Hogyan lett Magyarország Fesztiválország

 Noha a filmben felsorolt összes fesztiválnak legalább a nevét hallottam már (a megszólaltatott zenészek viszont nem mind, ami amúgy elég nagy szegénységi bizonyítvány szerintem, végül is saját szakmájukról van szó), sőt ismerek olyanokat is, amelyekről nem is esik szó, azért így egymás mellé téve elég sokkoló, hogy tényleg mennyi fesztivál van Magyarországon. Elgondolkodtam rajta: hogyan lett Magyarországból fesztiválország?

Persze fesztiválok máshol is vannak, de kicsit másmilyen formában. A spanyol városokban nemcsak a karnevál, hanem az aratóünnepek (romeríák) és a pride-ok is alkalmat adnak a bulizásra, olykor sztárfellépőkkel a szabadtéri színpadokon, vannak egyéb szabadtéri zenei fesztiválok, sőt Puerto de la Cruzban, az ottani német közösség hagyományaiból kiindulva, még Oktoberfest is (amit tavaly szeptemberben, idén augusztusban rendeztek meg, de hát kit érdekel a naptár). Ezek azonban nem valahol elvonulva az erdő mélyén zajlanak, hanem a város kellős közepén (az erdőben amúgy is tilos elektromosan felerősített zenét játszani, az erdei állatok nyugalma érdekében), és néhány kivételtől eltekintve nem belépősek. Bécsben az Afrika Napok ugyan elkerített helyen van a Duna-szigeten, de ott is csak bizonyos napokon kell fizetni. Az ilyen fesztiválok anyagi háttere főleg az önkormányzatoktól származik, amelyek tudatában van annak, hogy egy-egy fesztivál nemcsak az ott élő polgároknak okoz örömet, hanem a máshonnan érkező látogatók és a helyszínen működő vendéglátóhelyek a városnak is bevételt generálnak. A fesztiválozók nagy része nem sátorban alszik, hanem a közelben elérhető szállásokon, és a fesztivál nem zajlik éjjel-nappal, hanem a koncertek vége után mindenki szépen hazamegy (vagy keres egy rave-et a Duna-sziget valamely másik részén). Persze ahogy Magyarországon is van pár (elsősorban a turisták kedvéért rendezett) hasonló ünnep, például a busójárás, máshol is létezik a sátorozós-ottalvós fesztiváltípus is, jellemzően kifejezetten rétegműfajoknál, például gót vagy feminista fesztiválok; ezek egyike sem olyan eklektikus, mint a magyarországiak nagy része, ahol - például a Szigeten - annyira vegyes a zenei és egyéb kínálat, hogy az arculata sokkal inkább szól az együtt bulizásról, mint bármi egyébről.

Az egyik látványos különbség tehát nyilván a sztori anyagi része, főleg, hogy - mint a filmből is kiderül (de sokan tudják, tehát talán nem spoiler) - egy csomó fesztivál mögött ugyanaz a néhány ember áll, akik olykor eldöntik, hogy beszüntetnek egy fesztivált valahol, majd ugyanott útjára indítanak egy másikat (a filmben nem árulják el, hogy ez marketingtrükk vagy más okai is vannak). És bár néhány kisebb fesztivál szervezője elmondja, hogy ők tök veszteségesek meg egyébként se a pénz motiválja őket, azért mindenhol van belépő. Arra se nagyon látunk példát, hogy a helyi önkormányzat anyagilag komolyabban beszállna a sztoriba; a kis falvaknak nyilván nincsenek megfelelő anyagi forrásai erre, a városok pedig inkább kerékkötői, mint támogatói ezeknek a programoknak, lásd Tarlós István Sziget-ellenes hadjáratának különböző állomásait. 

Tarlós persze bizonyos pontokon tényleg az óbudaiak nézeteit közvetítette, akik panaszkodtak a zaj miatt. Ezzel szemben a spanyol városokban még azok a lakosok se panaszkodnak az akár több hetes karnevál miatt, akiknek reggelente tényleg munkába kell járniuk. Amellett, hogy eleve lazább emberek, ehhez biztosan hozzájárul, hogy ők maguk is részt vesznek az ünnepségeken, nem a folyó fölött hozza át a szél a hangot egy olyan fesztiválról, aminek a belépőjegyét egy év alatt se tudnák összespórolni. A konkrét zajártalom miatt ez a neheztelés is benne lehet, hogy az óbudaiak ágálnak a fesztivál ellen. Ugyanakkor Magyarországon napközbeni, jóval halkabb és kevésbé exkluzív rendezvényekkel kapcsolatban is, mint a Critical Mass vagy a Vivicittá futóverseny, vannak emberek, akik hevesen tiltakoznak és durván beszólogatnak a résztvevőknek. Még azt sem mondanám, hogy a nyilvános térben való ünneplésnek-bulizásnak nincs hagyománya Magyarországon, az augusztus 20-i események miatt senki sem tiltakozik. Ha az utcai rendezvény potenciálisan nekem is szól, az oké, de ha én magam nem vagyok fiatal/bringás/futó, akkor nem akarok három perccel lassabban eljutni A-ból B-be csak azért, hogy ők egy napra jól érezzék magukat.

Az életkori szegregáció nagyon látványos, és a filmben felsorolt csaknem minden fesztivál (kivéve a jazzpikniket, az Evernesst és a Művészetek Völgyét, ami szerintem amúgy más szempontokból is kakukktojás) kifejezetten a fiatal korosztályt célozza meg. Erre több magyarázat is elhangzik a filmben. Gerendai szerint azt a hiányt hivatottak pótolni, hogy a rendszerváltással megszűntek a nyári táborok - ami amúgy nem igaz, csak jobban tematizálódtak a "mi, együtt" élménynél. Már többször írtam arról, hogy a szocializmus, majd az Orbán-rendszer módszeresen szétverte a hagyományos közösségeket, így a fiatalok egyedül maradnak, nincsenek olyan kapcsolódási pontjaik, mint mondjuk itt a murgák, a karneváli zenei és/vagy jelmezes társulatok. Kevésbé jellemző, hogy különböző korosztályok együtt buliznának. Ugyanakkor a film vége felé kerül szóba az a tényező, ami szerintem a legfontosabb vonzereje ezeknek a fesztiváloknak: a szabadság és az elfogadás. A tetovált modell elmondja, hogy kidobták egy étteremből, mert "itt gyerekek is vannak" (szóval a női mellek és az LMBT+ emberek után már a tetoválások látványa is veszélyezteti a gyerekek fejlődését, vagy mi?) és folyamatosan előítéletekkel találkozik, a Sziget az egyetlen hely, ahol elfogadásra talál. A társadalmilag tudatosabb fesztiválok tárt karokkal fogadják azokat a civil szervezeteket, amelyeknek emberi jogi programjai a magyar hétköznapokban folyamatosan akadályokba ütköznek. "Itt úgy öltözhetek, ahogy szoktam, és nem néznek hülyének" - vallja egy Everness-látogató. A Sziget rá is játszik erre a jelenségre a különböző szlogenjeivel: "Eurowoodstock", "Island of Freedom", "Sziget Köztársaság". És itt megtaláltuk a választ arra is, miért Magyarország lett fesztiválország és nem mondjuk Ausztria - az utóbbi valóban köztársaság, és a hétköznapi életben is megélhető az a szabadság és elfogadás, ami Magyarországon csak a fesztiválok keretei között létezik. Ami tehát a magyar ottalvós, bulizós, elvonulós, fizetős fesztiváltípust létrehozta és fenntartja, az nem az élelmes üzletemberek pénzéhsége (hiszen kereslet nélkül nem lenne kínálat), hanem az elnyomó politikai rendszer és az intoleráns társadalom, amelyek miatt csak pár napokra, elSzigetelt terekben élhető meg az a szabadság és nyitottság, ami Nyugat-Európában a mindennapok része.

COVID-konferencia Budapesten

Múlt héten röppent fel a hír, hogy online is követhető konferenciát tartanak a koronavírusról Budapesten. Amikor megosztottam, többen figyelmeztettek, hogy az előadók az úgynevezett renitensek közül kerülnek ki, akik nem tartják komolynak a koronavírust és ellenzik az azzal kapcsolatos intézkedéseket, például a maszkviselést. Ennek kapcsán a Facebookon ismét egymás torkának estek a magyarok, ezúttal a maszkellenesek és a "maszkhívők" (ez de hülye szó, olyan, mintha a maszkok létezése vagy nemléte lenne a kérdés, lásd Isten-hívő, laposföld-hívő stb.) között, és mindkét fél vadul támadja azokat a szakembereket és elméleteket, akikre/amelyekre a másik hivatkozik.

Az egyik gyakori érv, hogy a maszk helyett más módszereket javaslóknak saját maguk felé hajlik a keze. Mondjuk gyakran tényleg eléggé kilóg a lóláb, amikor valaki pl. arra próbál buzdítani, hogy ne hordjunk maszkot, helyette fogyasszuk az ő méregdrága vitaminjait. Csak azt nem veszik észre sokan, hogy a másik oldalon is ugyanilyen érdekek állnak. A maszkok, kesztyűk és kézfertőtlenítők gyártása hatalmas üzlet, és ér annyit a gyártóknak, hogy adott esetben a szakpolitika-alkotókat is megpróbálják befolyásolni. Nem kivétel ez alól a WHO sem, akiknek különösen szüksége van most az anyagi támogatásra, miután az USA kivonult. A tudományos kutatások egy részét is egészségügyi cégek támogatják, hiszen ezek nagyon sokba kerülnek, és a kutatóintézeteknek nem feltétlenül telne rájuk; a szaklapokban ugyan illik feltüntetni, ha a kutatást valaki támogatta vagy valamelyik kutató nem teljesen független, ám a nagyközönséghez eljutó cikkek ezt az információt rendszerint nem tartalmazzák. Így amellett, hogy ki kell tudnunk szűrni a fake newst, még azzal is számolnunk kell, hogy nem minden kutatás 100%-ban objektív.

Nézzünk szembe a tényekkel: soha nem fogjunk megtudni, mi a 100%-os igazság a koronavírussal (vagy bármely más egészségügyi problémával) kapcsolatban. Ez fokozottan igaz egy olyan országban, ahol a vírussal kapcsolatos iránymutatások sűrűn változnak és ellentmondanak egymásnak (erről itt írtam: http://mmreflexiok.blogspot.com/2020/04/stalking-chernobyl-az-informacio-ereje.html), és ahol a döntéseket nagyban befolyásolják bizonyos gazdasági és személyes érdekek (pl. amíg nem lehetett maszkot kapni, ellenezték a viselését; Horvátországba a viszonylag magas fertőzöttségi arány ellenére szabad volt az út, amíg a magyar vezetők szabadságon voltak stb.) Persze mindenki szereti azt gondolni, hogy ő mindenben szakértő és mindent pontosan tud, főleg, mert ez biztonságot nyújt. És persze, lehet úgy hozzáállni, hogy de hát ártani tuti nem árthat a maszk/D-vitamin-szedés/kézfertőtlenítés stb., és akkor azt érezhetjük, hogy tettünk valamit az egészségünk érdekében. De másokkal ölre menni olyasmi miatt, amit nemcsak mi nem tudunk biztosan, de a tudósok sem, biztos, hogy senkinek sem használ. Számomra ez a koronavírus-járvány legveszélyesebb hozadéka.

A szabadság éve

Az 56-os forradalom évfordulójára rendezett ünnepségre nemcsak fegyvernek minősülő tárgyakat nem lehetett bevinni, hanem sípokat se. Konkrétan megnézték az érkezők táskáit, és akinél sípot találtak, azt nemcsak elkobozták, hanem rá is tapostak és összetörték (a sípot persze, nem a tulajdonosát, bár szerintem egy biztonsági őrnek akkor sincs joga személyes tárgyaimat minden ok nélkül tönkretenni). Juhász Pétert pedig, aki a sípolós projektet kitalálta, egyszerűen be se engedték, függetlenül attól, volt-e nála síp.

Egy síppal persze nem lehet fizikai kárt okozni, ahogyan például egy esernyővel vagy akár egy záptojással (amivel annak idején simán be lehetett jutni tüntetésre, máskülönben nem lehetett volna szocialista politikusokra dobálni). Még csak zajártalom szempontjából se olyan káros, mint régi típusú 41-es villamoson végállomástól végállomásig utazni. A síp egyszerűen egy véleménynyilvánítási eszköz: azt mutatja, hogy nem értünk egyet a (térben, nem időben) előttünk szólóval. Orbán Viktor azonban láthatóan már azt sem meri megkockáztatni, hogy valakik látványosan ne értsenek egyet vele. Valószínűleg ehhez is úgy áll hozzá, mint az iskolai szexuális felvilágosításhoz: ha nem beszélünk róla, az emberek nem kapnak ötleteket, hogy ki kéne próbálni. Abban reménykedik, hogy ha láthatóan mindenki egyetért vele (98% szavaz a kvóta ellen meg satöbbi), akkor a kevés egyet nem értő is gyorsan revideálja a nézeteit és csatlakozik hozzá. És persze abban is reménykedik - ami már a szocializmusban sem jött be - , hogy ha megszünteti a nyilvános lehetőségeket az övétől eltérő vélemények hangoztatására (lásd Népszabadság), akkor az emberek nem találják meg a módját, hogy ezeket továbbadják.

Gyakran eszembe jut, amit a gimnáziumi töritanárom mondott Rettegett Ivánról. Szerinte a híres orosz cár neve nem onnan származik, hogy rettegtek tőle, hanem hogy ő folyamatosan rettegett: politikájával annyi ellenséget szerzett, hogy joggal félhetett a megtorlástól. Az, hogy Orbán Viktor egyre kevesebbet mutatkozik nyilvánosan, nekem azt jelzi, hogy ő is ugyanúgy fél, mint az általa barátinak tekintett ország egykori uralkodója.

Ne akarjatok diktátorok lenni. Pszichés szempontból nagyon nem éri meg.