Könyvesbolt a tengerparton

***SPOILER***

Sokan – jómagam is – másfajta befejezést vártunk. Valami olyat, hogy Florence az ellene folytatott áskálódás ellenére a faluban maradhat, például mert a falu egyszerű népe kiáll mellette, vagy mert megörökli öreg barátja házát és berendezi ott új könyvesboltját. De nem ez történik: Florence elhajózik, és csak annyiból van happy end, hogy ellenségei sem tudják rátenni a kezüket a Régi Házra, illetve hogy sok évvel később valaki, akire hatással volt, megvalósítja az álmát. Őszintén szólva azonban a happy endek nem lettek volna reálisak. A falu egyszerű népének nem sok esélye lett volna a hatalmasokkal szemben. Ha pedig Florence átköltözik könyvesboltjával máshová, azzal egyrészt kompromisszumot köt, másrészt csak elodázza a végkifejletet, hiszen esélyes, hogy ellenségei ott sem hagyták volna békén.

A CEU most már igen valószínű, és az OSI már megtörtént távozásával kapcsolatban kétfajta ellenvéleményt hallani: az egyik szerint mindenképpen maradniuk kellene, a másik pedig nem érti, miért nem mentek el már sokkal előbb. Főleg az OSI távozásával kapcsolatban posztolták többen is, hogy „elárulja” Magyarországot és az itteni civil társadalmat. Pedig attól, mert Berlinben van a székhelye, még segíthet a magyar civileknek (most is több olyan OSI program van folyamatban, amely magyarokat is támogat). Csak annyi változott, hogy most több energiát tudnak a civil társadalom támogatására használni, mert nem foglalja le őket, hogy a magyar kormány ellen csatározzanak. (Ha Florence-nek nem kellett volna minden követ megmozgatnia a könyvesboltja fenntartásáért, többet dolgozhatott volna ott és nem kellett volna a „menyét”, de inkább görény Milót alkalmaznia.) A CEU-n ugyanígy fognak magyar diákok is tanulni a jövőben, akik – még ha külföldön élnek is – eljuttathatják volt hazájukba a tudományos eredményeiket és inspirálhatják az új nemzedéket, ahogyan Florence is hatással volt Christine-re. A magyar állam tehát csak veszít, de semmit sem nyer ezeknek az intézményeknek a kiutálásával, ahogyan az angol falu hatalmasai se profitáltak végül semmit Florence távozásából.

És hogy miért nem előbb? Mert, Florence-hez hasonlóan volt egy álmuk, amit meg akartak valósítani, és egy darabig sikerült is. Az OSI és a CEU eredeti célja az volt, hogy segítsék a demokratikus átmenetet Közép-Kelet-Európában, és ezen belül hangsúlyozottan Magyarországon. Csakhogy kiderült: az a bizonyos átmenet Magyarországon egyáltalán nem demokratikus irányba halad. Noha a magyar kormány már több mint egy éve vegzálja a CEU-t, pár tüntetésen felül semmi nem történt az egyetem érdekében, pedig ez lehetett volna a magyar demokrácia Stonewallja, a szikra, amely elindítja a nagyléptékű társadalmi változást. De a kormány elleni fellépés kimerül a „nem hagyjuk” kántálásban, azután pedig hagyjuk. Egy ilyen ország ne csodálkozzon, ha demokratikus intézmények, világszínvonalú egyetemek, valamint számos magánember (és pandaféle) más országba költözik, hogy onnan próbáljon inspirációt nyújtani a jövő Christine-jeinek.

Ámon Kata: Revanchism and Anti-revanchism in Hungary

Ez a cikk egy nemsokára megjelenő kötetben szerepel, és a pár évvel ezelőtti állapotokat tükrözi. Ekkor még nem tiltotta törvény a hajléktalanságot országos szinten, de történtek erre utaló kezdeményezések, amelyek részben az államon belüli, de az emberi jogok szempontjait érvényesítő intézmények (ombudsman, Alkotmánybíróság) hatására buktak el. Ma már ilyen ellenállást nem tapasztalhatunk, kimondhatjuk tehát, hogy ezek alatt az évek alatt a diktatúra totálisabbá vált. Ezen a látleleten felül azonban Kata arra is rámutat, milyen érveket hoztak fel azok, akik ezt a törvényt és előzményeit keresztülvitték.

Egyrészt itt van a jól ismert individualizáció: a hajléktalan maga tehet az állapotáról, mert alkoholista lett, elvált és/vagy nem dolgozott, ne csodálkozzon, hogy nincs fedél a feje fölött. Ezzel az érveléssel a felső középosztálybeli feleség – akit második férje tart el (az elsőtől elvált) és maga is a pohár fenekére néz esténként – nyugodt lélekkel hátradől, mert nem kell észrevennie a társadalmi igazságtalanságokat (ezt a végét már nem Kata mondja, hanem én).

De van itt még egy érv, amit más kisebbségekkel kapcsolatban is sűrűn felvetnek, és egyfajta hungarikumnak tekinthető: a többség joga. Tarlós István és Kocsis Máté is többször érvelt azzal, hogy a többségnek „joga van” nem látni/szagolni a hajléktalanokat, „joga van” ahhoz, hogy lakóhelyének városképét ne csúfítsák el utcán élő emberek. Ez a módszer arra épít, hogy az emberi jogi keret a nyugati világban, ezen belül az Európai Unióban is egy domináns megközelítés, viszont ha saját céljainkra használjuk, nemcsak embereket nyerünk meg a nézőpontunknak, hanem kifogjuk a szelet a szintén emberi jogokkal érvelő ellenfeleink vitorlájából. A tudósok és emberi jogi szervezetek ezt a jelenséget csak dokumentálják, hiszen ez a dolguk; a társadalmi problémákkal foglalkozó bloggereknek viszont szerintem az a dolguk, hogy tisztázzák a félreértéseket, így most ezt fogom tenni. Nem azért, mert azt gondolom, hogy bármely olvasóm is egyetért Tarlóssal és társaival, hanem hogy legyenek érveik, ha ebben a témában vitába keverednek valakivel.

Tehát a probléma gyökere egy fogalmi zavar a jog és a privilégium közt. Az, hogy ne kelljen szembesülnöm mások nyomorával és a társadalmi problémákkal és ne kelljen elviselnem azokat, akik különböznek tőlem (bőrszínük, származásuk, anyagi helyzetük stb. szempontjából), nem emberi jog, hanem privilégium. Az emberi jogi megközelítés pont egy olyan társadalmat képzel el, amelyben a sokszínűség elfogadott és érték. (Szeretem idézni Vito Russo meleg filmkritikus azon mondatát, ami magyarul kb. így szól: „Nem kunszt azokat elfogadni, akik olyanok, mint mi. Az az igazi nyitottság, ha azokat is elfogadjuk, akik különböznek tőlünk.”) Ezzel szemben, ha a hajléktalan emberek szeretnének szociálisan támogatott lakhatást, a roma gyerekek a gádzsókkal azonos szintű oktatást vagy az azonos nemű párok házasságot és közös örökbefogadást, ezek nem privilégiumok, hanem emberi jogok; nem kiemelnek valakit a többség fölé, hanem segítenek neki, hogy a többséghez hasonló eséllyel induljon az életben.

Magyarországon nem szeretjük beismerni a privilégiumainkat. Még azok is, akik amúgy elvben a faji/nemi/stb. esélyegyenlőség mellett vannak, felháborodnak, ha felhívjuk a figyelmüket, hogy maguk is profitálnak az elnyomó rendszerből. Pedig ez olyasmi, amiről nem feltétlenül tehetnek és bizonyos helyzetekben meg sem tudják változtatni (elég irreális lenne rákiabálnom az áruházi biztonsági őrre, hogy nekem is figyelje minden mozdulatomat, ahogy a másik soron vásárló roma fiatalokét, és nem is biztos, hogy eredménnyel járna). Pedig nem az a szégyen, ha a többséghez tartozunk; mindenkinek vannak olyan tulajdonságai, amelyek alapján nem kisebbség (mert pl. senki se kisember és nagyon magas növésű egyszerre). Az a szégyen, ha visszaélünk ezzel a helyzetünkkel, például úgy, hogy behunyjuk a szemünket a hátrányos helyzetű emberek problémái előtt. És ha el akarjuk venni tőlük az alapvető jogokat azért, hogy a mi privilégiumaink megmaradjanak.