Damon Galgut: The Promise

 ***SPOILER***

A 80-as években egy haldokló dél-afrikai asszony megígérteti férjével, hogy hűséges szolgájának, Saloménak adja azt a házat, amiben az fiával lakik. A beszélgetésnek egyetlen tanúja van: legkisebb lányuk, Amor, aki az örökség elosztásakor fel is hozza ezt az ígéretet. A család természetesen hallani sem akar róla, és Amornak szó szerint meg kell várnia, míg az egész család kihal, hogy évtizedekkel később teljesíthesse édesanyja ígéretét.

Persze a 80-as években Dél-Afrikában egy fekete nem birtokolhatott volna házat, vagyis az ígéret ott és akkor nem volt megvalósítható. Az apartheid megszűnése azonban eltörölte ezt az akadályt, a családtagok mégsem tettek lépéseket. Ugyanis az intézményesített rasszizmus eltűnése nem jelenti azt, hogy az emberek gondolkodása is egy csapásra megváltozott. A család tagjai számára (Amor kivételével) a fekete szolga továbbra is láthatatlan, többségük a nevét se tudja, és amikor például kétségbeesve próbálják kideríteni Amor telefonszámát, őt meg se kérdezik, pedig egyedül ő tudja. Salome láthatatlan, és ha egyáltalán észreveszik, akkor sem tekintenek rá teljes értékű emberként, ahogy más feketékre sem. Amor az egyetlen kivétel, aki a történet elején még gyerek, utána pedig elég fiatalon elkerül Londonba, egy másképpen gondolkozó közegbe. Látszólag a többiekben is történik változás, Astrid második férje például egy jól menő fekete vállalkozó - ám egyértelmű, hogy érdekből ment hozzá, és továbbra is feketékben és fehérekben gondolkodik, noha némileg eltérő értékeket társít hozzájuk ("sose hitte volna, hogy egy feketével ilyen jó lehet a szex"). Aki ott maradt a dél-afrikai közegben, az sosem tud teljesen megszabadulni ettől a bináris gondolkodástól.

A mentalitás nemcsak akkor marad meg, akár észrevétlenül is, ha azt korábban intézményes gyakorlatok szankcionálták. Magyarországon soha nem volt apartheid, mégis, akár értelmiségi közegben is beivódtak különböző előítéletek a roma emberekkel szemben. Persze nemcsak az előítéletek, hanem más mentalitásbeli jelenségek szintjén is megjelenik ez - aki benne él a közegben, az észre sem veszi, a külföldi vagy külföldön élt/élő embernek tűnik csak fel, akinek ezek nem automatikusak. Erre jó példa, milyen reakciók jöttek, amikor a Facebookon kritizáltam azt a magyar szokást, hogy igyekszünk mindenen spórolni, akár "trükközés", kisebb csalás vagy hazugság árán is (pl. kicsempésszük a svédasztaltól az ebédre valót, bliccelünk a buszon stb.). Egy felháborodott kommentelő azt állította, hogy ezek csak a szocializmusban voltak jellemzőek; ekkor felhoztam példának a pár éve Prágában megtapasztalt esetet, amikor jól öltözött, értelmiséginek tűnő fiatalemberek azt hazudták egy templomban, hogy imádkozni mennek, hogy megspórolhassák a kb. 3 eurós belépődíjat. A kommentelő válasza: "kötött egy üzletet istennel, na és?" Vagyis nem is érzékelte, hogy a problémám gyökere nem az, hogy fizessünk-e belépti díjat egy működő templomba, hanem az, hogy ezt kamuzással kerülték el. Fel se tűnt neki, hogy ennek a viselkedésnek a tolerálásával (ami egy skandinávot mélyen megdöbbentett volna) ugyanazt a mentalitást mutatja, amit az általa lefikázott 80-as évekbeli magyar turisták. Lehet a jelenség gyökerét a szocializmusban vagy az apartheidben keresni, ám a mentalitás túléli a rendszerváltásokat, és ha nem próbáljuk aktívan megváltoztatni, meg is marad. Emiatt vannak most durva problémák Dél-Afrikában, és állítom, hogy a magyar gazdaság és politika jelenlegi helyzetében is szerepet játszik az "én jöjjek ki jól belőle, a szabály/a másik érdeke nem számít" jellegű mentalitás.

A férfi, aki kockára tette a házasságát egy cicáért

 https://welovecatsandkittens.com/cat-videos/guy-risks-his-marriage-for-a-stray-3-legged-cat/?fbclid=IwAR08cG9s29DtWEUS1wYBYcyJSJnJcst8DNergN5uf-Kx27LJS1ZWWy7GSiM

Megható történet: Mike látott egy képet egy háromlábú cicáról, akire altatás várt, mert a menhelyen már nem volt elég hely. Mike nyolc órát vezetett, hogy elhozza Zorrót, egyelőre ideiglenes befogadóként, de mindenképpen meg akarta tartani. Csakhogy a párja kijelentette: nem lesz harmadik macska. A cikk végén levő videóból azonban úgy tűnik, kezdi ő is megkedvelni Zorrót, így Mike-nak nem kell választania kettőjük között.

A cikkben csak egy utalást találunk arra, hogy Mike párja férfi, a videóban viszont egyértelműen "férjem"-ként hivatkozik rá, sőt látjuk is. Ehhez képest se az eredeti honlapon, se a Facebookon nem jelentek meg homofób hangok; a kommentek két fő iránya a "maga egy jó ember, áldja meg az Isten" és az "én is bármikor a macskámat választanám a férjem helyett". Lehet, hogy néhányaknak nem esett le, hogy meleg párról van szó, mert egy-két megjegyzés Mike "feleségét" említi, ezeket valaki más mindig helyesbíti, hogy Mike-nak férje van, de ennyi. Sehol semmi mocskolódás, buzizás vagy akár jóindulatú győzködés Mike felé, hogy legyen inkább heteró, hiszen a homoszexualitás bűn.

Attól tartok, egy hasonló magyar hírnél a kommentek egy része homofób fröcsögést tartalmazna, és egy idő után kommentháború alakulna ki a homofóbok és a Mike-ot védők között, amelynek során a cica témája teljesen elsikkad. Lehet, hogy a hír amerikai olvasói között is voltak homofóbok, csak ezt nem fejezték ki. Egyrészt azért, mert arrafelé a gyűlöletbeszéd nemcsak törvényileg tilos, hanem társadalmilag is tabu. Elképzelhető, hogy a hagyományosan gondolkozó déli nénikék teázás közben sopánkodnak, hogy jaj, ezek a melegek is mindenhol ott vannak, de van annyi eszük, hogy ezt nem írják meg Facebook-kommentbe. Az viszont, ha az állam vezetőinek a szájából is ömlik a gyűlöletbeszéd, legitimálja azt és más homofóbok sem fogják vissza magukat. A másik, hogy eleve nem arra használják a közösségi oldalakat és a híroldalak komment szekcióját, hogy elégedetlenkedjenek, szemben a magyarországi gyakorlattal. Van olyan magyar ismerősöm, aki szó szerint mindennap posztol a Facebookra valamit, amin fel van háborodva - rendszerint triviális dolgokat: hogy egy kerékpáros szabálytalanul közlekedett, valaki a pékségben deka helyett grammban kérte a pogácsát, a polgármesteri hivatal madarakról posztol ahelyett, hogy a város problémáival foglalkozna. Értem én, hogy stresszes napjainkban az élet (máshol is, bár nem mindig ugyanezekből az okokból), de a stresszoldásnak vannak jól bevált olyan módjai, amelyektől tényleg megnyugszik az ember és nem csak hergeli magát tovább, és nem mellesleg nem bánt meg másokat (a kerékpárosokat, a polgármestert vagy bárkit, aki ezeket védelmébe veszi). Szóval szerintem Magyarországon nemcsak a homofóbia és a mindennapi stressz a több (bár ezeket a jelenlegi politikai rendszer jelentősen megdobja), hanem a kommunikációs deficit is.

Ideteszek még egy képet Zorróról, mert olyan aranyos (a képek a linkelt cikkből származnak).

A létszámhiányos béketüntetés

 

Május 8-án, az Európa-napon a MEASZ (Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége) tüntetést szervezett az ukrán háború ellen. Mint a képen is látható (amely a MEASZ honlapjáról származik, antifasiszta.hu) igen kevesen vettek részt rajta. Amikor az egyik résztvevő ezen szomorkodott egy Facebook-posztban, jöttek a kommentek, hogy az embereknek jobb dolga is van vasárnap délután, meg a "tüntikékkel" amúgy sem lehet elérni semmit.

Az első érvvel kapcsolatban már sokszor írtam, mennyire problémás, ha az emberek nem látnak túl a közvetlen életükön, és a kényelmüket helyezik előtérbe mondjuk a környezetvédelemmel szemben (pl. https://mmreflexiok.blogspot.com/2022/02/david-attenborough-egy-elet-bolygonkon.html). A második érvet szintén sokszor hallani, hiszen Magyarországon sokaknak tapasztalata, hogy a tüntetések hatására nem mond le a kormány, nem vonnak vissza törvényeket vagy intézkedéseket. Mellesleg annak idején a netadóval kapcsolatban ez megtörtént, tehát lehet, hogy csak kritikus tömeg kell hozzá, ami pont azért nincs meg, mert az emberek "úgysincs értelme" alapon állnak hozzá. De oké, fogadjuk el érvnek, hogy mostanra megszilárdult a diktatúra és akármekkora tömeg nyomására sem hallgatnának a politikusok. Érdemes így elmenni tüntetni?

Azt gondolom, hogy igen. A tüntetés ugyanis nemcsak azoknak szól, akik a parlamentben ülnek, hanem mindenkinek. Magyarországon a többségi médiában kevéssé mondhatja el a véleményét az, aki nem ért egyet a kormánnyal (még a választások előtt is csak 5-5 percben). Viszont ha egy nyilvános helyen egy csapat ember kiáll az üzeneteivel, a véletlenül arra járók is értesülhetnek arról, hogy van, aki másképp gondolkozik, vagy akár arról, hogy létezik egy probléma (az utóbbi pl. a nők elleni erőszak témájú tüntetéseknél releváns). Nem azok felé kommunikálunk, akik nem hallgatnak meg, hanem azok felé, akikben van még elegendő nyitottság, hogy meghalljanak egy eddig ismeretlen nézőpontot, és adott esetben magukévá tegyék. Egy úgyszólván ellenzéki média nélküli országban ez lehet a módja annak, hogy létrejöjjön az a kritikus tömeg, ami miatt a netadó kapcsán annó a kormány berezelt és visszakozott, vagy akár ami megdöntheti a kormányt a következő választásokon.