A választások estéjén a győzelmet ünneplő stáb lassan feloszlik, a riporternő is hazavonszolja totálisan elázott férjét. A kampánymenedzser odaszól az operatőrnek: „Gyere, Józsi, menjünk haza!” Az operatőr kissé megrökönyödik, majd gyorsan rávágja: „Mármint én hozzám haza, te meg hozzád haza.” És ezen a ponton egy rövid, de fantasztikus jelenet következik, amelyben a két zseniális színész, Elek Ferenc és Bezerédi Zoltán minden szava vagy mozdulata után elbizonytalanodik, nem értelmezhetik-e ezt mások esetleg homoerotikus vonzalom kifejeződésének. Ez annyira stresszeli őket, hogy alig sikerül lemászniuk a színről.
Egy George Mosse nevű történész megállapította, hogy a 19. század előtt a nyugati kultúra sokkal kevésbé korlátozta a férfiak egymás közötti érzelemkifejezését. A középkorban senki se akadt ki, ha több lovag osztozott egy ágyon, Goethe és kortársai pedig szenvedélyes leveleket írtak hímnemű barátaiknak. Amikor azonban a 19. század közepén (részben a magyar Kertbeny Károly hatására) megjelent a közbeszédben „a homoszexuális” mint figura, az emberek elkezdtek szexuális tevékenységet belelátni az addig barátságként felfogott kapcsolatokba – és elkezdtek nagyon ügyelni arra, nehogy az ő barátságaikba bárki ilyesmit lásson bele. Ugyanez a folyamat játszódik le kicsiben Pintér Béla darabjában, hiszen a leszbikus kapcsolat felszínre kerülése döbbenti rá a két férfit, hogy létezik homoszexualitás és ezt a bélyeget akár ők is megkaphatják, ha nem vigyáznak.
Az tehát, hogy kultúránkban a férfiszerep összekapcsolódik az érzelmek elfojtásával (különösen más férfiak felé), a homofóbia hatása. Ez az összekapcsolódás pszichés betegségekhez, gyomorfekélyhez, párkapcsolati problémákhoz és elmagányosodáshoz vezethet. A homofóbia tehát nemcsak az LMBTQ emberekre, hanem a ciszheterókra is káros hatással van. Talán legegyszerűbb volna megszabadulni tőle.
(Ezt így a homofóbia-ellenes világnap alkalmából.)
2016. május 17., kedd
2016. május 5., csütörtök
Édouard Louis: Leszámolás Eddyvel
***SPOILER***
Édouard (korábban Eddy) a gyerekkorában melegsége miatt elszenvedett kirekesztést és bántalmazást egyértelműen falusi környezete számlájára írja. A könyv minden lapjáról sugárzik a falusiak megvetése, olyan mértékig, hogy időnként még saját magának is ellentmond (pl. a könyv elején egyszer kifejti, hogy a falusiak, köztük ő is, sose mostak fogat, később viszont több nap leírása kezdődik úgy, hogy „felkeltem, fogat mostam”). Noha egyes pontokon úgy tűnik, mintha felismerné a társadalmi körülmények korlátozó hatását (pl. amikor arról beszél, hogy a fiatalság mint a szórakozás és élet élvezetének időszaka nem alkalmazható azokra, akik középiskola után hosszú, fárasztó műszakokban fizikai munkát végeznek), azért többnyire az a benyomásunk, hogy élhetnének ezek civilizáltabban is (pl. mosakodhatnának vagy beüvegezhetnék az ablakot), csak nem akarnak. Olyan szinten azonosítja a bunkóságot a vidékiséggel, hogy mikor a városba kerülve „civilizáltabb” fiatalokkal találkozik, arra a következtetésre jut, hogy ő valójában nem egy heteró közegbe született meleg, hanem egy paraszti testbe született polgár.
Persze egy önéletrajzi regény mindig elfogult, különösen, ha terápiás célzattal írják, ami láthatóan Édouard célja volt. Ráadásul ez az ábrázolás szépen passzol a francia filmművészet azon irányzatához, amely a munkásosztályt valamiféle egzotikus borzalomnak kezeli (a méltán elfeledett Hidegzuhany című filmnek pl. egész nemlétező cselekménye ekörül forog). Egy irodalmi alkotáson nincs is jogunk számonkérni a szociológiailag pontos társadalomelemzést. De azért mégis problémásnak érzem ezt a fekete-fehér ábrázolást. Egyrészt a hasonló filmekkel egyetemben automatikusan feltételezi, hogy a néző/olvasó középosztálybeli és onnan is származik; többször elgondolkoztam, hogy ha maga Eddy olvasna ilyesmit másnak a tollából, milyen érzéseket keltene benne. Másrészt az ilyen regények erősítik azt az elképzelést, hogy a homofóbia a (primitív) vidékre jellemző, és nem kell tartani tőle a (felvilágosult) nagyvárosban. LMBTQ fiatalok tömegei hagyják el otthonukat ennek a mítosznak a hatására, hogy aztán kellően lesokkolja őket az a tény, hogy bizony van homofóbia a városban is. Sőt a fővárosban, sőt a nyugati nagyvárosokban is; nyilván vannak különbségek (pl. a szubkultúra megléte és mérete), de Eddyéhez hasonló iskolai zaklatás előfordul Budapesten és Torontóban ugyanúgy, és az áldozatnak sovány vigasz, ha ő statisztikailag kisebbség. (Ez olyan, mint a HIV-fertőzés: igaz, hogy bizonyos szexuális gyakorlatoknál kisebb a megfertőződés százalékos esélye, de annak, aki mégis elkapja, 100%.) Ugyanakkor sok olyan falusi családot láttam (igen, Magyarországon is), akik teljesen elfogadják LMBTQ családtagjukat. Csak róluk nem írnak regényeket, mert nem illenének bele sem a „sokkoljuk az olvasót” irányzatba, sem abba az elvárt modellbe, amely a vidéket alacsonyabbrendűnek tekinti a városhoz képest.
Édouard (korábban Eddy) a gyerekkorában melegsége miatt elszenvedett kirekesztést és bántalmazást egyértelműen falusi környezete számlájára írja. A könyv minden lapjáról sugárzik a falusiak megvetése, olyan mértékig, hogy időnként még saját magának is ellentmond (pl. a könyv elején egyszer kifejti, hogy a falusiak, köztük ő is, sose mostak fogat, később viszont több nap leírása kezdődik úgy, hogy „felkeltem, fogat mostam”). Noha egyes pontokon úgy tűnik, mintha felismerné a társadalmi körülmények korlátozó hatását (pl. amikor arról beszél, hogy a fiatalság mint a szórakozás és élet élvezetének időszaka nem alkalmazható azokra, akik középiskola után hosszú, fárasztó műszakokban fizikai munkát végeznek), azért többnyire az a benyomásunk, hogy élhetnének ezek civilizáltabban is (pl. mosakodhatnának vagy beüvegezhetnék az ablakot), csak nem akarnak. Olyan szinten azonosítja a bunkóságot a vidékiséggel, hogy mikor a városba kerülve „civilizáltabb” fiatalokkal találkozik, arra a következtetésre jut, hogy ő valójában nem egy heteró közegbe született meleg, hanem egy paraszti testbe született polgár.
Persze egy önéletrajzi regény mindig elfogult, különösen, ha terápiás célzattal írják, ami láthatóan Édouard célja volt. Ráadásul ez az ábrázolás szépen passzol a francia filmművészet azon irányzatához, amely a munkásosztályt valamiféle egzotikus borzalomnak kezeli (a méltán elfeledett Hidegzuhany című filmnek pl. egész nemlétező cselekménye ekörül forog). Egy irodalmi alkotáson nincs is jogunk számonkérni a szociológiailag pontos társadalomelemzést. De azért mégis problémásnak érzem ezt a fekete-fehér ábrázolást. Egyrészt a hasonló filmekkel egyetemben automatikusan feltételezi, hogy a néző/olvasó középosztálybeli és onnan is származik; többször elgondolkoztam, hogy ha maga Eddy olvasna ilyesmit másnak a tollából, milyen érzéseket keltene benne. Másrészt az ilyen regények erősítik azt az elképzelést, hogy a homofóbia a (primitív) vidékre jellemző, és nem kell tartani tőle a (felvilágosult) nagyvárosban. LMBTQ fiatalok tömegei hagyják el otthonukat ennek a mítosznak a hatására, hogy aztán kellően lesokkolja őket az a tény, hogy bizony van homofóbia a városban is. Sőt a fővárosban, sőt a nyugati nagyvárosokban is; nyilván vannak különbségek (pl. a szubkultúra megléte és mérete), de Eddyéhez hasonló iskolai zaklatás előfordul Budapesten és Torontóban ugyanúgy, és az áldozatnak sovány vigasz, ha ő statisztikailag kisebbség. (Ez olyan, mint a HIV-fertőzés: igaz, hogy bizonyos szexuális gyakorlatoknál kisebb a megfertőződés százalékos esélye, de annak, aki mégis elkapja, 100%.) Ugyanakkor sok olyan falusi családot láttam (igen, Magyarországon is), akik teljesen elfogadják LMBTQ családtagjukat. Csak róluk nem írnak regényeket, mert nem illenének bele sem a „sokkoljuk az olvasót” irányzatba, sem abba az elvárt modellbe, amely a vidéket alacsonyabbrendűnek tekinti a városhoz képest.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)