Diego párját, Fabriziót homofób támadás érte, kómában fekszik. Mivel Venezuelában az azonos nemű partner nem számít hozzátartozónak, Diego csak Fabrizio szüleinek hozzájárulásával mehetne be párjához, de azok nem engedik neki. Diego egy heves pillanatban a szemükbe vágja: ők is ugyanolyanok, mint a buziverők, akik miatt a fiuk most életveszélyes állapotban van.
Vajon tényleg ugyanolyanok-e a melegeket elítélők vagy akár diszkriminálók, mint azok, akik megverik őket, vagyis fizikailag tartanunk kell-e attól a szomszédtól vagy diáktárstól, aki kifejtette, hogy minden buzit le kéne lőni vagy nem szabadna engedni, hogy gyereket vállaljanak? Fordítva vélhetően áll a dolog, tehát a buziverők többsége nem pártolja hevesen az LMBTQ emberek ügyét (bár előfordulhat, hogy magától nem jutna eszébe bántani őket, csak a csoportnyomásnak engedelmeskedik). De azért elég sokminden kell ahhoz, hogy egy attitűd konkrét erőszakhoz vezessen. Például az, hogy viszonylag könnyen meg lehessen úszni. Magyarországon most nemrég ítéltek el a 2013-as Pride megtámadói közül ötöt; a támadók ennél jelentősen többen voltak, de másoknak a hajuk szála sem görbült emiatt. Aztán persze nem árt, ha a leendő elkövető biztonságban érzi magát a másik féltől: ha kiderül, hogy a megtámadott meleg simán lekaratézza, akkor szívás van. Erre megoldás például az, hogy a Pride-ra kívülről dobálunk veszélyes tárgyakat (üveg, Molotov koktél stb.), mert így nem kerülünk testközelbe a menet tagjaival, akik ráadásul nem tudnak semmi hasonlóval visszadobálni, hiszen a biztonsági ellenőrzéskor minden veszélyes tárgyat elvettek tőlük. A másik megoldás, hogy mi legyünk többen: világszerte azt mutatják a számok, hogy az LMBTQ emberek elleni támadásokat rendszerint csoportban hajtják végre. A csoport tagjai ráadásul egymást hergelik, és gyakran csak azért kerül sor végül a támadásra, mert férfiasságukat akarják fitogtatni egymás előtt. Sok LMBTQ emberek elleni támadás nem is a homofóbiáról szól, hanem a maszkulinitásról (vagyis annak arról a formájáról, amikor valaki saját férfiasságát a nála alacsonyabb rendűeknek tartott férfiak lealázásával próbálja bizonygatni).
Fabrizio szülei esetében azonban még abban sem vagyok biztos, hogy homofóbiáról van szó. Adva van ugye egy házaspár, akiknek a fia hirtelen elköltözik otthonról és egy teljesen más életformát kezd el folytatni, mint ők. Ők úgy érzik, nincs már igazán közük hozzá, elveszítették szülői szerepüket. Azután a fiú kórházba kerül – és itt a lehetőség, hogy ismét részesei legyenek az életének (már amennyi maradt neki ugye) és bebizonyítsák, hogy továbbra is szülők tudnak maradni. Kisajátítják tehát Fabriziót és nem engedik, hogy az övék mellé egy másik érzelmi kapcsolat is betolakodjon – vagy mert nincs elég empátiájuk, vagy mert nem tudják elképzelni, hogy két férfi szerelme ugyanolyan erős lehet, mint a szülő-gyerek kapcsolat. Lehet, hogy hasonlóképpen reagálnának akkor is, ha Fabriziónak barátnője volna. Amikor valaki (különösen családtag) viselkedésében homofóbiát vélünk felfedezni, érdemes megvizsgálni az egyéb családi, életkori stb. dinamikákat, mert meglepő végeredményre juthatunk.
2016. november 30., szerda
2016. november 28., hétfő
Az eljövendő napok
A film egyik jelenetében egy középkorú nő egyedül megy moziba. Egyszer csak a mellette ülő férfi taperolni kezdi. Átül egy másik székbe, de a férfi most mögé ül. Végül kénytelen a film vége előtt elhagyni a mozit, ám a férfi követi az utcán is. A nő ekkor megfordul és szól a férfinak, hogy hagyja békén. „Kérem, hadd sétáljak önnel! Ön gyönyörű!”-feleli a férfi, majd megragadja a nőt, a falhoz szorítja és szenvedélyesen lesmárolja.
A „sétálás” meglehetősen újfajta értelmezésén kívül az gondolkoztatott el ebben a – filmművészetben és az életben sem túl ritka – jelenetben, hogy fordított felállásban mennyire ritkán tapasztaljuk. Vannak nők, akik kezdeményeznek férfiaknál, de jellemző módon nem fizikai szinten és nem a férfi tiltakozását követően. A férfiak viszont úgy szocializálódnak, hogy a nők testét jogos tulajdonuknak tekintik. A zsúfolt villamoson magától értetődően simogatni kezdik a melléjük préselődött tinilány combját, főnökként „kedvesen” megpaskolják a titkárnőjük fenekét, vagy annak ellenére lesmárolják barátnőjüket a buszon vagy a baráti társaságban, hogy az korábban kifejezte az ellenérzését ezzel kapcsolatban. A férfi szexuális vágy kontrollálhatatlanságáról szóló mítoszok pedig felmentik őket, néha még akkor is, ha súlyos lelki és/vagy fizikai sérüléseket okoztak áldozatuknak.
Nemrég tették közzé az Eurobarométer kutatás azon eredményét, hogy az uniós polgárok 27%-a és a magyarok 47%-a bizonyos körülmények között elfogadhatónak tartja a beleegyezés nélküli szexuális kapcsolatot. Jellemző módon a facebookos hozzászólók többsége rögtön az Eurobarométer módszereit kezdte bírálni (amit nem szoktak megtenni a felmérés más eredményeivel, például a demokráciával való elégedettség mutatóival kapcsolatban). A jelek szerint nagyon nem akarják elfogadni azt a tényt, hogy a társadalomban keringő mítoszok egy része – például hogy a női „nem” valójában igent jelent – egy olyan kultúrát erősít meg, amely elfogadhatónak tartja a nők elleni szexuális erőszak különböző formáit. Ugyanerre játszik rá az a megközelítés, amely szerint romantikus dolog egy vadidegen nőt „a szépsége miatt” erőszakkal megcsókolni a nyílt utcán (a film amúgy nem foglal állást ebben a kérdésben, de nem is problematizálja, ami lehetőséget nyújt a romantizáló értelmezésre).
Szögezzük le tehát: egy nő teste fölött csak saját maga gyakorolhat uralmat, nem a férje, az edzője vagy egy csávó a moziban. Ha egy pasi szexuálisan vonzódik egy nőhöz, kifejezheti kulturáltan is, és lesz szíves elfogadni a nemleges választ. Ha romantikusan vonzódik hozzá, ugyanez érvényes. Ha egyszerűen a szépsége bűvöli el, akkor pláne nincs alapja hozzányúlni (és ne is próbálja a szemével levetkőztetni). És lehetőleg tisztázza magában is, hogy a három közül melyik érvényes. A partner fogadja el a nő döntését, ha az nem akar védekezés nélkül (vagy orálisan, vagy sehogy) szeretkezni, nem akar erotikus játékba bocsátkozni a négyeshatoson, vagy nem akar olyan ruhát felvenni, amiben a pasinak talán vonzó, viszont ő maga kényelmetlenül érzi magát. Ezeknek a szabályoknak a betartásával a férfiak is tehetnek a nők elleni szexuális erőszak ellen. Nemcsak most, a 16 akciónap keretében, hanem mindig.
A „sétálás” meglehetősen újfajta értelmezésén kívül az gondolkoztatott el ebben a – filmművészetben és az életben sem túl ritka – jelenetben, hogy fordított felállásban mennyire ritkán tapasztaljuk. Vannak nők, akik kezdeményeznek férfiaknál, de jellemző módon nem fizikai szinten és nem a férfi tiltakozását követően. A férfiak viszont úgy szocializálódnak, hogy a nők testét jogos tulajdonuknak tekintik. A zsúfolt villamoson magától értetődően simogatni kezdik a melléjük préselődött tinilány combját, főnökként „kedvesen” megpaskolják a titkárnőjük fenekét, vagy annak ellenére lesmárolják barátnőjüket a buszon vagy a baráti társaságban, hogy az korábban kifejezte az ellenérzését ezzel kapcsolatban. A férfi szexuális vágy kontrollálhatatlanságáról szóló mítoszok pedig felmentik őket, néha még akkor is, ha súlyos lelki és/vagy fizikai sérüléseket okoztak áldozatuknak.
Nemrég tették közzé az Eurobarométer kutatás azon eredményét, hogy az uniós polgárok 27%-a és a magyarok 47%-a bizonyos körülmények között elfogadhatónak tartja a beleegyezés nélküli szexuális kapcsolatot. Jellemző módon a facebookos hozzászólók többsége rögtön az Eurobarométer módszereit kezdte bírálni (amit nem szoktak megtenni a felmérés más eredményeivel, például a demokráciával való elégedettség mutatóival kapcsolatban). A jelek szerint nagyon nem akarják elfogadni azt a tényt, hogy a társadalomban keringő mítoszok egy része – például hogy a női „nem” valójában igent jelent – egy olyan kultúrát erősít meg, amely elfogadhatónak tartja a nők elleni szexuális erőszak különböző formáit. Ugyanerre játszik rá az a megközelítés, amely szerint romantikus dolog egy vadidegen nőt „a szépsége miatt” erőszakkal megcsókolni a nyílt utcán (a film amúgy nem foglal állást ebben a kérdésben, de nem is problematizálja, ami lehetőséget nyújt a romantizáló értelmezésre).
Szögezzük le tehát: egy nő teste fölött csak saját maga gyakorolhat uralmat, nem a férje, az edzője vagy egy csávó a moziban. Ha egy pasi szexuálisan vonzódik egy nőhöz, kifejezheti kulturáltan is, és lesz szíves elfogadni a nemleges választ. Ha romantikusan vonzódik hozzá, ugyanez érvényes. Ha egyszerűen a szépsége bűvöli el, akkor pláne nincs alapja hozzányúlni (és ne is próbálja a szemével levetkőztetni). És lehetőleg tisztázza magában is, hogy a három közül melyik érvényes. A partner fogadja el a nő döntését, ha az nem akar védekezés nélkül (vagy orálisan, vagy sehogy) szeretkezni, nem akar erotikus játékba bocsátkozni a négyeshatoson, vagy nem akar olyan ruhát felvenni, amiben a pasinak talán vonzó, viszont ő maga kényelmetlenül érzi magát. Ezeknek a szabályoknak a betartásával a férfiak is tehetnek a nők elleni szexuális erőszak ellen. Nemcsak most, a 16 akciónap keretében, hanem mindig.
2016. november 23., szerda
Martin Amis: Time’s Arrow
***SPOILER***
A történet narrátora egy másik férfi testében annak az életét éli végig – visszafele irányban, az elfekvőtől az óvodáskorig. Így aztán mindent fordítva lát (pl. a válás megelőzi az esküvőt) és ennek megfelelően is értékel. Amikor a „gazdatestében” élő másik személy orvosként betegeket gyógyít, az a narrátor számára szörnyű aljasság (hiszen az emberek egészségesen mennek be hozzá és betegen jönnek ki), viszont az auschwitzi elgázosításokat úgy értelmezi, hogy új életeket hoznak létre. Mindeközben tudatában van annak, hogy a múlt felé halad, értékítéleteit mégis úgy hozza meg, mintha nem így volna.
A világ tele van olyan emberekkel, akik (ha nem is ilyen konkrét módon) a múlt felé haladnak. Közéjük tartoznak azok, akik aláírásokat gyűjtenek az azonos neműek házassága és családként való elismerése ellen. Ők abba a múltba vágynak vissza, amikor a nukleáris család volt a norma, lehetőleg a kenyérkereső férj-háztartásbeli feleség felállásban. Ez a múlt persze földrajzilag is távoli: az Egyesült Államokban talán volt egy rövid időszak, amikor az emberek többsége ezt a modellt követte (valamikor az 1950-es években), de Magyarországon csak egy szűk felső rétegnek volt elérhető a XX. század első felében (a szocializmusban és az alsóbb néposztályokban ugye a háziasszony feleség nem valósulhatott meg, a korábbi századokban pedig a nemesi és polgári gyerekeket nem szüleik nevelték, hanem dajkaságba adták őket). Persze lehet, hogy egyeseknek sikerül ezt a modellt megvalósítaniuk a saját mostani életükben, széles társadalmi elterjesztése azonban reménytelen. Egyrészt a technológiai fejlődés miatt: a háztartási gépek és szolgáltatások korában nincs szükség rá, hogy egy családtag csak a házimunkával foglalkozzon. A társadalmi fejlődés is erre mutat: miután a nők bekerültek (ráadásul kötelező jelleggel) az oktatásba és a kereső munka világába, többségük nem akar visszavonulni a háztartásba, és ez a társadalomnak sem érdeke, ha már ennyi energiát fektetett a taníttatásukba. Ráadásul az egyre nagyobb földrajzi mobilitás miatt előfordul, hogy a családtagok távolra szakadnak egymástól. Ez nemcsak újfajta egyszülős családokat teremt, de ismételten szükségessé teszi mindkét szülő pénzkereső tevékenységét, elvégre az itthon maradt feleség mégsem maradhat pénz nélkül, amíg a férje x hónap múlva haza nem jön Németországból az építkezésről. Végül ott van az ideológiai fejlődés: mint Anthony Giddens is leírta, a házasság egyre kevésbé egy pusztán gazdasági egység és egyre fontosabb benne a házasfelek érzelmi igényeinek kielégítése,ami viszont törékennyé is teszi, hiszen ha valaki ezt nem kapja meg, ki fog lépni belőle (és mivel ideális esetben mindkét félnek van jövedelme, meg is teheti). Ezen fejlődések eredményeképpen napjainkban már nagyon sokféle család létezik, és ha elfogadjuk a heteró változatokat (távházasság, egyszülős család stb.), nem túl logikus pont az azonos nemű párokat kizárni a család fogalmából.
Az az elképzelés is igen naiv, hogy a család heteronormatív modellje megakadályozza majd az azonos nemű párok gyermekvállalását. Nem azért mondom ezt, mert úgy gondolom, hogy egyetlen fejlődési modell lehetséges és előbb-utóbb mi is elérünk oda, ahol most a hollandok, az angolok meg még nemtomkik tartanak; ez túl leegyszerűsítő megközelítés. Hanem azért, mert ha a technológia kifejlesztette a megtermékenyítés új módjait, azok az azonos nemű párok, akik gyereket szeretnének, igénybe fogják venni azokat, akár legális ez, akár nem. (Spermát nemcsak a doktor néni tud ám befecskendezni, hanem a barátnő is otthon a négy fal között, aztán bizonyítsa rájuk a bíróság, hogy megszegték a törvényt.) A tiltó törvények csak annyit érnek el, hogy az ilyen módon született gyerekeket hátrányok érik, illetve az országnak amúgy hasznos állampolgárok tömegei külföldre költöznek, mert ott elismerik a családformájukat. Akik tehát a család=papa+mama+gyerek elv mellett kampányolnak, azok visszafelé utaznak az időben: összetévesztik az okokat a következményekkel és nem veszik figyelembe a visszafordíthatatlan változásokat. A szivárványcsaládokat hátrányos helyzetbe sodorni vagy láthatatlanná tenni lehet, de megszüntetni nem.
A történet narrátora egy másik férfi testében annak az életét éli végig – visszafele irányban, az elfekvőtől az óvodáskorig. Így aztán mindent fordítva lát (pl. a válás megelőzi az esküvőt) és ennek megfelelően is értékel. Amikor a „gazdatestében” élő másik személy orvosként betegeket gyógyít, az a narrátor számára szörnyű aljasság (hiszen az emberek egészségesen mennek be hozzá és betegen jönnek ki), viszont az auschwitzi elgázosításokat úgy értelmezi, hogy új életeket hoznak létre. Mindeközben tudatában van annak, hogy a múlt felé halad, értékítéleteit mégis úgy hozza meg, mintha nem így volna.
A világ tele van olyan emberekkel, akik (ha nem is ilyen konkrét módon) a múlt felé haladnak. Közéjük tartoznak azok, akik aláírásokat gyűjtenek az azonos neműek házassága és családként való elismerése ellen. Ők abba a múltba vágynak vissza, amikor a nukleáris család volt a norma, lehetőleg a kenyérkereső férj-háztartásbeli feleség felállásban. Ez a múlt persze földrajzilag is távoli: az Egyesült Államokban talán volt egy rövid időszak, amikor az emberek többsége ezt a modellt követte (valamikor az 1950-es években), de Magyarországon csak egy szűk felső rétegnek volt elérhető a XX. század első felében (a szocializmusban és az alsóbb néposztályokban ugye a háziasszony feleség nem valósulhatott meg, a korábbi századokban pedig a nemesi és polgári gyerekeket nem szüleik nevelték, hanem dajkaságba adták őket). Persze lehet, hogy egyeseknek sikerül ezt a modellt megvalósítaniuk a saját mostani életükben, széles társadalmi elterjesztése azonban reménytelen. Egyrészt a technológiai fejlődés miatt: a háztartási gépek és szolgáltatások korában nincs szükség rá, hogy egy családtag csak a házimunkával foglalkozzon. A társadalmi fejlődés is erre mutat: miután a nők bekerültek (ráadásul kötelező jelleggel) az oktatásba és a kereső munka világába, többségük nem akar visszavonulni a háztartásba, és ez a társadalomnak sem érdeke, ha már ennyi energiát fektetett a taníttatásukba. Ráadásul az egyre nagyobb földrajzi mobilitás miatt előfordul, hogy a családtagok távolra szakadnak egymástól. Ez nemcsak újfajta egyszülős családokat teremt, de ismételten szükségessé teszi mindkét szülő pénzkereső tevékenységét, elvégre az itthon maradt feleség mégsem maradhat pénz nélkül, amíg a férje x hónap múlva haza nem jön Németországból az építkezésről. Végül ott van az ideológiai fejlődés: mint Anthony Giddens is leírta, a házasság egyre kevésbé egy pusztán gazdasági egység és egyre fontosabb benne a házasfelek érzelmi igényeinek kielégítése,ami viszont törékennyé is teszi, hiszen ha valaki ezt nem kapja meg, ki fog lépni belőle (és mivel ideális esetben mindkét félnek van jövedelme, meg is teheti). Ezen fejlődések eredményeképpen napjainkban már nagyon sokféle család létezik, és ha elfogadjuk a heteró változatokat (távházasság, egyszülős család stb.), nem túl logikus pont az azonos nemű párokat kizárni a család fogalmából.
Az az elképzelés is igen naiv, hogy a család heteronormatív modellje megakadályozza majd az azonos nemű párok gyermekvállalását. Nem azért mondom ezt, mert úgy gondolom, hogy egyetlen fejlődési modell lehetséges és előbb-utóbb mi is elérünk oda, ahol most a hollandok, az angolok meg még nemtomkik tartanak; ez túl leegyszerűsítő megközelítés. Hanem azért, mert ha a technológia kifejlesztette a megtermékenyítés új módjait, azok az azonos nemű párok, akik gyereket szeretnének, igénybe fogják venni azokat, akár legális ez, akár nem. (Spermát nemcsak a doktor néni tud ám befecskendezni, hanem a barátnő is otthon a négy fal között, aztán bizonyítsa rájuk a bíróság, hogy megszegték a törvényt.) A tiltó törvények csak annyit érnek el, hogy az ilyen módon született gyerekeket hátrányok érik, illetve az országnak amúgy hasznos állampolgárok tömegei külföldre költöznek, mert ott elismerik a családformájukat. Akik tehát a család=papa+mama+gyerek elv mellett kampányolnak, azok visszafelé utaznak az időben: összetévesztik az okokat a következményekkel és nem veszik figyelembe a visszafordíthatatlan változásokat. A szivárványcsaládokat hátrányos helyzetbe sodorni vagy láthatatlanná tenni lehet, de megszüntetni nem.
2016. november 1., kedd
A szabadság éve
Az 56-os forradalom évfordulójára rendezett ünnepségre nemcsak fegyvernek minősülő tárgyakat nem lehetett bevinni, hanem sípokat se. Konkrétan megnézték az érkezők táskáit, és akinél sípot találtak, azt nemcsak elkobozták, hanem rá is tapostak és összetörték (a sípot persze, nem a tulajdonosát, bár szerintem egy biztonsági őrnek akkor sincs joga személyes tárgyaimat minden ok nélkül tönkretenni). Juhász Pétert pedig, aki a sípolós projektet kitalálta, egyszerűen be se engedték, függetlenül attól, volt-e nála síp.
Egy síppal persze nem lehet fizikai kárt okozni, ahogyan például egy esernyővel vagy akár egy záptojással (amivel annak idején simán be lehetett jutni tüntetésre, máskülönben nem lehetett volna szocialista politikusokra dobálni). Még csak zajártalom szempontjából se olyan káros, mint régi típusú 41-es villamoson végállomástól végállomásig utazni. A síp egyszerűen egy véleménynyilvánítási eszköz: azt mutatja, hogy nem értünk egyet a (térben, nem időben) előttünk szólóval. Orbán Viktor azonban láthatóan már azt sem meri megkockáztatni, hogy valakik látványosan ne értsenek egyet vele. Valószínűleg ehhez is úgy áll hozzá, mint az iskolai szexuális felvilágosításhoz: ha nem beszélünk róla, az emberek nem kapnak ötleteket, hogy ki kéne próbálni. Abban reménykedik, hogy ha láthatóan mindenki egyetért vele (98% szavaz a kvóta ellen meg satöbbi), akkor a kevés egyet nem értő is gyorsan revideálja a nézeteit és csatlakozik hozzá. És persze abban is reménykedik - ami már a szocializmusban sem jött be - , hogy ha megszünteti a nyilvános lehetőségeket az övétől eltérő vélemények hangoztatására (lásd Népszabadság), akkor az emberek nem találják meg a módját, hogy ezeket továbbadják.
Gyakran eszembe jut, amit a gimnáziumi töritanárom mondott Rettegett Ivánról. Szerinte a híres orosz cár neve nem onnan származik, hogy rettegtek tőle, hanem hogy ő folyamatosan rettegett: politikájával annyi ellenséget szerzett, hogy joggal félhetett a megtorlástól. Az, hogy Orbán Viktor egyre kevesebbet mutatkozik nyilvánosan, nekem azt jelzi, hogy ő is ugyanúgy fél, mint az általa barátinak tekintett ország egykori uralkodója.
Ne akarjatok diktátorok lenni. Pszichés szempontból nagyon nem éri meg.
Egy síppal persze nem lehet fizikai kárt okozni, ahogyan például egy esernyővel vagy akár egy záptojással (amivel annak idején simán be lehetett jutni tüntetésre, máskülönben nem lehetett volna szocialista politikusokra dobálni). Még csak zajártalom szempontjából se olyan káros, mint régi típusú 41-es villamoson végállomástól végállomásig utazni. A síp egyszerűen egy véleménynyilvánítási eszköz: azt mutatja, hogy nem értünk egyet a (térben, nem időben) előttünk szólóval. Orbán Viktor azonban láthatóan már azt sem meri megkockáztatni, hogy valakik látványosan ne értsenek egyet vele. Valószínűleg ehhez is úgy áll hozzá, mint az iskolai szexuális felvilágosításhoz: ha nem beszélünk róla, az emberek nem kapnak ötleteket, hogy ki kéne próbálni. Abban reménykedik, hogy ha láthatóan mindenki egyetért vele (98% szavaz a kvóta ellen meg satöbbi), akkor a kevés egyet nem értő is gyorsan revideálja a nézeteit és csatlakozik hozzá. És persze abban is reménykedik - ami már a szocializmusban sem jött be - , hogy ha megszünteti a nyilvános lehetőségeket az övétől eltérő vélemények hangoztatására (lásd Népszabadság), akkor az emberek nem találják meg a módját, hogy ezeket továbbadják.
Gyakran eszembe jut, amit a gimnáziumi töritanárom mondott Rettegett Ivánról. Szerinte a híres orosz cár neve nem onnan származik, hogy rettegtek tőle, hanem hogy ő folyamatosan rettegett: politikájával annyi ellenséget szerzett, hogy joggal félhetett a megtorlástól. Az, hogy Orbán Viktor egyre kevesebbet mutatkozik nyilvánosan, nekem azt jelzi, hogy ő is ugyanúgy fél, mint az általa barátinak tekintett ország egykori uralkodója.
Ne akarjatok diktátorok lenni. Pszichés szempontból nagyon nem éri meg.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)