Juan Almeida: Ocho Islas

 Juan a dal előtt elmondta, hogy eredetileg Siete Islas (hét sziget) volt a címe, a Kanári-szigetek hét tagjára célozva. Ám pont amikor stúdióba vonultak volna fölvenni, a Kanári-szigetek önkormányzata úgy döntött, hogy a picike, 721 lakosú La Graciosát is teljes jogú szigetnek ismeri el. Juan gyorsan átírta a dalt, belenyomott egy versszakot La Graciosáról, így lett Ocho Islas (nyolc sziget) a végleges változat.

Ez a vicces sztori nekem szép példája egy olyan fajta lokálpatriotizmusnak, ami nem ragad meg a múltban, hanem képes rugalmasan alkalmazkodni. Tenerifén élve sokakkal találkozom, akik büszkék a szigetekre, annak tájaira, növény- és állatvilágára, kultúrájára. Persze tudjuk, ezek egyben turistalátványosságok is, amiket sok helyen azért hangsúlyoznak, hogy az egzotikummal odacsábítsák a látogatókat. Ezek a lokálpatrióták azonban nem az idegenforgalomban dolgoznak: helyi civil szervezetekben önkéntesként védik az őshonos növényeket, helybéli lakosoknak adnak ki verseskötetet a szigetekről vagy szerveznek városismereti, köztük nőtörténeti sétákat. Mert igen, itt a hagyományok tisztelete és a feminizmus is együtt járhat. Juan egy másik dalának egyik sorát idézve: baloldalit és jobboldalit az köti össze, hogy mindkettő szereti a hazáját.

Magyarországról jőve nekem ez szokatlan, hiszen ott a nemzeti kultúrát és a hagyományokat szinte teljesen kisajátította a jobboldal. Aki baloldali, az kozmopolita, sőt akár idegenszívű, és ha bármi olyat mond vagy tesz, ami patriotizmusra utalna (mint amikor Karigeri bejelentette, hogy végigjárja a Kék Túrát), rögtön kapja a támadásokat. A nemzeti jelképek olyannyira összekapcsolódnak a jobboldalisággal, hogy mikor annó Izlandra mentünk egy konferenciára, megkérték a résztvevőket, hogy mindenki vigye el az országa zászlaját - és mi képtelenek voltunk bemenni egy boltba magyar zászlót venni. Végül ott a helyszínen tákoltunk össze egyet, mikor kiderült: a cél az, hogy a reykjavíki pride-on megmutassuk, milyen sok országból jöttünk. De kirekesztettként nekünk rossz érzéseink kapcsolódtak minden magyar nemzeti jelképhez. Itt most, ezen a távoli szigeten tanulom, hogy lehet lokálpatriótának lenni úgy, hogy az nem a gyűlöletről, hanem a szeretetről szól, nem elválaszt, hanem összeköt.

A medveprobléma és a vaddisznóprobléma

 

A Medveprobléma egy rövid, de lebilincselő dokumentumfilm (megnézhető itt: https://www.youtube.com/watch?v=kUdvgsgwvDY&ab_channel=TheNewYorker), amelyet a kanadai Churchill városában forgattak. Ez az északi kisváros a jegesmedvék éves vándorlásának útvonalába esik, ezért lakosai hozzászoktak ahhoz, hogy időről időre nagy fehér ragadozók sétálnak végig az utcán. Általában a békés egymás mellett élés jellemző kapcsolatukra, de előfordul, hogy néhány macin úrrá lesz a kíváncsiság és túlságosan belekutakodik az emberek életébe, pl. közelebbről megvizsgálja házaikat (kívülről). Az ilyen problémás macikat az állatvédők kénytelenek elkábítani és helikopterrel elszállítani utuk következő állomására - kb. ahogy állatszerető ember átviszi a csigát/görög teknőst/sünit az úton, hogy el ne üsse valami.

Budapesten legalább évente történik olyasmi, hogy vaddisznó jelenik meg a város valamely belső területén. Ilyenkor kitör a pánik, és bár ezek a malacok általában közterületen fordulnak elő és semmilyen fizikai kárt nem okoznak, gyorsan lelövik őket. A tavaly nyári eset közfelháborodást keltett és rendőrségi nyomozás indult, de láthatóan ez nem tartotta vissza azokat, akik idén meg a margitszigeti vaddisznó életének vetettek véget.

Több jelentős különbség is fennáll a jegesmedve és a vaddisznó, valamint Budapest és Churchill között. Ezek közül most azt emelném ki, hogy a vaddisznó jellemzően nem veszélyes emberre, ha nem érzi fenyegetve magát vagy a kicsinyeit. Ezzel szemben a jegesmedve ténylegesen ragadozó, aki akár táplálkozási célból is hajlandó embert ölni. Mint a képen látható, Churchill lakói (és az odalátogatók, akiknek ez egyfajta fotószafári) mégse pánikolnak be a láttán. Nyilván nem lövik le, ha védett állat, de fejvesztve menekülést se láthatunk. Egyszerűen a helyiek képben vannak azt illetően, hogy mikor veszélyes a medve és mikor nem, és elfogadták azt, hogy az ember nem rendelkezik előjogokkal területek felett, és teret kell adnia más élőlényeknek, akikkel osztozik rajta. Magyarországon ez a gondolkodás mintha nem lenne jellemző - erről tanúskodnak a megölt vaddisznók, a lekaszált méhlegelő és még sok más eset. Pedig a környezet védelméhez nem elegendő a kisebb energiafogyasztás vagy az elektromos autó. Magát a gondolkodásmódot kell megváltoztatni (erről itt írtam régebben: https://mmreflexiok.blogspot.com/2019/08/bolsonaro-az-esoerdok-es-homofobia.html), és a vadállatokat nem kiirtandó veszélyként, hanem a természet hozzánk hasonló részeként tekinteni.