Douglas Adams: Galaxis útikalauz stopposoknak

Az előzmény: hőseinket két zsaru bekerítette és totál szétlőttek körülöttük egy egész számítógéptermet. Aztán abbahagyták a lövöldözést és hosszú csönd következett.
„-Jó – mondta Ford. – Megyek, körülnézek.
A többiekre pillantott.
- Senki nem akar rám szólni, hogy Nem, te nem teheted meg, hadd menjek inkább én?
A többiek a fejüket rázták.”

A jelenet nemcsak jó paródiája a kalandfilmek kliséinek, hanem kifiguráz egy játszmát is. Jónéhányan vannak, akik abban a reményben készítik ki magukat fizikailag vagy máshogyan, hogy valakik majd agyonaggódják magukat értük, ezzel bizonyítva, mennyire szeretik őket. Persze jónéhány más oka is lehet, amiért emberek ártanak maguknak: például öngyűlölet és/vagy önbüntetés, vagy olyan alacsony önértékelés, hogy a többiekért gondolkodás nélkül feláldozzák magukat, hiszen azok fontosabbak (ezt próbálta volna Ford eljátszani, de kevés sikerrel). Vagy mindenáron fel akarnak érni egy általuk kialakított ideálhoz, akár saját tönkremenésük árán is.

Egy régi barátnőmmel a napokban szakított a párja. Az ok: barátnőm elmondta párjának, hogy szerinte túlvállalja magát és ebbe előbb-utóbb tönkre fog menni. A szakítást kezdeményező fél ez esetben nyilvánvalóan nem Ford játszmáját játszotta (vagy ha igen, akkor nagyon elcseszte valahol). De akkor mi vezette arra, hogy ilyesmi miatt szakítson? Ennyire nem képes szembenézni az igazsággal? Vagy már eleve kifele tartott a kapcsolatból, és most adódott egy jó lehetőség ezt megtenni úgy, hogy ráadásul a másik érezhesse hibásnak magát?

Barátnőm úgy vezette fel a történetet, hogy „olyasmit mondtam, amit nem kellett volna”. Vagyis ellenjavallt lenne egy kapcsolatban kifejeznünk azt, hogy aggódunk a másik miatt? Tudom, hogy ez vezethet konfliktusokhoz (én is átéltem már), de ezzel együtt úgy érzem, így nagyon nincs rendben.

Padavic és Butterfield: Fathers, Mothers and Mathers

***SPOILER*** (már ha egy antropológiai cikknél létezik ilyen...)
Volt egyszer egy önsegítő csoport Floridában: olyan leszbikusok alkották, akiknek a párja szülte a közös gyereküket. Az volt a problémájuk, hogyan is nevezzék magukat. Sokan nem akarták azt mondani, hogy anyák, hiszen nem ők szültek; de apák se, hiszen nem férfiak. Ráadásul a köztudatban az anya- és az apaszereppel is együtt járnak bizonyos tevékenységek (anyuka öltözteti a gyereket, apuka focizni tanítja stb.), ők meg nem akarták magukat az egyikre vagy a másikra korlátozni. Úgyhogy kitaláltak egy új szót: mather, ami a father és a mother kombinációja. Vagyis olyan szülő, akinek a neme nem fontos, és aki ezáltal függetlenedni tud a szülőkkel kapcsolatos nemi sztereotípiáktól.

Ettől most már sokkal jobban érzik magukat a bőrükben, de a külvilággal nem könnyű elfogadtatni a dolgot. Eleve a mather szót senki sem ismeri, úgyhogy minden alkalommal el kell magyarázni. Az emberek többsége összezavarodik, de olyan "mather" is volt, akit a gyerekorvos kioktatott, hogy ezzel a nemektől független szülői kategóriával hátrányosan befolyásolja a gyerek fejlődését. Viszont elmondhatják magukról, hogy puszta identitásukkal is formálják a társadalmi tudatot.

Nekem nagyon tetszett ez a kreatív megoldás a szülői szerep problémáira. A floridai leszbikusoknak gyakorlatilag sikerült queeresíteni a szülőséget. Ami valószínűleg jóval nagyobb energiabefektetést igényel, mint a szimpla queerség (gondolom, gyakrabban kap az ember olyan kérdést, hogy "kije vagy te a gyereknek?", mint olyat, hogy "neked mi a nemi identitásod?", mert az utóbbit rendszerint tudni vélik). Le a kalappal előttük, hogy a gyereknevelés mellett még erre is van energiájuk. Marha jól jönne néhány ilyen szubverzív egyén nálunk is. De hát nálunk még a három- meg négyszülős családmodell is kiveri a biztosítékot, nemcsak heteróknál, hanem egy csomó melegnél is.

Mit szólnánk például egy olyan átalakított Orbán-jelmondathoz, hogy "Négy szülő, három nem (=nő, férfi, egyéb), négyszer két kerék (=biciklik és rollerek, a környezetszennyező autó helyett)"?

Bizonyítás

A történet hősnője éveken át ápolta apját, a zseniális matematikust, aki egyszercsak megőrült. A szó szoros értelmében. A lány otthagyta az egyetemet, elszigetelődött a barátaitól, minden idejét azzal töltötte, hogy apjáról gondoskodjon. Nem afféle "majd én megmondom, mi a jó neked"-módon, mint a nővére, hanem végtelen türelemmel és szeretettel, amibe az is belefért, hogy a téli kert közepén, félig összefagyva olvassa fel apja zseniális bizonyításnak vélt zagyvaságait. Önfeláldozóan csak a másikra figyelt, miközben őt magát is mardosta a kétség, nem örökölte-e a matematikai tehetség mellett a megőrülésre való hajlamot is.

Tudom, milyen teher lehet egy megrendült pszichés- vagy elmeállapotú emberről gondoskodni. Ezért is becsülöm olyan mélységesen nemcsak a filmbeli matematikus lányt, hanem azokat a létező embereket, akik kitartóan és önzetlenül törődnek labilis szeretteikkel - köztük velem is. ÉS még megköszönni is csak ilyen bénán tudom.

MyTenderGenderAllMixedUpInABlender

"I was raised not to let my emotions be shown, to be strong, not to cry (boys don't cry?), not to be afraid (men don't feel afraid, even little men). I was raised as a boy, as an agent of oppression, I was raised to feel guilty, to feel I have to save women, to oppress everyone, I was raised (as most boys do) with people not showing enough physical closeness to me, I was raised to feel the only closeness I could have with girls I liked was through sex, that I could never have intimate relations with boys cause its either violence or homophobia and many more conditioning made at a very young age.

What I realized was that whether I called myself a man, woman or alien, it wouldn't have changed a thing regarding my sexist patterns."


Feministaként az ember általában azt hallja, hogy a nőknek rosszabb. Rengeteg kritikát kaptam már, amiért egyáltalán felvetem azt, hogy a nemi szerepek a férfiakat is éppúgy elnyomják, mint a nőket (ezzel általában csak azok a férfiak értenek egyet, akik ironikus módon így próbálják indokolni, miért ellenzik a feminizmust). Természetesen nem tagadom, hogy a nők megélnek durva dolgokat. De gyakran elgondolkozom azon, miért nem tűnik fel a feministák többségének: amikor a férfiakat arra nevelik, hogy fojtsák vissza az érzéseiket, vagy hogy mindenáron legyenek sikeresek/kemények/erősek stb., az ugyanolyan lelki megcsonkítás? Talán mert nekem mindig voltak közeli férfi barátaim. Nem utasítottam el őket alapból, még akkor sem, ha olykor voltak szexista berögződéseik. (Kinek nincsenek? Igen, nekem is vannak.) Inkább felhívtam ezekre a figyelmet, és szükség esetén elmagyaráztam nekik, miért zavarnak engem. Lássatok csodát: a férfi barátaim többsége nem fordult el tőlem, hanem megértette, és tudatosabban kezdett gondolkozni a nőkről, meg a nemekről általában. (Jó, persze ők eleve nem voltak a hímsovinizmus megtestesülései: a baráti körömben ez a kategória igen ritka.) Ilyenkor mindig nagyon büszke vagyok/voltam rájuk, mert tudom, hogy privilegizált helyzetből sokkal nehezebb meglátni az egyenlőtlenségeket, még azokat is, amelyek nekik maguknak okoznak hátrányt.

Ronel szövegét olvasva az érzelmi reakcióm az, hogy mélységesen együttérzek az érzelemmentesen fölnevelt férfiakkal, többek között azért, mert tudom, milyen nehéz ezen túltenni magukat és felnőtt korban felfedezniük és kimutatniuk az érzéseiket. Az utolsó bekezdés pedig tudati szinten nagyon fontos. Arra int, hogy még feministaként is figyelnünk kell saját reakcióinkat. Amikor annak idején kiröhögtem Manfredot, mert negyvenéves férfi létére a kötés volt a hobbija, ugyanazt a szexizmust reprodukáltam, mint azok, akik lelkesen próbálják felfedezni bennem az anyai ösztönt. Nemcsak a férfiakat, a nőket is egy szexista társadalomban szocializálták (és gyakran a legszexistább megállapításokat nőktől hallom). Könnyű megveregetni saját vállunkat és azt mondani, hogy nekünk mindig igazunk van, hiszen mi vagyunk az elnyomott fél. De nem fekete-fehér a történet. Mindannyian, férfiak, nők és egyebek, elnyomók és elnyomottak vagyunk egyszerre.