http://www.youtube.com/watch?v=C9VtrAKXRRI
A dal főszereplői arra készülnek, hogy felfedezik a világot. Hiszen a világ olyan csodálatos, olyan izgalmas! Menjünk hát, fedezzük fel! De a terv az idő múlásával is csak terv marad. És egy idő után már csak emlék: emlékeztek, amikor azt terveztük, hogy felfedezzük a világot? Hiszen a világ olyan csodálatos, olyan izgalmas!
Huszonéves koromban beleuntam az egyedül utazásba. Azok a lehetséges útitársak azonban, akiket találtam volna, a dalban megjelenő módon álltak hozzá a dolgokhoz. Tervezgettük, hogy „egyszer majd” elmegyünk együtt Portugáliába, Írországba vagy Svédországba. Sose tettük meg. Aztán a sors összehozott Andrással, aki megunta, hogy csak tervezgesse a világ felfedezését. Először meg is ijedtem, amikor terveim a távoli jövőből egy éven belülre kerültek. Ugyanakkor hálával tartozom neki – többek közt – azokért az élményekért, amelyeket különben valószínűleg elmulasztottam volna.
Gyakran azt mondják: aki nem változtat a helyzetén, az nem érzi magát elég rosszul benne. Ez a felfogás azonban feltételezi, hogy az embereknek energiája van változtatni, és hisznek abban, hogy véghez is tudják vinni. Én több szempontból is beletörődtem, hogy az élet nem tartogat többet a számomra (utazásban, szerelemben, táncban, egyéb élményekben). Kellett valaki más, aki bele mer vágni a reménytelennek ítélt vállalkozásokba. Helyettem és velem együtt.
2011. november 29., kedd
2011. november 18., péntek
Géher István: XLVII Azonosítás
hűlt helyeden nyomaid
tűnte elárul
Az edzőteremben huszonéves lány meséli, hogy egy ismerőse a múlt héten halt meg 22 évesen. Meg hogy barátnője szalagavatója 1 perces néma csenddel kezdődött: a fiút, aki személyesen hordta ki a meghívókat, ennek során halálra gázolták. Úgy tűnik, amikor október utolsó éjszakáján megnyílt a kapu az élők és a holtak világa közt (hiszen Halloween és Halottak Napja is erről szól), nemcsak ők jöttek át hozzánk, de magukkal is vittek néhányat közülünk.
A héten felbontottam egy lecsós cukkini-konzervet, amit anyámék szomszédja tett el a lányának még évekkel ezelőtt. A lány tavaly ilyenkor 30 évesen meghalt gázmérgezésben: a lakásában bekrepált a konvektor. A temetés után az édesanya nekem adta a cukkinikonzervet. Pedig nem is voltunk jó barátnők Orsival: tanítottam valamikor régen, és jókat beszélgettünk, amikor ugyanazzal a busszal mentünk fel a hegyre vasárnapi ebédre, de ennyi. Életvidám, intelligens, jópofa ember volt; vasárnaponként a 112-esre felszállva ma is önkéntelenül körülnézek, nem ül-e ott valahol.
A cukkinis dolog mélyen meghatott, mert azt jelezte számomra: az anya szerint a lánya kapott tőlem valamit élete során. Nem is bontottam fel a konzervet egy éven keresztül: ott állt mementóként a szekrényemben. Aztán úgy döntöttem, hogy egy konzerv se tart örökké (főleg ha házilag készítették). Evés közben persze Orsira gondoltam, meg arra is: ezentúl nem lesz ott a konyhapolcon egy tárgy, hogy emlékeztessen rá. És itt jönnek a képbe Géher tanár úr sorai. Hiába tűnt el a cukkinis üveg a szekrényből, az a tény, hogy valaha ott volt, megváltoztathatatlan. És ilyen módon, valahányszor kinyitom a konyhaszekrényt, eszembe jut ez az egész történet, és nem felejtem el Orsit, még ha amúgy ez esetleg meg is történt volna.
tűnte elárul
Az edzőteremben huszonéves lány meséli, hogy egy ismerőse a múlt héten halt meg 22 évesen. Meg hogy barátnője szalagavatója 1 perces néma csenddel kezdődött: a fiút, aki személyesen hordta ki a meghívókat, ennek során halálra gázolták. Úgy tűnik, amikor október utolsó éjszakáján megnyílt a kapu az élők és a holtak világa közt (hiszen Halloween és Halottak Napja is erről szól), nemcsak ők jöttek át hozzánk, de magukkal is vittek néhányat közülünk.
A héten felbontottam egy lecsós cukkini-konzervet, amit anyámék szomszédja tett el a lányának még évekkel ezelőtt. A lány tavaly ilyenkor 30 évesen meghalt gázmérgezésben: a lakásában bekrepált a konvektor. A temetés után az édesanya nekem adta a cukkinikonzervet. Pedig nem is voltunk jó barátnők Orsival: tanítottam valamikor régen, és jókat beszélgettünk, amikor ugyanazzal a busszal mentünk fel a hegyre vasárnapi ebédre, de ennyi. Életvidám, intelligens, jópofa ember volt; vasárnaponként a 112-esre felszállva ma is önkéntelenül körülnézek, nem ül-e ott valahol.
A cukkinis dolog mélyen meghatott, mert azt jelezte számomra: az anya szerint a lánya kapott tőlem valamit élete során. Nem is bontottam fel a konzervet egy éven keresztül: ott állt mementóként a szekrényemben. Aztán úgy döntöttem, hogy egy konzerv se tart örökké (főleg ha házilag készítették). Evés közben persze Orsira gondoltam, meg arra is: ezentúl nem lesz ott a konyhapolcon egy tárgy, hogy emlékeztessen rá. És itt jönnek a képbe Géher tanár úr sorai. Hiába tűnt el a cukkinis üveg a szekrényből, az a tény, hogy valaha ott volt, megváltoztathatatlan. És ilyen módon, valahányszor kinyitom a konyhaszekrényt, eszembe jut ez az egész történet, és nem felejtem el Orsit, még ha amúgy ez esetleg meg is történt volna.
2011. november 17., csütörtök
Claire Wendland és az afrikai AZT-kutatások
***SPOILER***
Az AZT hasznos kis gyógyszerkoktél: például jelentősen lecsökkenti a HIV-fertőzött anyáról magzatra történő vírusátvitelt. Standard formáját 076-os számmal jelölik, és a szokásos 25%-ról 8%-ra csökkenti az átvitel esélyét, ha időben (a terhesség 14. hetében) elkezdik adagolni. 1997-ben azonban kutatók egy új AZT-adagolási módszert kezdtek el tesztelni 9 afrikai országban, amelyet elég a terhesség 36. hetében elkezdeni, és nem mellékesen tizedannyiba kerül (viszont feleannyira hatékony). Kutatásuk azonban nem ezért, hanem etikai szempontból került reflektorfénybe.
Sokan kifogásolták, hogy minek kellett egyáltalán tesztelni a cuccot, ha kevésbé hatékony, mint a 076-os. De a legnagyobb felháborodást az okozta, hogy a kutatók a kontrollcsoportnak placebót adtak, vagyis a kutatásban részt vevő terhes HIV-pozitív nők egy része semmilyen gyógykezelést nem kapott. Az amerikai szakértők ezen mélységesen felháborodtak, bár afrikai kollégáik megjegyezték: minthogy egy átlag afrikai asszony nem engedheti meg magának az ilyen kezelést, a placebó-csoportot nem fosztották meg semmitől. Maguk a kutatási alanyok is azt mondták: vállalják a kockázatot, hogy nem jutnak gyógykezeléshez, ha ezzel hozzájárulnak, hogy a hasonló helyzetben levő nők a jövőben segítséget kaphassanak. Mégis ezen pörgött az egész nemzetközi orvosközösség, pedig Claire szerint nem ez volt a legnagyobb gáz. Hanem az, hogy miért is kellett ilyen drága kutatásra költeni a pénzt ahelyett, hogy pl. szexuális nevelést vagy óvszereket finanszíroztak volna belőle? Azért, mert a gyógyszerkoktél gyártójának igen jól jött egy afrikai piac. És azok az amerikaiak, akik mélységesen etikátlannak tartották, hogy egy, a meglevőnél kevésbé hatékony kombinációt teszteljenek, azt nem tekintették etikai problémának, hogy egy 800 dolláros kezelést áruljanak olyan országokban, ahol egy személy éves egészségügyi kiadásai a 10 dollárt sem érik el.
A történet Claire szerint a globális hierarchiák szép példája. Az amerikaiak a világ szemeként őrködnek az etikai alapelvek fölött és nagylelkűen eljuttatják gyógyszereiket Afrikába, leszarva, hogy ott senki se tudja megfizetni őket. Ugyanakkor ők finanszírozzák a kutatásokat, vagyis az afrikai kutatóorvosoknak alkalmazkodniuk kell, ha legalább néhány páciensük állapotán javítani szeretnének. Nem kell ehhez Afrikába menni: Magyarországon is folytak/folynak olyan HIV-prevenciós projektek, amelyeket Amerikából importáltak és a magyar helyzetre csaknem teljesen alkalmazhatatlanok. A helyi kutatónak kicsi az esélye, hogy változtasson a rendszeren, tehát vagy belemegy a majdnem értelmetlen kutatásokba, vagy kiszáll az egészből és végképp nem segít senkin. Nekem sincsenek illúzióim: a mostani egyetemem ugyan nem állít olyan elvárásokat, amelyeket korlátozónak éreznék, de ha valaha is kutatásból akarok megélni, számos kompromisszumot kell majd kötnöm és esetleg belemenni értelmetlen vagy akár etikailag problémás projektekbe. És az utóbbi esetben a közvélemény mindig a kutatókat hibáztatja, nem pedig azokat, akik a kompromisszumokat rájuk kényszerítették.
Az AZT hasznos kis gyógyszerkoktél: például jelentősen lecsökkenti a HIV-fertőzött anyáról magzatra történő vírusátvitelt. Standard formáját 076-os számmal jelölik, és a szokásos 25%-ról 8%-ra csökkenti az átvitel esélyét, ha időben (a terhesség 14. hetében) elkezdik adagolni. 1997-ben azonban kutatók egy új AZT-adagolási módszert kezdtek el tesztelni 9 afrikai országban, amelyet elég a terhesség 36. hetében elkezdeni, és nem mellékesen tizedannyiba kerül (viszont feleannyira hatékony). Kutatásuk azonban nem ezért, hanem etikai szempontból került reflektorfénybe.
Sokan kifogásolták, hogy minek kellett egyáltalán tesztelni a cuccot, ha kevésbé hatékony, mint a 076-os. De a legnagyobb felháborodást az okozta, hogy a kutatók a kontrollcsoportnak placebót adtak, vagyis a kutatásban részt vevő terhes HIV-pozitív nők egy része semmilyen gyógykezelést nem kapott. Az amerikai szakértők ezen mélységesen felháborodtak, bár afrikai kollégáik megjegyezték: minthogy egy átlag afrikai asszony nem engedheti meg magának az ilyen kezelést, a placebó-csoportot nem fosztották meg semmitől. Maguk a kutatási alanyok is azt mondták: vállalják a kockázatot, hogy nem jutnak gyógykezeléshez, ha ezzel hozzájárulnak, hogy a hasonló helyzetben levő nők a jövőben segítséget kaphassanak. Mégis ezen pörgött az egész nemzetközi orvosközösség, pedig Claire szerint nem ez volt a legnagyobb gáz. Hanem az, hogy miért is kellett ilyen drága kutatásra költeni a pénzt ahelyett, hogy pl. szexuális nevelést vagy óvszereket finanszíroztak volna belőle? Azért, mert a gyógyszerkoktél gyártójának igen jól jött egy afrikai piac. És azok az amerikaiak, akik mélységesen etikátlannak tartották, hogy egy, a meglevőnél kevésbé hatékony kombinációt teszteljenek, azt nem tekintették etikai problémának, hogy egy 800 dolláros kezelést áruljanak olyan országokban, ahol egy személy éves egészségügyi kiadásai a 10 dollárt sem érik el.
A történet Claire szerint a globális hierarchiák szép példája. Az amerikaiak a világ szemeként őrködnek az etikai alapelvek fölött és nagylelkűen eljuttatják gyógyszereiket Afrikába, leszarva, hogy ott senki se tudja megfizetni őket. Ugyanakkor ők finanszírozzák a kutatásokat, vagyis az afrikai kutatóorvosoknak alkalmazkodniuk kell, ha legalább néhány páciensük állapotán javítani szeretnének. Nem kell ehhez Afrikába menni: Magyarországon is folytak/folynak olyan HIV-prevenciós projektek, amelyeket Amerikából importáltak és a magyar helyzetre csaknem teljesen alkalmazhatatlanok. A helyi kutatónak kicsi az esélye, hogy változtasson a rendszeren, tehát vagy belemegy a majdnem értelmetlen kutatásokba, vagy kiszáll az egészből és végképp nem segít senkin. Nekem sincsenek illúzióim: a mostani egyetemem ugyan nem állít olyan elvárásokat, amelyeket korlátozónak éreznék, de ha valaha is kutatásból akarok megélni, számos kompromisszumot kell majd kötnöm és esetleg belemenni értelmetlen vagy akár etikailag problémás projektekbe. És az utóbbi esetben a közvélemény mindig a kutatókat hibáztatja, nem pedig azokat, akik a kompromisszumokat rájuk kényszerítették.
2011. november 11., péntek
Agnus Dei – Isten báránya
***SPOILER***
Amikor a ministránsfiúként egykor a pap által molesztált fiatalember elmondja: bűntudata volt, amiért nem tiltakozott hevesebben, amiért nem szólt senkinek, amiért nem merte megvédeni magát. Édesanyjának is bűntudata van, mert annak idején ő beszélte rá fiát a ministrálásra. Nincs bűntudata viszont magának a papnak, aki csak annyit ismer be, hogy „talán túlzásba vitte a szeretetet”. És ugyancsak nincs bűntudata a pederaszta papok ügyeivel foglalkozó egyházi személyiségnek, aki hevesen kirohan az egyik pap bebörtönzése ellen: hiszen ő utcagyerekeket rontott meg, akinek biztos prostituált az anyjuk, tehát nem volt mit elvenni az ártatlanságukon.
Aki hatalmi pozícióban van, annak nem kell szégyenkeznie semmiért. Ellenben a bántalmazás áldozatai – ezt régóta tudjuk a szakirodalomból – hajlamosak magukat hibáztatni azért, ami történt velük. És ez nemcsak a megerőszakolt ministránsfiúkra vagy a bántalmazott feleségekre igaz: szégyenkeznie kell annak a roma gyereknek, akit csak speciális osztályba vesznek be az iskolában (nem IQ-teszt, hanem faji előítélet alapján); annak a bántalmazójától elmenekült asszonynak vagy meleg embernek, aki nem titkolja el helyzetét és ezzel „lejáratja” a családját; annak a sérült embernek, aki nem átall kimenni az utcára és így kitenni a többséget annak a traumának, hogy naponta szembesülniük kelljen a létezésével; annak a hajléktalannak, aki az utcán alszik és ezzel „rontja a városképet”; annak az LMBT embernek, aki az év egyetlen napján szeretne álarc nélkül, önmagát vállalva végigmenni az Andrássy úton. A szégyenkeltés nemcsak a bántalmazás velejárója, hanem a társadalmi szintű pszichológiai bántalmazás eszköze is lehet.
Hamarosan kezdődik a 16 nap a nők elleni erőszak ellen. A családon belüli erőszak áldozatai, a Néma Tanúk azonban csak egy kis része a bántalmazás társadalmi szinten szankcionált rendszerének. Én ezen a felvonuláson mindig vonulok mindazokért, akik nemcsak hogy társadalmi szintű elnyomást élnek meg, hanem bűntudatuk miatt nem is tudnak fellépni az ellen. És akiket vádolok, azok nemcsak a konkrét erőszak elkövetői, hanem mindazok, akik ennek a fennmaradását biztosítják – azzal, hogy tehetnének ellene, de nem tesznek, és még csak nem is szégyellik magukat.
Amikor a ministránsfiúként egykor a pap által molesztált fiatalember elmondja: bűntudata volt, amiért nem tiltakozott hevesebben, amiért nem szólt senkinek, amiért nem merte megvédeni magát. Édesanyjának is bűntudata van, mert annak idején ő beszélte rá fiát a ministrálásra. Nincs bűntudata viszont magának a papnak, aki csak annyit ismer be, hogy „talán túlzásba vitte a szeretetet”. És ugyancsak nincs bűntudata a pederaszta papok ügyeivel foglalkozó egyházi személyiségnek, aki hevesen kirohan az egyik pap bebörtönzése ellen: hiszen ő utcagyerekeket rontott meg, akinek biztos prostituált az anyjuk, tehát nem volt mit elvenni az ártatlanságukon.
Aki hatalmi pozícióban van, annak nem kell szégyenkeznie semmiért. Ellenben a bántalmazás áldozatai – ezt régóta tudjuk a szakirodalomból – hajlamosak magukat hibáztatni azért, ami történt velük. És ez nemcsak a megerőszakolt ministránsfiúkra vagy a bántalmazott feleségekre igaz: szégyenkeznie kell annak a roma gyereknek, akit csak speciális osztályba vesznek be az iskolában (nem IQ-teszt, hanem faji előítélet alapján); annak a bántalmazójától elmenekült asszonynak vagy meleg embernek, aki nem titkolja el helyzetét és ezzel „lejáratja” a családját; annak a sérült embernek, aki nem átall kimenni az utcára és így kitenni a többséget annak a traumának, hogy naponta szembesülniük kelljen a létezésével; annak a hajléktalannak, aki az utcán alszik és ezzel „rontja a városképet”; annak az LMBT embernek, aki az év egyetlen napján szeretne álarc nélkül, önmagát vállalva végigmenni az Andrássy úton. A szégyenkeltés nemcsak a bántalmazás velejárója, hanem a társadalmi szintű pszichológiai bántalmazás eszköze is lehet.
Hamarosan kezdődik a 16 nap a nők elleni erőszak ellen. A családon belüli erőszak áldozatai, a Néma Tanúk azonban csak egy kis része a bántalmazás társadalmi szinten szankcionált rendszerének. Én ezen a felvonuláson mindig vonulok mindazokért, akik nemcsak hogy társadalmi szintű elnyomást élnek meg, hanem bűntudatuk miatt nem is tudnak fellépni az ellen. És akiket vádolok, azok nemcsak a konkrét erőszak elkövetői, hanem mindazok, akik ennek a fennmaradását biztosítják – azzal, hogy tehetnének ellene, de nem tesznek, és még csak nem is szégyellik magukat.
Varázslatos gladiátorok
A Balthazár Színház értelmi sérült színészei saját világukban élnek, amelyben az idill és a szeretet uralkodik. A film jelenetei közt szerepel piknik a mólón, barátnőjét a mezőn lefestő fiú, önfeledt lubickolás kettesben a tóban és egy Down-kóros lány, aki mindenáron rá akar sózni az Oktogon járókelőire egy szív alakú lufit.
A vetítés utáni, „beszélgetés a rendezővel” című programpontban a beszélgetés vezetője (gondolom, valamelyik fesztiválszervező) ezeket a jeleneteket giccsesnek bélyegezte, és kritizálta miattuk a rendezőt. Pedig, mint kiderült, többségüket maguk a szereplők kérték. A kérdező egyrészt itt azt az attitúdöt közvetítette, miszerint az idill önmagában véve giccses, és csak az tekinthető „színvonalas” művészetnek, ami szenvedést és drámát ábrázol. (Egy ismerősöm nemrég panaszkodott, hogy annyira szeretne boldog meleg történeteket olvasni, de ami novellát vagy regényt csak talál, az mind tele van szenvedéssel.) Egy dokurendezőnek ugyanakkor etikailag is kötelessége, hogy ha már alanyai beengedték őt az életükbe, azt ne úgy ábrázolja, hogy a szereplők a végén alig ismerjenek magukra. És milyen alapon vitatjuk el vagy tekintjük alacsonyabb rendűnek az ő értékrendjüket? Ez ugyanaz a fajta sznobizmus, mint amikor a dél-amerikai szappanoperákat, a lakodalmas rockot vagy a cicanacit egy adott ember vagy társadalmi csoport primitívsége bizonyítékának vesszük. Skandináv krimiket olvasni entellektüel és trendi, Alkonyatot viszont ciki, pedig korlátozott tapasztalatom alapján pl. jellemábrázolás tekintetében az utóbbi felülmúlja az előbbiek egy részét. Nem arról van inkább szó, hogy attól „magas művészet” valami, hogy entellektüelek olvassák, az olyan kulturális elemeket viszont, amelyek a szegényebb rétegekhez és főleg a cigánysághoz köthetők (leszámítva az Ando Drom-típusú zenét, amivel entellektüelek bizonygatják a rasszizmus hiányát, kb. mint a feketére suvickolt „négereket” felvonultató dzsessz-zenekarokkal a XX. század elején), automatikusan alacsonyabb rendűnek minősülnek? A kulturális és a társadalmi elnyomás két irányban hatnak egymásra.
A vetítés utáni, „beszélgetés a rendezővel” című programpontban a beszélgetés vezetője (gondolom, valamelyik fesztiválszervező) ezeket a jeleneteket giccsesnek bélyegezte, és kritizálta miattuk a rendezőt. Pedig, mint kiderült, többségüket maguk a szereplők kérték. A kérdező egyrészt itt azt az attitúdöt közvetítette, miszerint az idill önmagában véve giccses, és csak az tekinthető „színvonalas” művészetnek, ami szenvedést és drámát ábrázol. (Egy ismerősöm nemrég panaszkodott, hogy annyira szeretne boldog meleg történeteket olvasni, de ami novellát vagy regényt csak talál, az mind tele van szenvedéssel.) Egy dokurendezőnek ugyanakkor etikailag is kötelessége, hogy ha már alanyai beengedték őt az életükbe, azt ne úgy ábrázolja, hogy a szereplők a végén alig ismerjenek magukra. És milyen alapon vitatjuk el vagy tekintjük alacsonyabb rendűnek az ő értékrendjüket? Ez ugyanaz a fajta sznobizmus, mint amikor a dél-amerikai szappanoperákat, a lakodalmas rockot vagy a cicanacit egy adott ember vagy társadalmi csoport primitívsége bizonyítékának vesszük. Skandináv krimiket olvasni entellektüel és trendi, Alkonyatot viszont ciki, pedig korlátozott tapasztalatom alapján pl. jellemábrázolás tekintetében az utóbbi felülmúlja az előbbiek egy részét. Nem arról van inkább szó, hogy attól „magas művészet” valami, hogy entellektüelek olvassák, az olyan kulturális elemeket viszont, amelyek a szegényebb rétegekhez és főleg a cigánysághoz köthetők (leszámítva az Ando Drom-típusú zenét, amivel entellektüelek bizonygatják a rasszizmus hiányát, kb. mint a feketére suvickolt „négereket” felvonultató dzsessz-zenekarokkal a XX. század elején), automatikusan alacsonyabb rendűnek minősülnek? A kulturális és a társadalmi elnyomás két irányban hatnak egymásra.
2011. november 10., csütörtök
Ármány és szerelem anno 1951
***SPOILER***
Tibor halálosan szerelmes feleségébe, az ünnepelt művésznőbe, Bajor Gizibe. Ezért minden rossztól meg akarja védeni. A körülöttük dúló terrortól; attól, hogy útlevelet kértek (de nem kaptak) Angliába; attól, hogy beidézték őket az Andrássy út 60-ba; sőt, attól is, hogy Gizi halálos beteg, és a kálciumnak álcázott napi injekciók állapotának szinten tartására hivatottak. Ez a féltés (és persze mellette a féltékenység) odáig fajul, hogy mikor szembesítenie kellene Gizit a valósággal, inkább halálos adag morfiumot ad be neki, majd utána saját magának.
A féltékenység, illetve a "csak az enyém legyél" típusú kívánság jól ismert jellemzői a birtokló személyiségnek. Mészáros Márta filmje azonban megmutatja: az is a másik birtoklása és egyben korlátozása, ha "a saját érdekében" eltitkoljuk előle a valóságot. Ami persze irreális próbálkozás: Gizi nagyon is látja, mi folyik az országban, próbál is segíteni a bajba jutott ismerősöknek, sőt saját jól felfogott érdekében lefekszik a színházi párttitkárral. Tibor attól tart, felesége összeroppanna, ha értesülne saját betegségéről vagy a londoni út tervéről, illetve kudarcba fulladásáról. Irén, az orvosnő, aki nem-birtokló szerelemmel szereti Gizit, meg van győződve ennek az ellenkezőjéről. "Gizi kibírta volna"-állítja az utolsó képsorokon. Így mond rekviemet két emberért, akiknek értelmetlenül kellett meghalnia csak azért, mert az egyik képtelen volt egyenrangú felnőttnek tekinteni a másikat.
Tibor halálosan szerelmes feleségébe, az ünnepelt művésznőbe, Bajor Gizibe. Ezért minden rossztól meg akarja védeni. A körülöttük dúló terrortól; attól, hogy útlevelet kértek (de nem kaptak) Angliába; attól, hogy beidézték őket az Andrássy út 60-ba; sőt, attól is, hogy Gizi halálos beteg, és a kálciumnak álcázott napi injekciók állapotának szinten tartására hivatottak. Ez a féltés (és persze mellette a féltékenység) odáig fajul, hogy mikor szembesítenie kellene Gizit a valósággal, inkább halálos adag morfiumot ad be neki, majd utána saját magának.
A féltékenység, illetve a "csak az enyém legyél" típusú kívánság jól ismert jellemzői a birtokló személyiségnek. Mészáros Márta filmje azonban megmutatja: az is a másik birtoklása és egyben korlátozása, ha "a saját érdekében" eltitkoljuk előle a valóságot. Ami persze irreális próbálkozás: Gizi nagyon is látja, mi folyik az országban, próbál is segíteni a bajba jutott ismerősöknek, sőt saját jól felfogott érdekében lefekszik a színházi párttitkárral. Tibor attól tart, felesége összeroppanna, ha értesülne saját betegségéről vagy a londoni út tervéről, illetve kudarcba fulladásáról. Irén, az orvosnő, aki nem-birtokló szerelemmel szereti Gizit, meg van győződve ennek az ellenkezőjéről. "Gizi kibírta volna"-állítja az utolsó képsorokon. Így mond rekviemet két emberért, akiknek értelmetlenül kellett meghalnia csak azért, mert az egyik képtelen volt egyenrangú felnőttnek tekinteni a másikat.
2011. november 6., vasárnap
Mr. Jones
***SPOILER***
Bele lehet szeretni egy bipoláris személybe? A filmbéli pszichiáternőnek sikerül. Persze Mr. Jones épp a mániás szakaszban van, továbbá úgy néz ki, mint Richard Gere (merthogy ő játssza), a nő meg éppen most csalódott egy újabbat volt férjében. Számomra ez utóbbi két tényező nagyban magyarázza a reakcióját. Mr. Jones ugyanis, mániás szakaszában, hihetetlen életerőt sugárzik ugyan, viszont mérhetetlenül öntörvényű, ráakaszkodik az emberekre, kéretlenül a lelkükbe mászik és tulajdonképpen nem hagyja, hogy másképp történjenek a dolgok, mint ahogy ő szeretné. Szóval egy kiegyensúlyozott, egyenrangú kapcsolatra akkor is képtelen volna, ha időnként nem váltana át a depressziós szakaszba.
A múlt héten beszélgettem egy mániás szakaszban levő bipoláris személlyel, és ugyanezt az énközpontúságot fedeztem fel benne (viszont nem nézett ki úgy, mint Richard Gere). Végeérhetetlenül beszélt, nem törődve azzal, hogy követjük-e vagy érdekel-e minket, vagy netán szeretnénk-e másról is beszélgetni. Nem tudom, hogy ez automatikus velejárója-e a bipoláris depressziónak, vagy egyszerűen az történik, hogy a pszichiátriai betegek elszigetelődnek a társadalomtól, ezért állandóan önmagukkal foglalkoznak és egy idő után képtelenek lesznek kifelé figyelni. Akárhogy is, sem a film, sem a pénteki találkozás nem győzött meg arról, hogy bipoláris emberrel (mármint ha nem kezelik) képes lennék párkapcsolatra vagy akár közeli barátságra. Még a mániás szakaszban sem, sőt talán akkor még kevésbé.
Bele lehet szeretni egy bipoláris személybe? A filmbéli pszichiáternőnek sikerül. Persze Mr. Jones épp a mániás szakaszban van, továbbá úgy néz ki, mint Richard Gere (merthogy ő játssza), a nő meg éppen most csalódott egy újabbat volt férjében. Számomra ez utóbbi két tényező nagyban magyarázza a reakcióját. Mr. Jones ugyanis, mániás szakaszában, hihetetlen életerőt sugárzik ugyan, viszont mérhetetlenül öntörvényű, ráakaszkodik az emberekre, kéretlenül a lelkükbe mászik és tulajdonképpen nem hagyja, hogy másképp történjenek a dolgok, mint ahogy ő szeretné. Szóval egy kiegyensúlyozott, egyenrangú kapcsolatra akkor is képtelen volna, ha időnként nem váltana át a depressziós szakaszba.
A múlt héten beszélgettem egy mániás szakaszban levő bipoláris személlyel, és ugyanezt az énközpontúságot fedeztem fel benne (viszont nem nézett ki úgy, mint Richard Gere). Végeérhetetlenül beszélt, nem törődve azzal, hogy követjük-e vagy érdekel-e minket, vagy netán szeretnénk-e másról is beszélgetni. Nem tudom, hogy ez automatikus velejárója-e a bipoláris depressziónak, vagy egyszerűen az történik, hogy a pszichiátriai betegek elszigetelődnek a társadalomtól, ezért állandóan önmagukkal foglalkoznak és egy idő után képtelenek lesznek kifelé figyelni. Akárhogy is, sem a film, sem a pénteki találkozás nem győzött meg arról, hogy bipoláris emberrel (mármint ha nem kezelik) képes lennék párkapcsolatra vagy akár közeli barátságra. Még a mániás szakaszban sem, sőt talán akkor még kevésbé.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)