2013. március 26., kedd

A manipulátor

***SPOILER***
A megüresedett alelnöki posztra egy női szenátort jelölnek, Laine Hansont. Ellenségei persze azonnal támadásba lendülnek, különösen Shelly Runyon (aki megtévesztő neve ellenére pasi): elterjesztik, hogy a szenátorasszony főiskolás korában orgiákon vett részt. A vádak amúgy hamisak, de a meghallgatások során Laine nem cáfolja őket, csak azt ismételgeti, hogy méltóságán alulinak tartja ezzel a témával foglalkozni. Mint a film végén az elnöknek kifejti: azért nem védekezett, mert magát a hozzáállást érezte felháborítónak, hogy amit egy férfi jelöltnek senki se rótt volna föl, azért egy nőt meghurcolnak.

Laine Hansont tehát akár feminista hősnek is tekinthetnénk (különösen, hogy az abortusz-témában is a feminista álláspontot képviseli), aki a női emancipáció ügyét győzelemre viszi. Mégsem jó érzéssel álltam föl a film végén a képernyő elől. Ugyanis hiába gondolkodik feminista módon a szenátorasszony, ezt egyetlen ponton sem fejti ki a nagy nyilvánosság előtt. Ahogy a valóságban is születnek a nők helyzetét megkönnyítő törvények (pl. régebben a GYES-sel kapcsolatban), de senki nem mondta ki, hogy ezek a nőkért történnek. Így az a paradox helyzet alakul ki, hogy noha egyre több törvény védi a nők (vagy akár a melegek, transzneműek stb.) érdekeit, nem kerül bele a közbeszédbe az, hogy a nők/melegek/transzneműek érdekeit védeni kell. A feminizmus továbbra is szitokszó marad. Pedig amíg kínosan ügyelünk rá, nehogy az egyenjogúság retorikája jelenjen meg valamely törvények kapcsán, nem fogunk tudni elérni olyan törvényi változásokat (pl. az abortusszal kapcsolatban), amelyek megkívánják ennek az elvnek a nyílt kimondását.

Nem mellesleg, míg a film eredeti címe (The Contender) magára Laine-re utal, a magyar fordítás (A manipulátor) Shellyt teszi meg címszereplővé, azt sugallva, hogy a film mondanivalója nem egy nő küzdelme a hátrányos megkülönböztetés ellen, hanem egy gonosz manipulátor aljas manőverezése. Az amerikai DVD borítóját nem ismerem, a magyarén az elnököt játszó Jeff Bridges látható. A magyar kiadó tehát ügyelt rá, hogy még annyi feminizmussal se szembesüljön a potenciális néző, amennyit az amerikai változat még megenged magának.

Parc Güell

Amikor először jártam a Güell Parkban az akkori kedvesemmel, egy félreeső kis kilátóponton két padot találtunk, rajtuk hatalmas macskák feküdtek. Akkorák voltak, hogy egyikük mellett épphogy elfért egy sovány, idős néni. Gondoltam, ha a macska a néni mellett ül, biztos szelíd, és odamentem megsimogatni, a néni azonban figyelmeztetett: ez a cica nem szereti, ha hozzányúlnak, simogassam inkább a másikat. Elmesélte azt is, hogy évek óta mindennap napnyugta környékén felsétál a parkba, hogy megetesse a macskákat és a parkból nézze a naplementét. Számomra ez a kis epizód volt barcelonai tartózkodásom legemlékezetesebb, legmegindítóbb pontja.

Mindez 2004-ben történt. Mikor most, már új szerelmemmel, visszatértem a Güell Parkba (nem véletlenül napnyugta előtt), a pihenőhelyen a néni helyett egy mutatványost találtunk, aki úgy tett, mintha le lenne vágva a feje. Ezek után meg se lepődtem, hogy a macskák nem mutatkoztak. Csak ahogy továbbmentünk, tudatosult bennem: előző látogatásom 9 éve volt, azóta talán már a néni és az óriásmacskák sem élnek. Mélységes fájdalommal töltött el a régi idill elmúlása, és szerelmem vállán zokogtam.

Amikor továbbmentünk, a park kerítésének túloldalán egy átlagnál kisebb, de felnőtt cirmos macskát pillantottam meg. Odasiettem hozzá, ő meg átbújt a kerítésen és lelkes nyávogással jött dörgölődzni. Egy arra járó néni bocsánatot kért a macskától, hogy nincs nála kaja, de az tovább folytatta a hízelgést. Megkérdeztem a nénit a park macskáiról. Kiderült: pár éve nagyon elszaporodtak, ezért sterilizálták őket, sok közülük el is vándorolt. De vannak még, akik etetik őket, egy általa ismert német néni például hatalmas szatyrokban hozza a cicáknak a kaját.

Ahogy jöttünk le a parkból (és egy másik cirmoska is odajött simogatást lejmolni), újraértékeltem a múlandósággal kapcsolatos gondolatamat. Hiszen tulajdonképpen megismétlődött a 9 évvel ezelőtti élmény, igaz, más macskákkal, más nénivel és más párral. Most már nem azt éreztem, hogy minden elmúlik, hanem hogy minden újrakezdhető, újrateremthető; ha kellően türelmesek vagyunk, mindig szembejön egy újabb esély.

2013. március 8., péntek

Iris Murdoch: The Red and the Green

1916. Forradalom készül Írországban. Azok, akik benne vannak a szervezkedésben, tudják a teljes haditervet, tudják, hogy pár napon belül harcolniuk kell. Akik meg nem, azok élik tovább a szokásos életüket és lefoglalja őket a szerelem, a pia vagy éppen az emlékirataik írása.

Az utóbbi időben itt is egyre gyakoribbak és egyre erőszakosabbak a rendszerellenes tüntetések. Én meg minden ilyen hírnél attól rettegek, hogy egy új 56 van készülőben. 56-tal önmagában semmi bajom nincs, leszámítva az erőszakot meg azt a mellékes apróságot, hogy leverték. Nagyon nem szívesen látnék ma egy fegyveres forradalmat Budapesten, főleg, hogy azóta a fegyverek is fejlődtek némiképp. Nyilván tudom, melyik oldalra állnék, ha egyértelműen állnom kéne valamelyikre. De nem tudom elképzelni, hogy erőszakot gyakoroljak, még önvédelemből sem. Az, ahogy a rendszerváltás lezajlott 89-ben, nekem tökéletesen megfelelő módszer.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a FIDESZ-ellenes tüntetések eddig mindig békések voltak, az erőszakot mindig a rendőrök, a biztonságiak vagy a jobboldali ellentüntetők kezdeményezték. De hát valahogy így történt 56-ban is. És nem vagyok biztos benne, hogy a vezetésben (mind a kormány, mind az ellenzék oldalán) mindenki belátja, hogy az erőszak mindig romboló, és a változásokat békés úton kellene véghezvinni.