A harag napja

Az előadás egy pontján Láng Annamária és Rába Roland kilépnek szerepükből (illetve sok szerepük egyikéből) és átvedlenek a darab rendezőivé. Roland felveti, hogy hagyják már békén a sokat szenvedett főszereplőt és inkább a nézők közül kínozzanak valakit. Annamária kritikus pillantással végigméri a nézőket és visszavág: nem, ezek nem az a típus. Már csak azért sem, mert volt pénzük jegyet venni erre az előadásra és idejük eljönni rá.

Kovács Bálint kritikája (http://www.origo.hu/kultura/egyfelvonas/20151201-schilling-arpad-kretakor-a-harag-napja-sandor-maria-fekete-ruhas-apolok.html) felteszi a végén a kérdést: tényleg nincsenek lúzerek a nézőtéren? Persze olyan értelemben biztos vannak, hogy a naivitás vagy a megcsalatás társadalmi osztálytól független. Én azonban azt gondolom, Bálint félreértette az üzenetet. A főszereplő sorsát befolyásolják ugyan magánéleti tényezők, de ezek nem elvonatkoztathatóak társadalmi helyzetétől. És tény, hogy akinek van pénze megvenni a jegyet egy ilyen előadásra, az valószínűleg (legalábbis aktuálisan) nem érzi saját bőrén azt a szintű reménytelenséget és nyomort, amit a darab megmutat.

A Krétakör célja, mint mindig, az emberek érzékenyítése azoknak a helyzete iránt, akikkel esetleg nem találkoznak közvetlenül. Kérdés azonban, hogy a darab főszerepére alkalmatlan közönséghez eljut-e ez az üzenet. Ahhoz, aki egész végig mobiltelefonozott mellettünk és csak fél füllel figyelt oda, valószínűleg nem. Azokhoz se feltétlenül, akik valamiféle egzotikumként figyelik a koraszülött-osztály ápolónőjének sorsát. Talán előadásonként csak pár ember van, aki ennek hatására jobban megérti nála kevésbé szerencsés embertársait. De persze ez is nagy dolog. A legtöbb, amit egy színtársulat tehet egy igazságosabb világért. Ezúton ismét, köszönjük, Krétakör.

Janus

***SPOILER***

A már Budapesten élő, erdélyi származású pszichiátert felkeresi régi kollégája, Zsuzsa, és segítséget kér. Zsuzsa családja aktív ellenálló volt a Ceaucescu-korszakban, és a történések azt bizonyították, hogy valaki jelentett róluk a Securitate-nak. Zsuzsa rájött, hogy ez az ő férje volt, akitől azután el is vált. Csakhogy a férj, Gábor, az a fajta ember volt, aki mindenkit meghódít: intelligens, tehetséges, jó társalgó, jó barát. Ezért senki sem hisz Zsuzsának, beleértve a pszichiáter barátot, aki megállapítja, hogy Zsuzsának üldözési mániája van és antidepresszánsokat ír fel neki. Csak egy kihallgatott beszélgetés győzi meg arról, hogy a nő igazat mondott.

Zsuzsa kálváriája nagyon hasonlatos a családon belüli erőszak áldozatainak tapasztalataihoz. Hiszen a bántalmazónak is Janus-arca van: másokhoz annyira kedves, hogy senki se tudja elképzelni agresszív állatként. Ráadásul módszeresen rontja is az áldozat hitelét másoknál, akárcsak Gábor, aki apró trükkökkel próbál meggyőzni mindenkit - Zsuzsát is beleértve - arról, hogy Zsuzsának tévképzetei vannak. A bántalmazottaknak nemcsak nem hisznek, hanem gyakran kétségbe vonják szellemi épségüket, ami még inkább megnehezíti számukra a kapcsolatból való kilépést vagy a rendőrségtől való segítségkérést.

Azt gondolom, egy másik rendszerben a filmbéli Gábor bántalmazó lett volna. A 80-as évek Romániájában azonban nem volt erre szükség, hiszen maga a rendszer nyújtott számára eszközt ahhoz, hogy ellenőrzés alatt tartsa a családját. Ráadásul ezt sokkal könnyebben titokban tarthatta, és sokkal több embert tönkre tudott tenni általa.

Ellen Lewin: Gay Fatherhood

A könyvben meginterjúvolt meleg apukák közül sokan elmondják: végre értelme van az életüknek és valami fontos dolgot is csinálnak, nemcsak buliznak meg shoppingolnak, mint a melegek általában. Megvetéssel beszélnek meleg barátaikról, akiket csak a külsőségek érdekelnek; ők bezzeg gyerekeik nevelésére tették fel az életüket, kivéve azokat, akiket a szülőség ébresztett rá szélesebb társadalmi felelősségükre, mint Javiert, aki iskolákba kezdett járni, hogy beszéljen a meleg szülőségről azon meleg és leszbikus szülők helyett is, akik ezt nem merik bevállalni.

Az interjúalanyok meleg világról nyújtott képe meglehetősen sztereotip. Persze lehet, hogy „savanyú a szőlő” alapon kritizálják azokat, akiknek nem a gyerekekhez kell igazítaniuk a programjaikat, vagy erkölcsi fölényüket hangsúlyozva próbálnak küzdeni a sztereotípiával, miszerint a melegek alkalmatlanok a gyereknevelésre. Jómódú középosztálybeli melegekként – mind azok, hiszen másképp nem engedhették volna meg maguknak az örökbefogadás vagy a béranyaság költségeit – nyilván a melegvilág egy adott szeletében mozognak. De akkor is sokkoló, hogy ennyire nem látnak tovább a saját szűkebb közegüknél. Nem látják azokat a melegeket vagy leszbikusokat, akik épphogy megélnek a fizetésükből, és nem tudnak márkás ruhákra költeni. Azokat sem (ők jelentős átfedésben vannak az előző kategóriával), akik szabadidejüket bulizás helyett aktivizmussal töltik, és gyakorlatilag megteremtik a feltételeket ahhoz, hogy ők önfeledten bulizhassanak vagy bármelyik iskolába beírathassák gyereküket anélkül, hogy diszkrimináció érné. Szintén nem bukkan elő a hivatásának élő meleg vagy leszbikus tanár, szocmunkás vagy más segítő foglalkozású ember, aki azért nem vállal gyereket, mert jóval több ember életét próbálja jobbá tenni.

Persze társadalmunk domináns diskurzusai szintén kevésbé látják a fenti kategóriákat (a tanárok vagy szocmunkások fizetése is tanúskodik erről). Azt az egyszerű képletet sulykolják belénk, hogy szülőnek lenni alapvető feladat és az egyetlen morális döntés, minden más pedig önzésről és felszínességről árulkodik. Ennek nemcsak a melegek és leszbikusok az áldozatai (akikről ugye eleve nem feltételezik, hogy gyerekük lehet), hanem bárki, aki a magánélet helyett a szakmájában vagy az aktivizmusban akar kiteljesedni, ezzel mások számára is élhetőbbé téve a világot. Belegondoltak vajon a politikusaink és az ő szavaikat szajkózó (bármilyen szexuális orientációjú) emberek, hogy milyen lenne a világ nélkülük? Én se, de igazából nem is merek.

Achat Dangor: Bitter Fruit

Számít-e még a bőrszín az apartheid utáni Dél-Afrikában? Látszólag nem; a történet szereplői származástól függetlenül jól elvannak egymással, és sokuknak a hátterét csak viszonylag későn tudjuk meg. (Az olvasó előítélete: a Mandelával dolgozó szereplők többségét alapból feketének képzeltem, míg el nem hangzott az az – amúgy megjósolható – érv, hogy az apartheid idején feketék nem járhattak egyetemre, így nem szerezhették meg a megfelelő végzettséget.) Azután kiderül, hogy bizonyos (furcsa módon főleg szexuális és családi) helyzetekben mégis számít. „Lefeküdtem egy fehér nővel”, „a feleségem egy fekete pasival csalt meg”, „kiderült, hogy valójában egy fehér férfi az apám” – a családi titkokban mindig erősen játszik a bőrszín. Az önreflexívebb szereplők ugyan megkérdezik maguktól, miért is fontos ez, de ettől még a gondolat megmarad.

Úgy tűnik, egy rasszista múlttal rendelkező országban nehéz megszabadulni attól, hogy bőrszíne alapján kategorizáljunk valakit. Nem mindegy azonban, hogy ez ellen próbálunk tenni, vagy pedig elfogadjuk, esetleg rá is erősítünk. Magyarországon ez utóbbi a jellemző, és erre jó példa az örökbefogadás. Az örökbefogadni vágyó szülőknek két csoportja van: az egyik mindenáron ragaszkodik a fehér csecsemőhöz, a másiknak nem számít a származás (ők gyakran egyedülálló vagy más hendikeppel induló emberek, akik úgy érzik, nem válogathatnak, de persze van köztük, akinél a nyitottság valódi politikai indíttatás). Régen az első csoport úgy oldotta meg, hogy az igényeik között a szőke hajat és kék szemet is felsorolta. Konkrét származást nem volt ildomos odaírni; így ugyan páran szőke kék szemű cigánygyereket kaptak, de hát úgy kell nekik. Mára viszont, mint egy friss örökbefogadó anyukától megtudtam, más a helyzet. Ha nem írod fel a lap tetejére, hogy bármilyen etnikumú gyerek jöhet, automatikusan azt fogják gondolni, hogy fehéret szeretnél.

Miért is rosszabb ez, mint a régi állapot, amikor a rasszisták ugyanúgy válogathattak? Azért, mert így az előítélet meg sem kérdőjeleződik. Nem merül fel az a kérdés, hogy „miért is fontos nekem, hogy fekete pasival csalt meg a feleségem?” A rendszer megtűri és elfogadhatónak tekinti az előítéletet (és nem mellesleg még több roma gyereket tart állami gondozásban, hiszen ha valaki esetleg nem értesül a változásról a rendszerben és nem írja oda a bármilyen etnikumot, az akkor is fehér gyereket kap, ha neki amúgy mindegy volna). Ilyen kis apró lépések vezetnek pont az ellenkező irányba, mint amerre Dél-Afrika, ha nehézségek árán is, de stabilan halad.

A hét szamuráj

***SPOILER***

Érdekes összehasonlítani az Örkény Színház előadását Kuroszava filmjével. A második felvonásbeli közjátékon felül is, amely lassú felfogású nézőknek elmagyarázza a romakérdéssel való párhuzamot, találunk érdekes eltéréseket. Kuroszava szamurájai egyértelműbben „jók”, bármilyen negatívnak tekinthető vonást (ügyetlenség, alkoholizálás, mohóság, helybéli lányok hajkurászása) Kikucsiro, a paraszti származású (ál)szamuráj testesít meg; a darabban viszont ezek a tulajdonságok eloszlanak, a szamurájok jóval kevésbé vannak tekintettel a falu lakóira és többségük viszonylag könnyen lemondana nemes küldetéséről, ha a falusiak úgy döntenének. Ugyanakkor a konfliktust kiváltó oknak is más súlya van. A filmben a szamurájok bejelentik, hogy a falu szélén álló három házat és a malmot nem tudják megvédeni, gyakorlatilag feláldozzák ennek lakóit (és nem véletlenül Kikucsiro lesz az, aki egyiküket mégis megmenti). A darabban viszont csak annyi a probléma, hogy rizses zsákokból akarnak barikádot emelni, ezzel megfosztva a falut az élelem egy részétől. Noha a DVD borítóján szerepel valami olyasmi, hogy „a falusiaknak le kell győzniük saját kapzsiságukat”, ez sokkal inkább igaz a színházi változatra.

Mindkét esetben kölcsönös előítéletek és bizalmatlanság jellemzi a két csoport egymáshoz való viszonyát, de a filmben ez kevésbé élesen jelenik meg. Részben Kikucsiro a helyzet kulcsa, aki (mindkét változatban) megpróbálja elmagyarázni a szamurájoknak a falusiak gondolkodásmódját, ám a filmben fordított irányban is fellép: amikor (felvett státuszáról megfeledkezve) kezébe kapja a sarlót és beáll aratni, azt üzeni a falusiaknak, hogy nem nézi le őket és az ő mércéjükkel mérve is megállja a helyét. A kiképzett falusiakat a filmben sokkal inkább bevonják a döntéshozatalba, és elmagyarázzák nekik, miért is kell áldozatokat hozniuk. Több ponton hajlandóak engedményeket tenni (például amikor megengedik, hogy az öregasszony megbosszulja foglyukon fiai halálát).

A színpadi változat közjátékában a szamurájokat játszó színészek mind rasszistákat alakítanak, a falusiakat játszók pedig cigányokat. Ez sokkal sarkítottabb helyzet, mint amit a film sugall és mint ami a valóságban megjelenik. Nem sokat tesz a feszültségek oldásáért, ha úgy véljük, hogy a privilegizált társadalmi helyzet feltétlenül a rosszabb helyzetben levők lenézésével és kihasználásával jár együtt. Egyfelől ott vannak a Kikucsirók, akik segíthetnek a kölcsönös megértésben (mint a filmből kiderül, még akkor is, ha gyökereiket nem merik vállalni). Másrészt próbáljunk meg hinni abban, hogy léteznek valóban jóindulatú szamurájok, akik hajlandóak a falusiak mellé állni és meghallgatják, amit azok mondanak nekik. Persze ez a meghallgatás mindkét fél részéről szükséges, de ehhez az kell, hogy előítéletek nélkül tudjanak közeledni egymás felé, és egy-egy személy kifogásolható viselkedését ne általánosítsák rögtön az egész csoportra.

Hanif Kureishi: Intimacy

Egy férfi eldönti, hogy elhagyja a feleségét (ez nem spoiler, mert már az első mondatban elhangzik). Hogy miért? Említ olyan dolgokat, hogy a felesége már nem olyan szép és fiatal, mint régen (bár a leírásokból kitűnik, hogy ez saját magára még inkább érvényes), sőt felbukkannak fiatal nők, akikkel viszonya volt, de a nyilvánvaló valódi ok a kapuzárási pánik. Egyszerűen elégedetlen az életével, valamin változtatni akart, és ezt találta ki. Akárcsak férfi barátai, akik a jelek szerint egy kivétellel szintén mind elváltak, szintén a negyvenes éveikben, és most szánalmas, olykor nevetséges módon próbálnak újrakezdeni. Persze ez csak a látszat szintjén sikerül, hiszen eddig sem a házasság tartotta vissza őket a változástól, hanem saját korlátaik és félelmeik.

A főszereplő valójában érzi, hogy a lépés megtétele után csak rosszabb lesz. Tágas háza helyett egy kicsi legénylakásba költözik be a haverjához, ahol a jelek szerint sosincs a hűtőben normális kaja, és nem viheti magával kedves könyveit és lemezeit. Nem véletlen, hogy folyamatosan próbálja elodázni a végső döntést. Befekszik a felesége mellé: ha felébred, akkor nem fog elmenni. Miután felébredt, újabb döntéshelyzet: ha a feleség belemegy a szexbe, a férj marad. Mindebben az a jellegzetes, hogy másra (konkrétan a feleségre) hárítja a döntést, mintha az ő magatartásán múlna a jövője. Ugyanúgy nincs bátorsága felvállalni a döntést, mint ahogy a szándékát sem szóban, hanem levélben kívánja közölni.

Nem állítom, hogy a kapuzárási pánik soha nem hozhat jó dolgokat. Sokan ekkor mernek megélni olyan dolgokat, amire egész életükben vágytak, mint a bizarr hajszín (a regény egyik szereplőjénél) vagy az azonos nemű szexuális partner. Noha egy ilyen késői váltás sok komplikációhoz vezethet és sokak szemében nevetségessé teszi az embert, még mindig jobb, mintha sose merte volna megtenni. A gond ott van, ha emberek a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntik. Egy megfelelően rugalmas partnerrel például vígan megélhetőek a szexuális és egyéb kalandok, akár az egyetértésével, akár épp a társaságában. Túl sok olyan történetet látok, amikor valaki negyven felé vagy után felrúg egy amúgy jól működő párkapcsolatot, mert úgy véli, ez szükséges az önmegvalósításához. Azután szembesül azzal, hogy nem a partner akadályozta az önmegvalósításban, hanem saját képességeinek, lehetőségeinek vagy bátorságának hiánya. A végeredmény meg az, hogy ott marad csalódottan és magányosan, amikor a párkapcsolatot fenntartva talán kapott volna párjától elég ösztönzést, hogy sikerrel megvalósítsa a terveit. Még egy ok, amiért fölöslegesen szakítanak az emberek.

Volver

Paco, az apa, szexuálisan közeledik saját 14 éves lányához. Mikor a lány döbbenten tiltakozik, Paco beveti a (szerinte) döntő érvet: nem vér szerinti apja a kislánynak, ezért „nincs semmi rossz” abban, amivel próbálkozik.

Paco érvelése szépen mutatja, hogy kultúránkban mennyire a vér szerintiség határozza meg nemcsak a családot, hanem az incesztust is (már maga a „vérfertőzés” szó is erre utal). Ha megkérdezzük az átlagembert, miért tilos gyerekeknek a szüleikkel szexelniük, jó eséllyel azt fogják válaszolni, hogy az ilyen kapcsolatokból sérült utódok születnek. Pedig egyrészt ez rövid távon nem igaz (egy vérfertőző kapcsolat nem egyenlő a beltenyésztéssel), másrészt azért nem megoldhatatlan, hogy egy szexuális kapcsolatból ne szülessen utód, különösen, ha valamelyik fél még nem vagy már nem nemzőképes.

Antropológusok több mint száz éve gyártják az elméleteket, hogy miért is tiltja az incesztus bizonyos formáit (konkrétan a szülő-gyermek változatot) minden ismert kultúra. Noha az emberi jogi szempont nem terjeszthető ki minden kultúrára, hiszen azok sok esetben más alapelvek alapján működnek, a mi kultúránk esetében magyarázatot adhat a tabura. A szülő azért nem léphet szexuális kapcsolatra gyermekével, mert az sosem lesz valóban kölcsönös beleegyezésen alapuló: a gyermeknek nincs szabad döntése, hiszen egy olyan embernek, akitől függőségben van, nem lehet szabadon nemet mondani (ugyanezért etikátlan pl. a tanár-diák vagy edző-gyerek közötti szexuális viszony). Ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy vér szerinti szülőről, nevelőszülőről, örökbefogadó szülőről vagy bárkiről is van szó. Egész egyszerűen annyi az alapelv, hogy nekünk kiszolgáltatott emberre nem kényszeríthetünk szexuális kapcsolatot, még akkor sem, ha látszólag vevő volna rá. Ja, hogy akkor szegény apukának meg kell tartóztatnia magát? Hát bizony. Akárcsak a többi olyan esetben, amikor nem rohan le az utcán szembejövő vadidegen vonzó nőket. A gyerekével visszaélő apák többsége ugyanis ezt nem teszi (és a kevesebb, de létező incesztus-elkövető anya sem a férfiakkal). Ha képes más nőkben tisztelni az önálló személyiséget, akkor legyen szíves a saját gyerekében is.

Mondjuk ez csak akkor fog maradéktalanul megvalósulni, ha végre a gyerekeket is teljes jogú személyeknek fogjuk tekinteni – ami sajnos még a jövő zenéje.

Azok

***SPOILER***

Egy kisalföldi faluban békésen élnek egymás mellett a halászó-földművelő őslakosok és az újabban betelepült városiak. Mígnem egy szép napon menekülttábor nyílik a falutól pár kilométerre. A néző előre sejti, hogy ez fel fogja korbácsolni az indulatokat, de a konkrét eseményeken lehet, hogy meglepődik. Ugyanis a magukat műveltnek tartó betelepültek árasztják a bődületes rasszista marhaságokat, míg az iskolázatlan helyi öregeknek a világon semmi baja sincs a menekültekkel (és amúgy több információval is rendelkeznek a helyzetükről, mint középosztálybeli társaik). A falu két pártra szakad: a betelepültek mély megvetéssel beszélnek nemcsak a feketékről, hanem a „gumicsizmás parasztok”-ról is, és szövetséget kötnek, hogy átvegyék a település vezetését.

Sokszor hallani, hogy a falusi/iskolázatlan/egyszerű emberek előítéletesebbek, mint a művelt városiak – na ez itt megdőlni látszik. Mint ahogy az az elképzelés is, hogy aki egyszer megtapasztalt valamilyen élethelyzetet (mondjuk a kívülállást), az empatikusabb lesz azokkal, akik aktuálisan szenvedik azt el. Hiszen a betelepülő újgazdagok is kívülállók voltak egyszer, mégsem éreznek semmi empátiát azok iránt, akik most próbálnának beilleszkedni a közösségbe. Sőt, olyan módon ideologizálják meg a dolgokat, hogy még ezeket a próbálkozásokat is elvitassák: az, hogy a menekültek egy része rendszeresen jár a misére, egy pillanatra kognitív disszonanciát okoz ugyan egy keresztény asszonyban, de aztán azzal intézi el, hogy biztos nem is értik, mi folyik ott, minthogy nem beszélik a nyelvet (amivel mellesleg megkérdőjelezi az egész Reformáció előtti kereszténységet). Igaz, hogy ők maguk a befogadottak, mégis elhatárolódnak nemcsak az újabban érkezettektől, hanem az annó őket befogadóktól is.

Ennek a furcsa dinamikának az lehet az oka, hogy egyetlen falu sem létezik a szélesebb társadalmi folyamatoktól függetlenül. Lehet, hogy a nagymagyar újgazdagok adott faluban betelepülők és talán számszerűleg is kisebbség, de társadalmi szinten ők vannak jobb helyzetben a hagyományos életmódot folytató helybeliekhez képest. Ez adja nekik nemcsak az önbizalmat, hogy jobbak azoknál, hanem azt az anyagi és kulturális tőkét, amely lehetővé teszi, hogy kampányt indítsanak az önkormányzati választásokon. Azok a domináns ideológiák, amelyeket ők magukévá tesznek, éles ellentétben állnak a falusi öregek által képviselt józan paraszti ésszel, de éppen intézményes hátterük miatt sokkal erősebben hatnak. Aki tehát társadalmi szinten kisebbség, akkor is hátrányba kerül saját lakókörnyezetében, ha ott számszerű többségben van.

On The Spot: Születés - Bálnák

A "barátságos bálna" szindróma oka máig ismeretlen. Mexikó óceáni partvidékének egyik öblében a bálnák odaúsznak a turisták csónakjaihoz és hagyják magukat megsimogatni. A tudósok meg törik a fejüket, hogy miért is csinálhatják ezt. Persze elég kézenfekvő válasz (bár a filmben nem hangzik el), hogy az érintés fontos az anyabálna és borja kapcsolatában, mint ahogy a cicák is azért szeretik a simogatást, mert arra emlékezteti őket, ahogy anyukájuk mosdatta őket kölyökkorukban. De ez mind nem magyarázza, miért akarnak állatok emberrel barátkozni.

Mert ha belegondolunk, nemcsak a bálnák ilyenek. A facebookon most mennek körbe a posztok arról a macskáról, aki egy rotterdami villamosmegállóban 10 éven át barátkozott a vadidegen utasokkal. Én is ismerek Budapesten ilyen buszmegállói macskát, és amikor Izlandon jártam, közvetlenül a hajónk mellett úszott egy bálnaborjú - talán engedte is volna simogatni magát, ha többméteres kezünk lett volna, amivel lenyúlva elérjük. És ki ne emlékezne a jelenetre, amikor David Attenborough-t szó szerint levette a lábáról egy gorillacsalád?

A pszichológusok szerint az intelligencia és a kíváncsiság összefügg. Nem kell hát csodálkoznunk rajta, hogy a legértelmesebb állatfajok - cetek, főemlősök, macskafélék - érdeklődéssel közelednek az emberhez. Ahol nem az az élményük, hogy az ember ellenség, képesek békében élni és őszinte barátságokat kötni velünk. Persze ehhez az kell, hogy figyelembe vegyük az ő igényeiket és alkalmazkodjunk hozzájuk. Ha ezt megtesszük, megvalósulhat az a harmónia ember és állat között, amit a mexikói bálnanéző turisták megtapasztalhatnak. És talán megértjük, milyen lehetne a Föld, ha nem akarnánk mindenáron uralkodni rajta.

Egy hét Marilynnel

Sir Laurence Olivier csak önmagát okolhatja. Ő akart olyan nagyon Marilyn Monroe-val filmet készíteni. Arra persze nem készült föl (bár láthatta volna előre), hogy Marilyn igazi hisztérika, aki elvárja, hogy minden körülötte forogjon, magába bolondítja a filmen dolgozó összes fiatal férfit, notórius késő és gyorsan mindenféle betegségei lesznek, valahányszor kritika éri vagy épp csak nincs kedve dolgozni. Ráadásul amikor jó passzban van, olyan ellenállhatatlan, hogy még haragudni sem lehet rá.

Marilyn játszmáját elég sok nő folytatja a mindennapokban is. Ha valaki kellően szép és cuki, annak simán megbocsátanak olyan dolgokat is, amiket egy férfinak vagy egy kevésbé vonzó nőnek nem, és ez sokaknak nagyon jól jön. Csak abba nem gondolnak bele, mennyit ártanak ezzel. Egyrészt a többi nőnek, hiszen erősítik azt a sztereotípiát, hogy a nők gyenge, irracionális lények, ezért aztán nincs is értelme egyenrangúként kezelni őket. De a Marilyn-játszmát folytató nő önmagának is keresztbe tesz. Szerez egy csomó ellenséget: más nőket, a bájaira érzéketlen férfiakat és olyanokat, akik nem úszták meg a tőle elviselt magatartásokat. De még akiknél beválik a cukin és túl sok meggyőződés nélkül ismételgetett „bocsi-bocsi!”, azok sem fogják őt komolyan venni. Ismerek egy ilyen nőt: diplomás, intelligens, és amennyire meg tudom ítélni, ért a szakmájához. De senkinek nem ez jut róla eszébe, hanem hogy vajon most mennyit fog késni a találkozóról és milyen cuki ruciban lesz. Mellesleg olyan állása van, ami az ő tudásához képest nevetséges. Tény, hogy a szakmájában nem könnyű elhelyezkedni, de nem tudok nem arra gondolni, hogy ez a stratégiai cukiság (amit persze adott helyzetekben próbálhat leplezni, de úgyis átüt – ha máshol nem, a facebookon, ahol ma már minden állásra jelentkezőt lecsekkolnak) a munkaadók szemében is csökkenti az értékét. Szóval a rövid távú nyereségért hosszú távú veszteséggel fizet ő és a többi nő, akiknek az egyenrangúsági törekvéseit veszélyezteti. Tény, hogy az egész magyar kereskedelem ezen az alapon működik, de akkor is meggondolandó, hogy megéri-e.

Mosás, vágás, ámítás

***SPOILER***

Emilie, hogy magányos anyjába vidámságot és önbizalmat csempésszen, szerelmes leveleket ír neki egy ismeretlen rajongó nevében. Az anya, Maddie azt hiszi, Emilie Jean nevű alkalmazottja a titkos hódoló. Mikor ez kiderül, Emilie ráveszi Jeant, hogy játssza el a szerepet. Jean nem túl lelkesen rááll, mikor azonban Maddie már konkrétan rámászik, kiakad és rendesen megmondja a véleményét Emilie-nek a hazugságairól. A nyomás hatására végül Emilie mindent elmond Maddie-nek, aki azonban, mintha mi se történt volna, vacsorára hívja Jeant. Jean azzal az eltökéltséggel megy el, hogy tiszta vizet önt a pohárba - de nem tudja megtenni (még azután sem, hogy meglehetősen sok vodkát öntött a pohárba).

Ugye milyen könnyű másokat megítélni, ha színlelnek vagy éppen hazudnak, aztán meg rájönni, hogy nekünk magunknak sem könnyű őszintének lennünk? Pedig ráadásul Jeannak kisebb veszteség volna, ha Maddie soha többé nem áll vele szóba, mint Emilie-nek. De amikor ítélkezik Emilie felett, sem ezt, sem az egyéb körülményeket nem veszi figyelembe.

Magukat vállaló LMBTQ emberek gyakran kritikusak a rejtőzködőkkel szemben, olykor elfeledve, hogy nekik is időbe telt felvállalni magukat. És abban az időszakban ők se örültek volna, ha valaki más nyilvánosan outolja őket. A Kocsis Máté-ügy is erre példa. Függetlenül attól, hogy Kocsis Máténak valójában mi a szexuális irányultsága, ha meleg lenne, egy jobboldali párt tagjaként neki nyilván nehezebb volna felvállalnia, mint Ungár Klárának liberálisként annó. Politikai ellenfelünkkel kapcsolatban is lehet annyi empátiánk, hogy ne tegyük vele azt, amit magunkkal megtéve etikátlannak gondoltunk volna. Az megint más kérdés persze, miért is minősül sértésnek, ha valakit melegnek neveznek, miért kell emiatt becsületsértési pert indítani és az elkövetőt megbírságolni. Nem állítom, hogy ez okés dolog, de felfedni egy másik ember vélt vagy valós melegségét ugyanígy nem az. Itt a fordítottja történt, mint a klasszikus zsidóviccben: senkinek sincs igaza.

Bábel: emberkísérletek és valóságshow-k

***SPOILER!***

Egy francia valóságshow pár éve úgy döntött, hogy megismétli a Milgram-kísérletet: azt a bizonyosat, amiben a résztvevőknek áramütést kellett mérniük valakire, és a kísérlet arról szólt, hogy engedelmeskednek-e az utasításnak. Milgram résztvevői közül 62% ment el a halálos áramütésig (mármint addig, amit annak hittek, hiszen áldozatuk csak színészkedett), a valóságshownál ez 81% volt. A készítők szerint ez a legsokkolóbb végeredmény, de azért én találtam még pár sokkoló dolgot.

Az első nyilván az, hogy egyik jelentkező sem kiáltott fel a feladat hallatán, hogy "jé, de hát ez a Milgram-kísérlet!", noha állítólag diplomás emberek is voltak köztük. A szociálpszichológusok biztos nem örülnének, hogy munkájuk ilyen kis ismertségnek örvend, de társadalmi szinten nekünk sincs okunk túl sok lelkesedésre, hogy ilyen fontos felfedezésekről ennyire nem tudnak az emberek. Merthogy akkor volna esély a viselkedésük megváltozására, ha tudnának, ugyebár.

A másik sokkoló elem az volt, ahogy a felmerülő etikai problémát kezelték. Már Milgram is sok támadást kapott emiatt, mára pedig szigorodtak az ilyen jellegű kísérletek etikai alapelvei. Elég meglepő, hogy a készítőkben fel sem merültek etikai aggályok az elején. Miután megkritizálták őket, akkor támadt az az ötletük, hogy egy évvel később felkeresik a résztvevőket és megnézik, hogy vannak. Nos, egy év után már gondolom jól voltak. Viszont maga a kísérlet rendesen traumatizálhatta őket, és ezt a traumát nem elég azzal feloldani, hogy összehozzák őket az ép és egészséges "áldozattal". Ha egyáltalán elfogadhatónak tekintjük, hogy valaki ilyen kísérletet folytasson, az lenne a minimum, hogy megfelelő segítséget nyújtsanak a szereplőknek a traumájuk feldolgozásához.

A műsor tervezője megállapította, hogy az a 19%, akik ellenszegültek az utasításnak, többségében valamely kisebbségből - migránsok, melegek stb. - került ki, akiknek van tapasztalatuk az átlagtól való eltérésben. Ezzel az hibádzik, hogy MINDENKI eltér az átlagtól valamilyen mértékben, tehát ilyen alapon mindenki ellenszegülhetne. A melegek, bevándorlók stb. nem azért tették meg, mert mások, hanem mert másságuknak tudatában vannak és körülveszi őket egy olyan szubkultúra, amely megkérdőjelezi a többségi értékek egy részét. Vagyis szerintem, ami leginkább befolyásolhatja a szabálykövetést, az az alternatív diskurzusok hiánya.

Ha valaki gondolja, tesztelje egy kísérlettel. De ne ilyennel légyszi.

Cheryl Strayed: Salvaje – az ösvény királynője

„Az ösvény királynője” – ezt a becenevet adja Cherylnek az a három srác, akivel időről időre összefut a Pacific Crest Trail bejárása során. „Mert neked mindenki segíteni akar, meg mindenki adni akar valamit. Nekünk senki sem akar adni semmit” – teszik hozzá némi irigységgel.

Cheryl persze pontosan látja, amit a srácok nem, hogy mindez a neme miatt van. Egyrészt a férfiak, akik lelkesen segítenek neki, korántsem mindig teszik ezt önzetlenül. Legtöbbször várnak valami viszonzást, lehetőleg természetben. Cheryl pedig elfogadja a segítséget anélkül, hogy megadná a viszonzást: a legviccesebb jelenetek egyike, amikor a parkőr meghívja egy italra, ő pedig viszi magával három barátját is. Egyértelmű, hogy a parkőr mit akart, de hát nem mondta ki nyíltan, úgyhogy ne csodálkozzon, ha nem értik (abban a néhány esetben, amikor a pasi nyíltan kimondja, mit akar viszonzásul, Cheryl is egyértelműen utasítja el őt).

Vannak persze férfiak, akik önzetlenül segítenek Cherylnek. Ez is a nemi sztereotípiákból táplálkozik: a nők gyengék és törékenyek, tehát segíteni kell nekik (és nem merül fel bennük, hogy egy többezer kilométert magas hegyek közt legyalogló nő valószínűleg nem is annyira gyenge). A három srácnak viszont nem kell segíteni, hiszen ők férfiak, elboldogulnak a vadonban; lőjenek valamit maguknak, ha annyira éhesek.

És itt jönnek a felháborodott férfiak: már az is baj, ha segítünk a nőknek? Már megint ezek az agresszív feministák, akik kikérik maguknak, hogy kinyitják előttük az ajtót vagy felsegítik rájuk a kabátot! A lovagiasság maradékát is ki akarják pusztítani a világból! Pedig a feministáknak nem magával az udvariassággal van bajuk, hanem azzal, ha mint nőket tüntetik ki őket vele. Ilyenkor ugyanis rendszerint a fenti két eset egyike áll fenn: vagy gyengének és tehetetlennek nézik őket (ami senki önbecsülésének nem tesz jót, ráadásul magában hordozza a veszélyt, hogy az illetőt nem fogják teljes értékű emberként kezelni), vagy elvárnak tőle cserében valamilyen szexuális vagy esetleg gondoskodó jellegű viszonzást. Ugyanakkor a férfiak gyakran akkor sem kapnak segítséget, ha amúgy igényelnék. Az ideális az lenne, ha mindenki mindenkivel – férfiakkal és nőkkel egyaránt – ugyanolyan udvarias és segítőkész lenne. Vannak ilyen emberek, és náluk tényleg elhiszem, hogy az önzetlenség motiválja őket.

Portik-Bakai Melinda: Kötődés és szerelem

***SPOILER***

A szokásos felvezetés. Kismajmok drótanya-szőranya kísérletek, Ödipusz és komplexusai, gyerekek későbbi kötődési mintázatai mint gyerekkori élményeik hatása. És a végeredmény is a szokásos: hogy egy gyereknek szüksége van apára és anyára is, ezért a gyerek érdekében inkább ne váljunk el. Mondjuk, mint pszichológus ismerősöm az előadás után megjegyezte, ezeket a nézeteket a tudomány már túlhaladta, de a köztudatban még mindig uralkodnak, és legalább szépen le lettek vezetve, illusztrációkkal meg mindennel (bár a kismajmos képeket hiányoltam).

Az előadás után azonban felállt egy nő (mint kiderült, feminista blogger). Elmondta, hogy egyedül neveli gyerekeit: az elsőnek az apjától azért vált el, mert az bántalmazó volt, a másik kettőnek az apja meghalt. Nem az ő hibája, hogy gyerekeinek nincs apaképe. Mégis, a társadalom folyamatosan azt dörgöli az orra alá, még pszichológiai előadásokon is, hogy megfosztja őket valamitől.

Lehet a családról szóló pszichológiai, vallási vagy bármilyen diskurzusokat szigorúan tudományos szemszögből nézni, és ilyen szempontból is találhatunk bennük elcsúszásokat (például ha egy anya szenved a házasságban, a gyerek viszont szenvedne – feltehetően – a válástól, miért is mindig a gyerek érdeke fontosabb az anyáénál?). Gyakran nem gondolunk azonban bele, hogy ezek a diskurzusok valódi, hús-vér emberek életét tehetik tönkre, rekeszthetik ki őket az elfogadott családformák közül, és bélyegezhetik meg mind őket, mind gyerekeiket. (Vajon azok a kisgyerekek, akik kutatások szerint betiltanák a válást, nem azért tennék-e, mert a stigmatizációt akarják elkerülni?) A filozofálás és moralizálás helyett meg kellene hallgatnunk őket is, és úgy alakítani a diskurzusokat, hogy az ő élethelyzetükre is alkalmazhatóak legyenek. Ha a pszichológusok nem az apakép fontosságáról papolnának, hanem arról, hogy a gyerek kötődési mintáit esetleg befolyásolhatja az általa gyerekkorában látott párkapcsolatok minősége (nem vagyok pszichológus, csak tippelem), vagy hogy a férfi modellt (ha szükségesnek látjuk egyáltalán) más családtag vagy jóbarát is szolgáltathatja, azt közvetítenék az „önhibájukon kívül” (vagy önhibájukból, hiszen jogunk van hibázni) egyedül maradt anyáknak, hogy párkapcsolaton kívül is képesek lehetnek kiegyensúlyozott felnőttet nevelni a gyerekeikből. Valószínűleg kevésbé sérülnének mind ők, mind a gyerekek.

Köszönjük, Éva, hogy emlékeztettél erre.

Carolyn Babula: Family I Imagine

A kötet, amelyben ez az írás szerepel, egy kísérlet volt. Egy antropológia-tanár azt a feladatot adta diákjainak, hogy saját családjukon keresztül szemléltessenek egy családantropológiai problémát. Carolyn azt a témát választotta, hogy a család olykor nem érzelmi kötődés, hanem bizony kellemetlen kötelesség, és bizonyos családtagjai iránt az ember bizony egyáltalán semmit nem érez, vagy maximum az agyára mennek. Erre két példát hoz: az egyik a nagynéni, aki (az ő fogalmai szerint) teljesen kisajátította és ugyanakkor átalakította a családi karácsonyok hagyományát, a másik pedig a szerző Lengyelországban élő rokonai, akik a családi érzés semmi nyomát nem mutatják (pl. karácsony este bensőséges együttlét helyett filmet néznek, apuka pornóújságokat olvas és megcsalja a feleségét, az Amerikába látogató lány kihasználja a rokonait stb.)

A gond csak az, hogy Carolynnak nagyon nem sikerül eltávolítania magát ezektől a történetektől. A nagynénivel szemben is erős sértődés van benne, pedig még a szelektíven leírt sztoriból is átjön, hogy annak is van némi igaza. A lengyelországi rokonokról szóló rész azonban sztereotípiák tárháza: a kelet-európaiak anyagiasak, erkölcstelenek, civilizálatlanok (pl. nem tudják, hogy „kell” spagettit enni) és nem beszélnek idegen nyelveket. Az fel se merül benne, hogy mint lengyel származású amerikai rokon ő is igazán megtanulhatott volna legalább valamennyit lengyelül, vagy hogy amikor kárhoztatja az Amerikába látogató lányt, amiért nem járult hozzá anyagilag vendéglátói háztartásához, nem említi meg, hogy ő bármennyit fizetett volna az őt látatlanban egy hónapra befogadó (és anyagilag vélhetően sokkal rosszabbul álló) lengyelországi nagybácsinak.

Mondjuk nyilvánvaló, hogy Carolyn a kulturális antropológia oktatásának teljes csődje, amennyiben nem tanulta meg kívülről látni és értékítélet nélkül nézni a dolgokat. (Esetében lehet, hogy hasznos lett volna az antropológusok által gyakran javasolt módszer, hogy érdemes először egy teljesen idegen kultúra tanulmányozásával kezdeni és utána rátérni a sajátunkra, bár lengyelországi élményeinek leírása alapján lehet, hogy nála még ez se segített volna.) Viszont írása felveti azt a kérdést, hogy mit tegyünk, ha kutatási vagy személyes tapasztalatunk ráerősít a negatív sztereotípiákra. Avagy: Carolynnak el kellett volna hallgatnia azt, hogy lengyel rokonai teljesen tájékozatlanok más népek konyhaművészetében, vagy ha nem, hogyan tudta volna úgy felvezetni, hogy ne erősítse meg vele a primitív kelet-európai sztereotíp képét? Ez nagyjából ugyanaz a dilemma, amivel a Melegség és Megismerés órán vagy akár az Élő Könyvtárban találkozunk, vagy a dokukészítők filmezés közben, és valami hasonló lenne rá a válasz. Az emberi történetek sokat tudnak segíteni, de fontos megmutatni, hogy sokfélék lehetnek. Klassz dolog dokut forgatni egyetlen vak/menekült/stb. családról, de ha nem jelennek meg más vak/menekült/stb. családok a filmben, a néző könnyen általánosíthat. Ha legalább felvillannak olyan történetek, amelyek némileg különböznek a film fővonalától (és lehetőleg a sztereotípiák mentén), az máris árnyalja a képet (pl. kiderül, hogy a szomszéd lengyel család rendszeresen főz olasz, kínai, indiai stb. ételeket). Persze ehhez az kell, hogy a filmes vagy a magát antropológusnak vélő személy vegye a fáradságot és körbenézzen ahelyett, hogy ujjongana, hogy végre talált egy lengyelt/vakot/menekültet/stb., nem kell tovább keresgélnie. Mindig kell tovább keresgélnünk, mindannyiunknak, mert akárhány lengyelt/vakot/menekültet stb. ismerünk, mindig lesznek újak, akik meglepnek minket. De ez nem kellemetlen feladat, hanem öröm, ha elhisszük, hogy embertársainkat megismerni jó dolog.

A szülei szeme

Nem feltételeztem, hogy egy vakokról szóló filmből túl sok újat tudnék meg, de ezúttal tévedtem. Na nem az volt az újdonság, hogy egy vak ember is tud takarítani, gyereket nevelni vagy malac vicceket olvasgatni az interneten. Az a jelenet volt rám nagy hatással, amikor a vak házaspár és látó kisfiuk tájékozódni próbál Budapesten. A gyerek átlagosan 5-6 járókelőtől próbál útbaigazítást kérni, mire egy hajlandó szóba állni velük. Megfordult a fejemben persze, hogy a többiek esetleg kéregetőnek gondolták őket, bár hozzám kevesen szoktak azzal odajönni kéregetni, hogy „elnézést, merre van a kisföldalatti megállója?” (és ha mégis, simán lehet infót adni de pénzt nem). A mellettük elsiető embereket figyelve aztán rájöttem, hogy nem erről van szó. Az arcukon viszolygás ült.

Hajlamosak vagyunk úgy gondolni, hogy míg etnikai, szexuális vagy vallási kisebbségekkel szemben az előítéletek gyakran elutasítás vagy gyűlölet formájában jelennek meg, a fogyatékkal élőket inkább sajnáljuk és káros, de nem ellenséges sztereotípiákban gondolkozunk róluk. Pedig magyar példák azt mutatják, hogy nem így van. Az értelmi fogyatékosokkal kapcsolatban gondoljunk csak az 1-2 évvel ezelőtti szilvásváradi esetre, amelyben a bájos turistavároska lakói ugyanúgy viszonyultak az értelmi fogyatékosokhoz, mint Kocsis Máté a hajléktalanokhoz: nemcsak elutasították őket, de nem is vették emberszámba. Iskolai zaklatással kapcsolatos felmérésünk során több iskola is azt válaszolta, hogy náluk a fogyatékkal élő diákokat éri a legtöbb zaklatás. A testi fogyatékosokkal sem feltétlenül jobb a helyzet. Egy munkatársam pár napja küldte át egy pár évvel ezelőtti ombudsmani jelentés adatait, amely szerint a magyar diákok több mint egyharmada nem akarna mozgáskorlátozott padtársat.

A BKK nemrég kezdett egy plakátkampányt, amelynek célja, hogy az utasok jobban megértsék az értelmi fogyatékos és autista útitársaikat. Ez nagyon jó kezdeményezés, de lehet, hogy nem itt kéne kezdeni. Először azzal a ténnyel kellene szembenéznünk, hogy a magukat jólelkűnek tartó magyarok nem mint szegény, ártatlan beteg emberekre tekintenek a fogyatékkal élőkre (ami szinten nem ideális attitűd persze), hanem viszolygással és elutasítással. Bocs, ha ezzel a hírrel kiakasztottam valakit, de mindenkinek javaslom, hogy gondolja át saját és környezete hozzáállását a témához. Köszi.

Terry Pratchett: Hazafiak

„Mindez azért történt, mert nagyon szerette volna, ha összeesküvők rejtőznek a háttérben. Sokkal könnyebb volt elképzelni a füstös szoba mélyén megbújó, kiváltságoktól és hatalomtól megittasult, cinikus illetőket, amint pár pohár brandy fölött szövögetik a terveiket. Kénytelen volt ragaszkodni ehhez, mert ha nem teszi, akkor azzal a ténnyel kellett volna szembesülnie, hogy teljesen közönséges, mindennapi emberek – akik rendszeresen kefélik a kutyáik szőrét, és esti mesét olvasnak a gyerekeiknek – is képesek rettenetes dolgokat tenni más, hozzájuk hasonlóan átlagos emberekkel. Olyan könnyű volt ehelyett Őket hibáztatni. Sivár reménytelenség töltötte el arra a gondolatra, hogy ezek az Ők esetleg azonosak lehetnek a Mivel. Mert ha Ők a felelősek, akkor senkit sem lehet hibáztatni közülünk.”

Vinkó parancsnok idegengyűlölettel kapcsolatos gondolatai sajnálatosan ismerősek. Nálunk is tele van a közbeszéd azzal, hogyan szítja a kormány (vagy a szélsőjobb, vagy bárkik) a menekültek elleni előítéleteket. A menekültek valóban kapóra jöttek, de az egész gyűlöletkeltés csődöt mondott volna, ha a magyar társadalom alapvetően befogadó és tiszteli a sokszínűséget. Hiszen az a része, amely tényleg ilyen, a legkülönfélébb módon segíti a menekülteket. A gyűlöletkampány csak azoknál tud célt érni, akik eleve előítéletesek. Gondoljunk csak bele a bőrszín-érvre, amit parlamenti politikus is felhozott (sajnos), de a facebookos kommentekben is újra meg újra felbukkan. Az a tippem, hogy Hollandiában egy hasonló helyzet esetén senki se érvelne a menekültek sötétebb bőrszínével (nulla hatása lenne), hanem mondjuk a vallásukkal, amely szemben áll a liberális holland értékekkel (persze nem állítom, hogy ezzel egyetértek). A nálunk születő kommentek alapján a magyar lakosság jó része hajlandó pusztán azon az alapon gyűlölni valakit, hogy más a bőrszíne, nem felel meg az ő higiéniai követelményeinek és más kontinensről jött, vagyis alapból primitív (nem mintha mi annak idején nem más kontinensről jöttünk volna).

Egy facebookos ismerősöm tegnap azt írta: aki az alábbi csoportok közül legalább négyet gyűlöl, azzal megszünteti a kapcsolatot; itt következett a csoportok felsorolása (menekültek, cigányok, LMBTQ emberek stb.). Nem gondolom, hogy ismerősöm szívesen barátkozna olyasvalakivel, aki „csak” a menekülteket vagy „csak” a transznemű embereket gyűlöli, mégsem merte azt kitenni, hogy egy csoport gyűlölete esetén is felszámolja a barátságot. Talán attól tartott, túl kevés barátja maradna.

Természetesen nem helyeslem a kormány gyűlöletkampányát, de nem lehet mindent rájuk kenni. A politikájuk felerősíthetett tendenciákat, de azok a tendenciák eleve megvoltak. Nézzünk szembe a tényekkel: a magyar társadalom általánosságban véve rasszista és idegengyűlölő. És pont ezért fogékony azokra a bűnbakképző gyűlöletbeszédekre, amelyek elvonják a figyelmét a valódi problémáktól.

Arlie Hochschild: Deep Stories, Emotional Agendas and Politics

Arlie Hochschild azt próbálja megérteni, miért lesz egy átlagos, fehér amerikai háziasszony homofób és rasszista. A politikai ideológiákon túl szerinte az is közrejátszik, hogy kisebbségben érzi magát. Elvégre az emberek többsége ma már nem azt a konzervatív vallásos életet éli, amit ő, és ez fenyegető a számára.

Ez nagyon jó kis elmélet lenne – ha elfelejtjük, hogy ezek az emberek a valóságban nincsenek kisebbségben. Magyarországon például továbbra is többen élnek heteró, mint meleg kapcsolatban, több az itt született, mint a bevándorló, és igen, több a gádzsó, mint a roma. Persze ezek a csoportok láthatóbbak lettek, de a politikai demagógokon kívül senki se gondolja, hogy számszerűen többséget alkotnának. Csakhogy aki egész életében többségként élt, annak számára már ez a mértékű láthatóság is fenyegeti mindazokat a privilégiumokat, amelyeket magától értetődően élvez. De ettől még fogalma se lesz arról, mit jelent kisebbségként élni folyamatosan bizonygatni saját létjogosultságát, küzdeni a negatív sztereotípiákkal és diszkriminációval. Mert ez a valódi kisebbségben levés, nem annak a felismerése, hogy más kultúrájú/nyelvű/bőrszínű/szexuális orientációjú emberek is léteznek, mint mi.

Banana Yoshimoto: Amrita

***SPOILER***
Sakumi szokatlan háztartásban él: anyján és öccsén kívül velük lakik egy egyetemista unokatesó és Junko, édesanyja jó barátnője, aki bántalmazó férjétől menekült hozzájuk, hátrahagyva kislányát. Évekig harmonikusan működik ez az összeállítás, míg egy napon Junko eltűnik, és vele együtt Sakumi édesanyjának összespórolt pénze. A mélységesen csalódott családtagok pár hónap múlva levelet kapnak, amelyben Junko megmagyarázza tettét. Azt írja: olyan boldog volt ebben a választott családban, hogy úgy gondolta, vér szerinti családtagjaival még boldogabb lehetne. Ezért hazaköltözött édesanyjához és kislányához (az nem derül ki, miért kellett ehhez többszázezer yen). Persze annyira nem jött össze a dolog, mint várta, hiszen lányát évek óta nem látta és nehezen találják meg újra a hangot, de velük marad, és persze „egyszer majd” visszaadja a pénzt.

Junko gondolatmenete azt az általános elgondolást követi, miszerint a család az a hely, ahol igazán önmagunk lehetünk, ahol önmagunkért szeretnek feltétel nélkül, ahol nem kell szerepet játszanunk, amelyre mindig számíthatunk. Pedig ha megnézzük a körülöttünk levő valódi családokat, rögtön megcáfolódnak ezek az állítások. Hány olyan család van, ahol valaki titkol valamit a többiek előtt – azt, hogy kirúgták az állásából/egyetemről, azt, hogy drogozik, azt, hogy nem heteroszexuális vagy éppen házasságon kívüli párkapcsolata van. Gyakran a többiek megkímélése érdekében titkolózunk, például aggódásra hajlamos szülőknek sokan nem tartják praktikusnak megmondani, ha épp egy veszélyes extrém sportot terveznek kipróbálni. Vagy a válófélben levő házaspár szüleik előtt úgy tesz, mintha minden rendben volna – sokkal inkább szerepet kell játszaniuk, mint a baráti körükben, akik esetleg kevésbé szörnyednek el egy házasság válságán. A feltétel nélküli szeretet is megkérdőjeleződik mondjuk olyan esetekben, amikor valakitől szexuális orientációja, életvitele vagy éppen politikai meggyőződése miatt elhidegül a család. Persze mindezek baráti körben is megtörténhetnek (lásd még a témában A fideszes zsidó stb. című dokumentumfilmet), de ott számítunk ezekre: a barátságot törékenyebbnek feltételezzük, mint a vérségi kapcsolatokat. Pedig nagyon gyakran pont fordítva van. A családon belüli szerepleosztások, hierarchiák és elvárások megnehezítik a nyílt kommunikációt, és pont ezért a rokoni kapcsolatok – bár formailag megmaradnak – tartalmi szinten sokkal törékenyebbek, mint választott emberi kapcsolataink.

Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy Junko jól tette, hogy évekig nem vette fel a kapcsolatot se édesanyjával, se kislányával. De mindezt megtehette volna úgy is, hogy nem szakad el választott családjától. A két opció nem feltétlenül zárja ki egymást: sokakat ismerek, akik választott családjuk mellett rokonaikkal is jóban vannak. Persze csak azokkal, akik ezt „megérdemlik”, vagyis családhoz méltóan viselkednek. Egyébként nagyjából mindannyian ezt tesszük, hiszen Junko se ment vissza bántalmazó férjéhez. Kevesen tartanak érdemi kapcsolatot minden vér szerinti rokonukkal, és az, hogy kikkel nem, nem feltétlenül a rokoni fokozat alapján dől el. Ilyen értelemben minden család, a vérségen alapuló is, választott család, és nincs értelme hierarchiát felállítani családformák között azon az alapon, hogy milyen elv hozta őket létre.

Felsőbb parancs

Szerbiában, a határ közelében menekültek vacognak a hóban. Nejlonponyva alatt alszanak, nincs elég meleg ruhájuk, a tűz mellett kuporogva melengetik kesztyűtlen kezüket. Kinek ne esne meg rajtuk a szíve?

Úgy tűnik, vannak, akiknek nem. Mint a filmből kiderül, Röszkén önkéntes polgárőrség működik, akik a határőröket segítik a menekültek elfogásában, és fűtött, kivilágított teremben, pezsgő mellett ünneplik saját hatékonyságukat. Egyikük beismeri: sajnálja a menekülteket, de hát "mégse lehet mindenkit beengedni".

Ez elég fura érvelés; egyrészt a Magyarországra érkező menekültek nagy része nem akar itt maradni (meg tudom érteni őket), másrészt nem derül ki, hogy bármi alapján válogatnának a filmbéli határőrök, kinek adnak menedékjogot (kábé mindet visszatoloncolják Szerbiába), harmadrészt folyton halljuk a panaszáradatot, hogy fogy az ország lakossága, tehát ennyi erővel beférne még néhány menekült. Ami miatt nem férnek be, az a nemzet fogalma. Sokan hajlamosak úgy gondolkodni, hogy aki nem született magyarnak, az nem érdemli meg mindazt a védelmet és támogatást, ami a magyaroknak jár. Pedig ha kicsit megvizsgálnák a családfájukat, szerintem az ország jelenlegi lakosságából mindenki találna egypár külföldi eredetű nevet. Elvégre nem szigeten élünk, ez a terület Európa átjáróháza volt évszázadok óta, hogy a tudatos betelepítésekről ne is beszéljünk.

Azon persze lehet vitatkozni, hogy a csoporthoz tartozás igénye mennyire alapvető az emberek számára. Ennek ugyan nem muszáj a nemzetnek lennie (Benedict Anderson jól kimutatta, hogy a XVIII. századig maga a fogalom se létezett), de ma annyira uralkodik a közbeszédben ez a fogalom, hogy sokan nehezen képzelnék el az életüket nélküle. Csakhogy a nemzethez tartozásnak nem kell feltétlenül együtt járnia mások kirekesztésével. Volt régen egy svéd barátom, akinek nemzeti büszkesége éppen abból táplálkozott, hogy az ő országa milyen sok menekültet fogadott be és mennyire mindent megtesz azért, hogy emberhez méltó körülményeket teremtsen nekik.

A film egy másik alternatívát kínál fel: a szabadkai lelkész, aki gyerekkorában maga is megtapasztalta a kisebbségi létet, segíti a menekülőket élelmiszerrel, ruhával, erkölcsi támogatással. Nem térítés a célja, bár mesél nekik Jézus Krisztusról, de tiszteletben tartja eltérő hitüket. Azt mondja, Isten bízta meg azzal a feladattal, hogy a rászorulókat segítse. Itt válik értelmessé a film címe: nem az állam által adott felsőbb parancsról van szó (hiszen a polgárőrök önkéntesek, senki se rúghatná ki őket mulasztás miatt), hanem az Istentől jövő felsőbb parancsról, amely szerint minden ember testvére egymásnak, ezért mindenkit, bőrszíntől, nemzetiségtől és vallástól függetlenül, segítenünk kell.

Ilyenkor érdemes belegondolni, hogy Magyarország jellemzően keresztény országnak tartja magát.

Attenborough - 60 éve a vadonban

Számos okból felnézek David Attenboroughra. Egyrészt nyilván azért, mert rohadt jó filmeket csinál. Azért is, mert elkötelezett a természetvédelem mellett - nemcsak filmjeivel, hanem azzal az alapítvánnyal is, amely Dian Fossey munkáját folytatja a gorillák védelmében. Talán kevesen tudják, de neki köszönhetjük a Monty Python társulatot is - ő volt annó az egyetlen a BBC vezetői közül, aki hajlandó volt őket műsorra tűzni. De ami személy szerint legjobban megérint, az a szerénysége. Miközben a britek nemzeti kincsnek tekintik (amit ő utál is rendesen), ő soha nem fedi fel, milyen hatalmas tudás és munka rejlik a sorozatai mögött. Hajlamosak vagyunk elhinni, hogy tényleg egyszerűen belebotlott egy kihalófélben levő óriásteknős-faj utolsó példányába, és bele se gondolunk, mennyi kutatómunkát igényelt egyáltalán tudomást szerezni a létezéséről, lemeccsezni, hogy elutazhasson adott szigetre teljes stábbal, és összevadászni mindazt az információt, amit magától értetődőként lazán elmesél a filmben. És itt ugyebár egy nagy, lassan mozgó és viszonylag behatárolt területen fellelhető állatról van szó - képzeljük el ugyanezt mondjuk egy pici piros békával a közép-amerikai szárazföld őserdeiben.

És ha mindez nem lenne elég, ebben a sorozatban Attenborough - akárcsak kis kedvencemben, A "Hogyan készült az Élő Bolygó?"-ban - a kulisszatitkokat is megmutatja, a felszerelés működésétől a filmes trükkökig, megspékelve persze saját bakijaival és beégéseivel. Emlékszem, annak idején nagy csalódással vettem tudomásul, hogy a Mariana-árok alját mutató felvételek valójában rekonstrukció alapján készültek (pedig logikusan rájöhettem volna). Most már pont hogy csodálom, hogy ezt megosztja a nézőkkel, szemben egy csomó dokufilmessel, akik folyamatosan úgy tesznek, mintha ("Egyedül vagyok itt a dzsungel közepén" - na ja, és amikor mész, hogy megy mögötted a kamera, saját lábán??). Attenborough simán vállalja, amit nem tud, mind tárgyi tudás, mind fizikai képességek területén.

A különböző tudományok művelői - most nagyképűen magamat is ide sorolom - hajlamosak magukat különlegesnek beállítani. Úgy teszünk, mintha pl. egy antropológiai interjú speciális tudást igényelne, amit hosszú tanulással lehet csak elsajátítani, és átlagembernek eszébe ne jusson megpróbálni. Pedig alapvetően csak annyi előnyünk van a többiekhez képest, hogy kellően elmélyedtünk egy témában mind elmélet, mind gyakorlat szintjén. Persze bizonyos tulajdonságok szükségesek hozzá (pl. antropológusnál a kommunikációs készség, természetfilmesnél meg pl. az, hogy ne rettegjen a hüllőktől/bogaraktól stb.), de igazából az elköteleződés számít. Ezért nincs jogunk lenézni másokat az esetleges kevesebb tudásuk vagy alacsonyabb végzettségük miatt, mert ettől simán meg tudják csinálni ugyanazt, mint mi, ha kellő energiát belefektetnek.

Én ezt a fajta alázatot tanultam Attenboroughtól. Köszönöm, Sir David. (És a következő filmjében légyszi filmezzen nekem kispandát és erszényes nyestet, kösz.)

Taxi Teherán

***SPOILER***

Hana, a rendező unokahúga nem mentes ugyan a ravaszságtól (például ha valakiből ki akar csikarni egy jegeskávét), de alapvetően ártatlan lélek. Ő az, akinek a számára mindig az erkölcsös cselekedet a mérvadó, aki a legnevetségesebb szabályokat is megpróbálja – ha némi trükk által is – betartani, aki meg van győződve róla, hogy az igazság nem árthat senkinek, annak bemutatását nem kritizálhatja senki. Sajnos azonban olyan világban él, amely naponta többször is megcáfolja az ő becsületességét. A nyomorgók nem engedhetik meg maguknak, hogy visszaadják a talált pénzt, és aki becsületesen mégis megteszi, az megkapja méltó büntetését. A cenzúra csak azt éri el, hogy ügyes svindlerek meggazdagodnak a tőlük illegálisan vásárló művészfilm-rajongóktól. Az irreális törvények miatt, amelyek nevetséges bűncselekményekért is brutális ítéleteket szabnak ki, tisztességes ember inkább nem jelenti föl a bűnözőt. A film üzenete: a mai Iránban a tisztesség és a törvénytisztelet ellentmond egymásnak.

Persze nem kell Iránig mennünk, hogy erre példát találjunk. Hogy mást ne mondjak, ma Magyarországon egy (bizonyos kor fölött levő) egyedülálló nő kaphat mesterséges megtermékenyítést, de egy élettársi kapcsolatban élő leszbikus pár nem. Ennek még a logikája is hibádzik, hiszen közben meg mindenhol a kétszülős családmodellt állítják be ideálisnak. Az egyedülálló nők mesterséges megtermékenyítését azzal indokolják, hogy az anyai ösztönüket ki kell elégíteni akkor is, ha nem találták meg a megfelelő férfit – de miért is nem tételezünk fel ugyanilyen anyai ösztönt a leszbikusokról? Szóval a törvény logikátlan, diszkriminatív és saját értékeivel megy szembe. Ezek után kárhoztatható vajon az a leszbikus, aki egyedülállónak hazudja magát a spermabankban? LMBTQ körökben ezt nem igazán gondolja senki, ha a műhelybeszélgetéseken és fórumokon elhangzó véleményekre alapozunk. De ugyanígy szembemennek az uralkodó ideológiákkal azok, akik segítik az állam által ellenségnek kikiáltott menekülteket. Igazából pont az ilyen erkölcsi alapon történő törvényszegések tartják fenn bennem a reményt. Mert ha elég sokan megkérdőjelezik a fölösleges vagy éppen káros törvényeket, előbb-utóbb valakik valamilyen módon tesznek róla, hogy ezek megszűnjenek.

A dicső 39

***SPOILER***

Azok az angol politikusok, akik 1939-ben egyezkedni próbáltak Hitlerrel és akár még anyagilag is támogatni, nem feltétlenül voltak maguk is nácik. Egyszerűen csak nem akartak egy újabb háborút: féltették saját kényelmüket, a megszokott békebeli életformát. És ahogyan londoni házaikból a macskákat inkább elvitték az állatorvoshoz elaltatni, mint hogy alternatív megoldást keressenek a számukra, családtagjaikat is hajlandóak voltak feláldozni, ha azok veszélyeztették az általuk továbbra is remélt békés megoldást. A filmbéli családban egyedül az örökbe fogadott lány, Anne nem ilyen: az ő empátiája túlnyúlik saját környezetén és kiterjed nemcsak a halálra szánt macskákra, hanem mindazokra az emberekre, akiknek az életét Hitler uralma veszélyezteti - vagy akik azért kerülnek veszélybe, mert Nagy-Britannián belül határozottabb fellépést követelnek Hitlerrel szemben.

A mai világ Anne-jei azok, akik eljárnak a tüntetésekre kánikulában és esőben is, akik ennivalót visznek a menekülteknek a pályaudvarokra, akik civil szervezetekben segítik azokat, akik náluk kevésbé szerencsés helyzetbe születtek. A többiek a többség, akik inkább nem hallatják a hangjukat, nehogy békés, nyugodt életük veszélybe kerüljön. És ahogyan a filmbéli apa képes elzárni szeretett lányát a külvilágtól, a magyar állam is mindent megtesz, hogy a másokon segíteni vágyók ezt ne tehessék (például bűnbakképzéssel vagy forrásaik befagyasztásával). De van egy jó hírem: az Anne-ek, még ha látszólag csak pár macskát sikerül is megmenteniük, túlélnek és győzedelmeskedni fognak. Mert előbb-utóbb eljön az a pont, amikor a többség is belátja, hogy nem lehet tovább ölbe tett kézzel ülni.

Terry Pratchett: Az ötödik elefánt

Korongvilág két szomszédos országában a törpék nagyon különbözően élnek. Ankh-Morpork multikulturális város, ahol viszonylag békésen élnek együtt törpék, vérfarkasok, zombik, trollok és emberek, hogy egyéb lényekről (pl. beszélő kutya) ne is szóljunk. Ha egy törpenő hagyományos ruházata helyett szoknyát és sminket visel, kissé meglepődnek ugyan rajta, de elfogadják (sőt azt is, ha egy hímnemű városőr teszi ugyanezt). Überwald törpéi viszont olyan hagyományőrzők, hogy egy részük soha nem jön fel a földfelszínre, és lehetőleg nem állnak szóba más fajok képviselőivel (különösen trollokkal). Amikor tehát az ankh-morporki törpehölgy Valagi Szendi az überwaldi küldöttség tagja lesz, sejthető, hogy előbb-utóbb konfliktus várható. És valóban: az egyik überwaldi törpe heves kirohanást intéz az ankh-morporki laza erkölcsök ellen, amelyek bemocskolják az ősi szokásokat és a törpenép hanyatlását vetítik elő. Litániáját kétségbeesett kérdéssel zárja: „Nekik miért szabad? Ha nekem nem?”

A másként élők elleni ellenszenv persze többmindenben gyökerezhet. Van, hogy a különbség gyakorlati szinten nehezíti meg az együttélést, például ha valaki egy mecset szomszédságában lakik és nem kíván az imára hívó énekre ébredni. Van, hogy gazdasági vagy egyéb önérdek fűződik hozzá: nem kell csodálkozni, ha egy kóser hentes leszólja a hagyományokat feladó zsidókat, hiszen ezáltal az ő vevőköre csökken. Válhatnak a másként élők bűnbakokká, akiket a politikusok hibáztathatnak mindazokért a problémákért, amelyeket nem tudnak megoldani, vagy akár ők maguk okoztak. Egyéni szinten azonban a gyűlölet egyik gyakori mozgatórugója az irigység: az a tudat, hogy a másik megszabadulhat olyan korlátozásoktól, amiket mi nem bírunk lerázni magunkról. Ezért hőbörögnek a heteró férfiszerepbe beszorított pasik a melegek vagy a terheik alatt összeroppanó háziasszonyok a szinglik és a feministák ellen. Jellemző, hogy amíg a pride, a zsidó fesztivál vagy éppen a roma napok résztvevői felszabadultan ünnepelnek, a neonácik és egyéb ellentüntetők sorában csupa vicsorgó, gyűlölködő arcot látunk. Ők egyáltalán nem érzik jól magukat, ezért azt próbálják elérni, hogy másoknak is szar legyen, még akkor is, ha ezáltal pont magukkal csesznek ki: a pride felvonulóinak csak szagolni kellett az Andrássy úton szétterített trágyát, de az ellentüntetőknek oda is kellett tenniük…

Persze Valagi Szendi sem látott nőiségüket felvállaló más törpéket, ő is egy olyan közegben vállalta először magát, amely nem volt ilyesmihez hozzászokva. Ennyi erővel a gyűlölködők is változtathatnának az életükön gyűlölködés helyett. Az, hogy nem teszik, nemcsak a személyes gyávaságból fakad (bár sokszor az is benne van). Überwaldban, noha sok nép/faj képviselői élnek egymás mellett, gyakorlatilag nincs kommunikáció köztük, és továbbra is folytatódik a régi gyűlölködés. Egy ilyen közegben felnövő ifjú törpe nem lát más mintát, mint a saját közösségéét. A nyitottság hiánya tehát ahhoz vezet, hogy hagyományos, de már teljesen inadaptív minták rögzülnek meg a közösségben, mert a változtatás lehetősége fel sem merül.

Költői kérdés lenne, hogy Magyarország melyikre hasonlít inkább, Ankh-Morporkra vagy Überwaldra. Überwaldban is elkezdődik azonban valami változás azáltal, hogy megérkeznek a külföldi követek, szokatlan külsejükkel és attitűdjeikkel. A mai magyar kormány ugyan hevesen próbálja határainkon kívül tartani az idegeneket, és ez konkrét személyek esetében sajnos sokszor sikerül is, de szerencsére a mi tömegkommunikációnk némileg fejlettebb a korongvilági kezdetleges távírónál. A hagyományokhoz való merev ragaszkodás jó lehetőség, hogy valakinek ne kelljen végiggondolnia saját választásait, de azt nem tudja kizárni, hogy más lehetőségekről is lásson példát. És hátha néhányan ezek közül eljutnak a felismerésig: azért gyűlölnek másokat, mert azok szabadabbak, mint ők.

A fehér grófnő

A több évszázados elzártság után a 30-as évekre Kína már beengedte az idegeneket. Shanghaj orosz emigránsok, francia negyed, amerikai dzsesszbárok forgatagává vált, ahol a mulatókban hol egy Harlekinnek öltözött bohóc énekel oroszul, hol egy kínai énekesnő amerikai dzsesszt angolul. Todd Jackson bárjában megvalósítja azt, amit diplomataként a világban nem sikerült neki: különböző és olykor ellenséges nemzetek békés egymás mellett élését.

Persze aki ismeri Kína történelmét, az sejti, hogy az idill nem marad fenn örökre. A sokszínűség üldözése azonban mindig a politika felől érkezik, sosem maguktól az emberektől. Sőt, az átlagemberek fel is lépnek ellene: emlékezzünk csak A vörös hegedű című film azon epizódjára, amelyben a kínai hős a kulturális forradalom durva megtorlásai ellenére tovább rejtegeti a hangszert,amely számára az európai kultúrához való kapcsolódást jelképezi. A multikulturalitás akkor sem irtható ki, ha magukat a külföldieket eltávolítjuk (ami,tekintve a „külföldi” fogalom bizonytalan voltát, önmagában sem egyszerű). Azt gondolom, az emberek természettől nyitottak és kíváncsiak, és ha nem mételyezi meg őket valamely korlátozó politikai nézet, akkor mindig is érdeklődni fognak más népek, más kultúrák iránt. A multikulturalizmus megszüntetése mint politikai cél tehát nemcsak káros, hiszen elszegényíti és értékes elemektől fosztja meg a kultúrát, hanem megvalósítathatatlan is.

Budapest Pride 2015 – Alföldi Róbert megnyitó beszéde

https://www.youtube.com/watch?v=Q2S5ClQa9hg

Robi beszéde nagyon sokrétű volt és sok témát érintett, többek közt a főpolgármesteri pozícióval járó feladatokat. Itt most egy olyan mondatát szeretném továbbgondolni, amely mintegy érintőlegesen, a témához látszólag alig kapcsolódva bukkant fel. A szeretet természetéről szólva megjegyezte: könnyű olyat szeretni, aki mindig azt csinálja, amit mi szeretnénk. A ki nem mondott folytatás: de az igazi szeretet az, ha tudjuk szeretni a másmilyen embereket is.

Két terület jutott eszembe, amelyeken ezt a gondolatot nagyon igaznak érzem. Az egyik természetesen a párkapcsolat. Amikor beleszeretünk valakibe, hajlamosak vagyunk úgy gondolni, hogy tökéletesen összeillünk vele, mindenben harmónia uralkodik közöttünk. Aztán szép lassan rájövünk, hogy az illető más zenéket szeret, más politikai nézeteket vall vagy másképp képzelte el a szombat estét. Van, aki ilyenkor mélységesen csalódik és akár az érzelmei is megváltozhatnak. Van, aki a különbségeket úgy oldja fel, hogy eltávolodik a másiktól: ő továbbra is folytatja saját hobbijait, nézi a saját stílusába illeszkedő filmeket, hallgatja a CD-it, a másik meg vagy alkalmazkodjon hozzá, vagy töltse tőle külön a szabadidejét. Az ilyen párok életében néha elég kevés átfedés marad (volt olyan kapcsolatom, ahol az egyetlen közös program az volt, hogy néha elmentünk vacsorázni). De én azt gondolom, hogy az igazi szeretet kíváncsi a másikra. Legalábbis hajlandó egyszer megnézni/meghallgatni/kipróbálni azt, amit a másik szeret. Még az is lehet, hogy neki is tetszeni fog; ha mégse, még mindig megteheti, hogy olykor-olykor a párja kedvéért elmegy egy olyan programra, ahová magától nem menne. Ez nem feltétlenül áldozat, hiszen aki igazán szeret, annak megéri, hogy a másikat boldognak lássa.

A másik téma, amihez Robi mondata kapcsolható, természetesen az LMBTQ emberek és szüleik viszonya. Amikor azt hallom, hogy valakinek a szexuális orientációját és/vagy nemi identitását a szülei nem fogadják el, nagyon gyakran az derül ki: a szülők dédelgettek egy képet magukban, hogy milyen legyen a gyermekük, és nem tudnak ettől elszakadni. Persze valószínűleg minden szülőnek vannak elképzelései gyereke jövőjét illetően, de érdemes ezeket úgy alakítani, hogy az a gyereknek is megfeleljen. Ha pedig a gyerek bejelenti, hogy ő nem lesz világhírű operaénekesnő, mert történetesen férfitestben szeretne élni, akkor tudniuk kell újratervezni és elengedni az addig elképzelt verziót. A leghatásosabb persze az, ha a gyerek igényeit veszik figyelembe és vele együtt alkotják meg a jövőképet, ehhez azonban demokratikusabb nevelés szükséges, amelyben nem a felnőttek erőltetnek rá dolgokat a gyerekekre. Ez nemcsak az LMBTQ fiataloknak lenne segítség, hiszen más okból is okozhat csalódást egy fiatal a szüleinek: nem olyan pályát választ, nem úgy alakítja a magánéletét, nem azt a vallást vagy politikai irányzatot követi, mint amit azok elképzeltek számára. Az ilyen fiatalokban sokkal több a közös az LMBTQ emberekkel, mint gondolnák. És a lecke a szülők felé mindegyik esetben ugyanaz: ha képesek elfogadni a különbözőséget, azzal nemcsak megtarthatnak egy számukra fontos emberi kapcsolatot, hanem kinyílhat előttük a világ és olyan tapasztalatokra is szert tehetnek, mint a saját kis világukba bezárt emberek sohasem.

A látogatás

***SPOILER***

Két házaspár együtt töltött hétvégéjét beárnyékolja, hogy a környéken eltűnik három gyerek, és később is csak egy kerül elő, traumatizált állapotban. Felmerül a gyanú, hogy a tettes a társaság tagjai között van; ez gyanúsítgatásokhoz, vádaskodáshoz, elfojtott feszültségek felszínre kerüléséhez, sőt erőszakhoz vezet. Azután a tévé bemondja, hogy a tettes feladta magát – és minden visszakerül a régi kerékvágásba. A két pár barátságban búcsúzik egymástól, mintha el sem hangzottak volna az elmúlt napok keserű és vádló mondatai.

A pszichológusok ismernek egy kognitív disszonancia nevű jelenséget, ami röviden abból eredeztethető, hogy nem szeretjük magunkat hülyének gondolni; például nem szívesen ismerjük be, hogy akit barátnak vagy társnak választottunk, az mégsem olyan jó fej. Ha ez mégis kiderül, feszültséget érzünk, amit valahogy fel kell oldani. Ennek egyik módja, hogy egyszerűen megfeledkezünk a felszínre került negatívumokról, akármilyen súlyosak legyenek is. Barátok áskálódnak egymás ellen, megcsalások kerülnek felszínre, egy férfi megerőszakolja saját feleségét – aztán pár nap múlva ez mintha meg sem történt volna. A baj csak az, hogy viszont megtörtént. Márpedig az át nem beszélt konfliktusok örökre tüskét hagynak az emberi kapcsolatokban. Ami még súlyosabb: ha egy férfi tárgynak – az ő szavaival játékszernek – tekinti a feleségét, akkor később sem fog több tiszteletet mutatni iránta. Szonja ugyan, a bántalmazott nők ezreihez hasonlóan, meggyőzheti magát, hogy nem tévedett és a férfi, akit választott, tényleg őszintén szereti őt – de előbb-utóbb csalódnia kell. A házban vibráló feszültség ugyanis mentség lehet a kiabálásra, az alkoholfogyasztásra, a vendégek elküldésére, de a nemi erőszakra nem. A nemi erőszakra nincs mentség. És aki egyszer megtette, attól később sem várhatunk sok jót.

Charlaine Harris: Véres végzet – Claude bukása

***SPOILER!***

Claude bukását végső soron az okozza, hogy nem ismeri eléggé az emberi természetet, ami mondjuk egy egocentrikus tündértől annyira nem meglepő. Úgy gondolja, hogy egy vámpír pasi ember barátnőjének kicsinálásához egy nőgyűlölő és egy vámpírgyűlölő ideális bűntársak lehetnek számára. Az azonban nem merül föl benne, hogy aki erős előítéletekkel viseltetik egy adott kisebbség irányában, az általában a többi felé sem befogadó. A két ideális bűntárs csak addig ideális, amíg meg nem tudják, hogy Claude meleg, ekkor azonban kiütközik a különféle előítéletek összefüggése és megbízójuk ellen fordulnak.

Claude persze azért sem számít erre, mert fogalma sincs a homofóbia létezéséről. Nekem elsőre ez tűnt a sztori leggyengébb pontjának, mert hát Claude éveken át élt az emberek világában, hogyhogy soha nem bántották a szexualitása miatt? Aztán belegondoltam, hogy Claude egy férfi-sztriptízbár tulajdonosa volt, tehát munkája során nem sok csont heteró pasival találkozhatott. Ráadásul az a fajta szép pasi (volt), akiről nem rí le a melegség, tehát a nőket egész egyszerűen megszédítette a külsejével. (Sőt, lehet, hogy a heteró férfiak is szimpatikusabbnak találták ezért, hiszen kutatások bizonyítják, hogy a szép emberek könnyebben ébresztenek rokonszenvet.) LMBTQ aktivizmusban nyilvánvalóan nem vett részt, még ha volt is ilyesmi a louisianai kisvárosban, és azt se tudom róla elképzelni, hogy naponta végigböngészte az internetes LMBTQ hírportálok híreit. Meg hát Magyarországon is találkoztam olyan meleggel, aki a homofóbia jelenségét ugyan ismerte, de meggyőződése volt, hogy ez csak „valahol máshol” (például elmaradott falvakban, Afrikában vagy keresztény szektákban) fordul elő, és budapesti középosztálybeli férfiként ő soha nem találkozhat vele. Akkor ezek után Claude igazán nem hibáztatható a tájékozatlanságáért.

Minthogy nem járatos a homofóbia jelenségében, Claude alaposan mellényúl, amikor kezelni próbálja. Arra számít, hogy ha ráébreszti két bűntársát, hogy bennük is lehet vonzalom más férfiak iránt, azzal megtöri az előítéletüket. De ennek pont az ellenkezője történik: a két homofób éppen attól válik agresszívvá, hogy szembesül saját elfojtott vágyaival. Noha nem gondolom, hogy a homofóbia minden esetben a látens homoszexualitás jele volna (akkor valószínűleg nem lehetne ilyen jól felhasználni politikai célokra), az biztos, hogy a „veled is megtörténhet” érvelés (amit például a fogyatékossággal kapcsolatban olykor sikerrel alkalmaznak) ebben az esetben nem működik; a homofób éppen azért próbálja korlátozni, kiirtani vagy magától távol tartani a „buzikat”, nehogy valaha is őt is érinthesse a dolog. A „mi lenne, ha a gyereked/szülőd/legjobb barátod lenne meleg?” kérdés már talán inkább működhet, de az se mindig (Claude bűntársai vélhetően nem szeretnek senkit annyira, hogy a kedvéért megváltoztassák a nézeteiket, és Melegség és Megismerés órán is fürödtünk már be ezzel a kérdéssel). Tehát igazából nem tudom, mit kellett volna Claude-nak lépnie, hogy jól (már számára jól) jöjjön ki ebből a helyzetből. Ám azzal biztos melléfogott, amikor azt gondolta, hogy a homofóbokat akár érveléssel, akár érzelmi ráhatással egyik pillanatról a másikra meg lehet változtatni. Ezt néhány LMBTQ aktivistának is jó lenne fejben tartania.

A kecskeméti Panni a legidősebb cica a világon

http://borsonline.hu/20150617_a_kecskemeti_panni_a_legidosebb_macska_a_vilagon

Persze gratulálunk Panninak és öröm ilyen idős macskáról olvasni, de azért legyünk tisztában vele, hogy nem fog szerepelni a Rekordok Könyvében, ugyanis életkorát semmivel se tudja bizonyítani. Ahogyan az a vélhetően többszáz másik macska sem, akik gazdájuk állítása szerint 26 vagy még több éve élnek velük. Ezeknek az állításoknak egy része valószínűleg igaz, hiszen a törzskönyvezett tenyészmacskák valószínűleg rövidebb életűek, mint az átlag házi cirmosok, akiknek viszont nincs pedigréjük. A 27 év, amivel rekordot tartott a tavaly elhunyt cica, nekem gyanúsan kevésnek tűnik - személyesen ismertem 24 éves macskát, és kétlem, hogy ő ennyire kevéssel maradt volna le a világrekordtól. A 27 éves egyszerűen az egyetlen olyan volt, akinek papírja volt róla - ott, ahol ezt nézik, mert pl. az ilyen jellegű amerikai statisztikák jellemzően csak amerikai macskákat vesznek figyelembe. A borsonline tehát örvendezhet, hogy a világrekorder macska magyar, csak az nem jut eszükbe, hogy ahogy Panni igazolás nélkül pályázik a világhírre, ezt mások is megtehetik.

Persze ez annyiból jó, hogy így minden ország dicsekedhet egy világrekorder macskával, és senkinek a nemzeti érzései nem sérülnek.

Mika: Big Girls, You Are Beautiful

https://www.youtube.com/watch?v=yDSK91mUNLU

Mindig szerettem ennek a dalnak a szövegét, amely szembemegy a nőket megnyomoritó aktuális szépségideálokkal. Amikor viszont először láttam a klipet, némileg csalódott voltam: ennél jóval testesebb lányokra számitottam. A klip tánckarában levő nők valóban nem fotómodell-alkatúak, de elég messze vannak a lufiszerű, az átlaglány négyszeresét kitevő testalkattól, amely a dal szerint az énekes ideálja (mondjuk a feszes ruhák még többet levesznek belőlük).

Sokáig azt gondoltam az ellentmondás okának, hogy Mika (vagy a klip rendezője) egyszerűen nem vállalta be, hogy igazán nagydarab lányokat szerepeltessen; féltek a népszerűség csökkenésétől. (Ez mondjuk nem irreális: egy amerikai aerobic-videót egy ismerősöm azzal szólt le, hogy ezt nem nézi, mert túl kövér emberek vannak benne.) Aztán nemrég olvastam egy cikket a fiatal nők között aktuálisan terjedő divat-trendekről, mint pl. a thigh gap vagy a bikini bridge. Ez utóbbi az az elvárás, hogy a bikinialsó egyenesen feszüljön, mintegy hidat képezve, a csipőcsontok között, vagyis az alhasat ne is érintse (mondjuk ezt praktikus szempontból is problémásnak látom, mert ki tudja, mi minden úszik be egy ilyen résen). A nagyszámú ellentétes tendencia (mint Mika dala) ellenére úgy tűnik, a nőideál továbbra is egyre soványabb. És ehhez képest sajnos a klipben szereplő lányok valóban túlsúlyosnak hatnak.

Jacqueline Harpmann: Orlanda

Aline személyisége nap egyszerűen megkettőződik. Énjének az a része, amelyet 12 éves kora óta elfojtott, mert nőhöz nem illő dolgokra vágyott, átköltözik egy fiatalember testébe, és ilyen formában megvalósitja mindazt, amit Aline a korlátozó nemi szerepek miatt nem tehetett. (Arról nem esik emlités, mi mindent valósithatott meg Aline, amit a fiúnak ugyanezen nemi szerepek miatt nem volt lehetősége, pedig ez is megérne egy misét.)

Aline esetében elég pontosan beazonositható, ki erőltette rá ezeket a szerepeket: az édesanyja. Sokan azonban valószinűleg nem tudunk rámutatni, kitől hallottuk először, hogy egy kislány nem piszkolja be a ruháját vagy nem mászik fára. Még ha nem is volt a környezetünkben olyan konkrét személy, aki ezekre a dolgokra "megtanitott" volna, az egész kultúrából áradnak felénk az elvárások a nők (és persze a férfiak) felé. Gondoljunk csak bele abba a hollywoodi klisébe, miszerint az állhatatos, párjának mindent megbocsátó nő hűsége előbb-utóbb elnyeri a jutalmát. Nők ezrei gondolják azt, hogy ha kellően szelidek és elfogadóak maradnak mondjuk a partnerükkel szemben, azt előbb-utóbb meghatja a jóságuk és úgy fog viselkedni, hogy őket boldoggá tegye. Ami valójában nagyobb eséllyel történik, az az, hogy a férfiak (akik szintén találkoznak ugyanezzel a klisével) eleve abból indulnak ki, hogy bármit tehetnek, a nő úgyis megbocsátja nekik előbb-utóbb. Ez legitimizálhat egészen durva dolgokat, mint a párkapcsolati erőszak, de akár kevésbé durvákat is, amelyek azonban ráhúzhatók ugyanerre a sablonra. Klasszikus hollywoodi klisé például az is, amikor a bölcs középkorú feleség megértő türelemmel viseli férje szexuális, érzelmi és egyéb kalandozásait abban a biztos reményben, hogy a kapuzárási pánik elmúltával a férfi úgyis rájön, hogy ő volt az igazi és visszatér hozzá. Nem kizárt, hogy ez megtörténik és újra boldogan élnek majd, de ez nem változtat azon a tényen, hogy a férfi nem vette figyelembe a nő igényeit és szükségleteit. (A forditott felállású sztorik általában negativan ábrázolják a nőt, és a férfi korántsem olyan türelmes.) Ez ismét csak megerősiti bennünk azt, hogy a férfiak igényei fontosabbak, és egy olyan egyenlőtlen párkapcsolati modellt alakit ki, amelyből nagyon nehéz kilépni.

Hitler gyermekei

***SPOILER***

Ha nem is Hitlernek, de magas rangú náci vezetőknek a leszármazottai a doku szereplői. Különbözőképpen kezelik kínos örökségüket: van, aki hazáját is elhagyta miatta, van, aki viszont aktívan próbál segíteni a rendelkezésére álló infókkal a holocaust kutatóinak. Rainer, Auschwitz volt parancsnokának unokája effektíve ráveszi magát, hogy ellátogasson a haláltáborba és ott beszéljen a látogatókkal, akik között túlélők és azok leszármazottai is vannak. Ezeket őszintén meghatja, hogy Rainer mély megbánást mutat nagyapja bűnei miatt. Ahogy azonban Rainer zsidó barátja kifejti: a bűntudat nem megoldás, nem törli ki azt, ami megtörtént.

Ezzel természetesen egyetértek, ugyanakkor azt gondolom, jellemző, hogy ez a mondat egy német szájából hangzik el. A németek évtizedek óta nagyon tudatosan dolgozzák fel a nácizmus örökségét, ami Magyarországon viszont nem történik. Hajlamosak vagyunk a németeket hibáztatni a magyarországi zsidók kiirtásáért, mintha a magyaroknak semmi szerepük nem lett volna az antiszemitizmusban, noha teljesen magunktól hoztunk zsidótörvényeket jóval a holocaust előtt. Azoknak a magyaroknak, akik éltek a negyvenes években, jelentősen több közük van a zsidók kiirtásához, mint Rainernek, aki nem, és utódaiknak is bele kellene gondolniuk, mit tettek az őseik, és mit tehetnek ők maguk azért, hogy ez ne ismétlődhessen meg. Sajnos ennek mi még a közelében sem tartunk. Úgyhogy, hiába nem old meg mindent a bűntudat, ideje lenne legalább annak előkerülnie Magyarországon.

Klaus Offe: Varieties of Transitions - miért nem volt ellenzék az NDK-ban?

Talán sokan tudták, én ebből a könyvből tudtam meg. Valamikor létezése elején az NDK lehetőséget nyújtott az ottani ellenzékieknek, hogy áttelepüljenek az NSZK-ba. Ezt ők jellemzően meg is tették, az NDK meg jól járt, mert csak a lojális állampolgárok maradtak. Nem is volt ott se 56, se 68 - nem volt, aki megcsinálja.

Egy diktatúrának persze több eszköze is van arra, hogy megszabaduljon a lehetséges rebellisektől. Ezért szeretné a FIDESZ inkább a szakiskolákba küldeni a gyerekeket, mint gimnáziumba, mert azokban kevesebb tudáshoz fognak hozzáférni és kevésbé tudják megkérdőjelezni az állami intézkedéseket. Az itt tanuló diákok röghözkötésével Orbánék közvetve azt sugallták, hogy aki bármilyen módon szeretne nemzetközi karriert csinálni, annak praktikus elhagynia az országot. Sokan meg is tették, de bosszantó mennyiségű diák még ittmaradt. Márpedig ugye egy diktatórikusan kormányozni kívánó pártnak nem praktikus, ha az országban sok olyan fiatal van, akik átlátják a társadalom működését. Logikus tehát, hogy ha szűkítjük a felsőoktatást, elsősorban a társadalomtudományi szakokat kell megszüntetni.

"Hogy lesz enélkül a tudás nélkül identitáspolitika, nemzetpolitika, diplomácia, kultúrpolitika?" - kérdezte a hétfői tüntetésen az egyik felszólaló. Hát úgy, ahogy az uralkodó párt elképzeli. Igaz, ők nem feltétlenül értenek hozzá, de inkább belemennek ebbe, mintsem hogy esetlegesen egyet nem értő szakemberek legyenek az országban, akikből kialakulhat egy ellenzék.

Mi következik ebből? Többek között az, hogy megnövekedett felelősségünk van nekünk, akik még tudtunk társadalomtudományt tanulni ebben az országban. Valahogyan át kell adnunk a fiatalabb generációknak azt a tudást, amit ők már lehet, hogy nem fognak tudni megszerezni. Ha nem tudjuk oktatási intézményekben megtenni ezt, akkor máshogyan - akár az interneten keresztül.

Vízválasztó

***SPOILER!***
Damla és Kevin nyaralni mennek a török tengerpartra, ahol Damla a gyerekkorát töltötte, és találkoznak Burakkal, Damla első szerelmével. Kevin úgy tudta, Burak szemét módon faképnél hagyta Damlát, amikor az teherbe esett, de Burakkal való konfrontációja során kiderül, hogy a férfi nem is tudott a terhességről. Később kiderül, hogy Damla csak akkor fedezte fel a terhességet, mikor már elkezdte tanulmányait New Yorkban; tizenévesen, egy gyerekkel egyedül egy idegen városban nem lett volna esélye befejezni az iskolát, ezért döntött az abortusz mellett. Ezt a döntést visszamenőleg azonban nemcsak Burak nem tudja elfogadni, hanem az üdülőtelepen élő többi férfi sem, akik elfordulnak Damlától vagy gúnyt űznek belőle. Senkinek nem jut eszébe belegondolni, hogy Damlának tényleg nem volt más lehetősége; ha félbehagyja az iskolát és visszatér Törökországba, nemcsak karriert nem tud építeni, hanem vélhetően elfordulnak tőle mint megesett lánytól. Az se merül fel senkiben, hogy a nem kívánt terhességek előidézéséhez minimum két személy szükséges, és a másiknak is felelőssége van abban, hogy ez megtörtént; ráadásul egy tizenéves srác valószínűleg könnyebben szerez be óvszert, mint egy hasonló korú lány fogamzásgátlót. Damla unokatesójának férje például azt kérdezi feleségétől: „Te tudtad, mi van Damlával?”, nem pedig azt „Te tudtad, mit csinált Burak?” (vagy akár: „Burak és Damla?”)

Persze joggal mondhatjuk, hogy ha a férfit ugyanúgy felelőssé tesszük a gyermek létrejöttében, ugyanolyan beleszólásának kell lennie abba is, hogy megtartsák-e. Az ilyen típusú filmekben a férfi rendszerint azt szokta a nő szemére vetni, hogy nélküle döntött, pedig az a magzat az övé is volt (bár a férfiak gyereknevelésbe való bevonódásáról szóló kutatások tanúsága szerint ugyanezek a férfiak jellemzően nem szentelnek túl sok figyelmet a gyereknek, ha a közös döntés alapján az mégis megszületik). Jogos elvárás,hogy egy pár két tagja megbeszélje azokat a döntéseket, amelyek mindkettőjükre tartoznak. Ilyen szempontból azonban nemcsak Damla marasztalható el, hanem Kevin is, aki felesége megkérdezése nélkül vett egy házat. A társaság tagjai láthatóan tudnak arról, hogy az üzlet Damla háta mögött történt, mégsem kritizálják Kevint, inkább jól szórakoznak Damla meglepetésén. Kevinnek láthatóan joga van Damla nélkül dönteni egy közös dologban (akkor is, ha Damla ennek szemlátomást nem örül, és első gyereküket várva lehet, hogy nem is engedhetnék meg maguknak), de Damlának nincs joga Burak nélkül dönteni a magzat jövőjéről, noha az őrá jelentősen nagyobb terheket róna, mint a férfira.

A szerelmi háromszög-történetekben előre sejthető, hogy a hősnő a két férfi valamelyike mellett köt ki (és jelen esetben eléggé valószínűsíthető az is, melyik mellett). Én azonban őszintén szólva egyik pasinak sem tudtam drukkolni. Mindketten egy olyan patriarchális szemléletet képviselnek, amely érzéketlen a nők speciális dilemmái iránt, és a párok közös döntéseinek elvét csak a nőre vonatkozóan tartja kötelezőnek.

Helyedbe lép - női sorsok a filmművészetben

A film utáni beszélgetésnek három vendége volt: Gát Anna dramaturg, Vincze Teréz filmkritikus és Bíró László pszichológus. Az első benyomások megosztásakor ez utóbbi találta azt mondani, hogy abszolút nem tudott kapcsolódni a filmhez, mert ebben egy normális mondat nem hangzott el, és minden szereplője személyiségzavaros: nem mutatnak például kötődést és érzelmeket. Mire a két női résztvevő elkezdte neki magyarázni a film társadalmi hátterét. A pszichológus visszakozott: ja, ő nem foglalkozott a társadalmi közeggel, csak a szereplők pszichológiájával, és magából indult ki: pl. ő elképzelhetetlennek tartaná, hogy ne érezzen empátiát egy olyan helyzetben, amiben a film egyik hősnője láthatóan nem érzett.

Mondjuk azt már önmagában is elég gáznak tartom, hogy egy pszichológus a saját reakcióiból indul ki és patologikusnak bélyegzi a másmilyeneket. Az is érdekelne, hogy klinikai pszichológusként vajon hogyan tudja kezelni az érzelmeket és kötődést nem mutató klienseit (mert ilyet bőven látni Magyarországon is), ha egy szimpla filmen is kiakad ilyesmik miatt. Sokkal aggasztóbbnak találom viszont azt a hozzáállását, hogy ő nem foglalkozik a társadalmi közeggel. Egyrészt ő maga is felhozta az Éva lányai című könyvet (valószínűleg önigazolásként, hogy ő igenis olvasott nőkkel foglalkozó szakirodalmat – nyilván nem tudja, hogy ilyesmiből több is van) és megállapította, hogy annak alapján az elmúlt korok emberei mind személyiségzavarosok voltak; ebből azonban nem jutott el arra a következtetésre, hogy a személyiségzavar kulturálisan meghatározott fogalom (és a jelek szerint Thomas Szaszt vagy Foucault-t se olvasta, akik erre már korábban rájöttek). Másrészt az etnocentrizmusa praktikus szempontból is probléma, ugyanis Magyarország multikulturális társadalom (akár szeretjük, akár nem). Semmi nem biztosítja, hogy Bíró László egy nap nem találkozik szembe egy muszlim, kínai vagy netán pont koreai klienssel, és akkor bizony komoly károkat okozhat, ha nem veszi figyelembe az illető kulturális hátterét. Na meg a magyarok sem annyira egyformák, mint ahogy az ő budapesti értelmiségi nézőpontjából látja. A két másik résztvevő célzott rá, hogy több párhuzam lelhető fel a film és saját országunk elnyomottai között. Hogy csak egy példát mondjak: én személyesen találkoztam olyan emberrel, akinek béranyától lett gyereke (attól, hogy illegális, még sokan csinálják), és ő is ki volt akadva azon, hogy a béranya nem vigyázott eléggé az egészségére és ezzel az ő gyerekét veszélyeztette – vagyis ugyanúgy tárgyiasította, csak egy konténernek tekintette a nő testét, mint a filmbéli meddő asszony.

Egy hónapon belül most voltam másodszor olyan beszélgetésen, ahol a meghívott pszichológus az általa mondott hülyeségekkel saját szakmáját járatta le. Én konkrétan ismerek normális pszichológusokat is (ha nem is túl sokat), tehát tudom, hogy léteznek. Az a közönség viszont, aki csak ilyen beszélgetéseken találkozik velük, könnyen elkönyvelheti magában, hogy mind ilyenek, és nem fog segítséget kérni, amikor tényleg szüksége lesz rá. Úgyhogy a különböző beszélgetések szervezőit ezúton megkérném: válogassák meg, melyik pszichológust hívják meg vendégnek, a társadalom lelki egészsége érdekében.

Elveszett műkincsek nyomában - Vermeer

***SPOILER***
Han van Meegeren egy XX. századi holland festő volt, akit lefikáztak, hogy túl hagyományos stílusban fest, ezért elkezdett Vermeert hamisítani. Tök profin csinálta, egy csomó műértőt meg múzeumot megtévesztett. Igazából le se bukott volna, ha nem ad el egy ál-Vermeert Göringnek, így a háború után kollaborálással vádolták, amiért holland nemzeti kincseket átpasszolt a németeknek. Van Meegeren úgy döntött, jobban jár, ha bevallja, hogy a cucc nem is volt nemzeti kincs.

Nem sokkal azután, hogy a doku mindezt kifejti, szó esik Vermeer Szent Praxidis című képéről. Ez egy nem túl ismert darab (maga a szent sem az - a Wikipedián csak ezzel a képpel kapcsolatban merül fel a neve), sokáig vitatták is, hogy tényleg Vermeer-e. Egy korábbi olasz mester festményének másolata, nem is tekintik túl sikerült darabnak, a Christie's árverésén mégis több mint 6 millió fontért kelt el 2014-ben.

Nekem az volt a furcsa, hogy a doku készítőiben fel sem merült: Han van Meegeren és Vermeer ugyanazt csinálta. Vagyis majdnem ugyanazt, mert van Meegeren nem a létező Vermeer-képeket kopizta, hanem saját képeket festett Vermeer stílusában. Igaz, van Meegeren konkrétan hazudott a képek szerzőségéről, Vermeer viszont csak nem árulta el (a legtöbb képén nincs szignó), ám ez alapján még tarthatnánk van Meegerent egy igen hazug festőnek, de nem feltétlenül svindlernek. Mégis a nagyon hasonló viselkedésért az egyiket bűnözőnek kiáltották ki, a másikat meg ünnepelték - és ez annak ellenére is szembeötlő különbség, hogy (talán az égi igazságszolgáltatás megnyilvánulásaként) van Meegeren sose ülte le a büntetését (t.i. még előbb meghalt), Vermeer pedig értelemszerűen egy fillért se látott abból a 6 és fél millió fontból.

Tudjuk persze, hogy a művészethez való hozzáállás sokat változott a századok alatt. A középkorban és kora újkorban teljesen rendben volt mások műveit lemásolni, míg a XX. században nemcsak a festménynek kellett eredetinek lennie, hanem a művészi stílusnak is. Van Meegerennek tehát nem az volt a bűne, hogy nem tudott festeni, hanem hogy nem eléggé egyedi vagy divatos stílusban csinálta. Nekem viszont ez egy kicsit olyan, mintha számonkérnénk a Bécsi Filharmonikusokon, hogy miért nem nyomnak be egy kis drum'n'base-t az újévi koncert alá.

Mindezzel nem az a célom, hogy van Meegeren fan klubot indítsak (nem jönnek be a képei annyira, de igazából Vermeer több képe - köztük a Szent Praxidis - sem). Az egész történetnek inkább az a tanulsága (ameddig a doku nem jutott el), hogy a művészet ugyanolyan relatív fogalom, mint más kulturális jelenségek, és még ugyanabban a kultúrában is párszáz év különbséggel vagy különböző művészeti ágakban látványosan eltérő értelme lehet.

Baszódjál meg KDNP!

https://www.youtube.com/watch?v=8N63K0VzsNk&t=34

Ez a dalocska nem véletlenül tett szert nagy népszerűségre. A káromkodásoktól eltekintve az az igazán találó benne, hogy a benne bemutatott személy nem más, mint a FIDESZ/KDNP ideálpolgárja: keresztény, középosztálybeli, családos. Ő aztán tényleg megpróbál úgy élni, ahogy azt a keresztény kurzus elvárja, kenyérsütés stb.), de éppen ebben akadályozza meg a vasárnapi zárvatartás.

Persze nem szerencsés a dal üzenetét úgy értelmezni, hogy csak az a rendes ember, aki templomba jár, kenyeret süt és minimum 3 gyereke van, valószínűleg az alkotók se így gondolták. Arra viszont nagyon jól felhívja a figyelmet, hogy a jelenlegi politikai vezetők intézkedéseikkel saját szavazótáborukat is elidegenítik. A vasárnapi zárvatartást a közvélemény-kutatások szerint a lakosság 2/3-a ellenzi, márpedig a legutóbbi választások eredményei alapján ez legalább felerészben átfedi a FIDESZ szavazóit. Ahogyan a szurkolói kártyák bevezetése ellen tiltakozva pont a focirajongók bojkottálják a vadonatúj stadionokat, és pontosan azok a fiatalok menekülnek a röghöz kötés ellen külföldre, akiknek a munkájából tovább épülhetne az ország.

Túlzott optimizmus lenne azt gondolni, hogy ezzel megáll a sorozat. Viszont előbb-utóbb más csoportok is ráébrednek, hogy az általuk megválasztott pártok éppen az ő érdekeiket ássák alá-

Michael Ignatieff: Is Liberty Divisible?

Mindig nagy élmény számomra, ha olyan tudóst hallok előadni, akitől már olvastam könyvet és az nagy hatást tett rám. A könyve alapján Michael Ignatieffről tudtam, hogy az emberi jogokat mindennél többre tartja, azt viszont nem, hogy nagyszerű előadó, igazi jó arc és meglepően képben van a magyar helyzettel kapcsolatban. És emellett (ritka adomány ma Magyarországon ilyennel találkozni) optimista: számtalan olyan tényezőt sorolt fel, amelyek miatt a kelet-európai (és egyéb) autokrata rendszerek korántsem stabilak. Nem meglepő tehát, hogy megkapta a 200 forintos kérdést: mi kellene az Orbán-rendszer megdöntéséhez? Michael erre is tudott válaszolni, három fő gondolatban:

1. Egységes, vagy legalábbis ellentéteit a közös célokáért félretevő ellenzék. Mondjuk nem ő az első, aki ezt felvetette, de elgondolkodtató, hogy idelátogató külföldiként is rögtön ez az első gondolata. Hozott egy példát: Magyarországon hagyománya van a szabadságszeretetnek és a függetlenségért való küzdelemnek (gondoljunk csak 1848-ra vagy 1956-ra), az ellenzék mégsem képes ezekből egy közös hagyományt kovácsolni, hanem mindenki a maga céljaira használja fel őket.
2. Orbán Viktor démonizálása helyett a saját programra koncentrálni: ne arról szóljanak a beszédek, hogy a mostani rendszer mit csinál rosszul, hanem hogy adott párt ehelyett hogyan csinálná. Visszagondolva a múlt vasárnapi tüntetésre (meg sok korábbira azelőtt), ez bizony hiánycikk.
3. Megszólítani a vidéket. Michael szavaival élve (aki a kanadai liberális párt vezetője volt, és egyszer választást is nyert, bár azóta egy másikat elveszített): a rendszer megbuktatásához sok estét kell eltölteni lepukkant kis isten háta mögötti szállodákban, ahol talán csak 10 ember gyűlik össze, és ezt a 10 embert kell meggyőzni a céljainkról. És ezt folytatni 2-3 éven át, amíg a sokszor 10 (majd később 20 majd 100) emberből összegyűlik egy vidéki szavazótábor.

Én is gyakran utálom, amikor a külföldiek jobban tudják, mit kéne csinálni Magyarországon (az emigráns magyarok különösen jók ebben), de Michael meglátásaival teljesen egyet tudok érteni. Így szokásomtól eltérően nem is azért írtam blogbejegyzést erről az előadásról, hogy hosszan reflektáljak rá, hanem hogy ilyen módon olyanok is olvashassák, akik magára az előadásra nem jutottak be. Szerencsés esetben akár az ellenzék képviselői is.

Hate speech monologues 2015.

Az idei előadásban megemlékeztek Rózsa Milánról is. Péter, a mindenkori rendező egy mosolygós, szivárványos-kokárdás képet vetített ki róla és mesélt aktivista érdemeiről. Azután föltette a kérdést a közönségnek (akiknek többsége, külföldi lévén, feltehetően nem tudta a választ):
- Mit gondoltok, hol van ő most?
A várakozásteli csendben hátulról valaki bekiabálta:
- A pokolban! – Péter nem reagált erre; az emlékektől megindultan talán meg se hallotta.

Felmerült bennem, hogy a bekiabáló beépített ember volt; voltak ilyen elemek az előadás más pontjain, de Pétert azóta megkérdeztem és ez nem volt benne a programban. Az is eszembe jutott, hogy a bekiabáló esetleg nem szexuális orientációja miatt küldte volna pokolra Milánt, hanem mert mondjuk nem köszönt előre a szomszéd néninek a lépcsőházban. Ha azonban a legvalószínűbb változat forog fenn, akkor nagy gáz van.

Persze a CEU nem függetlenítheti magát teljesen a társadalom többi részétől; az előadásban is volt egy blokk, amely az egyetemen belüli előítéletekre figyelmeztetett, de ez kb. azon a szinten maradt, hogy a tanár kritizálta egy diák dolgozatának nyelvhelyességét, mert az nem brit vagy amerikai, hanem indiai angolt használt. Nem mondom, hogy ez nem gáz, de számomra eltörpül amellett, hogy az egyetem egyes diákjai (vagy azok barátai) pokolra küldenék a homoszexuálisokat. Mint ahogy azt is gáznak tartom, ha egy meghívott vendégelőadó kijelenti, hogy Horvátországban nincsenek faji kisebbségek, vagy ha egy tanár a szexualitással foglalkozó szemináriumán felszólítja a diákokat, hogy mindenki mondja el a szexuális orientációját. A vendégelőadót a közönség finoman figyelmeztette a romák létezésére; a szemináriumi tanár azóta is tanít, és nem tudni, milyen kérdéseket tesz fel diákjai szexualitásáról. Csak ezek a sztorik nem jutnak el a tágabb közösséghez, így könnyű azt hinni, hogy az egyetemen belüli előítéletes megnyilvánulások kisebb volumenűek, mint azon kívül. Tény, hogy még senki nem dobált az épületben Molotov-koktélokat, de az enyhébb megnyilvánulási mód nem feltétlenül jelent enyhébb előítéleteket.

Meleg férfiak, hideg diktatúrák

Az Eltitkolt évek jó film volt, méltán nyert díjakat. Csakhogy kicsit történelemórára emlékeztetett. A néző rácsodálkozhatott arra a korra, amikor a rejtőzködés, az alibiházasság, az információhiány, a külföldi utazások korlátozása meghatározta a leszbikusok életét, és megkönnyebbülten felsóhajthatott, hogy ma már ez nem így van.

Következő filmjében Takács Mária taktikát változtatott. A történet négy meleg fiatalemberrel kezdődik, akiket aggaszt Magyarország mostani fejlődésének (vagy visszafejlődésének?) az iránya. Felteszik maguknak a kérdést: hogyan létezhet valaki melegként egy diktatúrában? És kézenfekvő válaszként megkeresnek olyanokat, akiknek ebben személyes tapasztalatuk van. Az is kiderül azonban, hogy a meginterjúvolt idősebb melegek életének eseményei – pártalálási nehézségek, gyermekvállalás, rejtőzködés, elutasítás vagy éppen az AIDS – rárezonálnak a fiatalok aktuális problémáira. Kicsit azt éltem meg, mint mikor egy huszonéves kollégával tartottam Melegség és Megismerés órát. Amíg a saját történetemről beszéltem, azt éreztem: ezeknek a gimnazistáknak ez már történelem, el sem tudják képzelni azt az elszigeteltséget és információhiányt. Aztán következett a kollégám, aki elmondta, hogy pont ugyanezt élte meg a 21. század első évtizedében.

Az ilyenfajta párhuzamok miatt a Meleg férfiak, hideg diktatúrák történetei nem korosztály-specifikusak. De ez nem azért van, mint a film sugallja, mert országunk egy újabb diktatúra felé tart. Hanem azért, mert a történelem ugyanúgy nem osztható mereven dobozokra, mint az emberek. Az attitűdök, gondolkodásmódok átívelnek történelmi korszakokon; a mostanában tapasztalható homofóbia nem újkeletű, legföljebb rejtve volt. A hideg diktatúrában élt meleg férfiak történetei a jelen és akár a jövő történetei is.

Büszkeség és bányászélet

A velszi kis falu lakói gyanakvással tekintenek a melegszervezet látogatása elé. Mint az egyik bányászfeleség kifejti, a lapokban annyi szörnyűséget olvasni a melegekről! Sógora így válaszol:
- Rólunk is egy csomó hazugságot összehord a sajtó. Ha azt nem hiszem el, akkor miért hinném el, amit róluk írnak?

Azt gondolom, nagyjából ez lenne az egészséges attitűd, de itt még sokan nem jutottak el idáig. Azt hiszem, nagyjából mindenki tudatában van, hogy a politikusaink olykor nem az igazat mondják, főleg, amikor nem sokkal később megcáfolják saját korábbi kijelentéseiket (ld. netadó). Ilyen alapon logikus lenne nem elfogadni azt sem, amikor uszítani próbálnak bizonyos emberek, pártok, csoportok (pl. bevándorlók) vagy akár geopolitikai egységek (Európai Unió) ellen. Valamiért mégis vannak, akik ezekben a témákban hisznek nekik. Ja, hogy mert a saját előítéleteikre játszanak rá? Egyrészt azok is kialakultak valahogy, másrészt pont a velszi bányászember gondolatmenete segíthetne abban, hogy levetkőzzük őket.

Jules Verne: Nemo kapitány – Aronnax úr és a cápák

Aronnax professzort, a Nautilus foglyát Nemo kapitány társaival együtt gyöngyhalászatra hívja, és mellékesen megemlíti, hogy cápákra is számítania kell. Aronnax totál berezel. Társainak – akik még nem értesültek a cápaveszélyről – nem meri ezt megemlíteni, de miközben a gyöngyhalászatról mesél nekik, freudi elszólások formájában újra és újra előkerülnek a cápák („volt olyan kagyló, amiben százötven cápát találtak”, „a ceyloni gyöngyhalászat évi 3 millió cápáért van bérbeadva”). Mikor mégis előkerül a cápa-téma, igyekszik ugyanolyan lazán felvezetni, mint korábban Nemo kapitány őneki. Arra számít, hogy inasa is éppúgy megijed majd a cápáktól, mint ő, de ironikus módon épp az ő látszólagos nyugalma győzi meg a fiút, hogy ő is lemerüljön a gyöngykagyló-telepre, hiszen Aronnax modorából arra következtet, hogy a professzornak nincsenek kétségei a kirándulással kapcsolatban.

A professzor gyakorlatilag játszmázik: arra bazírozik (teljesen vagy félig tudatosan), hogy társai fogják megfogalmazni félelmeiket, így ő megőrizheti a bátorság látszatát, vagyis nem kérdőjeleződik meg hegemón maszkulinitása. A trükk nem jön be: vagy azért, mert társai ugyanezt a játszmát játsszák (ebben az esetben azt nem vette figyelembe, hogy a maszkulinitás más férfiaknak is fontos), vagy – az inas esetében – azért, mert nem érzi magát felhatalmazva, hogy gazdájával szembeszálljon (ebben az esetben meg a professzor a társadalmi hierarchiát nem vette figyelembe).

Eric Berne az Emberi játszmákban a játszmák fő céljának az intimitás elkerülését tételezi fel. Én azonban elég sok olyan játszmát látok magam körül, amelyek a nemi szerepekkel kapcsolatosak. Ahogyan Aronnax azért játszmázik, nehogy gyávának és ezáltal férfiatlannak tűnjön, egy csomó nő azért játszmával próbálja rávenni a pasiját, a főnökét vagy akár az őt igazoltató rendőrt neki kedvező döntésekre, mert nőként a kultúra nem engedi meg neki, hogy határozottan felvezesse az akaratát. Aki játszmamentes életet szeretne, annak nemcsak érzelmeit kellene tehát felvállalnia, hanem olyan tulajdonságait és viselkedésformáit is, amelyek nem felelnek meg az uralkodó nemi szerepeknek.

Ulf Lundell: Saknaden - Florian, a provinciális

Florian a negyvenes éveiben jár, sikeres festő, a fiatal generációval beszélgetve mégis olykor provinciálisnak érzi magát. Először akkor, mikor egy New Yorkból frissen visszajött fiatal lánnyal beszélget. A lány megkérdi tőle, élt-e külföldön, és amint kiderül, hogy nem, már nem mutat érdeklődést iránta. Florian rájön, hogy a világpolgárság ma már elvárás, az ő ragaszkodása Stockholmhoz pedig provinciálisnak tűnik. Másodszor akkor kerül felszínre a generációk értékrendje közötti különbség, amikor egy kávéház ablakából egy antirasszista tüntetést néz. Az egyik tüntető felismeri, bemegy hozzá és megpróbálja meggyőzni, hogy csatlakozzon hozzájuk, Florian azonban bent marad. A tüntető keserűen állapítja meg: a „nagy generáció” képviselői (hiszen Florian a 60-as években volt fiatal) elvesztették forradalmi lelkesedésüket és betagozódtak a kispolgári létformába.

Amikor hozzám hasonló életkorú regényhősökről olvasok, elkerülhetetlen az összehasonlítás. Az antirasszista tüntető érvei nálam nem találnak célba: ma is ugyanúgy ott vagyok minden tüntetésen, sőt még inkább, mint fiatal koromban, amikor úgy tűnt, a rendszerváltáshoz elég a megfelelő pártokra szavaznunk. Viszont tényleg elég régen nem éltem külföldön, és ha a körülmények nem kényszerítenek rá, most sem szeretnék. Ennek egyik oka pont a társadalmi felelősségvállalás. Ha mindenki elmegy, akinek nem tetszik a rendszer, semmi esélyünk sem marad, hogy megdöntsük azt (annak idején az NDK is úgy biztosította be magát, hogy az ellenzékieknek ingyen útlevelet adott az NSZK-ba). Külföldön is tehetnék bizonyos dolgokat a helyzet javításáért (petíciók aláírása stb.), de jóval kevesebbet, mint itt. Arról nem is beszélve, hogy kevésbé tudnék bekapcsolódni az LMBTQ, feminista és/vagy környezetvédő aktivizmusba egy olyan helyen, ahol nem feltétlenül beszélem jól a nyelvet, nincs elég helyismeretem és azok a készségeim, amelyeket itt kamatoztatni tudok, nem feltétlenül értékesek. Ha pedig a szelektív hulladékgyűjtésen kívül semmit nem tennék a világ jobbá tételéért, akkor valóban provinciálisnak érezném magam – az ilyen passzivitást sokkal cikibbnek tartom, mint ha valaki nem eléggé világpolgár.