Kaffka Margit: Mária évei

***SPOILER***

A kisvárosi Mária halálosan szerelmes a nagy drámaíróba. Kapcsolatuk, egyetlen futó találkozást leszámítva, csak levelezésből áll, az író nemcsak nem szerelmes Máriába, de egy másik nővel van viszonya. Mégis, mikor egy férfi megkéri a kezét, Mária azt feleli: nem lehet a felesége, mert ő korábban a drámaíró szeretője volt. És ez nem szimpla lepattintás; Mária meggyőződése, hogy amit csak gondolatban követett el, éppolyan érvényes, mint a tettek.

Kaffka Margit figyelemre méltó módon évtizedekkel Kinsey előtt felfedezte, hogy a szexualitást nemcsak a cselekedetek alkotják, hanem a vágyak és fantáziák is. Mindez a nemi identitásra is igaz. Nem attól lesz valaki nő, hogy az van a személyijébe írva. Még csak attól sem, hogy női ruhát visel vagy mellei vannak, hanem attól, hogy mélyen legbelül annak érzi magát. Ha törvényileg megtiltjuk a nem hivatalos megváltoztatását vagy a biológiai nemi jellegek átalakítását, azzal nem szűnnek meg a transznemű emberek. Sőt, mint erre sokan rámutattak, éppenhogy láthatóbbá válnak, hiszen papírjaik nem fogják tükrözni külső megjelenésüket.

Sokan értetlenül fogadták a T/9934-e salátatörvény 33-as cikkét, amely a "nem" helyett a "születési nem" fogalmát vezeti be. Mire jó ez a magyar kormánynak? Pedig elég egyszerű. Ugye a Fidesz-KDNP azt az ideológiát sulykolja, hogy amilyen nembe születtünk, az meghatározza képességeinket és küldetésünket: a férfiak biológiailag a kormányzásra és a focira alkalmasak, a nők pedig a háztartás vezetésére és a gyerekszülésre. Ennek csak részben az a célja, hogy több gyerek szülessen (nem mellesleg a patriarchális Közép-Európához képest sokkal több gyerek születik a nemek egyenjogúságáról is híres Skandináviában), hanem az is, hogy ők férfiként ne veszítsék el hatalmukat a nők fölött. A transzneműség nem egyeztethető össze ezzel az ideológiával, hiszen ha egy női testbe született ember férfiként élhet és élvezheti a férfi privilégiumokat, akkor ebből egyenesen következik, hogy ezek nem a biológiához kötöttek, és akkor még majd a végén a nők is egyenjogúságot fognak követelni. (Ugyanez vonatkozik az interszexualitásra - összezavarja a két nemen alapuló gondolkodásmódot, irtsuk, ahol érjük.)

Egy ideig a magyar vezetés úgy próbálta a problémát megkerülni, hogy adatvédelmi okokra hivatkozva beszüntette a nemváltási kérelmek elbírálását. Ez azonban nem volt hosszú ideig tartható, főleg, mert még extrém törvénytisztelő országoknak (mind Svédország vagy Németország) se jutott eszébe olyasmi, hogy a nemváltás adatvédelmi szempontból gáz lenne. Ráadásul az elmúlt években egyre hangosabbá és láthatóbbá vált a transz mozgalom is Magyarországon, és kiderült, hogy ez nem tizenvalahány embert érint, hanem egy jelentős kisebbséget. Kellett tehát egy olyan módszer, amivel nemcsak megoldható, hogy több ember ne váltson nemet, de ráadásul adott esetben a már megítélt nemváltásokat is vissza lehessen csinálni azzal, hogy de kérem, hát ő nem ebbe a nembe született.

Ettől azonban, mind fentebb kifejtettem, transz emberek továbbra is létezni fognak. Nem mintha a kormányt ez olyan nagyon izgatná; a szivárványcsaládokkal kapcsolatban is az a stratégiája, hogy jogilag láthatatlanok, aztán az, hogy amúgy a valóságban léteznek, nem érdekli őket. Fő, hogy a törvények egy olyan ország képét mutassák, amely a férfi és női princípiumokra alapul és amelynek minden tagja a hagyományos nemi szerepek szerint él - így aztán el is hitethetik magukkal és a lakosság nem érintett részével, hogy ez így is van. Kivéve, ha a lakosság nem érintett része napi szinten szembesül azzal, hogy egyes jelenségek nem felelnek meg a törvények által tükrözött képnek. A szivárványcsaládoknál ez kevésbé jött be, mert ők a gyerekeik védelmében nem nagyon lépnek a nyilvánosság elé. Ám a transz emberek láthatósága továbbra is növekszik. És ha ez a láthatóság eljut a Facebook LMBT-barát körein túl a kis falvakba, a munkásszállókra és az egyházi gyülekezetekbe is, akkor még többen szembesülnek majd azzal, hogy a kormány által sugallt ideálkép hazugság. És ebből nagy bukás lehet.

#töröljéka33ast

(kép: Ivett Ördög)

Lópici Gáspár halála, avagy hogyan NE szeressük a családunkat

http://www.atv.hu/belfold/20200504-szivszorito-reszletek-korabban-is-dobbenetes-dolgokat-muvelt-szuleivel-szilagyi-istvan-fia
https://contextus.hu/szilagyi-istvan-gyilkossag-fia-felesege-lopici-gaspar/
https://24.hu/belfold/2020/05/05/szilagyi-istvan-ozvegy-megbocsatott-fianak/
http://www.atv.hu/belfold/20200504-miert-nem-akadalyozta-meg-senki-hogy-szilagyi-istvant-eveken-at-bantalmazza-a-sajat-fia

Lópici Gáspár (alias Szilágyi István) halálával kapcsolatban több cikk kihangsúlyozza: igaz, hogy fia állt már bántalmazás miatt a bíróság előtt, de az apa akkor is védte őt. A fiú édesanyja is hazavárja fiát, és megbocsát neki, pedig nyilvánvaló volt számára, hogy a fiúnak tévképzetei vannak és pszichiátriai eset, ráadásul az atv.hu cikke szerint Szilágyi Péter őt is bántalmazta. Mindezekkel a cikkekkel csak annyi a gond: azzal, hogy a szülők megbocsátó/elfogadó attitűdjét hangsúlyozzák, kvázi azt sugallják, hogy itt nem volt mit tenni, ha egyszer maga az áldozat is védte a bántalmazót (ezt mondja amúgy az atv-s videóban a megkérdezett rendőr is).
Kicsit rendszerszintűbb megközelítésben viszont feltehetjük a kérdést: miért védte az áldozat a bántalmazót? Aki egy kicsit is ismeri a bántalmazás szakirodalmát, annak rögtön beugrik néhány lehetséges válasz. Egyrészt a családon belüli erőszak abban különbözik az utcai támadástól, hogy olyan valaki bánt, akit szeretünk, és ez komoly érzelmi dilemmát okoz. Egyrészt hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy ő is szeret minket, vagyis ami történt, csak egy véletlen, egy anomália, de semmiképpen sem tükrözi az ő valódi személyiségét vagy attitűdjét. De még ha nem is gondoljuk, hogy szeret, akkor is azt halljuk mindenhol (romkomokban, regényekben, popslágerekben), hogy a szeretet önfeláldozó, akkor sem árthatunk a másiknak, ha ő nem szeret viszont. (Kivéve, ha az illető a párunk és megcsal, de ez egy másik történet.) Ez még inkább igaz a szülői szeretetre, amelynek magától értetődőnek és végtelennek illik lennie. Egy szerető szülő pedig nem akarhatja, hogy a fia börtönbe kerüljön, ugye? Még az is lehet, hogy féltek a környezetük elítélő véleményétől; persze, nem szép, hogy egy fiú megveri a szüleit, de hát az, hogy valaki börtönbe juttatja a saját gyerekét, mégiscsak túlzás!
A családon belüli erőszak egy másik tényezője, hogy az áldozat jellemzően alárendelt helyzetben van az elkövetőhöz képest. Esetünkben a szülők már idősek voltak, vagyis nemcsak fizikailag gyengébbek az elkövetőnél, hanem gazdaságilag is sérülékenyebbek (eleve szegény volt az egész család, de Péter volt az egyetlen családtag, aki életkoránál fogva alkalmas volt pénzkeresetre). Esélyes, hogy fizikailag is rászorultak a gondoskodására (az egyik cikkben az anya azt mondja, hogy Péter jó fiú volt, „takarított, gondoskodott”). Ráadásul, mint a téma szakértői elmondhatják, a bántalmazásnak lelki vetülete is van. A bántalmazott egy idő után magáévá teszi a bántalmazó róla alkotott képét, és elhiszi, hogy ő tényleg értéktelen, megérdemli a bántást és/vagy úgyse lenne ereje kilépni a helyzetéből. Ezért elhibázott egy olyan rendszer, amelyben a büntetőeljárás, illetve a távoltartási végzés csak az áldozat kérésére történik meg.
Az idős szülők bántalmazásánál még egy tényező bejön a képbe, ami csak fokozza az áldozatok bűntudatát: az, hogy az uralkodó diskurzus szerint a szülők tehetnek arról, ha a gyerekben „félremegy” valami, ezért aztán ők maguk is jogosnak érezhetik a tőle érkező bántást. Már most pedzegetik a cikkek (és a facebookon kommentelők), hogy esetleg Szilágyi István és felesége bántalmazták a fiukat kiskorában és „azért lett ilyen”. Tudtommal erre semmi bizonyíték nincs; nem hiszem, hogy csak bántalmazottak válhatnak bántalmazóvá, továbbá egy gyereket nemcsak a szülei bántalmazhatnak, hanem pl. társai is (ahogyan más, gyerekkorban kialakuló személyiségjegyeket sem lehet 100%-ban a szülők nyakába varrni). Amúgy meg egy csomó bántalmazott felnőve nem visszabántalmazza a korábbi elkövetőt, hanem feldolgozza a traumát és továbblép. Magyarán, ha valaki esetleg bántalmazta annak idején a gyerekét, akkor sem érdemli meg, hogy idős korban ezt visszakapja.
Ha hihetünk a bulvárlapoknak, elég valószínű, hogy Szilágyi Péter pszichiátriai eset. Fontos kihangsúlyozni: nem gondolom, hogy ez felmentést adhat a tette alól, ahogy azt sem, hogy ez igazolja a gyerekkori trauma-elméletet, vagy hogy minden pszichiátriai beteg veszélyes a környezetére. Viszont az is kiderül, hogy az elkövető nem kapott megfelelő kezelést (ami gyógyszer szedett, az a szüleié volt, és pont hogy agresszívebb lett tőle). A megbocsátó édesanyában fel sem merült, hogy pszichiátriára küldje (ahogy, számomra némileg érthetetlen módon, abban a bíróságban sem, amely két éve már elítélte egyszer súlyos testi sértésért) – nyilván azért, mert a közfelfogás szerint ilyet nem tesz egy szerető szülő. Pedig igenis vannak olyan pszichiátriai betegek, akiknek kezelésre van szükségük, és nagyon sok pszichiátriai problémát megfelelő gyógyszerek és egyéb terápiák segítségével legalább valamennyire kordában lehet tartani. Csak a nagyközönségben a pszichiátriáról jellemzően a Száll a kakukk a fészkére jut eszébe, amit allegória helyett realisztikus leírásnak hisznek. Amellett, hogy egyes pszichiátriai intézményeket az elmúlt években be is zártak, ez is hozzájárul, hogy egy csomó ön- és/vagy közveszélyes személy minden kezelés és felügyelet nélkül szaladgál az országban.
Tehát – válaszolva az atv.hu kérdésére – mi (lett) volna az (rendszerszinten), ami megakadályozza a tragédiát, és ami megelőzhetné a további hasonlókat?
1. Egy olyan hatékony igazságügyi rendszer, amelyben megvannak a megfelelő ismeretek a bántalmazás természetéről és ehhez illeszkednek az intézkedések (pl. nem az áldozat kezdeményezése a feltétele az eljárásnak és/vagy a távoltartásnak); ebben sokat segítene a parlament által tegnapelőtt elutasított Isztambuli Egyezmény
2. Nagyobb tudatosság a pszichiátriai betegségekkel kapcsolatban (pl. felvilágosító kampányok stb. formájában) és megfelelő mentálhigiénés ellátórendszer felépítése és fenntartása
3. Egy olyan családkép erősítése, amely a teljes önfeláldozás és a legitim erőszak két véglete között a szülők és gyerekek közti kölcsönös tiszteletet hangsúlyozza, mindkét fél jogainak és személyiségének védelme mellett.
(kép forrása: Borsonline)

Minden, minden

***SPOILER***
Maddy hermetikusan elzárva él édesanyjával hatalmas házukban, soha nem léphet ki az utcára. Édesanyja elmagyarázta neki, hogy súlyos immunhiányos betegsége van, ami miatt belehalna, ha megfertőződne a kinti levegőben keringő baktériumoktól. Tinédzserként azonban Maddy vágyik megismerni a világot, akár annak az árán is, hogy belehal. A szomszéd fiú segítségével megszökik, elutaznak asszem Hawaiira, és persze beteg lesz. Ekkor azonban kiderül, hogy szó sincs veleszületett immunhiányról; édesanyja azért kamuzta ezt be neki, mert túlságosan féltette és kontrollálni akarta. Így viszont sikerült majdnem megölnie, hiszen az agyonfertőtlenített házban töltött gyerekkor során Maddy szervezete nem találkozott azokkal a hétköznapi baktériumokkal, amelyekhez a többi gyerek hozzászokott, és nem fejlesztette ki a védekezést ellenük.

A párhuzam annyira banális, hogy szinte fölösleges kifejteni. Csak néhány apróság: ha elvileg május 3.-án tetőzik Magyarországon a vírus (éppen Anyák napján, ez elég csúnya tőle), ami ráadásul melegebb időben kevésbé terjed, akkor miért is kell augusztus 15-ig betiltani minden csoportos rendezvényt? Ha most már számos kutatás igazolja, hogy a D-vitamin erősíti a szervezet védekező képességét mindenféle légúti fertőzés ellen és hogy (részben ezért) a koronavírus terjedése a levegő szennyezettségével növekszik, akkor miért is tiltjuk meg a budapestieknek, hogy a légszennyezett városból kimenjenek a tiszta vidéki levegőre? Meg egyáltalán, ha van megfelelő mennyiségű kórházi ágy (mivel a kórházakban fekvő többi beteget kidobták) és lélegeztetőgép, miért kell ilyen szintű korlátozásokat fenntartani? Ráadásul ki tudja, meddig, hiszen bejelentették, hogy ősszel várható a koronavírus-járvány második hulláma. Ami egyébként nincs kizárva (már több járvány volt az elmúlt években, amelyeket egy ezzel rokon vírus okozott), másfelől azonban annyira váratlanul alakulnak a járványadatok (Svédországban minimális korlátozások mellett is csökken a fertőzések száma; a mérsékelten korlátozó Ausztriában 1 hónap alatt nagyjából lefutott a járvány, míg a teljes kijárási tilalmat bevezetett országokban nem), hogy ennyire előre nem lehet tervezni. Egyértelmű, hogy az intézkedések egyik lényeges célja a lakosság kontroll alatt tartása. És persze az ilyen rendszer önmagát tartja fenn. Hiszen ahogyan Maddy tényleg megbetegedett, amikor szervezete baktériumokkal találkozott, úgy a többhónapos karantén és 0/24-es fertőtlenítés után utcára merészkedő emberek jó eséllyel elkapnak majd mindenféle fertőzéseket, koronavírust és mást - és ez megint jó ürügy lesz, hogy az állam fenntartsa a korlátozásokat.

Egy barátomtól tudom, hogy a szerbek tüntetnek a korlátozások ellen. A magyarok viszont szép csendben elfogadják őket, mert jobban rettegnek a vírustól, mint a diktatúrától. Pedig már most látható, hogy a magyarországi járvány jónéhány áldozata valójában a rossz szakpolitikai döntések eredménye (koronavírus-fertőzöttet visszaküldenek az idősotthonba, ápolásra szoruló betegeket dobnak ki a kórházakból stb). A tömegpánik jó eszköz arra, hogy a vezetés észrevétlenül diktatórikus módszereket alkalmazzon (ez történt a náci Németországban az antiszemitizmussal vagy az 50-es években a "rendszer ellenségei" elleni harccal). És nem biztos, hogy a koronavírus veszélyesebb, mint a korlátozások következményei (akár egészségi szinten is, mint gyengülő immunrendszer, növekvő mértékű családon belüli erőszak stb, vagy társadalmi szinten).