Meleg férfiak, hideg diktatúrák

Az Eltitkolt évek jó film volt, méltán nyert díjakat. Csakhogy kicsit történelemórára emlékeztetett. A néző rácsodálkozhatott arra a korra, amikor a rejtőzködés, az alibiházasság, az információhiány, a külföldi utazások korlátozása meghatározta a leszbikusok életét, és megkönnyebbülten felsóhajthatott, hogy ma már ez nem így van.

Következő filmjében Takács Mária taktikát változtatott. A történet négy meleg fiatalemberrel kezdődik, akiket aggaszt Magyarország mostani fejlődésének (vagy visszafejlődésének?) az iránya. Felteszik maguknak a kérdést: hogyan létezhet valaki melegként egy diktatúrában? És kézenfekvő válaszként megkeresnek olyanokat, akiknek ebben személyes tapasztalatuk van. Az is kiderül azonban, hogy a meginterjúvolt idősebb melegek életének eseményei – pártalálási nehézségek, gyermekvállalás, rejtőzködés, elutasítás vagy éppen az AIDS – rárezonálnak a fiatalok aktuális problémáira. Kicsit azt éltem meg, mint mikor egy huszonéves kollégával tartottam Melegség és Megismerés órát. Amíg a saját történetemről beszéltem, azt éreztem: ezeknek a gimnazistáknak ez már történelem, el sem tudják képzelni azt az elszigeteltséget és információhiányt. Aztán következett a kollégám, aki elmondta, hogy pont ugyanezt élte meg a 21. század első évtizedében.

Az ilyenfajta párhuzamok miatt a Meleg férfiak, hideg diktatúrák történetei nem korosztály-specifikusak. De ez nem azért van, mint a film sugallja, mert országunk egy újabb diktatúra felé tart. Hanem azért, mert a történelem ugyanúgy nem osztható mereven dobozokra, mint az emberek. Az attitűdök, gondolkodásmódok átívelnek történelmi korszakokon; a mostanában tapasztalható homofóbia nem újkeletű, legföljebb rejtve volt. A hideg diktatúrában élt meleg férfiak történetei a jelen és akár a jövő történetei is.

Büszkeség és bányászélet

A velszi kis falu lakói gyanakvással tekintenek a melegszervezet látogatása elé. Mint az egyik bányászfeleség kifejti, a lapokban annyi szörnyűséget olvasni a melegekről! Sógora így válaszol:
- Rólunk is egy csomó hazugságot összehord a sajtó. Ha azt nem hiszem el, akkor miért hinném el, amit róluk írnak?

Azt gondolom, nagyjából ez lenne az egészséges attitűd, de itt még sokan nem jutottak el idáig. Azt hiszem, nagyjából mindenki tudatában van, hogy a politikusaink olykor nem az igazat mondják, főleg, amikor nem sokkal később megcáfolják saját korábbi kijelentéseiket (ld. netadó). Ilyen alapon logikus lenne nem elfogadni azt sem, amikor uszítani próbálnak bizonyos emberek, pártok, csoportok (pl. bevándorlók) vagy akár geopolitikai egységek (Európai Unió) ellen. Valamiért mégis vannak, akik ezekben a témákban hisznek nekik. Ja, hogy mert a saját előítéleteikre játszanak rá? Egyrészt azok is kialakultak valahogy, másrészt pont a velszi bányászember gondolatmenete segíthetne abban, hogy levetkőzzük őket.