https://www.youtube.com/watch?v=yDSK91mUNLU
Mindig szerettem ennek a dalnak a szövegét, amely szembemegy a nőket megnyomoritó aktuális szépségideálokkal. Amikor viszont először láttam a klipet, némileg csalódott voltam: ennél jóval testesebb lányokra számitottam. A klip tánckarában levő nők valóban nem fotómodell-alkatúak, de elég messze vannak a lufiszerű, az átlaglány négyszeresét kitevő testalkattól, amely a dal szerint az énekes ideálja (mondjuk a feszes ruhák még többet levesznek belőlük).
Sokáig azt gondoltam az ellentmondás okának, hogy Mika (vagy a klip rendezője) egyszerűen nem vállalta be, hogy igazán nagydarab lányokat szerepeltessen; féltek a népszerűség csökkenésétől. (Ez mondjuk nem irreális: egy amerikai aerobic-videót egy ismerősöm azzal szólt le, hogy ezt nem nézi, mert túl kövér emberek vannak benne.) Aztán nemrég olvastam egy cikket a fiatal nők között aktuálisan terjedő divat-trendekről, mint pl. a thigh gap vagy a bikini bridge. Ez utóbbi az az elvárás, hogy a bikinialsó egyenesen feszüljön, mintegy hidat képezve, a csipőcsontok között, vagyis az alhasat ne is érintse (mondjuk ezt praktikus szempontból is problémásnak látom, mert ki tudja, mi minden úszik be egy ilyen résen). A nagyszámú ellentétes tendencia (mint Mika dala) ellenére úgy tűnik, a nőideál továbbra is egyre soványabb. És ehhez képest sajnos a klipben szereplő lányok valóban túlsúlyosnak hatnak.
2015. május 30., szombat
2015. május 11., hétfő
Jacqueline Harpmann: Orlanda
Aline személyisége nap egyszerűen megkettőződik. Énjének az a része, amelyet 12 éves kora óta elfojtott, mert nőhöz nem illő dolgokra vágyott, átköltözik egy fiatalember testébe, és ilyen formában megvalósitja mindazt, amit Aline a korlátozó nemi szerepek miatt nem tehetett. (Arról nem esik emlités, mi mindent valósithatott meg Aline, amit a fiúnak ugyanezen nemi szerepek miatt nem volt lehetősége, pedig ez is megérne egy misét.)
Aline esetében elég pontosan beazonositható, ki erőltette rá ezeket a szerepeket: az édesanyja. Sokan azonban valószinűleg nem tudunk rámutatni, kitől hallottuk először, hogy egy kislány nem piszkolja be a ruháját vagy nem mászik fára. Még ha nem is volt a környezetünkben olyan konkrét személy, aki ezekre a dolgokra "megtanitott" volna, az egész kultúrából áradnak felénk az elvárások a nők (és persze a férfiak) felé. Gondoljunk csak bele abba a hollywoodi klisébe, miszerint az állhatatos, párjának mindent megbocsátó nő hűsége előbb-utóbb elnyeri a jutalmát. Nők ezrei gondolják azt, hogy ha kellően szelidek és elfogadóak maradnak mondjuk a partnerükkel szemben, azt előbb-utóbb meghatja a jóságuk és úgy fog viselkedni, hogy őket boldoggá tegye. Ami valójában nagyobb eséllyel történik, az az, hogy a férfiak (akik szintén találkoznak ugyanezzel a klisével) eleve abból indulnak ki, hogy bármit tehetnek, a nő úgyis megbocsátja nekik előbb-utóbb. Ez legitimizálhat egészen durva dolgokat, mint a párkapcsolati erőszak, de akár kevésbé durvákat is, amelyek azonban ráhúzhatók ugyanerre a sablonra. Klasszikus hollywoodi klisé például az is, amikor a bölcs középkorú feleség megértő türelemmel viseli férje szexuális, érzelmi és egyéb kalandozásait abban a biztos reményben, hogy a kapuzárási pánik elmúltával a férfi úgyis rájön, hogy ő volt az igazi és visszatér hozzá. Nem kizárt, hogy ez megtörténik és újra boldogan élnek majd, de ez nem változtat azon a tényen, hogy a férfi nem vette figyelembe a nő igényeit és szükségleteit. (A forditott felállású sztorik általában negativan ábrázolják a nőt, és a férfi korántsem olyan türelmes.) Ez ismét csak megerősiti bennünk azt, hogy a férfiak igényei fontosabbak, és egy olyan egyenlőtlen párkapcsolati modellt alakit ki, amelyből nagyon nehéz kilépni.
Aline esetében elég pontosan beazonositható, ki erőltette rá ezeket a szerepeket: az édesanyja. Sokan azonban valószinűleg nem tudunk rámutatni, kitől hallottuk először, hogy egy kislány nem piszkolja be a ruháját vagy nem mászik fára. Még ha nem is volt a környezetünkben olyan konkrét személy, aki ezekre a dolgokra "megtanitott" volna, az egész kultúrából áradnak felénk az elvárások a nők (és persze a férfiak) felé. Gondoljunk csak bele abba a hollywoodi klisébe, miszerint az állhatatos, párjának mindent megbocsátó nő hűsége előbb-utóbb elnyeri a jutalmát. Nők ezrei gondolják azt, hogy ha kellően szelidek és elfogadóak maradnak mondjuk a partnerükkel szemben, azt előbb-utóbb meghatja a jóságuk és úgy fog viselkedni, hogy őket boldoggá tegye. Ami valójában nagyobb eséllyel történik, az az, hogy a férfiak (akik szintén találkoznak ugyanezzel a klisével) eleve abból indulnak ki, hogy bármit tehetnek, a nő úgyis megbocsátja nekik előbb-utóbb. Ez legitimizálhat egészen durva dolgokat, mint a párkapcsolati erőszak, de akár kevésbé durvákat is, amelyek azonban ráhúzhatók ugyanerre a sablonra. Klasszikus hollywoodi klisé például az is, amikor a bölcs középkorú feleség megértő türelemmel viseli férje szexuális, érzelmi és egyéb kalandozásait abban a biztos reményben, hogy a kapuzárási pánik elmúltával a férfi úgyis rájön, hogy ő volt az igazi és visszatér hozzá. Nem kizárt, hogy ez megtörténik és újra boldogan élnek majd, de ez nem változtat azon a tényen, hogy a férfi nem vette figyelembe a nő igényeit és szükségleteit. (A forditott felállású sztorik általában negativan ábrázolják a nőt, és a férfi korántsem olyan türelmes.) Ez ismét csak megerősiti bennünk azt, hogy a férfiak igényei fontosabbak, és egy olyan egyenlőtlen párkapcsolati modellt alakit ki, amelyből nagyon nehéz kilépni.
2015. május 7., csütörtök
Hitler gyermekei
***SPOILER***
Ha nem is Hitlernek, de magas rangú náci vezetőknek a leszármazottai a doku szereplői. Különbözőképpen kezelik kínos örökségüket: van, aki hazáját is elhagyta miatta, van, aki viszont aktívan próbál segíteni a rendelkezésére álló infókkal a holocaust kutatóinak. Rainer, Auschwitz volt parancsnokának unokája effektíve ráveszi magát, hogy ellátogasson a haláltáborba és ott beszéljen a látogatókkal, akik között túlélők és azok leszármazottai is vannak. Ezeket őszintén meghatja, hogy Rainer mély megbánást mutat nagyapja bűnei miatt. Ahogy azonban Rainer zsidó barátja kifejti: a bűntudat nem megoldás, nem törli ki azt, ami megtörtént.
Ezzel természetesen egyetértek, ugyanakkor azt gondolom, jellemző, hogy ez a mondat egy német szájából hangzik el. A németek évtizedek óta nagyon tudatosan dolgozzák fel a nácizmus örökségét, ami Magyarországon viszont nem történik. Hajlamosak vagyunk a németeket hibáztatni a magyarországi zsidók kiirtásáért, mintha a magyaroknak semmi szerepük nem lett volna az antiszemitizmusban, noha teljesen magunktól hoztunk zsidótörvényeket jóval a holocaust előtt. Azoknak a magyaroknak, akik éltek a negyvenes években, jelentősen több közük van a zsidók kiirtásához, mint Rainernek, aki nem, és utódaiknak is bele kellene gondolniuk, mit tettek az őseik, és mit tehetnek ők maguk azért, hogy ez ne ismétlődhessen meg. Sajnos ennek mi még a közelében sem tartunk. Úgyhogy, hiába nem old meg mindent a bűntudat, ideje lenne legalább annak előkerülnie Magyarországon.
Ha nem is Hitlernek, de magas rangú náci vezetőknek a leszármazottai a doku szereplői. Különbözőképpen kezelik kínos örökségüket: van, aki hazáját is elhagyta miatta, van, aki viszont aktívan próbál segíteni a rendelkezésére álló infókkal a holocaust kutatóinak. Rainer, Auschwitz volt parancsnokának unokája effektíve ráveszi magát, hogy ellátogasson a haláltáborba és ott beszéljen a látogatókkal, akik között túlélők és azok leszármazottai is vannak. Ezeket őszintén meghatja, hogy Rainer mély megbánást mutat nagyapja bűnei miatt. Ahogy azonban Rainer zsidó barátja kifejti: a bűntudat nem megoldás, nem törli ki azt, ami megtörtént.
Ezzel természetesen egyetértek, ugyanakkor azt gondolom, jellemző, hogy ez a mondat egy német szájából hangzik el. A németek évtizedek óta nagyon tudatosan dolgozzák fel a nácizmus örökségét, ami Magyarországon viszont nem történik. Hajlamosak vagyunk a németeket hibáztatni a magyarországi zsidók kiirtásáért, mintha a magyaroknak semmi szerepük nem lett volna az antiszemitizmusban, noha teljesen magunktól hoztunk zsidótörvényeket jóval a holocaust előtt. Azoknak a magyaroknak, akik éltek a negyvenes években, jelentősen több közük van a zsidók kiirtásához, mint Rainernek, aki nem, és utódaiknak is bele kellene gondolniuk, mit tettek az őseik, és mit tehetnek ők maguk azért, hogy ez ne ismétlődhessen meg. Sajnos ennek mi még a közelében sem tartunk. Úgyhogy, hiába nem old meg mindent a bűntudat, ideje lenne legalább annak előkerülnie Magyarországon.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)