Esti mese az összes lázadó transz lányról

 

Eléggé borítékolható volt, hogy az Esti mesék lázadó lányoknak c. könyv is fólia alá fog kerülni. Hiszen a mai magyar kormány semmit sem akar kevésbé, mint olyan lányokat, akik lázadnak a hagyományos nemi szerepek vagy ne adj' isten a rendszer ellen. De a konkrét indok az volt, hogy a kötetben szerepel egy történet egy transz kislányról. Az orosz kiadásból ezt egyszerűen kihagyták (viszont így fólia nélkül árulható a könyv), a magyar esetben viszont jó ürügy volt arra, hogy az egész könyvet megbélyegezzék és így biztosítsák, hogy a következő generáció lányai szervilisen alávessék magukat a nemi szerepeknek és a kiteljesedést abban éljék meg, hogy minél több gyereket szülnek, miközben ezek oktatását és egészségügyi ellátását sem ők, sem az állam nem tudja biztosítani.

A könyv betiltásával kapcsolatos online vitákban azonban a könyvet amúgy pártolók között is elhangzottak olyan vélemények, hogy a transz témát mégse kellett volna belevenni, hiszen az tök ellentmondásos, gondoljunk csak bele ilyen kérdésekbe, mint a versenysport meg a pubertásblokkolók. Amiben ugye az az érdekes, hogy a könyvbéli mese főszereplője természetesen nem versenysportoló, és pubertásblokkolókat sem szed; tranzíciója kizárólag szociális szinten zajlik, vagyis megkéri környezetét, hogy mostantól lányként kezeljék. Ez pont egy jó illusztráció lenne arra, hogy a jobboldal által keltett morális pánikkal szemben a gyerekek tranzíciója egyáltalán nem feltétlenül jár bármiféle orvosi beavatkozással. Csakhogy ahogyan a kisebbség közszférában megjelenő tagjaitól hajlamosak vagyunk elvárni, hogy a kisebbség általunk fontosnak tartott értékeit és jellemzőit mind maradéktalanul megjelenítsék (erről itt írtam: https://mmreflexiok.blogspot.com/2020/07/ame-panzh-roma-reprezentacio.html), ugyanígy a kisebbséggel kapcsolatos bármely résztémáról automatikusan az emberek eszébe jut minden olyan kérdés, ami a kisebbséget illetően megjelenik a közbeszédben. Feminista élő könyvként sokszor szembesültem azzal, hogy miközben a nők elleni erőszak rendszerszintű voltát magyarázom, az olvasó közbeszól: jó-jó, de mégiscsak túlzás, hogy egy férfit szexistának bélyegezzenek, ha előreenged egy nőt az ajtóban. Az antropológia szakdolgozatomat a leszbikusok nemi önkifejezéséről írtam, ehhez képest az államvizsgán azt a kérdést kaptam, hogy hasonlítsam össze az ókori görög homoszexualitást a modernnel; nem tudok róla, hogy Szapphó Martens-bakancsban és szivárványos kitűzővel rohangált volna, de hát ha homoszexualitás, akkor a témához tartozik. Nyilván nem kizárt persze, hogy a vizsgabizottságnak nem jutott eszébe jobb kérdés, ahogy lehet, hogy olvasóim vagy a transz témában kommentelők is valójában csak kerestek valamit, amivel megindokolhatják alapvetően előítéletes hozzászólásukat. Akinek ciki beismerni, hogy vagy erőszakpárti, vagy az erőszak témájában egyetért egy feministával, gyorsan előkeres egy kellően ellentmondásos témát, amivel démonizálhatja őket. Nyilván rendszerszinten kapcsolódik egymáshoz a nők elleni erőszak és a hétköznapi szexizmusok, ahogy a szociális tranzíció és a pubertásblokkolók kérdése is, de tudnunk kéne külön-külön is kezelni őket anélkül, hogy az egyik téma tárgyalásánál folyamatosan beúszna a másik és elterelné a vitát. A fekete-fehér gondolkodás azért is probléma, mert adott ügyekben támogatókat veszíthetünk el, ha kizárólag totalitásában vagyunk hajlandók egy témát kezelni; egyes transzneműek szerint a drag queenek a közösségük részei, mások elutasítják őket, és mindkét oldal szemében általában véve is transzfób vagy, ha a másik oldallal értesz egyet. Másrészt pont a többségi gondolkodás (a mese esetében a ciszszexizmus) egyik megjelenési formája, hogy a transzok emlegetésekor rögtön előkerül az összes velük kapcsolatos ellentmondásos téma, miközben mondjuk a Csipkerózsikán senki sem kéri számon, hogy miért nem foglalkozik mondjuk a fogamzásgátlással vagy a menstruációs egészséggel (pedig érdekes kérdés, hogy a száz év álom alatt menstruált-e és ha igen, hogy oldotta meg...). A ciszszexizmus (és ide behelyettesíthető persze az ableizmus, a heteroszexizmus meg egy csomó más gondolkodási séma) lebontásában fontos lépés lenne, hogy ne egy masszának tekintsük a kisebbséget, és ne csak tagjait legyünk képesek külön-külön kezelni, hanem a vele kapcsolatos diskurzusokat is.

A Facebook polarizálta a társadalmat?

 https://qubit.hu/2023/08/07/ugy-tunik-hogy-a-facebook-helyrehozhatatlan-tarsadalmi-karokat-okozott?fbclid=IwAR24g3zTDLGVC36GBwDQGnN8eGhb4zzXR2FJL6mfNuGiLYXM2cpRYC8Pa70

Ez a Qbit-cikk elég sötét képet fest a közösségi médiáról (meglepő módon a Facebookra koncentrálva, noha más közösségi oldalakkal kapcsolatban is merült fel bőven kritika: az Instagramot az irreális szépségideálok nyomatása és az ennek következtében kialakuló testképzavarok miatt támadják, a Snapchatet meg azért, mert az eltűnő üzenetek sokkal alkalmasabbá teszik a cyberbullyingra, mint a többi médiumot). Természetesen én is kritikusan viszonyulok az algoritmusokhoz, az álhírekhez és azokhoz az esetekhez, amikor Zuckerbergék anyagi haszon reményében gyakorlatilag kísérleteztek a felhasználókon. Ugyanakkor fenntartásokkal kezelném azt a bekezdést, amely szerint a Facebook volt az oka a társadalom polarizálódásának (a kutatások az amerikai társadalomról szólnak, de a magyarról is lenne mit mondani amúgy).

A cikk azt állítja, hogy régen a véleménykülönbségek nem vontak végérvényesen falat emberek közé, mert azok ismerték egymást személyesen, nemcsak egy-egy név és profilkép voltak egymás számára. Ez a megállapítás mintha elfelejtené, hogy ma is vagyunk sokan, akik személyesen ismerjük egymást, és ekkor már kevésbé könnyen utasítjuk el a másikat. Amikor valakit egy-egy közösségi médián megjelent posztja alapján megítélünk, az ugyanaz az előítéletes működés, mint amikor a szexuális irányultsága vagy bőrszíne miatt nem akarunk vele közelebbi kapcsolatba kerülni. Nem vagyok biztos benne, hogy az átlagembernek ma kevesebb személyes ismerőse van, mint régen, inkább csak hozzáadódtak ehhez a gyakran felszínesebb, egy-egy érdeklődés mentén kialakult online ismeretségek.

A másik feltételezés, ami nem állja meg a helyét, hogy régen és/vagy a személyes kapcsolatokban sokkal több oldaláról ismertük/ismerjük a másikat. Régen is bőven jártak az emberek olyan közösségekbe, amelyeket egyetlen közös vonás tartott össze (fényképszakkör, kosárcsapat, bibliakör); egyáltalán nem automatikus, hogy ilyenkor szóba kerülnek más témák is. A felhozott példában, ha Sanyi és Kornél együtt jár Fradi-meccsre, simán lehet, hogy nem is ismerik egymás pártpolitikai elköteleződését,mert a meccsen/szurkolói közösségben ez nem derül ki; nekem volt olyan tanítványom, akivel kapcsolatban egy ponton kiderült, hogy kevésbé rasszista, mint fradista haverjai, és azok rögtön megszakították vele az évtizedes barátságot - minden közösségi média nélkül. Szerintem annyi változott, hogy a Facebookon az ismerőseink minden aktivitását látjuk (kivéve, ha ők maguk nagyon ügyelnek rá, hogy ne így legyen), ezért olyan oldalukról is megismerjük őket, amit másképp nem feltétlenül láttunk volna. Tehát szerintem nem az emberi természetet változtatta meg a Facebook, csak hozzásegített minket, hogy jobban megismerjük egymást. Az, hogy ezzel a mélyebb megismeréssel mit kezdünk - hogy megtanuljuk elfogadni a tőlünk eltérő véleményeket is, vagy egyre több embert utasítunk el különböző okok miatt - már rajtunk múlik.