meg a diskurzus. A bulvármédiának önmagában a melegség már nem téma, az ezen való csámcsogás nem növeli meg a nézők/olvasók számát. A média szintjén tehát valószínűleg nem várható az LMBTQ emberek olyan szintű reflektorfénybe kerülése, mint a 90-es években.

Abban azonban nem vagyok biztos, hogy az átlagember másképp érzékeli majd az LMBTQ jogok hirtelen felvirágzását (már ha megtörténik, de talán van okunk reménykedni ebben). Az Orbán-rendszer ellenséges közegében valószínűleg sokan választották a rejtőzködést a közvetlen környezetük előtt, nem is szólva arról a több ezer LMBTQ emberről, aki külföldre menekült. Most viszont könnyen lehet, hogy az új remény sokakat előbújásra ösztönöz majd, és azok a ciszheterók, akik „ugyan már, amiatt az öt darab magyar transz miatt ijesztgetnek minket?” érvvel csak a vállát vonogatta a FIDESZ gyűlöletkeltésére, most szembesülhet vele, hogy a magyar transzok ötnél jóval többen vannak. Így tehát, hiába nem uszít ellenünk a kormány, nem kizárt, hogy a homo- és transzfóbia éppúgy erősödni fog, mint a korábbi elnyomó rendszerek bukása után.

A Halló, halló! és a November holdja, avagy vajon mi lett Renével a háború után?

 ***SPOILER***

Belegondoltatok már, hogy a háború után vajon mi lett René sorsa (és persze a bukott Madonnáé a nagy didikkel)? Merthogy a külvilág szemében ő a nácikkal cimborált, és értelemszerűen csak kevesen tudták, hogy közben az ellenállásnak dolgozik és angol pilótákat rejteget. A német November holdja című film végén ugyanis kiderül, hogy francia területeken a németekkel kollaboráló helybélieket durva nyilvános megaláztatásnak vetették alá a felszabadulás után. A film hősnője csak azért lett egy német tiszt szeretője, hogy megmentse zsidó szerelmét, de persze a helyiek csak a felszínt látják, így a háború után még nagyobb veszélybe kerül, mint előtte volt.

Természetesen nem gondolom, hogy a Fidesz támogatói és főleg politikusai mind csak látszólag támogatták a diktatúrát, miközben titokban meghekkelték a rendszert. Azt is megértem, hogy nagyon  sokakban van gyűlölet az elnyomó diktatúra iránt, és annak bukása után a kollaboránsok elleni erőszakkal próbálják kiengedni a gőzt. Természetesen felelősségre kell vonni azokat, akik gaztetteket hajtottak végre, és el kell távolítani a pozíciójukból azokat, akik azt csak a hatalomnak való smúzolásnak köszönhették, nem pedig mondjuk a szakértelmüknek. De meglehetősen aggódva látom azt, ahogy a korábbi ellenzékiek legyőzött ellenfeleikkel bánnak. Annak idején joggal kifogásolták, ha az ellenzéki politikusokat vagy közszereplőket nyilvánosan megalázták, verbálisan bántalmazták, kártevőkhöz hasonlították vagy a külsejükön gúnyolódtak – akkor kerülni kellene az ilyesmit a most ellenzékbe került fideszesekkel szemben is.

Szeretném úgy elképzelni a Halló, halló! sztorijának végét, hogy René ellen bírósági eljárás indul, amelyben Michelle, az angol pilóták meg a fogadó teljes személyzete tanúskodik mellette, így végül felmentik a kollaboráció vádja alól. De sajnos nem biztos, hogy így történt volna. Az emberek több éven (sőt, Magyarországon több mint egy évtizeden) át csak gyűlölködő diskurzusokat hallottak, nem pedig azt, hogy még a súlyos bűnök elkövetőinek is tiszteletben kellene tartani az emberi méltóságát. Ha ugyanaz folytatódik tovább, mint eddig, csak szerepcserével, akkor bármennyire is erőlködjenek a politikusok, nem lesz valódi demokrácia Magyarországon.

María del Mar Rodriguez: La Prestamista - az LMBTQ emberek meghekkelik a diktatúrát

 

***SPOILER***

Amikor José María megtudja, hogy anyja, Juana, és bérmakeresztanyja, Petra leszbikus párt alkotnak, felháborodva elrohan és megszakít velük minden kapcsolatot. Sok évvel anyja halála után azonban segítségre van szüksége, ugyanis öt kommunistát rejteget, akiket a fasiszták halálra ítéltek, ezért minél előbb el kell őket menekíteni La Palma szigetéről. José María kénytelen-kelletlen Petrához fordul segítségért. Az öregasszony rögtön kezébe veszi a dolgokat: felkeresi elhunyt legjobb barátja meleg unokaöccsét, Albertót, és közösen megtervezik a szöktetést. A dologban az a vicc, hogy egyikük sem  kommunista. Petrát a keresztfia iránti szeretet motiválja, Alberto pedig vissza akar vágni a falangistáknak, akik melegsége miatt megalázták. A sikeres akció után hazafelé tartva Albertónak az jár a fejében: azért nem semmi, hogy a legmegvetettebb csoport tagjai, egy leszbikus és egy meleg, jól bemutattak a rendszernek.

Persze Petra és Alberto akciója nem fordította meg a spanyol polgárháború menetét, és talán kevésnek tűnik, amit tettek, de ezek az apró, alulról jövő kezdeményezések hosszú távon nagy változásokat idézhetnek elő. Az Orbán-rendszer bukása például nem a TISZA párt győzelmével, hanem a tavalyi pride-dal kezdődött. Az, hogy a betiltás és a fenyegetések ellenére hatalmas tömegek vonultak az utcára, megmutatta, hogy az Orbán-kormánynak már nincs hatalma az emberek fölött. Nyilván segített, hogy Karigeri beleállt a dologba, de az én ismerőseim többsége nagyon határozottan utcára akart vonulni, akár betiltják a rendezvényt, akár nem. Szerintem a 2025-ös Budapest Pride győzte meg az embereket, hogy igenis van esély a változásra – ahogy ki tudja, milyen politikai változásokhoz járult hozzá a regénybeli tanár, aki megmenekülése után külföldön folytatta antifasiszta tudatosító munkáját. 

Amikor tehát a leendő gyermekvédelmi államtitkár azt nyilatkozza, hogy "az LMBT propagandáknak nincs helye a gyermekvédelemben", az nemcsak azért gáz, mert feltételezi, hogy _létezik_ LMBT propaganda, ami ártalmas lenne a gyerekekre (még ha az eddigi magyar gyakorlatokat nem is sorolja közéjük), illetve hogy propaganda az, ha láthatóvá tesznek a gyerekek számára egy adott embercsoportot. Hanem azért is, mert pont egy olyan csoportot állít be potenciálisan ártalmasnak, akik nagyban hozzájárultak a 2026-os rendszerváltáshoz. Bár kérdés, hogy beszélhetünk-e valódi rendszerváltásról, ha bármilyen mértékben is megmarad az LMBT-ellenes retorika.

Waris Dirie: Desert Flower

 Waris Dirie önéletrajza többek között azért is lett bestseller, mert számos népszerű műfajhoz és témához kapcsolódik. Először is, az egzotikumra éhes olvasók két olyan világba is bepillanthatnak - a szomáliai nomádok, illetve a topmodellek világába - , amelyekkel kapcsolatban romantikus elképzelései lehetnek. Ott van aztán a női nemi szerv megcsonkítása (amit a könyv megjelenésekor bevett szóhasználat szerint Waris még "női körülmetélésnek" nevez), ami ugyan jóval kisebb szerepet kap a történetben, mint a borítószöveg alapján gondolhatnánk, viszont jól lehet szörnyülködni rajta (teszem hozzá, jogosan persze). Végül pedig Waris története beleillik a klasszikus népmese kapitalista változatába, amelyben a szegény sorból jövő lány saját kitartására, élelmességére és barátaira támaszkodva eljut a felemelkedésig: elnyeri, ha nem is a király kezét, de a világ csodálatát. Az, hogy egy afrikai nőről van szó, még inkább dob ezen a történeten, a női és/vagy fekete olvasóknak Waris nemcsak a kifutón, hanem az életben is modellként szolgálhat.

Nem kérdőjelezem meg a fenti olvasatok jogosságát, és tudván, hogy Waris az afrikai nők emberi jogainak (és ezen belül különösen a nemi szervek megcsonkítása elleni küzdelemnek) az élharcosa, kifejezetten fontosnak tartom, hogy megírta a történetét. Ugyanakkor az utolsó olvasatot erősítő kritikák ("obscure African camel-tender becomes internationally admired (and vindicated) high-life heroine") hajlamosak elfelejteni, hogy bár Waris valóban nomádok közt élt, anyai ági rokonai Szomáliában jómódúnak számítottak, és nem is álmodhatott volna modellkarrierről, ha nagybátyja, Szomália egyesült királyságbeli nagykövete, nem viszi magával Londonba. Persze ettől még sokkal nagyobb nehézségeket kellett leküzdenie, mint az ugyanezen pályára készülő, akármilyen szegény brit állampolgároknak, de még így is sokkal nagyobb hátszelet kapott, mint a szomáliai lányok 99,9%-a.

Amikor a 2010-es évek közepén elkezdődött a menekültválság, sokan azzal indokolták a menekültekkel szembeni ellenérzéseiket, hogy ezek a külsejükből ítélve mind műveletlen "alja nép" - vagy éppen megkérdőjelezték, hogy valóban szüksége van-e menekültstátuszra egy olyan embernek, aki mobiltelefonnal érkezik. Mondjuk az utóbbi érv már akkor is elég furcsán hatott egy olyan országban, ahol a tiszántúli falvakban is mobiltelefonnal szaladgáltak az iskolás gyerekek - de mindkét fenti nézőpont ugyanazt erősíti: mivel a menekültek kevés holmival, szakadt ruhában érkeztek, a magyarok azzal a társadalmi réteggel azonosították őket, akik az ő országukban hasonlóan néznek ki. Pedig amellett, hogy egy több ezer kilométeres útra senki se viszi magával a jacuzzit és a plazmatévét, és arra is ritkán van lehetősége, hogy mindennap tiszta ruhát vegyen, a globális hierarchiákat is érdemes figyelembe venni. Ahogy a magyar gazdálkodó vagy akár tanár ámulva nézi, milyen anyagi körülmények között él szakmájának norvég vagy német képviselője, a Magyarországon a minimálbért épphogy megkereső emberek életkörülményei számos afrikai országban luxusnak számítanának (ezt jól érzékelteti Waris, amikor leírja háztartási teendőit Mogadishuban, illetve Londonban). A helyzet az, hogy akik megengedhetik maguknak, hogy Európába jöjjenek, saját hazájukban rendszerint az átlag fölötti pénzzel vagy státusszal rendelkeznek, hiszen sok pénz vagy kapcsolatok kellenek még a legveszélyesebb kivándorlási utak megtételéhez is (pl. https://mmreflexiok.blogspot.com/2025/01/sotet-vizeken-afrikabol-kanari.html). Azok, akiktől a "migráncsellenesek" viszolyognak, valójában sokan művelt, jól képzett emberek, akik ennek ellenére képzettséget nem igénylő, alulfizetett munkákat is elvállalnak, csak hogy egy olyan országban élhessenek, ahol nincs háború, vallási alapú üldözés vagy kényszerházasság. Természetesen nem gondolom, hogy a kevésbé művelt és képzett, elit kapcsolatokkal nem rendelkező afrikaiaknak ne lenne joguk ehhez, de az a szomorú igazság, hogy szinte nulla esélyük van eljutni Európába.

Repültök-e Idén Nyáron Spanyolba?

 https://www.youtube.com/watch?v=3Mfsc2MTbJU

Amióta az iráni háború miatt kevesebb olaj jut Nyugatra, teljes a pánik a potenciális kerozinhiány miatt. A fenti videóban elhangzott állítást, miszerint Európában már csak hat hétre való kerozin maradt, én semmilyen hitelesnek mondható spanyol forrásban nem láttam megerősítve. Leginkább a közösségi oldalakon paráznak az emberek, hogy mi lesz a nyaralásukkal, a spanyol közlekedési miniszter ellenben kijelentette, hogy az országnak van elegendő kerozinja - hiszen többnyire nem a Közel-Keletről szerzi be -, sőt csatlakozni kíván a kerozin-megosztást célzó európai uniós kezdeményezéshez. Ugyanakkor valóban előfordult már, hogy egy Anglia és Spanyolország között közlekedő járat nem tudott Londonban megtankolni, és az alábbi cikk is elismeri, hogy sokan újragondolják nyaralási terveiket, olyan célpontokat választva, amelyekhez nem kell repülőre ülni.

https://www.majorcadailybulletin.com/news/local/2026/04/24/141861/spain-takes-hit-from-the-war-but-stresses-that-there-are-supply-shortages-tourism-numbers-slow.html

Érthető persze, hogy egy olyan ország, amelynek gazdaságában fontos szerepet játszik a turizmus (ami amúgy a legtöbb országra igaz napjaikban: https://mmreflexiok.blogspot.com/2025/01/bocacangrejo-lecementezett-szivecskek.html), igyekszik meggyőzni a potenciális látogatókat, hogy minden a legnagyobb rendben van. Ezzel együtt kétlem, hogy hat hét múlva tényleg nulla liter kerozin maradna Európában. Ha így volna, már most szigorúan korlátoznák a légi közlekedést, hiszen nemcsak nyaralók röpködnek, hanem légiposta, üzletemberek, tudósok, egyetemisták, politikusok stb., akiknek adott esetben kicsit fontosabb eljutni a másik országba, mint egy turistának. A repülőjáratok teljes megszűnésével a távolabbi szigetek például csaknem teljesen el lennének vágva a kontinenstől - nem véletlen, hogy az illusztrációnak választott kedvenc légitársaságom napi 3-4 járatot is üzemeltet Teneriféről különböző spanyol nagyvárosokba.

Ugyanakkor hiába osztják meg jófej módon a saját vagy nem Közel-Keletről szerzett olajban bővelkedő EU-s tagállamok a készleteiket a többiekkel, az biztos, hogy a kerozinhiány hatással lesz a légi közlekedésre. Valószínűleg kevesebb lesz a járat, drágulnak a repjegyek, esetleg más szolgáltatások árának emelésével próbálják kompenzálni a veszteséget a légitársaságok: a Lufthansa például bejelentette, hogy a fapadosokhoz hasonlóan csak plusz díjért lehet majd gurulós bőröndöket kézipoggyászként a gépre felvinni. Az utasok persze háborognak, de ahhoz képest, hogy a háború sújtotta országokban az embereknek az életükért kell rettegniük, ez igazán first world problem. Már korábban is írtam a tömegturizmus jelenségéről (pl. a fent hivatkozott bejegyzésben vagy ebben: https://mmreflexiok.blogspot.com/2025/12/david-lodge-paradise-news.html), ami egyértelműen kapcsolódik az olcsó repülőjegy-árakhoz. Azok is igyekeznek spórolni az utazáson, akik amúgy megengedhetnék maguknak a kényelmesebb megoldást (aki ténylegesen szegénységben él, annak ugyanis a röpködés még fapados árakon se fér bele). A "César Cascabel a fapadoson" című blogbejegyzésemben (https://mmreflexiok.blogspot.com/2026/03/cesar-cascabel-fapadoson.html) bemutatott utasok vélhetően lemondanak majd a repülőutakról, ha csak drágábban tudják majd megoldani azokat. Nem biztos azonban, hogy a helyi turizmus számára ez akkora érvágás lesz. Aki ugyanis a repülésen spórol, jó eséllyel máson is fog: ők azok, akik inkább rozsdás lakókocsiban szállnak meg apartman helyett, és az otthonról hozott babkonzervet melegítik meg a tengerparton, nehogy helyben kelljen vásárolniuk (amúgy a magyarországinál olcsóbb) élelmiszert. Azok, akik hajlandók pénzt kiadni repülőjegyre, a helyi gazdasághoz is nagyobb mértékben járulnak hozzá. Lehet, hogy ha hosszú távon nem jutunk hozzá a közel-keleti olajhoz, a repülőutak ismét csak bizonyos rétegek kiváltsága lesznek - de nem azért, mert a többieknek ténylegesen nincs rájuk pénze, hanem mert nincs meg bennük az a mentalitás, hogy hajlandóak legyenek pénzt kiadni.

A Momo szürke emberei autóval járnak

 

Talán emlékszünk még Michael Ende meseregényére, amelyben Momo és barátai idilli életét fenekestül felforgatja a szürke emberek megjelenése. Ezek ráveszik a város lakóit, hogy spóroljanak az idővel, így azok teljes energiájukat a munkába fektetik, igyekeznek minél hatékonyabbak lenni, és nem marad többé idejük a gyerekeikkel játszani, történeteket hallgatni, baráti kapcsolatokat erősíteni. Az viszont nem derül ki, tulajdonképpen mire lehetne/kellene használni az ilyenformán megspórolt időt.

Ami a regény megjelenése idején, 1973-ban már probléma volt, azóta még inkább azzá vált. Valószínűleg nem vagyok egyedül azzal a tapasztalattal, hogy a munkánál egyre inkább a gyorsaság és nem a minőség a fontos, mindig minden tegnapra kell. Majd persze, miután leadtam a munkát, fél napba telik, míg visszajeleznek, hogy XY formátum nem jött át, és légyszi ellenőrizzem még egyszer. Ennyi erővel eltolhatták volna a határidőmet fél nappal, és akkor talán nem rohanok annyira, hogy nem veszem észre az elcsúszott formátumot. Az emberek még a szabadidejükben is rohannak; klasszikus az a mém, amelyben valaki tiszta ideg, mert késik a busz és nem fog időben odaérni a meditációs órájára.

Az autóhasználat ennek a rohanásnak egy központi eleme. Persze ennek más indítékai is vannak: olyan országokban és régiókban, ahol az általános szegénység miatt az autó nemrég még luxusnak számított, státusszimbólum funkciót is betölt. Jellemző, hogy a „nincs autóm” bejelentés Tenerifén sajnálkozást vált ki, hogy milyen szegény lehetek, míg mondjuk Bécsben megdicsérnek, amiért így védem a környezetet. Az állandó autózás azonban nemcsak környezetvédelmi szempontból problémás. Hatalmas dugókat okoz – nemcsak Tenerifén, hanem a budai elit iskolák környékén is – , hogy a szülők reggel autóval viszik a gyereküket iskolába, pedig sok helyen nemcsak tömegközlekedés, hanem iskolabusz is rendelkezésre áll. Akik azzal érvelnek, hogy egy csomószor késik a busz és a gyerek elkésik az óráról, nem gondolnak bele, hogy pont a sok autó miatt nem pontos a tömegközlekedés (megjegyzem, ha az iskolabusz késik ilyen módon, akkor nyilván nem vonják felelősségre a gyereket, ahogy a légitársaság is köteles áttenni egy másik gépre, ha az ő késésük miatt nem éred el a csatlakozást). Ráadásul azok az emberek (gyerekek), akik mindig mindenhova autóval mennek (viszik őket), elfelejtenek (vagy meg se tanulnak) alkalmazkodni másokhoz. Ők azok, akik baromi hangosan telefonálnak vagy videóznak a buszon, ha mégis azzal kell menniük, mert nem szokták meg, hogy tekintettel kell lenniük másokra, és kivágják a hisztit, ha várniuk kell valakire. Többeket ismerek, akik még saját családtagjaikhoz sem hajlandók alkalmazkodni, és a család négy tagja reggel négy külön autóval indul el munkába, illetve egyetemre, akár ketten ugyanabba a városba, de félóra különbséggel.

Igaz, autóval rendszerint (nem mindig) gyorsabban eljutunk helyekre. De valóban időt spórolunk vele? A tömegközlekedésen idegenekkel vagy rendszeres útitársakkal folytatott beszélgetések, zenehallgatás (ideális esetben headszettel), tájban való gyönyörködés nem elvesztegetett idő; örömteli dolgokkal tudjuk tölteni az utazást ahelyett, hogy egyedül vicsorognánk a volán mögött a dugóban.

LMB(T) jogok a világ körül

 

Nem véletlenül tettem zárójelbe a T-t, ugyanis Farkas Krisztina előadásán látványosan nem jelentek meg a transz jogok. Amikor a végén valaki erre vonatkozóan kérdést tett föl az előadónak, ő azt felelte, hogy egyrészt az időbe nem fért bele (mondjuk szerintem belefért volna, ha nem 20 percig taglalja az emberi jogok fogalmát filozófiai szempontból), másrészt mivel ő nem transz ember, nem ugyanaz a megélése, mint a transzoknak, így nem érezte helyénvalónak, hogy beszéljen róluk. Ezzel a megközelítéssel nemcsak az a probléma, hogy akkor miért tette bele a címbe a T betűt.

A „semmit rólunk nélkülünk” elvét többen félreértik (itt is említek egy példát: https://mmreflexiok.blogspot.com/2019/06/meszaros-gyorgy-az-lmbt-identitasok-es.html). Szó sincs arról, hogy egy LMBT jogokról szóló előadásban az előadó ne beszélhetne más kategóriákról, mint amikbe ő maga is beletartozik – mellesleg Farkas Krisztina ezt meg is tette, amikor a meleg férfiakra és az interszex emberekre vonatkozó szabályozást ismertette. Még ha nem is tudja megélni egy transz ember érzéseit (megjegyzem, némi empátiával ez is menne valamilyen szinten), a joghátrányok objektív tények, ezek felismeréséhez nem kell se transznak, se különösebben empatikusnak lenni. Nyilván azzal is képben van, hogy a transz egyesületek kritizálják a nemváltást korlátozó szabályozást, tehát ha erről beszél, nem a transz emberek nevében próbál állítani valamit, csak kifejezi azt, hogy ebben a témában a szövetségesük. Így viszont, hogy a transz jogokról nem esett szó, a transz emberek ismét láthatatlanná váltak, és az előadás azon események és szervezetek sajnos nem túl kicsi csoportját gyarapította, amelyek csak politikai korrektségből teszik oda az LMB után a T betűt, de valójában nem kívánnak a transz emberekkel közösséget vállalni semmilyen szinten.

Egy példa arra, hogy hogy lehet ezt transzinkluzívan csinálni, az ILGA-Europe szivárványtérképe, amelyet a bejegyzésem illusztrációjának választottam, a részletes információk és módszertan itt olvasható: https://rainbowmap.ilga-europe.org/

Callie Hart: Brimstone - vámpírok, veganizmus, feminizmus és kognitív disszonancia

 

***SPOILER***

A vámpírkirálynő bálja váratlan fordulatot vesz: kiderül, hogy egy boszorkány megmérgezte a vérrel kevert bort, így hamarosan minden vámpír a halálán van. A boszorkány előrelátóan gondoskodott ellenméregről is, amit a szolgák kínálnak fel mindenkinek, aki kéri. Az ellenmérget fogyasztók azonban nem vámpírként folytatják létezésüket, hanem olyan lényként, amik vámpírrá alakulásuk előtt voltak (ember, tünde stb.), és ilyen formában kell szembenézniük azokkal a rémtettekkel, amiket vámpírként elkövettek. Ezzel a választással szembesülve alig 10-ből egy vámpír kéri az ellenmérget; a többiek inkább örökre elpusztulnak, mint hogy feldolgozzák a múltjukat.

A pszichológia kognitív disszonanciaként ismeri azt a jelenséget, amikor valaki rájön, hogy értékrendje szerint elfogadhatatlan dolgot tett, és ez nincs összhangban azzal, hogy saját magát egyébként jó embernek (tündének stb.) tartja. A belső konfliktus feloldása érdekében a személy vagy racionalizálja a viselkedését, vagy egész egyszerűen nem hajlandó szembenézni vele. A könyvbéli vámpírok akár létezésüket is feladják a kognitív disszonancia elkerüléséért, de a való világban is léteznek hasonló elkerülési stratégiák, bár kevésbé tragikus (amennyiben tragédiának tekintjük egy csomó vámpír pusztulását) következményekkel. Például amikor valaki azt hallja, hogy a húsevés állatjogi és környezetvédelmi szempontból is problémás, vagy hogy a nők bántalmazása rossz dolog, gyakran azzal vág vissza, hogy a környezetvédő/vegán/feminista fél "nem normális" vagy "torzítva látja a világot". Ez a minősítés feloldja az illetőt az alól, hogy szembenézzen vele: ő maga is fogyaszt húst/hozzájárul a patriarchátus fennmaradásához, és ezáltal a "rossz" oldalon helyezkedik el abban az etikai rendszerben, amit vitapartnere felvázolt, és amellyel alapvetően ő is egyetért. Ha a másiknak van valami olyan tulajdonsága, ami miatt "abnormálisnak" mondható, abba jól bele lehet kapaszkodni; ilyen például Greta Thunberg autizmusa, amin vadul lovagolnak az ellenlábasok, mintha egy autistának ne lehetne igaza valamiben. Az is feltűnő, hogy rögtön agresszívnek bélyegeznek mindenkit, aki vegán vagy feminista érveket hoz fel, míg nem szokták hasonló vádakkal illetni azokat, akik pl. a C-vitamin előnyeiről próbálják meggyőzni őket; a C-vitamin szedése vagy nem szedése nem kapcsolódik olyan etikai értékekhez, mint a környezetvédelem vagy a nők elnyomása. 

A regényben viszonylag könnyen megoldódik a kognitív disszonancia problémája azáltal, hogy akik nem hajlandók saját korábbi helytelen viselkedésükkel szembenézni és ennek hatására potenciálisan jobb emberré (tündévé stb.) válni a jövőben, azok egész egyszerűen elpusztulnak. A húsevés és más környezetkárosító viselkedések szintén vezethetnek hosszú távon pusztuláshoz, ám nemcsak az érintettek, hanem az egész emberiség számára. Elég hasznos lenne tehát, ha az emberek szert tennének némi önismeretre, és kifejlesztenének olyan technikákat a kognitív disszonancia kezelésére, amelyek tagadás helyett pozitív változáshoz vezetnek.

A kórházsorozatok szinkronja és a konstruktív kritika

 https://www.facebook.com/events/895322006223212/?acontext=%7B%22event_action_history%22%3A[%7B%22extra_data%22%3A%22%22%2C%22mechanism%22%3A%22left_rail%22%2C%22surface%22%3A%22bookmark%22%7D%2C%7B%22extra_data%22%3A%22%22%2C%22mechanism%22%3A%22left_rail%22%2C%22surface%22%3A%22bookmark%22%7D%2C%7B%22extra_data%22%3A%22%22%2C%22mechanism%22%3A%22calendar_past_events_unit%22%2C%22surface%22%3A%22bookmark_calendar%22%7D]%2C%22ref_notif_type%22%3Anull%7D

A konferencia utolsó panelbeszélgetésén szinkronszínészekkel beszélgettek arról, jó-e a kórházsorozatok szinkronja. Bár erre a kérdésre egyértelmű választ nem kaptunk, az a hozzáállás, amit a megjelent szinkronszínészek tanúsítottak (kivéve talán a képen látható úriember magyar hangját) nem feltétlenül a pozitív irányba billentette a mérleget. Az derült ki ugyanis, hogy csak minimális erőfeszítést fektetnek bele a munkájukba. Igyekeznek ugyan az eredeti színész hanglejtését utánozni, de némileg megmosolyogták azt a kollégájukat, aki effektíve beleéli magát a szerepébe szinkronizálás közben. Az egyik művésznő elmondta: szerepe szerint évek óta epizódonként többször is ki kell mondania a "defibrilláció" szót, ám egyszer se jutott eszébe utánanézni a jelentésének. Egy másikuk közölte: "baromi nagy ám a szinkrondramaturgok felelőssége, mert nekünk fogalmunk sincs, mit mondunk, csak felolvassuk,  ami oda van írva." És a jelek szerint még azt sem tökéletesen; ugyanő osztott meg egy olyan esetet, amikor a Facebookon valaki felhívta a figyelmét, hogy rendszeresen rosszul ejt ki egy adott szakkifejezést. Mit tett a művésznő? Nem utánanézett, hogy hogy ejtik ki helyesen ezt a szót és szükség esetén helyesbített a gyakorlatán; még csak nem is indokolta meg, hogy például a szinkronstúdió ragaszkodik az általuk tévesen helyesnek vélt kiejtéshez (ilyesmi előfordul, mint pár éve egy fordítói konferencián a hasonló témában meghívott Csőre Gábortól megtudtuk). Hanem fogta magát és letiltotta a kommentelőt, és erre még büszke is volt.

Nemcsak azt éreztem "tipikus magyarnak" ebben a beszélgetésben, hogy a résztvevők igyekeznek minél kevesebb energiát befektetni a munkájukba, vagy hogy még egy többnyire laikusokból (és egyúttal a munkájuk fogyasztóiból) álló közönség előtt is dicsekedtek a professzionalizmusuk hiányával (nem foglalkozva a potenciális következményekkel: egyikük pont az egyik kedvenc sorozatom főszereplőjének magyar hangja, de most elérte, hogy ezt a sorozatot soha többé nem fogom szinkronnal nézni, mert az első megszólalásakor rögtön a beszélgetésen elmondott arrogáns szövegei jutnának eszembe). A legutolsó történettel kapcsolatban látványos, hogy a művésznő a munkáját kritizáló embert azonnal letiltotta, sőt ugyanezt javasolta a közönségnek, ha kritikával találkoznának. 

Persze vannak a közösségi oldalakon trollok és bunkók, és velük szemben tényleg a letiltás a legegyszerűbb eszköz, ám ezek jellemzően lényegtelen dolgokba szoktak belekötni, márpedig, még ha elfogadjuk is azt, hogy a szinkronszínész egyedüli feladata felolvasni a szöveget, elég lényeges, hogy hogyan ejti ki. A művésznő egyértelműen támadásnak vette azt, ami a szakmai tevékenysége szempontjából jogos kritika; abból indult ki, hogy aki vele nem ért egyet, azzal nem áll szóba. Ez a megközelítés mindig is jellemző volt a magyar közéletre, de a közösségi médiában hatványozottan jelentkezik (noha sokakkal szemben azt gondolom, ez nem ok, hanem okozat: https://mmreflexiok.blogspot.com/2023/08/a-facebook-polarizalta-tarsadalmat.html). Meggyőződésem, hogy többek közt azért sincs Magyarországon érdemi ellenzéki összefogás évek óta, mert amint valaki megtudja, hogy egy ismerőse nem ugyanazt a baloldali pártot támogatja, mint ő, azonnal agymosott hülyének tekinti, és vagy letiltja, vagy agresszívan támadja. Nem lehet arról beszélni, hogy "a te pártodnak is jó a programja, csak én hiányolom ezt meg ezt", mert aki bármit kritizál velem vagy az általam kedvelt párttal / popénekessel / sorozattal stb. kapcsolatban, azt helyből ellenségnek tekintem és el sem gondolkodom a kritikáján. Így aztán nemcsak a magyar szinkron süllyed egyre kisebb békák feneke alá, hanem a magyar közbeszéd is.

Sigríður Hagalín Björnsdóttir: A sziget, avagy a korlátozott erőforrások és a populizmus

 ***SPOILER***

Izland persze valóban sziget, de ebben a regényben egy reggel arra ébred, hogy teljesen elvesztette kapcsolatát a külvilággal. A telefon és az internet csak belföldön működik, egyetlen hajó vagy repülő sem érkezik, azoknak pedig, amelyek elindulnak, az ország légterét vagy felségvizeit elhagyva nyoma vész. Nem tudni, hogy a Föld többi része teljesen elpusztult-e, vagy csak Izland nem tud kommunikálni velük többé, mindenesetre az ország új vezetője (mert persze a csapás akkor következett be, amikor a miniszterelnök külföldön tárgyalt) kijelenti: mostantól önellátásra kell berendezkedniük.

Persze egy szigeten ez egyébként sem könnyen megvalósítható (ld. https://mmreflexiok.blogspot.com/2025/06/maria-del-mar-rodriguez-la-tuerta.html egy nem antiutópisztikus, hanem történeti példáért), Izland mostoha viszonyai között pedig még kevésbé. Míg azonban Maria del Mar Rodriguez arra koncentrál, hogy az egyéni sorsokat hogyan befolyásolja az élelmiszerhiány, az izlandi regényben jelentős szerepet kap a populizmus és a széthúzás. Ahogy egyre fogy az élelmiszer, egyre durvább a társadalmi szintű kirekesztés: először az értelmiségieket és művészeket támadják, mert azok nem termelnek ennivalót, utána pedig megjelenik az idegengyűlölet, erősen rasszista felhangokkal, mint ezt az Izlandon született, izlandi állampolgár fekete kisfiú sorsa illusztrálja. A kormány nemhogy nem tesz semmit az előítéletek ellen, hanem szalon-xenofóbiájával még szítja is őket, miközben a sajtó természetesen nem írhat a problémákról, hiszen tartani kell az emberekben a lelket – és ha bármely újságíró kritizálni meri a politikai irányvonalat vagy akár csak említést tesz az éhezésről vagy a rendbontásokról, gyorsan munka nélkül találja magát. Az izlandi társadalom széthullása a maslowi piramis elméletének tökéletes illusztrációja: mivel alapvető igények (pl. élelmiszer) nem teljesülnek, a magasabb szintű igényekkel már nem is foglalkozik senki. Ráadásul teljesen individualizálódik a társadalom: míg Maria del Mar Rodriguez regényében sok példát látunk arra, hogy az emberek összefognak és egymást segítve próbálnak túlélni, „A sziget” Izlandján csak egy-két kísérlet történik önellátó közösségeket létrehozni, és az államhatalom előbb-utóbb ezeket is szétveri.

A korlátozott erőforrások retorikája a populizmus gyakori eszköze: a bevándorlók nem dolgoznak és elveszik tőlünk a munkát, az ideköltöző külföldiek srófolják fel az albérletárakat (és nem ám a lakástulajdonosok, akik csillagászati bérleti díjakat kérnek tőlük ahelyett, hogy normális áron hirdetnék meg a lakásukat, amit egy helybéli is meg tud fizetni), és nehogy már befogadjunk menekülteket, amikor egy csomó magyar család is szegénységben él. Persze a legtöbben, akik korlátozott erőforrásokra hivatkozva akarnak kirekeszteni másokat, valójában jómódban és szabadságban élnek, és el se tudják képzelni azokat a körülményeket, amelyekből például a menekültek érkeznek (erre egy példa: https://mmreflexiok.blogspot.com/2020/11/udvozoljuk-csecsenfoldon.html). Egy részük persze akkor sem változtat a véleményén, ha szívszorító dokukat mutatunk nekik az afrikai vagy csecsenföldi állapotokról, mivel értékesebbnek tekinti saját honfitársait, mint a bárhonnan máshonnan érkezőket (erről a logikáról ld. itt: https://mmreflexiok.blogspot.com/2019/08/bolsonaro-az-esoerdok-es-homofobia.html).

Az orbáni populizmus iróniája természetesen az, hogy miközben a korlátozott erőforrások ürügyén szít gyűlöletet a migránsok és a romák ellen, saját maga járul hozzá ahhoz, hogy ezek az erőforrások még szűkösebbek legyenek. A kötelességszegési eljárások miatt már most kevesebb uniós pénzt kap Magyarország, mint korábban, az Orbán-kormány mégis mintha folyamatosan húzgálná az EU bajuszát. Pedig nem kizárt, hogy az EU egy ponton megelégeli a húzgálást és harapni fog; a Der Spiegel olvasóinak 92%-a szerint Magyarországot, ha követi a jelenlegi kurzust, ki kellene zárni az Unióból (https://hvg.hu/itthon/20260226_spiegel-orban-valasztat-magyarorszag-eu-tagsag). Noha ebben az esetben sem válna olyan elszigeteltté, mint a regénybeli Izland, nyilván mind az árak, mind a kommunikáció megsínylené a dolgot. A magyar társadalom már most nem áll messze attól, mint amit Sigríður Hagalín Björnsdóttir regénye felvázol; nem akarok belegondolni, milyen társadalmi összeomlás várható, ha ténylegesen korlátozott erőforrások állnak majd a rendelkezésére.