A homoszexualitás spanyolországi történetét taglaló könyvben
számomra a legérdekesebb az a rész volt, ami a Franco halálát követő időszakról
szólt. Látványos párhuzamokat láttam azzal, ami Magyarországon történt a 90-es
évek elején. A diktatúra során nemcsak az LMBTQ emberek, hanem általában a
szexualitás és a hagyományos nemi szerepektől való eltérés tabutéma volt
mindkét országban. A rendszerváltás után viszont hirtelen átestek a ló
túloldalára: a csapból is a szex folyt, megjelentek a szexuális témákon
csámcsogó pletykalapok és talkshow-k, hirtelen az összes filmet elárasztotta az
„egészséges erotika”. Az LMBTQ emberek is ebben a kontextusban jelentek meg:
leggyakrabban a travesztiket ábrázolták mint a nemi határátlépések legextrémebb
és leglátványosabb esetét, és ha meg is jelentek a melegek és a leszbikusok,
leginkább a szexualitásra redukálva. Az interjúkötetekben és dokukban nem az
LMBTQ emberek saját szemszögét láttuk, hanem a jóindulatú vagy szenzációhajhász
heteró alkotóét, aki izgalmas egzotikumként vagy sajnálatra méltó kisebbségként
ábrázolta interjúalanyait, burkoltan vagy akár nyíltan megkérdőjelezve azt az
állításukat, hogy ők boldogok. Mindeközben a ciszheterók, akik addig alig hallottak
az övékétől eltérő szexuális és/vagy nemi identitásokról, az egészet úgy élték
meg, hogy hirtelen „elszaporodtak” az LMBTQ emberek, ez pedig a homofóbia
erősödéséhez és a „hagyományos családi értékek” propagálásához vezetett.
Elgondolkoztam, vajon várható-e hasonló jelenség most,
amikor az új vezetés vélhetően visszavonja majd az Orbán-kormány homofób
intézkedéseit, legalább azokat, amelyek a láthatóságot korlátozták. Vannak
ugyanis hasonlóságok, ugyanakkor jelentős különbségek is a 70-es évek Spanyolországához
és a 90-es évek Magyarországához képest. Nem feltétlenül olyan szempontból,
hogy az Orbán-rezsim mindenben engedékenyebb lett volna, sőt, a 80-as években
bizonyos szempontokból jobban érezhették magukat a magyar LMBTQ emberek, mint a
2010-es években, hiszen nem volt velük szemben nyílt gyűlöletkeltés, nem tűrt
és támogatott a kormány szélsőjobboldali csoportosulásokat, és kétlem, hogy
például az „Egymásra nézve” elkészülhetett volna állami támogatásból Orbán
alatt. Ugyanakkor az EU-tagság és a névleges demokrácia fenntartásának
kényszere ahhoz vezetett, hogy a civil szervezetek létezését az Orbán-rezsim nagyon
megnehezítette ugyan, de betiltani nem tudta. Ezek a szervezetek pedig folyamatosan
hallatták a hangjukat, és tettek arról, hogy az LMBTQ emberek a szélesebb
közönség számára is láthatóak legyenek. A puszta láthatóságuk egyébként nem is
volt a kormány ellenére, hiszen sokkal könnyebb ellenségképet kreálni egy olyan
csoportból, akik effektíve léteznek az országban (szemben pl. a zsidók nélküli
antiszemitizmusról Lengyelországban). Ugyanakkor nagyon nem mindegy, hogy egy
eddig láthatatlan csoport hirtelen reflektorfénybe kerül, vagy egy eddig is
látható csoporttal kapcsolatban változik meg a diskurzus. A bulvármédiának
önmagában a melegség már nem téma, az ezen való csámcsogás nem növeli meg a nézők/olvasók
számát. A média szintjén tehát valószínűleg nem várható az LMBTQ emberek olyan
szintű reflektorfénybe kerülése, mint a 90-es években.
Abban azonban nem vagyok biztos, hogy az átlagember másképp
érzékeli majd az LMBTQ jogok hirtelen felvirágzását (már ha megtörténik, de
talán van okunk reménykedni ebben). Az Orbán-rendszer ellenséges közegében
valószínűleg sokan választották a rejtőzködést a közvetlen környezetük előtt,
nem is szólva arról a több ezer LMBTQ emberről, aki külföldre menekült. Most
viszont könnyen lehet, hogy az új remény sokakat előbújásra ösztönöz majd, és
azok a ciszheterók, akik „ugyan már, amiatt az öt darab magyar transz miatt
ijesztgetnek minket?” érvvel csak a vállát vonogatta a FIDESZ
gyűlöletkeltésére, most szembesülhet vele, hogy a magyar transzok ötnél jóval
többen vannak. Így tehát, hiába nem uszít ellenünk a kormány, nem kizárt, hogy
a homo- és transzfóbia éppúgy erősödni fog, mint a korábbi elnyomó rendszerek
bukása után.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése