2019. február 27., szerda

Good hair

A fekete nők is a fehér szépségideálok világában élnek, ezért aztán mindent elkövetnek, hogy ezekre hasonlítsanak. A göndör afrikai hajból azonban nehéz megcsinálni a sima európai hajra kitalált frizurákat, ezért beavatkozás szükséges. A hajvasaló itt már nem segít; spéci krémeket kennek a hajukra, amik kiegyenesítik azt, meg mellesleg tök szétmarják a fejbőrt, ugyanis mérgezőek. Mások a hajhosszabbítást választják. Ehhez leggyakrabban indiai nők haját használják, amit eredeti viselőik olykor fillérekért adnak el, máskor teljesen ingyen, vallási felajánlásként vágatnak le, és az is előfordul Indiában, hogy egy lány beül a moziba, és a film alatt hátulról levágják a haját. Az ilyen módon olcsón vagy ingyen beszerzett hajat általában kínai vagy más távol-keleti kereskedők adják el az amerikai fekete nőknek, természetesen horribilis áron.

A metszetszemlélet rámutat, hogy a többszörös kisebbségek tagjai egészen másfajta hátrányokat szenvednek, mint azok, akik csak egy szempontból térnek el a többségtől. Will Smith, a film narrátora – aki ugyebár szintén fekete, de pasi – őszinte döbbenettel szembesül azzal, milyen költséges és olykor egészségre káros hatásai vannak a társadalmi elvárásoknak a fekete nőkre. De az is kiderül a filmből, hogy az elnyomó viszonyok nem mindig egyértelműek. Oké, a sima haj ideálja a fehér társadalomból jön, de ők nyomják el a fekete nőket, vagy a kínai árusok, akik anyagilag profitálnak ebből és ezáltal aktívan részt vesznek az ideál reklámozásában? (A film egy vicces jelenetében Will Smith afrikai hajat próbál eladni a hajboltoknak, de mindenhol elHAJtják, hogy ugyan, erre nincs kereslet – mintha a keresletet nem a forgalmazók generálnák reklám stb. segítségével.) Esetleg mindkettő? És az indiai nők a kínai boltosok, az afro-amerikai nők vagy a fehér szépségideálok áldozatai? Ők vannak jobban elnyomva, vagy azok a nők, akik a hajukból készült hajpótlást megveszik?

Napjainkban divatossá vált a marxista feminizmus, amely hajlamos az elnyomást anyagi szempontból nézni. Ilyen megközelítésben a hajpótlásra csillagászati összegeket fizető afro-amerikai nők az elnyomó oldalon vannak, hiszen sokkal jobb az anyagi helyzetük, mint a hajukat eladó indiai társaiké. Ugyanakkor erős ideológiai elnyomás éri őket, hiszen folyamatosan azt az üzenetet kapják, hogy az ő eredeti hajuk nem lehet szép. És ennek persze van anyagi vonzata is, mert a hajhosszabbítás árát biztos jobb célra is fel tudnák használni, de még ha valaki történetesen simán meg is engedheti ezt magának, az is szenved a társadalmi elvárásoktól. Párhuzamként: mostanában sok olyan mű születik, amely a középosztálybeli fehér melegeket kizsákmányolóként állítja be, akik a béranyaság vagy a nyílt örökbefogadás intézményén keresztül a nehezebb sorsú, gyakran nem fehér nők elnyomásából húznak hasznot. Most anélkül, hogy a béranyaság és a nyílt örökbefogadás általános etikájába belemennénk, az ilyen elemzések elfelejtik azt, hogy egy jól szituált ember is tartozhat kisebbséghez. Az meg egyáltalán nem igaz, hogy a pénz minden esetben ellensúlyozni tudja a kisebbségi helyzetből származó hátrányokat: ismerek jómódú meleg srácot, akit megtámadtak az utcán, és akármennyi pénze van ma egy magyar azonos nemű párnak, nem tudja elérni, hogy kapcsolatukat a magyar állam házasságnak tekintse. Sőt, ismertem olyan meleg párt, akik éppen azért kényszerültek béranyát fogadni, mert évek óta hiába várakoztak örökbe fogadható gyerekre – vagyis azért választottak egy potenciálisan elnyomó gyakorlatot, mert ideológiai szintű elnyomás sújtotta őket. Amikor különböző kisebbségi csoportok egymáshoz való viszonyáról van szó, fontos, hogy árnyaltan lássuk az erőviszonyokat és ne feltételezzük, hogy a jobb anyagi helyzetben levő fél kevésbé kiszolgáltatott.

2019. február 16., szombat

Frida – Kálid Artúr, a család esze

Nem fogom itt részletezni, mi minden gáz a darabban, főleg, mert az első felvonás után elmenekültem, így félő, hogy még kihagynék valamit. Csak pár példa: Frida történetét ugyebár a (remélhetőleg) megszületendő fia (véletlenül sem lánya) szemszögéből látjuk: ezzel a darab egyrészt azt az üzenetet közvetíti, hogy a nők – még a híres festőnők is – legfontosabb jellemzője az anyaság, másrészt sikerült még egy feminista ikonról is olyan művet összehozni, amely egy férfi nézőpontját mutatja. Dieguitót (naná, hogy az apja nevét kapja, hiszen a patriarchátust kell erősíteni) két fura ősfigura segíti az útján: naná, hogy közülük a család szíve a nő (Papadimitriu Athina), a család esze pedig a férfi (Kálid Artúr).

Itt leszögezném, hogy semmi bajom Kálid Artúrral, sőt abszolút vallom, amit ő annó a SÖR (Shakespeare Összes Röviden) című produkcióban állított magáról, miszerint ő a legnagyobb magyar néger színész. (Az ő szájából ez a szóhasználat okés volt, pláne akkoriban.) Csak elkezdtem azon gondolkozni, vajon miért pont ők ketten Athinával játsszák Frida őseit? És sajnos az a kézenfekvő magyarázat jutott eszembe, hogy azért, mert a rendező koncepciója szerint két, a magyar átlagnál sötétebb bőrű színész jobban alkalmas a mesztic festőnő rokonainak megjelenítésére, mint problémátlanul magyarnak/fehérnek tekintett társaik. (Lehet persze, hogy nem ez volt a rendező koncepciója, de akkor legalább eszébe kellett volna jutnia, hogy választása így is értelmezhető, és ennek elkerülése érdekében a helyében megvariáltam volna a szereposztást.)

Vannak persze olyan darabok, amelyek kifejezetten a rasszizmust vagy az ahhoz kapcsolódó előítéleteket tematizálják, mint például az Otelló vagy a szintén az Átriumban játszott A félelem megeszi a lelket. Ezekben indokolt lehet, hogy a történet szerint vegyes faji hátterű szerelmespárok tagjait különböző bőrszínű színészek játsszák (sokkal inkább, mint hogy feketére mázolt arcú fehér színész nyomassa Otellót). Az viszont több okból is problémás, ha a színesbőrű színészekre csak ilyen szerepeket bíznak. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a drámairodalom jelentős része nem specifikálja a szereplők bőrszínét: a szereplők listájában nem nagyon látok olyat, hogy „Harpagon, fösvény, fehér” vagy „Orsino, herceg, fehér”. Csak azért gondoljuk ezeket a figurákat fehérnek, mert továbbra is az a fejünkben a default, ahogyan mindenkit heterónak tételezünk, aki nem hangoztatja fennen, hogy meleg. Amíg ezen a gondolkodásmódon nem lendülünk túl, a színesbőrű ember mindig is Más marad a szemünkben. (Ezt próbálják lerombolni azok a brit történelmi filmek és Shakespeare-adaptációk, amelyekben magától értetődően játszanak afrikai szereplők. Ehhez képest nálunk szegény Kálid Artúr még szinkronizálni is általában feketéket szokott.)

Felmerülhet az az érv, hogy Harpagon és Orsino a fantázia szüleményei, na de Julius Caesart vagy III. Richárdot ne játssza már fekete színész, hiszen ők történelmi személyek és legalábbis valószínűsíthető az etnikai hátterük. Viszont az is valószínűsíthető, hogy egyikük sem viselt öltönyt, márpedig a közelmúltban mindkettejük történetéről született olyan budapesti előadás, amelyben az előadók öltönyben vannak. Ha kinézünk a nézőből annyi kreativitást, hogy a színpadon álló Hegedűs D. Gézát vagy Alföldi Robit nem azonosítja a többszáz éve halott történelmi személyiséggel, akkor azon se szabadna problémáznia, ha egy színesbőrű színész jelenik meg a szerepükben. Igazából arra a szintre kellene eljutnunk, amikor a bőrszínt épp annyira nem vesszük észre, mint mondjuk a szemszínt (én pl. nem sok magyar színészről tudnám megmondani, milyen színű a szeme, akárhányszor is láttam őket színpadon vagy filmen). Ha a faji hovatartozást a szemszínhez hasonlóan lényegtelen variációnak tekintjük majd csak, akkor maximum a kifejezetten rasszizmusról szóló darabokban fog számítani a színész bőrszíne. Kivéve, hogy ilyen darabokat talán nem is játszanak majd többé, mert a közönség nem fogja érteni a témájukat.

2019. február 10., vasárnap

Mária kisasszony mosolya

***SPOILER***

Mária kisasszony Kolumbia hegyeiben lakik, egy kis kunyhóban, ahol nincs elektromos áram. Tévéje soha életében nem volt. Iskolába – epilepsziás rohamai miatt – csak pár hónapot járt, gyakorlatilag írástudatlan. A városba csak akkor jár be, amikor imádkozni megy a templomba. Abból él, hogy besegít a környező gazdáknak különböző mezőgazdasági munkákban, amelyekért vélhetően (bár ez nem mondódik ki) inkább terményekben, mint pénzben fizetik ki. De nem sokan vannak, akikkel jóban van, a környékbeliek sokan ferde szemmel néznek rá. Mária kisasszony ugyanis férfi testben él, de női ruhákat visel és női néven hívatja magát.

Mária kisasszony esete megkérdőjelez több olyan elméletet, amelyet a biológiai nemüktől eltérő társadalmi nemben élőkről szoktak hangoztatni. Kezdem rögtön a sajátommal. Gyakran szoktam hangoztatni, hogy egy adott identitás csak akkor elérhető emberek számára, ha látnak rá példát, máskülönben el sem tudják képzelni. Ezt továbbra is igaznak tartom az identitásra vonatkoztatva: Mária kisasszony nem ismeri a „transznemű” szót (legalábbis a film idején nem ismerte, azóta ugyanis a kolumbiai LMBT közösség sztárja lett), tehát nyilván nem fogja magára használni. Úgy tűnik azonban, hogy a másik nemmel való azonosulása minták nélkül is lehetséges. A film utáni beszélgetés során direkt megkérdeztem a rendezőt: ezen a környéken élnek-e olyan őslakos törzsek, amelyek kettőnél több nemet ismernek (hiszen ez a jelenség nemcsak az észak-amerikai indiánoknál, hanem latin-amerikai testvéreiknél is megjelenik), de nem élnek, és nincsenek is benne a köztudatban. Úgy tűnik, Mária kisasszonynak elég volt annyi minta, hogy hogy néznek ki és viselkednek a nők; azt már önmagától meg tudta lépni, hogy elvonatkoztasson a biológiai nemétől és ezt a szerepet vegye magára. Lehet, hogy a kultúra kevésbé határozza meg a gondolkodásunkat, mint hittük, és azok, akik mélyen belül másnak érzik magukat, kulturális újítókként olyan lépéseket is megtesznek, amelyekre soha nem láttak példát maguk körül.

A másik elmélet, amit Mária kisasszony esete legalábbis problematizál, az az a megközelítés, amikor a transzneműséget a kapitalizmussal kapcsolják össze. Ezek a (rendszerint antikapitalista) kritikusok azt állítják, hogy a nem megváltoztatásának igényét a kapitalizmus szítja az emberekben, ugyanis ebből a klinikák, hormongyártók stb. profitot tudnak termelni. Tény, hogy a nemi helyreállító folyamat erősen üzleti alapúvá vált, de hát a kapitalizmusban mindenre rátelepszik az üzlet, a csecsemőgondozástól a természetjáráson át az alvásig (mégse szokott ágálni senki, hogy ezeket szüntessük be, mert hozzájárulnak a kapitalizmus fenntartásához). A cégek egyszerűen meglátják a lehetőséget, hogy mivel lehet lehúzni a fogyasztókat. (Mellesleg a nemi helyreállító folyamat üzleti alapokra állítása a neoliberalizmus terméke: amikor még TB alapon, a kórházak normál működésének keretei közt végezték a nemi helyreállító műtéteket, sokkal kevésbé lehetett profitorientált vállalkozást építeni rá.) Csakhogy ezek a medikalizált folyamatok egyáltalán nem feltételei annak, hogy valaki a biológiai nemétől eltérő nemében éljen, még a mi társadalmunkban sem (pont tegnap voltam egy beszélgetésen a témáról, ahol kiderült: a magyar transz közösségben is egyre erősebb az a nézőpont, hogy nem kell feltétlenül kés alá feküdni), pláne nem azokban a hagyományos társadalmakban, amelyeknél a társadalmi nem nem feltétlenül biológiai alapon nyugszik. Mária kisasszonyról semmiképpen se mondhatjuk, hogy be lenne ágyazódva a kapitalizmusba. Persze a transz identitások a kapitalizmus idején jelentek meg, ahogyan számos más identitás is (pl. amelyek politikai nézeteken, adott művészeti ág vagy előadó kedvelésén, öltözködési stíluson, szabadidős elfoglaltságon alapulnak) – ez összefügg egyrészt az individualizmussal, amelynek értelmében az egyén önmegvalósítása nem közösségellenes cselekedetnek, hanem pozitív célnak minősül, illetve a hagyományos közösségek felbomlásával, amelyek hiányában az emberek új közösségeket keresnek (erről majd egy későbbi bejegyzésben). De ahogyan az antikapitalisták nem verik az asztalt, hogy a bélyeggyűjtés vagy a síelés a kapitalizmust erősíti és az ezeknek a hobbiknak hódoló emberek akadályozzák a rendszer lebontását (pedig, ha belegondolunk, mind alapelvüket, mind a belőlük származó profit mennyiségét tekintve sokkal jobban beleágyazódnak a rendszerbe, mint akár azok a transzok, akik végigmennek az átmenet teljes folyamatán), a transzokat sem kellene ellenségnek kikiáltani. De persze a kék plakátok országában mindig kell valami bűnbak; antikapitalista szempontból ez praktikusan egy olyan csoport, akiket összefüggésbe lehet hozni a tőkével (még ha csak fogyasztóként is), viszont kellően marginalizált a társadalomban ahhoz, hogy kevés támogatóra találjon.

2019. február 4., hétfő

A száraz völgy

A filmbéli romániai falu roma lakosai szinte egytől egyig Skandináviában próbálnak pénzt keresni, elsősorban koldulással. Egyikük elmondja: sokszor megkritizálják, hogy erős férfiember létére miért nem dolgozik, mert nem látják át, hogy ő külföldiként nem kap munkát. A film utáni beszélgetésben a közönség egyik tagja megkérdezte: hogy lehetséges ez, hiszen az EU-ban érvényes a munkaerő szabad mozgása. Válaszában a meghívott vendég elmagyarázta, hogy a külföldi munkavállaláshoz vízumra ugyan nincs szükség, de személyes iratokra és állandó lakhelyre igen, márpedig az európai romák között van, akinek nincsenek papírjai, és ritkán tudnak felmutatni állandó lakhelyet külföldön (a filmben szereplő egyik család két évig egy autóban lakott Svédországban). Ráadásul egy csomó hivatalos papírt is ki kell tölteni, a romák egy jelentős része viszont funkcionális analfabéta. Elég nyilvánvaló tehát a kapcsolat a romák oktatásbeli szegregációja és a mélyszegénységből való kitörés reménytelensége között (ezt az egyik filmbéli lány példája is igazolja, akit az osztályfőnöke egyszerűen nem engedett angolórára járni gádzsó osztálytársaival együtt).

Egyik barátom pár napja kétségbeesett kérdést tett fel a Facebookján: hogy lehet, hogy a magyar állam nem tesz semmit az egészségügy javításáért, hiszen nem akarhatja, hogy polgárai meghaljanak? Ezt a kérdést átalakíthatjuk a romák oktatásának témájára is – miért zárja el az állam polgárai egy része elől az iskolázottsággal elérhető társadalmi mobilitást, hiszen nem akarhatja, hogy nyomorogjanak? – erre viszont vannak válaszok is. Nem az, hogy szükség van közmunkásokra. Sokkal inkább arról van szó, hogy ha a romák a gádzsóktól elkülönítve nyomorban élnek, könnyebb őket bűnbaknak kikiáltani. Allport óta tudjuk, hogy az előítéletek csökkennek, ha közelebbről megismerjük a másik csoportot – a fordított esetben viszont könnyebben képzelünk el mindenféle gonoszságot róluk. Ha pedig esetleg megsajnálnánk őket, akkor sem érzékeljük, hogy a probléma rendszerszintű. Hiszen elég egyértelmű magyarázat, hogy azért szegények, mert nincs munkájuk, és azért nincs munkájuk, mert nem elég iskolázottak – őket magukat hibáztatjuk, hogy miért nem tanultak jobban, nem pedig azokat, akik pusztán a származásuk miatt kisegítő osztályba tették őket. Mindenképpen ők lesznek a Mások, akikkel nem vállalunk közösséget.

A dokumentumfilmből az is kiderül, hogy ez a stratégia nemcsak országon belül működik. Hiszen a funkcionális analfabéta roma ember nem fogja tudni kitölteni külföldön a megfelelő papírokat, így nem kaphat olyan állást, amelyhez pedig esetleg meglennének a készségei. Nem lesznek olyan sikertörténetek, amelyek igazolják, hogy a romák rossz társadalmi helyzete nem genetikusan vagy kulturálisan meghatározott, hanem elnyomás eredménye. A befogadó országok, akik eredetileg esetleg nem voltak előítéletesek, átveszik a nálunk uralkodó sztereotípiákat. Ennek a dokunak az alapötletét is az adta, hogy Norvégiában bemutattak egy másik dokut, amely a Kelet-Európából odavándorolt romákat bűnözőkként mutatta be. A száraz völgy rendezőit ugyan elgondolkoztatta a dolog és utánanéztek a hátterének, de az átlagember jó eséllyel nem fog. Ha pedig a romákat eleve bűnözőknek tekintjük, a kormányok sem hibáztathatók azért, hogy nem adnak nekik egyenlő esélyeket. Az iskolai szegregációval tehát a kelet-európai kormányok kreálnak egy ellenségnek és bűnbaknak egyaránt jól használható csoportot, és még felelősségre sem vonják őket kirekesztő politikájuk miatt.

2019. február 3., vasárnap

A nem kívánt gyermekek és a választás szabadsága

https://merce.hu/2019/02/02/a-kivant-gyermekek-es-a-valasztas-szabadsaga/

A cikk nagyon sok fontos és jó gondolatot tartalmaz a demográfiai kérdésekkel kapcsolatban (bár, megjegyzem, eléggé belesimul a rendszerbe azáltal, hogy a gyerekszülést tényleg bátorítandó dolognak tekinti és nem kérdőjelezi meg azt a nacionalista diskurzust, amelyre a vonatkozó állami retorika alapul). Van viszont egy része, amely jogos felháborodást keltett queer és transz(-barát) körökben. Idézem egy kicsit hosszabban:

„A transz- és a queerpolitika nem a szűken körbehatárolt nemi szerepek ellen küzd, ami nők és férfiak életére egyaránt korlátozó hatással van, hanem azt sugallja, hogy aki nem felel meg a társadalom által elvárt férfi- vagy nőképnek, az valójában nem is abba a nembe tartozik. Tehát nem a rendszer megváltoztatására törekszik, hanem a kategóriák közti ugrást és új kategóriák létrehozását javasolja.

Miközben szenvedek ebben a testben a nememmel kapcsolatos sokféle elvárással szemben, de beláthatatlannak tűnik, hogy befolyást gyakoroljak arra, hogy a nemi szerepek és elvárások megváltozzanak, ebben a helyzetben könnyen lehet, hogy attól várom, hogy jobban vagy szabadabbnak érezzem magam, ha azt mondom: „ja, én akkor nem is vagyok nő” vagy „ilyen is vagyok, meg olyan is.” Nagyon szűk az elvárásrendszer azzal kapcsolatban, hogy hogyan kell nőnek vagy férfinak lenni. És ha e sztereotip képnek valaki nem tud vagy nem akar megfelelni, akkor arra juthat, hogy ő nem is nő, hanem mondjuk férfi – vagy egyik se. Tehát e narratíva rendszerkonform keretet ad e kérdések kezelésére.”

Már többször írtam ezen a blogon arról, mi a probléma a magát „transzkritikus”-nak nevező megközelítésekkel. Ebben a cikkben a transzellenes retorika egy gyakori motívumát fedezhetjük fel: keveri a szezont a fazonnal, vagyis az egyéni identitást a politikai tevékenységgel. Azt sugallja, hogy aki megvalósította magát transzként vagy nem-binárisként, az nem fog tovább küzdeni a nemi szerepek ellen. A személyes tapasztalatom nem ezt mutatja: baloldali feminista körökben is jónéhány transz embert ismerek, akik igen hangosan kritizálják a rendszert. (Jómagam is fordítottam a Mércének – is – pro bono, és nem tiltakoztak, hogy nem-bináris ember aktivizmusából nem kérnek.) Egyáltalán nem azt látom jellemzőnek, ami sztereotípiaként kering, hogy az átmenet megvalósítása után a transz emberek szépen belesimulnak a társadalomba és semmin nem próbálnak meg változtatni. Miért lehet ez?

Asszem bell hooks mondta, hogy egy kisebbségben élő embernek két kultúrát kell megtanulnia: a saját kisebbségéét és a többségét. (Persze ha többszörös kisebbség, akkor nyilván annyival többet.) Viszont pont ezáltal jobb rálátása lesz a dolgokra, hiszen nemcsak egy értelmezésüket látja, és nagyobb eséllyel válik belőle társadalmilag tudatos ember és/vagy rendszerkritikus aktivista. A transz és nem-bináris embereknek pont azért van az átlagnál nagyobb rálátása a nemi szerepekre, mert egynél többet megtapasztaltak belőlük. Nem véletlenül hívták őket az észak-amerikai indiánok two-spiritnek, vagyis kétszelleműnek: úgy vélték, mind a női, mind a férfi princípium jelen van bennük, és ezáltal teljesebb a világképük – ezért is gyakran választották meg őket vezetőnek vagy sámánnak. Ez persze egy spirituálisabb értelmezés, de jónéhány írás található arról is, hogy átmenetük után transz emberek sokkal gendertudatosabbak lesznek, hiszen saját bőrükön tapasztalják meg a férfiakkal és nőkkel szembeni elvárásokat, ami azért erősen nem ugyanaz, mint okos könyvekből és cikkekből tájékozódni róluk (anélkül, hogy az utóbbi értékét elvitatnám, hiszen akkor én is minek írkálok ilyeneket).

Néha úgy fest, mintha egyes teoretikusok azt rónák fel a transz és nem-bináris embereknek, hogy egyéni szinten is megpróbálnak kitörni a nemi szerepekből, nemcsak társadalmi szinten megváltoztatni azokat. De (mint már ezt is többször leírtam) milyen alapon kárhoztatunk valakit, aki a jelenben is meg akarja valósítani magát, és nem várja ki azt az esetleg párszáz évet, amíg megszűnik a patriarchátus? Ráadásul ez erősen kettős mérce, hiszen a társadalmi problémákról író feministák jelentős része kényelmes középosztálybeli életet él és ebből a pozícióból taglalja a rosszabb társadalmi helyzetű nők problémáit. Emlékezetes például annak a társadalomtudósnak az esete, aki vadul (és joggal) kritizálta azt a neoliberális megközelítést, amely szerint a társadalmi problémákat egyéni szinten kell megoldani – aztán amikor gyereke lett, barátaitól kért adományokat, hogy megfelelő anyagi háttere legyen a felneveléséhez. És ezzel önmagában semmi baj nincs, de ha a neoliberalizmus kritizálójaként valaki maga is egyéni szintű megoldásokhoz folyamodik, milyen alapon támadja azokat, akik ugyanezt nem a gyereknevelés, hanem a nem területén teszik?

Tehát még ha el is fogadnánk, hogy a transz vagy nem-bináris identitás fenntartja a nemekre alapuló patriarchális rendszert (ami erősen problémás állítás, hiszen – mint Judith Butler is kifejtette – a patriarchátus az úgynevezett „heteroszexuális mátrix”-on alapul, amely szerint csak két nem van, és a nemi identitás szükségszerűen azonos a születési nemmel), akkor is felmerül a kérdés: csak akkor tudunk-e rendszerkritikusak lenni, ha egyetlen cselekedetünk sem illik bele a rendszer által kínált keretekbe? Véleményem szerint nem, hiszen pl. a rendszerszemlélethez alapvetően szükséges az az oktatás, amelyet a rendszer nyújt, illetve azok a lehetőségek kutatásra és aktivizmusra, amelyek szintén nem létezhetnének a rendszeren kívül – gondoljunk csak arra, hogy az Internet milyen mértékben kiszolgálója a kapitalizmusnak, viszont manapság csak nagyon lokális közegben képzelhető el bármiféle aktivizmus nélküle, és a rendszerkritikus tudósok is ezt az eszközt választják arra, hogy gondolataikat elterjesszék. Ha viszont elfogadjuk, hogy lehet valaki rendszerkritikus egy állami intézményben dolgozva vagy az Internet felhasználójaként, miért olyan elképzelhetetlen, hogy transzszexuálisként, miközben egy adott nembe tartozónak vallja magát (ahogyan mellesleg egy csomó cisznemű feminista), a társadalmi nemek dekonstrukciójáért küzdjön? Ha csak azt tekintjük igazi aktivistának, aki semmilyen tevékenységével nem simul bele a rendszerbe, akkor tényleg nagyon esélytelen a változás.