Isabel Allende: El reino del dragon de oro

*SPOILER***

Az utolsó előtti fejezetben úgy tűnik, nem lesz happy end. Hiszen elpusztult az aranysárkány, amely tanácsaival megóvta a kis himalájai királyságot a nyugati világ elüzletiesedésétől és segített neki harmóniában maradni a természettel. A bölcs szerzetes azonban elárulja a titkot: a tanácsokat valójában nem az értékes aranysárkány adta, hanem a talapzat, amelyen állt. Mivel pedig azt a rablók, nem lévén anyagi értéke, nem vitték el, az uralkodó továbbra is kaphat irányítást.

Nemcsak a könyvbéli rablók és más gonoszok tulajdonítják a csillogó szobornak a valójában a talapzatból jövő bölcs tanácsokat. Az emberek hajlamosak politikai irányzatokat azonosítani azok vezetőjével, és azt képzelni, hogy a vezető puszta leváltásával megoldódik a probléma. Pártok ezt ki is használják, amikor egy népszerűtlenné vált vezető helyébe egy másik, ám nagyjából ugyanazt a vonalat képviselő másikat állítanak. Az „Orbán takarodj!” mondatot skandálók nem gondolnak bele abba, hogy egyetlen személy leváltása egyáltalán nem vezetne rendszerváltozáshoz. Még az sem feltétlenül, ha magát a vezető pártot váltanák le (lásd „vidd az összes haverod!” kiegészítés az előző mondat végén). A talapzat, ami többek között korrupcióból, hataloméhségből, elitizmusból, nacionalizmusból és minden kisebbség gyűlöletéből áll össze, érintetlen maradna. Csak akkor változna meg igazán a rendszer, ha a hatalomra kerülő új pártnak lenne bátorsága nem ráállni erre a talapzatra. Bátorság kell hozzá, hiszen a talapzat olyan értékeket sugall, amelyek mélyen gyökereznek a magyar társadalomban és amelyeknek segítségével sok nagyhatalmú támogatót lehet szerezni, akik ezekből profitálnak. Egy másik talapzatra lenne szükség, amely az elfogadást, a békés egymás mellett élést hirdeti, amelyben a politikus célja nem a személyes hatalom vagy gazdagság, hanem az ország fellendítése. Sajnos Magyarországon nem sokakat látok, akik egy ilyen talapzatot akarnának építeni, és ők sem elég erősek, hogy megtegyék.

Nadir és Simin - Egy elválás története

Nadir és Simin azért válnak, mert az asszony külföldön kapott munkalehetőséget, a férfi azonban nem hajlandó vele menni, mert Alzheimer-kóros idős édesapját kell ápolnia. Miután Simin elköltözik, Nadir ápolónőt fogad apja mellé, akinek inkompetenciájából azonban komoly problémák származnak. Nadir mindezért, nem is burkoltan, Simint hibáztatja: ha ő nem megy el, nem kellett volna ápolónőt alkalmaznia. Feltételezzük tehát, hogy korábban Simin gondoskodott az öregről, noha nyilvánvalóan akkor is volt állása.

Feminista kutatók már régen felfedezték, hogy kultúránkban a családdal, rokonsággal kapcsolatos feladatokat a nők látják el, még akkor is, amikor férjük családjáról van szó. Ezt saját magam is tapasztaltam: mikor házi feladatként családfát kellett csinálnunk, megdöbbenve láttam, hogy anyám jobban ismeri apám felmenőit, mint apám maga. Nadir szereti az apját, mégsem jut eszébe, hogy a kedvéért mondjuk rugalmasabb vagy otthonról végezhető munkát találjon, azt viszont magától értetődőnek vette, hogy Simin összehangolja a munkát és az ápolási feladatokat. És mellesleg az összes házimunkát is, ugyanis Simin távozása után Nadirnak még azt is a lányuktól kell megkérdeznie, hol tartják a teát.

Jóindulatú férfiak gyakran hangoztatják, hogy ők amennyire csak tudnak, „segítenek” a háztartásban és a gyereknevelésben. A „segítés” szó azonban már eleve azt sugallja, hogy ez nem az ő feladatuk (a munkakörünkbe tartozó hivatali feladatokban nem „segítünk”, hanem kötelességből elvégezzük őket). Még azokban a háztartásokban is, ahol a férfiak elég sok munkát magukra vesznek, gyakran érzékeltetik, hogy ezt szívességből csinálják, a fő felelősség továbbra is a nőn (vagy nőkön) nyugszik. Egy Marjorie DeVault nevű antropológusnő sok családot megvizsgálva azt találta, hogy még ott is, ahol a férfi feladata a főzés, a feleség dönt arról, mit egyenek. Persze sok nő ragaszkodik is ehhez a feladatához, hiszen végre egy terület, ahol irányító szerepet kaphat. A megoldás tehát nem feltétlenül a „majd átveszem helyetted, drágám”, hanem egy olyan családmodell, ahol a felnőtt családtagok közösen irányítanak és egyformán vállalják a felelősséget a háztartási feladatokért.

Ajánlom ezt a férfiak figyelmébe, így a karácsonyi készülődés közepén.

A szabadság határai

***SPOILER***

Az ausztrál Claire turistavízummal érkezett Los Angelesbe; munkát szeretne vállalni, de nincs reális esélye, hogy zöld kártyát kapjon. Véletlenül megismerkedik Cole-lal, aki a bevándorlási hivatalban dolgozik és alkut ajánl neki: ha a lány két hónapig a szeretője lesz, megszerzi neki a zöld kártyát. Mivel Claire már lebukott előtte, hogy munkát keres, nem nagyon lát választási lehetőséget, és találkozgatni kezdenek lepukkadt motelekben. Egy ponton Cole bejelenti: elhagyja a feleségét, Claire-rel akar lenni. Claire ekkor világosítja föl, hogy ő csak az egyezségük miatt találkozgat vele és amúgy undorodik tőle. Cole ezen totálisan ledöbben.

Az átlag (nőnemű) nézőnek valószínűleg elég nehéz megérteni, miért érte Cole-t meglepetésként ez a bejelentés, de próbáljuk meg. Először is, mi az, ami megragadta Claire-ben? Például, hogy mindig rendelkezésre állt (ez az alku része volt). Mindig türelmesen meghallgatta őt és olyan szexuális tevékenységekbe is belement, amitől sok nő undorodik (mellesleg Claire is, csak nem volt olyan helyzetben, hogy tiltakozzon). A szexben totálisan passzív volt, kiszolgáltatva Cole-nak. Cole a jelek szerint jobban díjazza az ilyen nőket, mint a feleségét, aki önálló akarattal rendelkező, határozott, intelligens asszony (és mellesleg vonzó és jólelkű, a film egyik legpozitívabb szereplője). Cole nem veszi Claire nonverbális jelzéseit, mert nem is érdeklik őt. Az ellenállás hiányát vágynak, a passzív meghallgatást empátiának érzékeli; számára a szerelem a szexuális vágyat, a szerelmi beteljesülés a kielégülést jelenti.

Cole tévedése nyilvánvalóan onnan származik, hogy elfelejti: közte és Claire között hatalmi egyenlőtlenség van. Ugyanebbe a tévedésbe esnek azok a férfiak, akik meggyőződéssel mesélik, hogy a prostituált velük „valóban élvezte”. Férfiak és nők között azonban nemcsak az ilyen extrém esetekben áll fenn egyenlőtlenség. Totál átlagos feleségek is kiszolgáltatottak lehetnek a férjüknek, mert kevesebbet keresnek, kisgyerekeik miatt kevésbé mobilisak, illetve a társadalmi elvárások belenyomják őket bizonyos szerepekbe; a látszólag független diáklány esetleg nem azért megy bele a szexbe, mert kívánja, hanem mert cikinek érzi x idő együttjárás után még mindig halogatni. Ami persze nem azt jelenti, hogy nők soha nem egyeznek bele a szexuális (vagy bármilyen) viszonyba. Azonban egy odafigyelő (netán feminista) partnernek illik átgondolnia: tényleg szabad akaratból történt a beleegyezés, vagy bizonyos tényezők késztetik a nőt olyasmire, amire valójában nem vágyik?

Heteró fiam

Diego párját, Fabriziót homofób támadás érte, kómában fekszik. Mivel Venezuelában az azonos nemű partner nem számít hozzátartozónak, Diego csak Fabrizio szüleinek hozzájárulásával mehetne be párjához, de azok nem engedik neki. Diego egy heves pillanatban a szemükbe vágja: ők is ugyanolyanok, mint a buziverők, akik miatt a fiuk most életveszélyes állapotban van.

Vajon tényleg ugyanolyanok-e a melegeket elítélők vagy akár diszkriminálók, mint azok, akik megverik őket, vagyis fizikailag tartanunk kell-e attól a szomszédtól vagy diáktárstól, aki kifejtette, hogy minden buzit le kéne lőni vagy nem szabadna engedni, hogy gyereket vállaljanak? Fordítva vélhetően áll a dolog, tehát a buziverők többsége nem pártolja hevesen az LMBTQ emberek ügyét (bár előfordulhat, hogy magától nem jutna eszébe bántani őket, csak a csoportnyomásnak engedelmeskedik). De azért elég sokminden kell ahhoz, hogy egy attitűd konkrét erőszakhoz vezessen. Például az, hogy viszonylag könnyen meg lehessen úszni. Magyarországon most nemrég ítéltek el a 2013-as Pride megtámadói közül ötöt; a támadók ennél jelentősen többen voltak, de másoknak a hajuk szála sem görbült emiatt. Aztán persze nem árt, ha a leendő elkövető biztonságban érzi magát a másik féltől: ha kiderül, hogy a megtámadott meleg simán lekaratézza, akkor szívás van. Erre megoldás például az, hogy a Pride-ra kívülről dobálunk veszélyes tárgyakat (üveg, Molotov koktél stb.), mert így nem kerülünk testközelbe a menet tagjaival, akik ráadásul nem tudnak semmi hasonlóval visszadobálni, hiszen a biztonsági ellenőrzéskor minden veszélyes tárgyat elvettek tőlük. A másik megoldás, hogy mi legyünk többen: világszerte azt mutatják a számok, hogy az LMBTQ emberek elleni támadásokat rendszerint csoportban hajtják végre. A csoport tagjai ráadásul egymást hergelik, és gyakran csak azért kerül sor végül a támadásra, mert férfiasságukat akarják fitogtatni egymás előtt. Sok LMBTQ emberek elleni támadás nem is a homofóbiáról szól, hanem a maszkulinitásról (vagyis annak arról a formájáról, amikor valaki saját férfiasságát a nála alacsonyabb rendűeknek tartott férfiak lealázásával próbálja bizonygatni).

Fabrizio szülei esetében azonban még abban sem vagyok biztos, hogy homofóbiáról van szó. Adva van ugye egy házaspár, akiknek a fia hirtelen elköltözik otthonról és egy teljesen más életformát kezd el folytatni, mint ők. Ők úgy érzik, nincs már igazán közük hozzá, elveszítették szülői szerepüket. Azután a fiú kórházba kerül – és itt a lehetőség, hogy ismét részesei legyenek az életének (már amennyi maradt neki ugye) és bebizonyítsák, hogy továbbra is szülők tudnak maradni. Kisajátítják tehát Fabriziót és nem engedik, hogy az övék mellé egy másik érzelmi kapcsolat is betolakodjon – vagy mert nincs elég empátiájuk, vagy mert nem tudják elképzelni, hogy két férfi szerelme ugyanolyan erős lehet, mint a szülő-gyerek kapcsolat. Lehet, hogy hasonlóképpen reagálnának akkor is, ha Fabriziónak barátnője volna. Amikor valaki (különösen családtag) viselkedésében homofóbiát vélünk felfedezni, érdemes megvizsgálni az egyéb családi, életkori stb. dinamikákat, mert meglepő végeredményre juthatunk.

Az eljövendő napok

A film egyik jelenetében egy középkorú nő egyedül megy moziba. Egyszer csak a mellette ülő férfi taperolni kezdi. Átül egy másik székbe, de a férfi most mögé ül. Végül kénytelen a film vége előtt elhagyni a mozit, ám a férfi követi az utcán is. A nő ekkor megfordul és szól a férfinak, hogy hagyja békén. „Kérem, hadd sétáljak önnel! Ön gyönyörű!”-feleli a férfi, majd megragadja a nőt, a falhoz szorítja és szenvedélyesen lesmárolja.

A „sétálás” meglehetősen újfajta értelmezésén kívül az gondolkoztatott el ebben a – filmművészetben és az életben sem túl ritka – jelenetben, hogy fordított felállásban mennyire ritkán tapasztaljuk. Vannak nők, akik kezdeményeznek férfiaknál, de jellemző módon nem fizikai szinten és nem a férfi tiltakozását követően. A férfiak viszont úgy szocializálódnak, hogy a nők testét jogos tulajdonuknak tekintik. A zsúfolt villamoson magától értetődően simogatni kezdik a melléjük préselődött tinilány combját, főnökként „kedvesen” megpaskolják a titkárnőjük fenekét, vagy annak ellenére lesmárolják barátnőjüket a buszon vagy a baráti társaságban, hogy az korábban kifejezte az ellenérzését ezzel kapcsolatban. A férfi szexuális vágy kontrollálhatatlanságáról szóló mítoszok pedig felmentik őket, néha még akkor is, ha súlyos lelki és/vagy fizikai sérüléseket okoztak áldozatuknak.

Nemrég tették közzé az Eurobarométer kutatás azon eredményét, hogy az uniós polgárok 27%-a és a magyarok 47%-a bizonyos körülmények között elfogadhatónak tartja a beleegyezés nélküli szexuális kapcsolatot. Jellemző módon a facebookos hozzászólók többsége rögtön az Eurobarométer módszereit kezdte bírálni (amit nem szoktak megtenni a felmérés más eredményeivel, például a demokráciával való elégedettség mutatóival kapcsolatban). A jelek szerint nagyon nem akarják elfogadni azt a tényt, hogy a társadalomban keringő mítoszok egy része – például hogy a női „nem” valójában igent jelent – egy olyan kultúrát erősít meg, amely elfogadhatónak tartja a nők elleni szexuális erőszak különböző formáit. Ugyanerre játszik rá az a megközelítés, amely szerint romantikus dolog egy vadidegen nőt „a szépsége miatt” erőszakkal megcsókolni a nyílt utcán (a film amúgy nem foglal állást ebben a kérdésben, de nem is problematizálja, ami lehetőséget nyújt a romantizáló értelmezésre).

Szögezzük le tehát: egy nő teste fölött csak saját maga gyakorolhat uralmat, nem a férje, az edzője vagy egy csávó a moziban. Ha egy pasi szexuálisan vonzódik egy nőhöz, kifejezheti kulturáltan is, és lesz szíves elfogadni a nemleges választ. Ha romantikusan vonzódik hozzá, ugyanez érvényes. Ha egyszerűen a szépsége bűvöli el, akkor pláne nincs alapja hozzányúlni (és ne is próbálja a szemével levetkőztetni). És lehetőleg tisztázza magában is, hogy a három közül melyik érvényes. A partner fogadja el a nő döntését, ha az nem akar védekezés nélkül (vagy orálisan, vagy sehogy) szeretkezni, nem akar erotikus játékba bocsátkozni a négyeshatoson, vagy nem akar olyan ruhát felvenni, amiben a pasinak talán vonzó, viszont ő maga kényelmetlenül érzi magát. Ezeknek a szabályoknak a betartásával a férfiak is tehetnek a nők elleni szexuális erőszak ellen. Nemcsak most, a 16 akciónap keretében, hanem mindig.

Martin Amis: Time’s Arrow

***SPOILER***
A történet narrátora egy másik férfi testében annak az életét éli végig – visszafele irányban, az elfekvőtől az óvodáskorig. Így aztán mindent fordítva lát (pl. a válás megelőzi az esküvőt) és ennek megfelelően is értékel. Amikor a „gazdatestében” élő másik személy orvosként betegeket gyógyít, az a narrátor számára szörnyű aljasság (hiszen az emberek egészségesen mennek be hozzá és betegen jönnek ki), viszont az auschwitzi elgázosításokat úgy értelmezi, hogy új életeket hoznak létre. Mindeközben tudatában van annak, hogy a múlt felé halad, értékítéleteit mégis úgy hozza meg, mintha nem így volna.

A világ tele van olyan emberekkel, akik (ha nem is ilyen konkrét módon) a múlt felé haladnak. Közéjük tartoznak azok, akik aláírásokat gyűjtenek az azonos neműek házassága és családként való elismerése ellen. Ők abba a múltba vágynak vissza, amikor a nukleáris család volt a norma, lehetőleg a kenyérkereső férj-háztartásbeli feleség felállásban. Ez a múlt persze földrajzilag is távoli: az Egyesült Államokban talán volt egy rövid időszak, amikor az emberek többsége ezt a modellt követte (valamikor az 1950-es években), de Magyarországon csak egy szűk felső rétegnek volt elérhető a XX. század első felében (a szocializmusban és az alsóbb néposztályokban ugye a háziasszony feleség nem valósulhatott meg, a korábbi századokban pedig a nemesi és polgári gyerekeket nem szüleik nevelték, hanem dajkaságba adták őket). Persze lehet, hogy egyeseknek sikerül ezt a modellt megvalósítaniuk a saját mostani életükben, széles társadalmi elterjesztése azonban reménytelen. Egyrészt a technológiai fejlődés miatt: a háztartási gépek és szolgáltatások korában nincs szükség rá, hogy egy családtag csak a házimunkával foglalkozzon. A társadalmi fejlődés is erre mutat: miután a nők bekerültek (ráadásul kötelező jelleggel) az oktatásba és a kereső munka világába, többségük nem akar visszavonulni a háztartásba, és ez a társadalomnak sem érdeke, ha már ennyi energiát fektetett a taníttatásukba. Ráadásul az egyre nagyobb földrajzi mobilitás miatt előfordul, hogy a családtagok távolra szakadnak egymástól. Ez nemcsak újfajta egyszülős családokat teremt, de ismételten szükségessé teszi mindkét szülő pénzkereső tevékenységét, elvégre az itthon maradt feleség mégsem maradhat pénz nélkül, amíg a férje x hónap múlva haza nem jön Németországból az építkezésről. Végül ott van az ideológiai fejlődés: mint Anthony Giddens is leírta, a házasság egyre kevésbé egy pusztán gazdasági egység és egyre fontosabb benne a házasfelek érzelmi igényeinek kielégítése,ami viszont törékennyé is teszi, hiszen ha valaki ezt nem kapja meg, ki fog lépni belőle (és mivel ideális esetben mindkét félnek van jövedelme, meg is teheti). Ezen fejlődések eredményeképpen napjainkban már nagyon sokféle család létezik, és ha elfogadjuk a heteró változatokat (távházasság, egyszülős család stb.), nem túl logikus pont az azonos nemű párokat kizárni a család fogalmából.

Az az elképzelés is igen naiv, hogy a család heteronormatív modellje megakadályozza majd az azonos nemű párok gyermekvállalását. Nem azért mondom ezt, mert úgy gondolom, hogy egyetlen fejlődési modell lehetséges és előbb-utóbb mi is elérünk oda, ahol most a hollandok, az angolok meg még nemtomkik tartanak; ez túl leegyszerűsítő megközelítés. Hanem azért, mert ha a technológia kifejlesztette a megtermékenyítés új módjait, azok az azonos nemű párok, akik gyereket szeretnének, igénybe fogják venni azokat, akár legális ez, akár nem. (Spermát nemcsak a doktor néni tud ám befecskendezni, hanem a barátnő is otthon a négy fal között, aztán bizonyítsa rájuk a bíróság, hogy megszegték a törvényt.) A tiltó törvények csak annyit érnek el, hogy az ilyen módon született gyerekeket hátrányok érik, illetve az országnak amúgy hasznos állampolgárok tömegei külföldre költöznek, mert ott elismerik a családformájukat. Akik tehát a család=papa+mama+gyerek elv mellett kampányolnak, azok visszafelé utaznak az időben: összetévesztik az okokat a következményekkel és nem veszik figyelembe a visszafordíthatatlan változásokat. A szivárványcsaládokat hátrányos helyzetbe sodorni vagy láthatatlanná tenni lehet, de megszüntetni nem.

A szabadság éve

Az 56-os forradalom évfordulójára rendezett ünnepségre nemcsak fegyvernek minősülő tárgyakat nem lehetett bevinni, hanem sípokat se. Konkrétan megnézték az érkezők táskáit, és akinél sípot találtak, azt nemcsak elkobozták, hanem rá is tapostak és összetörték (a sípot persze, nem a tulajdonosát, bár szerintem egy biztonsági őrnek akkor sincs joga személyes tárgyaimat minden ok nélkül tönkretenni). Juhász Pétert pedig, aki a sípolós projektet kitalálta, egyszerűen be se engedték, függetlenül attól, volt-e nála síp.

Egy síppal persze nem lehet fizikai kárt okozni, ahogyan például egy esernyővel vagy akár egy záptojással (amivel annak idején simán be lehetett jutni tüntetésre, máskülönben nem lehetett volna szocialista politikusokra dobálni). Még csak zajártalom szempontjából se olyan káros, mint régi típusú 41-es villamoson végállomástól végállomásig utazni. A síp egyszerűen egy véleménynyilvánítási eszköz: azt mutatja, hogy nem értünk egyet a (térben, nem időben) előttünk szólóval. Orbán Viktor azonban láthatóan már azt sem meri megkockáztatni, hogy valakik látványosan ne értsenek egyet vele. Valószínűleg ehhez is úgy áll hozzá, mint az iskolai szexuális felvilágosításhoz: ha nem beszélünk róla, az emberek nem kapnak ötleteket, hogy ki kéne próbálni. Abban reménykedik, hogy ha láthatóan mindenki egyetért vele (98% szavaz a kvóta ellen meg satöbbi), akkor a kevés egyet nem értő is gyorsan revideálja a nézeteit és csatlakozik hozzá. És persze abban is reménykedik - ami már a szocializmusban sem jött be - , hogy ha megszünteti a nyilvános lehetőségeket az övétől eltérő vélemények hangoztatására (lásd Népszabadság), akkor az emberek nem találják meg a módját, hogy ezeket továbbadják.

Gyakran eszembe jut, amit a gimnáziumi töritanárom mondott Rettegett Ivánról. Szerinte a híres orosz cár neve nem onnan származik, hogy rettegtek tőle, hanem hogy ő folyamatosan rettegett: politikájával annyi ellenséget szerzett, hogy joggal félhetett a megtorlástól. Az, hogy Orbán Viktor egyre kevesebbet mutatkozik nyilvánosan, nekem azt jelzi, hogy ő is ugyanúgy fél, mint az általa barátinak tekintett ország egykori uralkodója.

Ne akarjatok diktátorok lenni. Pszichés szempontból nagyon nem éri meg.

Politikusok az egyenlő házasságról

Mirkóczki Ádám a Jobbiktól (nem meglepő módon) nem támogatja az azonos neműek házasságát. Véleménye szerint nem ez a megoldás a jogegyenlőtlenség problémájára, van egy jobb(ik) is, hiszen a homoszexualitás gyógyítható. Most tekintsünk el attól, hogy ez bődületes marhaság, és gondoljunk bele, milyen politikai hozzáállást tükröz.

Nyilvánvalóan azt, hogy csak azokat illetnek meg egyenlő jogok, aki „önhibáján kívül” került hátrányos helyzetbe. Tehát nem szükséges XL-es ruhákat gyártani: aki túlsúlyos, fogyjon le. Csak annak a bántalmazottnak nyújtunk pszichés vagy bármilyen más támogatást, aki otthagyta a bántalmazóját, a többi magára vessen. Retrospektíve is működhet a dolog: a születésétől vak használhatja az akadálymentesített honlapot, de az nem, aki azért vakult meg, mert cukorbetegként nem tartotta be a diétáját. A skinheadek által megvert vietnaminak lehetett volna annyi esze, hogy plasztikai sebészet útján „európai” szemformát csináltat. Ad absurdum ma már a bőrszín is megváltoztatható, lásd Michael Jackson, tehát innentől kezdve fölösleges bármit is tenni a faji megkülönböztetés ellen.

Persze egy olyan állam, amely igyekszik minél többet spórolni az állampolgárok életminőségének javítása érdekében tett kiadásokon, hajlamos áttolni az egyénre a felelősséget az őt ért megkülönböztetésekért. Ez bizonyos esetekben kifejezetten költségkímélő: nem kell átalakítani az összes buszt, hogy fel lehessen rá szállni babakocsival, mert gondolkodott volna kedves apuka vagy anyuka, mielőtt gyereket vállal. Az egyenjogúságért megtehető intézkedések egy része azonban nem kerül pénzbe. Az azonos neműek házasságához egy parlamenti szavazásra van szükség olyankor, amikor a képviselők amúgy is bent ülnek, meg esetleg néhánnyal több anyakönyvvezetőre, hogy győzzék a munkát, de ez állami szinten nem lehet akkora kiadás. Nem elsősorban anyagi okok húzódnak meg tehát a kisebbségek jogegyenlőségének ellenzése mögött, hanem az egyformásítás vágya. Az lenne a cél, hogy az állampolgárok minél kevésbé különbözzenek egymástól, ezért próbáljunk meg megváltoztatni minden olyan különbözőséget, ami megváltoztatható. Mármint próbáljanak ők maguk, mi mint állam maximum hibáztatjuk őket, ha nem teszik.

Ezzel a hibáztatással persze több probléma is van. Az egyik, hogy nem minden fekete hasonlít anyagi helyzet szempontjából Michael Jacksonra (és szerencsére egyéb tulajdonságaikban sem). Irreális azt elvárni, hogy emberek a saját zsebükből fizessenek plasztikai műtéteket vagy (amúgy ráadásul nem is hatásos) reparatív terápiát, amikor egy átlag magyar a szimpla pszichológiai magánrendelést sem engedheti meg magának. De a még problémásabb elem, hogy mi van azzal a vietnamival, aki tökéletesen elégedett az eredeti külsejével? Azzal a feketével, akinek bőrszíne saját kulturális hátterét és hagyományait jelképezi, amelyektől a világért sem válna meg? Azzal a leszbikussal, aki tökéletesen boldog a párjával (eltekintve azokat az epizódokat, amikor beszólnak neki vagy hátrányosan megkülönböztetik). A kisebbségbe tartozó emberek nem szenvednek folyamatosan kisebbségi létüktől; rendszerint csak akkor, ha emiatt bántják őket. Egy minden különbséget megszüntető társadalom helyett sokkal érdekesebb, megvalósíthatóbb és tagjai számára élhetőbb volna egy olyan, amely elismeri a különbözőség értékeit és védelmet biztosít nekik.

Margaret Atwood: Cat's Eye

Elaine éveken át durva iskolai zaklatást szenved el társaitól, akik minden mondatába belekötnek, folyamatosan megalázzák és azt közvetítik felé, hogy reménytelen eset és semmire se jó. Mégsem tud szabadulni tőlük, egyrészt mert egyfelé mennek haza az iskolából, másrészt pedig ők az egyetlen „barátnői”. Néha már maga is elhiszi, hogy csak az ő érdekében büntetik folyamatosan, jót akarnak neki, hogy fejlődjön a jelleme és a tudása. Menekül előlük, de kötődik is hozzájuk, és annyira internalizálja az ő hozzáállásukat, hogy helyettük is bünteti magát.

Elaine sokáig meg van győződve róla, hogy a felnőttek semmit sem sejtenek az egészből, és később felnőttként folyamatosan figyeli, nem látja-e saját lányain a bántalmazás jeleit. Azután kiderül, hogy édesanyja végig tudta, mi a helyzet. Sőt próbál is valami minimális támogatást adni – például olyan mondatokkal, hogy „nem kell velük menned, ha nem akarsz” – de ez édeskevés ahhoz, hogy Elaine-t kirántsa a bántalmazott helyzetből. Egy beszélgetés során aztán az anya beismeri: nem tud Elaine-nek segíteni.

Amikor gyerekkoromban ugyanilyen helyzetben voltam, azért haragudtam a szüleimre, mert nem tanították meg nekem azokat a dolgokat, amelyek nem tudásáért a többiek megaláztak. Aztán meg, Elaine-hez hasonlóan, azért, mert nem segítettek. Nem mintha tétlenül nézték volna a helyzetet: apám effektíve elment beszélni az egyik bántalmazó szüleivel. De persze ennek nem lett sok hatása – vagy azért, mert a szülők maguk sem látták problémának a dolgot (akárcsak Elaine egyik társának az anyja, aki keresztényként nagyon is helyesli, hogy lánya megregulázza azt az istentelen pogányt), vagy mert nem megfelelően léptek közbe. Ha elmondjuk a gyerekünknek, hogy ugyan ne bántsa már azt a másikat, esetleg megbüntetjük emiatt, az nem szünteti meg a jelenséget. De ettől még a szülő nagyon is sokat tehet. A bántalmazó szülei például megpróbálhatják érzékenyíteni gyereküket mások helyzetére és azt az üzenetet közvetíteni, hogy a bármilyen módon kialakult hatalmi helyzetükkel visszaélni nem oké. Esetleg belegondolhatnak, az ő saját viselkedésük vagy értékrendjük milyen módon járulhatott hozzá gyerekük agresszív viselkedéséhez és ennek megfelelően változtatni. Az áldozat szülei pedig úgy segíthetnek legjobban, ha felvértezik a gyereküket, eszközöket adnak a kezébe a bántalmazóval szemben és főleg megerősítik az önbecsülését, hogy ki tudjon állni magáért. Ezek elmulasztásáért Elaine meg én joggal neheztelünk a szüleinkre. És nem alibi, hogy nem tudtak a zaklatás részleteiről – hiszen a fent leírtak minden szülőnek feladata, akár kapcsolatba kerül gyerekük az iskolai zaklatással bármelyik oldalon,akár nem.

World Press Photo 2016

Ismét magyar tárgyú kép lett az év sajtófotója: Warren Richardson: Az új élet reménye c. képe.
http://www.worldpressphoto.org/collection/photo/2016/spot-news/warren-richardson

Büszkék lehetünk magunkra: már másodszorra kapunk ilyen figyelmet a világtól. 2008-ban második helyezett lett egy magyar fotós képe a pride után megvert meleg párról: http://www.worldpressphoto.org/people/zsolt-szigetv%C3%A1ry

A World Press Photo jól diagnosztizálja, hogy egy-egy ország hogyan jelenik meg a nemzetközi köztudatban. Ilyen szempontból egyáltalán nem hízelgő, hogy a Magyarországról készült képeken erőszak, kirekesztés, szögesdrótok szerepelnek. Persze tudjuk, a sajtóban leginkább a negatív hírek számítanak, a dráma áll a fókuszban. A World Press Photo azonban pont nem ilyen egysíkú: bőven vannak pozitív üzenetet hordozó történetek, az együtt gyereket váró leszbikus pártól az orvvadászok ellen küzdő bátor természetvédőkön át az ebola-túlélők focicsapatáig. Sőt, címe alapján az idei nyertes képnek is pozitív az üzenete - az életről, de nem Magyarországról. Minket még Szenegál is lekörözött, ahol ugyan a Korán-iskolákban szörnyű gyerekkínzás folyik, de legalább megjelenik a birkózás is mint nemzeti sport, amely egyesíti a hotdogárus előtti tévén közösen meccsnéző városiakat.

A magyar politikában és közéletben zajló dolgoknak van nemzetközi visszhangja, nem kicsi és nem pozitív. A magyar politikusok azonban ezt figyelmen kívül hagyják és azt közvetítik a lakosságnak, hogy minden rendben van és az ország jobban teljesít. És ezt valószínűleg sokan el is hiszik, akik nem férnek hozzá alternatív reakciókhoz, vagy mert a lakóhelyükön csak a kormánytévét tudják nézni, vagy mert nincs internetük, vagy mert nem beszélnek idegen nyelveket. És a World Press Photót se nézik meg, még neten se. Pedig érdemes, már csak azért is, hogy egy kicsit néha külső szemmel lássuk magunkat.

Terry Pratchett: The color of magic

Ankh-Morporkba különös turista érkezik messze földről: Twoflower, a biztosítási ügynök. A helybéliek nem ismerik a biztosítás fogalmát, de mikor elmagyarázza nekik, rögtön meglátják a dologban a lehetőséget. Egy élelmes fogadós rögtön meg is köti a biztosítást tűzkár ellen, majd felgyújtja a létesítményt. A tűz persze továbbterjed, így Ankh-Morpork városa hamarosan teljesen leég.

Az olvasó persze előre sejti, hogy ez lesz (azért is nem jelöltem be spoilernek), hiszen a vak is látja: Ankh-Morpork pénzéhes, a becsületre igen keveset adó lakóival meggondolatlanság biztosítást kötni. Ugyanúgy, ahogy meggondolatlanság hatalmas mennyiségű uniós támogatást nyújtani egy olyan kormánynak, amelyről előre sejthetjük, hogy a pénz nagy részét zsebre fogja tenni. Persze az uniós pályázatokban szigorú feltételek vannak, amelyek azt hivatottak biztosítani, hogy a forrásokat tényleg arra fordítsák, amire kell – de hát a magyar vezetésben meg agyafúrt emberek vannak, akik megoldják, hogy mégis csurranjon-cseppenjen nekik valami. Ami pénzt pedig mégis beruházásokra költenek, egyáltalán nem ott és nem olyanokra, amikre valóban szükség van, lásd felcsúti kisvasút.

Két folytatása lehet a dolognak. Ha az EU ugyanolyan naiv, mint Twoflower, akkor továbbra is folyósítja a pénzeket, és a kormány talál ki egy napon egy olyan felhasználási módot, amiben tönkremegy az ország. Vagy az EU abbahagyja a folyósítást – akár azért, mert rájön a korrupcióra, akár szankcióként az ország fasizálódásával szemben, amelynek a Népszabadság megszüntetése egy látványos eleme (és kellő nemzetközi sajtót fog kapni, lévén az újságírók mégiscsak szolidárisak egymással) – és akkor dől össze a rendszer. Akárhogy is, ha a jelenlegi vezetés marad kormányon, igen valószínű, hogy Ankh-Morpork égni fog. Porig.

Lehet-e nélküled?

Az első feleségnek egyik fia sem érte meg a felnőttkort, ezért a házaspár magukhoz vett egy második (nemhivatalos) feleséget, hogy a férjnek fiút szüljön, hiszen a koreai hagyományban a fiúörökös kulcsfontosságú. A második feleségnek két fia is született, akiket az első feleség sajátjaiként nevelt; a gyerekek mindkét nőt mamának szólítják.

Ennyi derül ki a filmből. A vetítés után a rendezővel folytatott beszélgetésben azonban újra és újra előjött a kérdés: mégis miben más a gyerekek viszonya a két anyához? Miféle hierarchia van a két anya között? Szegény tolmács meg vért izzadt, mert a rendező – maga is koreai – egyszerűen nem értette ezeket a kérdéseket. Miért kéne egyik anyának előbbre valónak lenni a másiknál?

A mi európai kultúránkban, úgy tűnik, nem tudunk elszakadni a férfi-nő felállástól. Párkapcsolati szinten sem: egy azonos nemű párnál is sokan óhatatlanul nemi szerepleosztást keresnek vagy vélnek felfedezni („te olyan határozott vagy, biztos te vagy a fiú”, „na de melyikőtök cseréli ki a villanykörtét?” – mintha ez olyan nehéz feladat lenne, amivel egy nő fizikailag vagy logikailag képtelen megbirkózni). Az meg egyenesen elképzelhetetlen, hogy egy gyereknek két anyja legyen. Ha mégis valami ilyen történik, mondjuk egy elvált és újranősült férfi vagy egy leszbikus pár esetében, az egyik anya rögtön másodrendűvé degradálódik, hiszen, amint a viccből is tudjuk, „anya csak egy van”.

Különböző konzervatív erők időről időre a család válságát jósolják meg, amiért a nukleáris család megszűnt az egyetlen univerzális családforma lenni. Csakhogy Maggi és Chunee családformája éppenhogy nem modern, hanem nagyon is tradicionális, pont a világ egy olyan részéről, amit erősen a hagyományőrzéssel kapcsolunk össze. Mégis ők képviselik a kétanyás „alternatív” családot, amit a nyugati kultúra által befolyásolt új nemzedék meg sem ért (a dokinak félóráig kell magyarázni, míg felfogja a két nő kapcsolatának jellegét). A konzervatívoknak szembe kell nézniük azzal, hogy a családok általuk kárhoztatott sokszínűsége éppenséggel nem kortárs fejlemény, hanem évszázadok óta jelen van, még a leghagyományosabb társadalmakban is.

James Bowen: Bob, az utcamacska

***SPOILER***

A könyv során kétszer is előfordul, hogy Bob egy vélt vagy valós támadás hatására elmenekül, és James csak hosszú keresés után találja meg. Mindkét alkalommal felmerül Jamesben: Bob talán azért ment el, mert nem akar többé vele lenni – akár azért, mert ő alapból egy utcamacska és nem kötődik tartósan senkihez, akár azért, mert csalódott Jamesben, aki nem tudta őt megvédeni (bár a második esetben éppen ezt teszi, saját testi épsége kockáztatásával).

James élete persze tele van olyan élményekkel, amikor elhagyták: kezdve szülei válásától gyerekkorában egészen addig, hogy a társadalom mint olyan is magára hagyta, amikor lezüllött és drogozni kezdett. A pszichológusok szerint a gyerekkori elhagyás-élmények különösen erősen beépülnek a személyiségbe. Egy ismerősöm, akinek kicsi korában váltak el a szülei, annyira félt az elhagyástól, hogy első párkapcsolata során pánikba esett, ha a barátja akár csak egy napra is elutazott. Akit sokszor elhagytak vagy magára hagytak, az elhiszi, hogy nem érdemli meg mások szeretetét, ezért aztán (szerinte) nem csoda, ha mások egy idő után besokallnak tőle. Minden emberi (és állati) kapcsolatában folyamatos bizonytalanságban él, mert tudatában van a kapcsolatok törékenységének. Ennek persze megvan az a jó oldala, hogy folyamatosan dolgozik a kapcsolataiért és nem hagyja őket belesüllyedni a rutinba – ugyanakkor az ő számára ez további stresszforrás. A másik személy ráadásul egy idő után besokallhat attól, hogy (ahogy ő azt megéli) a párja vagy barátja nem bízik benne, még akkor sem, ha ő annyira hűséges és megbízható, mint James macskája; lehet, hogy pont ezért fog kilépni a kapcsolatból, ami persze a szorongó fél számára elmélete beigazolódásának tűnik.

Persze van kiút: a fent említett ismerősöm évek óta boldog házasságban él, és Bob segítségével James is megtanulta szerethetőnek látni magát és bízni másokban. Tehát ha olyan emberrel kerülünk össze, aki folyamatosan bizonytalan a kapcsolatunk tartósságát illetően, legyünk türelemmel és ne hibáztassuk ezért. Esetleg szerezzünk neki egy különösen hűséges macskát.

Isaura, a rabszolgalány

Igen régen láttam már a sorozatot, de a lényeg még rémlik: hogy tudniillik Isaura rabszolgának született ugyan, viszont fehér bőrű (már nem emlékszem, hogy hozták ezt össze). Ennek hatására viszont különböző előnyöket élvez fekete bőrű rabszolgatársaival szemben: csipkés ruhákban jár, zongorázik (ez mondjuk csak neki előny, a nézőknek nem...) és még egy elegáns fehér fiatalember szívét is elnyeri (aki amúgy rabszolgaság-ellenes, mégis kétlem, hogy beleszeretne Isaurába, ha mondjuk a disznóól takarítása közben látná meg). Tehát hiába a rabszolgaság objektív társadalmi kategóriája, Isaura életútját alapvetően a bőrszíne határozza meg (ezért is ironikus a sorozat magyar címe, a "Rabszolgasors", hiszen Isaura sorsa enyhén szólva nem tipikus rabszolgasors).

A rabszolgához hasonlóan a bevándorló is egy objektív társadalmi kategória, de ugyanúgy különbözőképpen vonatkozik különböző bőrszínű emberekre. A kék plakátos gyűlöletkampány kifejezetten a Közel-Keletről érkező bevándorlókat emlegeti (egy-két plakáton konkrét országmegjelöléssel), és a postaládámban ma talált kis gyűlöletbrosúra képein is arabnak tűnő férfiak és fejkendős nők sorakoznak. Amikor még a kampány kezdetén valaki megkérdezte Orbán Viktort, hogy mi a helyzet a Londonban élő kétmillió magyarral, az volt a válasz, hogy az Unión belüli migráció "az más". Mondjuk a britek a jelek szerint nem így gondolták, hiszen ez volt a Brexit egyik kiváltó oka, de Viktor válasza szépen mutatja a hierarchiát bevándorló és bevándorló között. Akiket nem akarunk, azok az Európán kívülről jövő bevándorlók - más szóval, a színesbőrűek. Amit persze manapság már nem PC mondani, ezért használnak olyan kategóriát, amely ellen tiltakozni látszólag nem gyűlöletbeszéd. Ugyanakkor a "migráns" és "bevándorló" szavak köznapi használata szépen mutatja, hogy az átlagembernek lejön a szándék. Az olimpia megnyitó ünnepségének közvetítésében a riporter "bevándorlók" szóval illette a fellépő indiánokat (hát tény, egykor ők is bevándoroltak, de kicsivel a fehérek előtt...), cigány ismerősöm pedig elmondta, hogy őket is sűrűn migránsozzák, így arra jutott: "mi vagyunk a legrégebbi bevándorlók:)".

A kormány migránsellenes kampánya tehát egyszerűen burkoltan kifejezett rasszizmus. Lehet, hogy ez mindenki számára világos, de kevesen mondják ki, úgyhogy most itt megteszem.

A rabbi macskája

***SPOILER!***

Az algíri rabbi szuperokos, emberi nyelven beszélő macskájával és barátaival elindul, hogy megkeresse az Új Jeruzsálemet, ahol minden ember (és állat) békében és harmóniában él együtt. Átszelik egész Afrikát, de az Új Jeruzsálemnek csak az ellentétét látják: vallási konfliktusokat, rasszizmust, elutasítást, az állatok megvetését – még abban a városban is, amelyet elég egyértelműen beazonosítanak az általuk keresett helyként. Sőt, éppen ők azok, akik példát mutatnak másoknak: a köztük uralkodó vallási tolerancia legalább néhány nomád törzsfőt elgondolkoztat, a fekete pincérnő pedig az ő felháborodásuk nyomán ébred rá arra, hogy a rasszizmus nem magától értetődő és nem kell azt eltűrnie.

A mai Magyarország nemcsak (időnként) hőmérsékletében emlékeztet a filmbéli Afrikára. Itt is vannak apró kis közösségek (valósak és virtuálisak), amelyekben az egymás iránti elfogadás nemcsak szlogen, hanem valóban megélt gyakorlat. Ezek a közösségek nyitottak az eltérő háttérre és véleményekre, és internetes megosztásaikkal azt remélik, üzenetük eljut kívülállókhoz is. Néha így is van, de sokkal többször fordul elő az ellenkezője: a társadalmi befogadást üzenő posztjaikat támadják vagy széttrollkodják, és ami még rosszabb, néha az ő köreikbe is leszivárog a társadalmi szinten jellemző intolerancia (akárcsak a filmben, amikor a macska és a szamár heves vallási vitát folytatnak). Tagjaik közül sokan a magyar közhangulatban csalódva külföldön remélik megtalálni a valódi befogadó társadalmat – pedig pont ezek a kis közösségek a demokrácia valódi közegei. Az új Jeruzsálem, amit a film szereplői keresnek, nem egy fizikai település, hanem egy mentalitás, amit épp ők testesítenek meg. És ha kellően sokat utazgatnak Afrikában, ez a szokatlan kis csapat – a rabbi és muszlim legjobb barátja, a menekült orosz festő és afrikai menyasszonya, meg a macska és a szamár – mások körében is elterjesztheti a nyitottság és befogadás eszméit.

Errefelé nem látta őket valaki?

Rebecca Reilly-Cooper: A társadalmi nem nem egy spektrum - de biztos ez?

http://reflektor.hu/velemeny/rebecca-reilly-cooper-a-tarsadalmi-nem-nem-egy-spektrum

Többen panaszkodtak, hogy nem értik a cikket, ezért röviden összefoglalom. Adva vannak a bináris társadalmi nemi szerepek, férfi és nő. Igazából senki sem passzol 100%-osan bele a számára előírt szerepbe, ezért valójában mindenki nem-bináris. Azok viszont, akik nem-binárisnak vallják magukat, ártanak a feminizmus ügyének, mert azt sugallják, hogy mindenki más bináris, és ezzel bebetonozzák a nemi kategóriákat.

Ha most valaki végképp összezavarodott, hogy a szerző szerint a gender most bináris vagy sem, az azért van, mert Rebecca nem tesz különbséget a kívülről ránk erőszakolt nemi szerepek és a belülről jövő nemi identitás között. Nem-binárisnak lenni mostani társadalmunkban nyilván csak az utóbbiban lehet. A kívülről ránk erőszakolt nemekből valóban kettő van, és a feminizmusnak pont az a célja, hogy ezt lerombolja. Hogy ez hogyan fog megtörténni, arra Rebecca nem ad ötleteket. Én a magam részéről kevéssé tartom elképzelhetőnek, hogy egy nap varázsütésre (vagy egy feminista forradalom hatására) egyik pillanatról a másikra eltűnnek a nemek. Úgy gondolom, ez inkább egy folyamat lesz, és ebben a folyamatban a tudatosságnak nagyon fontos a szerepe. Amíg valaki nem tudja elképzelni sem, hogy lehet élni a férfi/nő kategóriákon kívül, nem fog erőfeszítéseket tenni azok lebontására. Ha viszont megismer valakit, aki legalább identitásában, de esetleg mindennapi gyakorlatában is túllépett ezeken, elképzelhető, hogy elkezd gondolkodni a saját nemi identitásán. Nekem legalábbis ez a tapasztalatom: amikor a queer megközelítésről beszélek embereknek (persze kevésbé érthetetlenül, mint Judith Butler, de ez mondjuk nem nehéz), gyakran életükben először belegondolnak a nemeken és szexuális orientációkon való túllépés lehetőségébe, és voltak, akik több ilyen beszélgetés után közölték velem, hogy most már ők is queernek vallják magukat. Ilyen értelemben a genderqueerek nem a kerékkötői, hanem pont a katalizátorai lehetnek annak a folyamatnak, ami Rebecca számára is kívánatos cél.

Rebecca valamiért úgy gondolja, a genderqueereknek muszáj valamivel szemben meghatározni magukat, és ezért azt szeretnék, ha mindenki más bináris lenne. Nem tudom, kitől hallotta ezt az elképzelést, de biztos nem genderqueer volt az illető. Nem-binárisnak lenni magányos dolog, Magyarországon különösen, de a nyugati társadalmakban általában is. Én személy szerint nagyon örülök, ha hozzám hasonló emberrel találkozom (és akkor azok a nem-binárisok, akik nálam elszigeteltebben élnek, még jobban örülhetnek). Igenis nagyon szívesen élnék egy olyan világban, ahol senki sem sorolja magát nemekbe és a „nem-bináris” szó elveszti a jelentését, ahogyan a „szabad ember/rabszolga” (illetve a valamennyire köztes állapotnak tekinthető „felszabadított rabszolga”) kategóriákkal sem határozzuk meg magunkat az újkori rabszolgaság megszűnése óta, akármennyire fontosak is voltak mondjuk Latin-Amerikában a XIX. század első felében. Nem valami ellenében vagyunk queerek vagy genderqueerek, hanem valamin (egy korlátozó rendszeren) kívül, és – legalábbis az aktivisták közülünk – szeretnénk másoknak is segíteni kilépni ebből a rendszerből.

Persze értem én, hogy a radikális feminizmusnak szüksége van egy új ellenségre. A hetvenes évek elején minden olyan egyszerű volt: a nők a jók, a férfiak a rosszak. Viszont hamar kiviláglott, hogy sok nő nagyon is ellene van a feminizmusnak, míg viszont a feminista férfiak sorai egyre szaporodnak (na jó, itt nem annyira, de Izlandon például hegyi folyókat lehet velük rekeszteni). Kellettek tehát új csoportok, akiket csoportszinten lehet támadni. A transzszexuálisok az egyik ilyen (erről ld. A dán lány c. bejegyzésemet), de a genderqueerek még alkalmasabbak. Egyrészt kevesen vagyunk és szervezettség tekintetében sem állunk túl jól, tehát könnyebb ellenünk akciózni. Ráadásul az átlagembernek nagyon kevés ismerete van a genderqueerekről, vagyis könnyebben elhiszi a rólunk terjesztett elferdített információt is (pl. amit az előző bekezdésben kifejtettem). Extra bónuszként pedig a radikális feministák szövetségeseket nyerhetnek, hiszen a konzervatívoknak sincs ínyére, ha valaki nem hajlandó a hagyományos nemekbe besorolni magát. Mindkét oldal számára mi vagyunk az ideális bűnbak.

Lesz még ellenünk népszavazás, meglátjátok.

A dán lány

Lili Elbe valószínűleg világbajnokságot nyerhetne mint az a személy, akinek életében és azt követően a legtöbb fajta nemi identitást tulajdonították. Napjainkban legtöbbször transzszexuálisnak tekintik, olykor az első transzszexuálisnak azzal a címszóval, hogy a nemi helyreállító műtétek kora előtt ez a címke értelmetlen (jó kérdés, akkor hova sorolhatók azok a korábban élt emberek, akik úgy érezték, rossz testbe születtek). A korabeli sajtó viszont hermafroditaként emlegette, és a jelek szerint maga Lili is ezt a képet igyekezett (talán stratégiai okokból) kialakítani magáról. Az egyik pszichiáter szimplán skizofrénnek diagnosztizálta (ez napjainkban is előfordul transz embereknél), mivel Lili énje mellett egy darabig (bár egyre csökkenő mértékben) férfi Einar énje is megjelent. Ugyanezen kettősség miatt akár a genderqueerek közé is sorolhatnánk. Hallottam olyan elképzelést, hogy valójában homoszexuális férfi volt, aki úgy érezte, férfiak iránti vágyait csak nőként élheti meg (noha a film – és saját írásai – bizonysága szerint ezek a vágyak csak női identitásának megjelenése után bukkantak fel). Végül nemrég egy rádióműsorban meglepetésemre crossdresser férfinak titulálták.

Persze a fenti címkék mind mesterségesek, és alapvetően nem lenne jelentősége, melyiket aggatjuk Lilire – ha ezt nem használnák fel egyes csoportok politikai célokra. A fent említett „crossdresser férfi” címkével például a feminista rádióműsor, amely amúgy hevesen kikelt a nemi helyreállító műtétek ellen, komolytalannak minősítette Lili női identitását, egyben megkérdőjelezte a műtét jogosságát. Mintegy mellékesen megemlítették azt is, hogy Lili belehalt az átalakulásba. Azáltal, hogy ezt követően a tinédzsereknek adott hormonokról és pubertásblokkolókról kezdtek beszélni, a hallgató óhatatlanul összekapcsolta a két jelenséget és nem gondolt bele, hogy 1931 óta azért némileg fejlődött az orvostudomány. Profi bulvárzsurnalizmus: úgy állítják be, mintha a transzszexuális kategória valójában azonos lenne a nemileg nonkonform gyerekekre rákényszerített orvosi beavatkozásokkal, pedig
a. a legtöbb transzszexuális jócskán felnőttkorában, hosszas gyötrődés után szánja rá magát a nemváltásra;
b. ismerek transzszexuálisokat, akik semmilyen orvosi szolgáltatást nem kívánnak igénybe venni, csupán a biológiai nemüktől eltérő nemben élni (ha testalkatilag ezt beavatkozás nélkül megtehetik);
c. vannak nem-bináris transzok is.

Az adás feminista vendégeinek ennél általánosabb problémája is volt a nemi helyreállító műtétekkel: úgy vélték, ezek a hagyományos nemi szerepeket erősítik, hiszen egy nőies férfit vagy férfias nőt átműtve nem lesznek variációk a nemeken belül – az nem jutott eszükbe, hogy a férfiasság és nőiesség is egy skála, és ismerek olyan transznőt, aki korábban nőies férfiként élt, most viszont androgün külsejű nő, vagyis átalakulása után se felel meg a nemi szerepelvárásoknak. A műsor szereplői szerint a transzoknak a saját testük átalakítása helyett inkább a társadalmat kellene megváltoztatniuk, hogy az tágabban értelmezze (vagy akár megszüntesse) a nemi szerepeket. Ezzel én két komoly problémát látok. Az egyik, hogy összekeverik a szezont a fazonnal, vagyis a biológiai nemet a társadalmi nemmel (amely megkülönböztetést pedig épp az általuk magasztalt második hullámos feminizmus vezetett be). A nemi diszfória érzése sok (ha nem a legtöbb) esetben a biológiai nemhez kötődik, és bár ezt nyilván befolyásolják a társadalmi diskurzusok (mit nem?), simán lehet, hogy sok transzszexuális egy gender variációkat teljesen elfogadó közegben is rosszul érezné magát a saját testében. A másik probléma persze az, hogy a feminizmus második hulláma a 60-as évek óta se érte el a nemi szerepek megszüntetését, és nem igazán érzem fairnek azt várni egy transzszexuális embertől, hogy bekkeljen ki még 50 évet egy őt súlyosan diszkrimináló világban. Persze a nemi normákhoz jobban közelítő cisznemű feministáknak ez nem jelent akkora személyes problémát; javaslatukkal, a szó szokásosnál szorosabb értelmében, a transz emberek farkával verik a csalánt.

Nem gondolom, hogy a transz emberek állnának a feminizmus útjába. Sőt, ismertem olyan transznőt, aki pont átalakulása után érezte meg a szexizmust és vált politikailag tudatosabbá. A feminizmus útjába a nemi szerepek korlátozó értelmezése áll – és nem mellesleg ez a gyökere a transz emberek elleni elnyomásnak is. A két mozgalomnak nem ellentétesnek kellene lennie egymással, hanem potenciális szövetségeseknek.

Sofi Oksanen: Norma

***SPOILER***
Norma különleges képességgel bír: haja naponta akár egy métert is nő. Anyja azonban titokban akarja tartani ezt a világ előtt, mert Eva, az egyetlen hasonló nő, akiről tudomása van, elmegyógyintézetben végezte, és az anya nem akarja, hogy lánya is oda kerüljön. Attól is tart, hogy egyesek kihasználnák Normát (bár ő maga is ezt teszi, mikor levágott haját titokban fodrászszalonoknak adja el). De mikor Norma megtudja, hogy Evának volt egy gyereke, vágyni kezd arra, hogy kapcsolatba kerüljön egy hozzá hasonló emberrel. Az internet korában ez egyszerű lenne: elég volna felfednie magát a világhálón. Végül mégsem teszi meg: erősebb benne az anyja által belénevelt titkolózás.

Nyíltan LMBTQ életet élő emberek olykor elcsodálkoznak: hogy lehet, hogy még mindig vannak olyanok, akik totálisan rejtőzködnek, és nemcsak az eldugott alföldi tanyákon, hanem akár nagyvárosokban is, ahol pedig elérhetőek LMBTQ csoportok és programok. Norma története magyarázatot adhat erre (és mivel biszexuális írónő írta, ez nem is feltétlenül erőltetett párhuzam). Ha abban nősz föl, hogy állapotod szégyenteljes és titkolnivaló, és az egyetlen számodra elérhető szerepmodellek tragikus véget érnek (Vito Russo állapítja meg, hogy a hollywoodi filmek között a 80-as évekig nincs olyan, amely a meleg vagy leszbikus szereplő számára happy enddel végződne), nagyon nehéz ezen a berögzült gondolkodáson túljutni. Mondta már nekem fiatal meleg srác, hogy ő nem megy el a filmfesztiválra, mert nem vállalhatja magát ország-világ előtt, mint az Alföldi Robi – sokakhoz hasonlóan feltételezte, hogy a legminimálisabb mértékű előbújás rögtön a legteljesebb nyilvánosságot jelenti. Ezeknek az embereknek a gondolkodását a TITOK uralja, méghozzá olyan mértékben, hogy erősebbnek bizonyul a közösséghez tartozás és a társtalálás vágyánál is. Így történhet meg, hogy még Budapest közepén is leélik az életüket saját nemükhöz vonzódó vagy transznemű emberek úgy, hogy senkinek sem beszélnek erről. Néhányuk talán, sok totális magányban eltöltött év után, fel mer hívni egy anonim lelkisegély-vonalat vagy egy álprofilról hozzászól egy internetes fórumhoz. Nekik már ez is hatalmas lépés. Támogatást, nem lenézést érdemelnek, hiszen nem ők gyengébbek vagy gyávábbak nálunk, mi vagyunk szerencsésebbek.

Gilmore Girls 6. évad

***SPOILER***
Nagyjából az egész évad azon pörög, hogy össze fog-e házasodni Luke és Lorelai. Ez a téma hullámzik fel s alá, noha szakítás konkrétan nem merül fel. Mégis, mindenki máshogy viszonyul a párhoz annak fényében, hogy számítanak-e házasságra vagy sem. Amint az esküvő időpontja elhangzik, Lorelai szülei hirtelen kedvesek lesznek az általuk addig mélyen lenézett Luke-hoz, Luke gyerekének az anyja viszont nem akarja, hogy a kislány találkozzon apja mindenféle „futó kapcsolataival”, ebbe beleértve Lorelait is – persze ha házasok lennének, az más.

Rengetegen mondják, hogy nekik nem a papír számít – de társadalmi szinten mégis más a megítélése a házasoknak, mint a házasságon kívül tartós párkapcsolatban élőknek. És ennek persze megvannak a maga folyományai is. Leginkább az azonos nemű párok részére, akik ugye Magyarországon nem házasodhatnak, ezért elesnek kapcsolatuk legfontosabb szimbolikus elismerésétől; ha Lorelai partnere egy nő lenne, sose tudná elérni, hogy környezete párkapcsolatát komolynak tekintse, őrá pedig ne úgy nézzen, mint egy pártában maradt lúzerre. Ritkábban jut azonban eszünkbe, hogy nemcsak az azonos nemű párok szenvednek a házasság piedesztálra emelésétől, hanem azok is, akiknek egyszerűen nincs pénzük az egész rokonságot meghívni egy hetedhét országra szóló lakodalomba. Ők azok, akik anyagi okokból választják az együttélést házasság helyett. Magyarországon ez olyan szinten elterjedt társadalmilag, hogy az „élettárs” szót automatikusan az alacsony életszínvonallal és egyéb negatív jellemzőkkel társítjuk („Két késszúrással meggyilkolta élettársát” stb.) Így aztán a hivatalos házasság elvárása fenntart egy olyan társadalmi hierarchiát, amelyben az azonos nemű párok, illetve az alsóbb társadalmi rétegek tagjai automatikusan alacsonyabb rendűnek minősülnek.

Fúsi

A magyarra rendszerint „iskolai zaklatás”-ként fordított bullying nemcsak az iskolában fordul elő: Fúsi a munkahelyén tapasztalja nap mint nap. Kollégái gúnyolják, lealázzák, látszólag jóindulatú „segítségükkel” nevetségessé teszik vagy éppen fizikailag bántalmazzák. Persze a Piedone-méretű fickó könnyen megvédhetné magát egypár pofonnal, de nem teszi, mert –a bullying és másfajta bántalmazás áldozataihoz hasonlóan – önértékelését sikeresen padló alá küldte a környezete, nemcsak bántalmazói, hanem például anyja is, aki továbbra is kisfiúként kezeli. Valószínűleg el sem hiszi, hogy pusztán testi erejével véget vethetne a zaklatásnak, és a verekedés különben sem az ő műfaja.

- Na de miért nem kér segítséget? – kérdeznék sokan, ahogy a családon belüli erőszak és az iskolai zaklatás áldozataitól is. Főnöke, aki persze nem tudja nem észrevenni a történéseket, be is hívatja és megkérdezi, minden rendben van-e, segítsen-e valamit. Ilyen helyzetben azonban az áldozat azt fogja tenni, amit Fúsi: letagadja, hogy bármiféle bántalmazás történne. Egyrészt, mert nem bízik benne, hogy a főnökség bármit tehetne érte; ha lenne egyáltalán következménye a közbelépésnek, az a bántalmazás súlyosbodása lenne, az eddiginél kevésbé látványos módokon. Másrészt a hosszú időn át tartó zaklatás elhiteti az áldozattal, hogy ő ezt valóban megérdemli, és semmi joga nincs ágálni ellene.

Az alapvetően jóindulatú főnök vajon tényleg nem tehet semmit? Dehogynem, csak nem így. Nem az áldozatot kell megcéloznia, hanem az elkövetőket. A bántalmazottat faggatni a dologról és elvárni, hogy ő kezdeményezzen lépéseket, körülbelül olyan, mint ha egy rendőr szemtanúja lenne, amint két suhanc elragadja egy idős hölgy táskáját és elrohan vele, ám ahelyett, hogy üldözőbe venné őket, a hölgyet kezdi el vallatni. Az oké, hogy a bántalmazás egyes esetei nem ennyire egyértelműek (pl. egyoldalúnak tűnhet egy valójában kölcsönös erőszak), de amikor nyilvánvaló az áldozat és az elkövető személye, nem szabad megvárni, míg az előbbi lépéseket tesz. Iskolákban számtalan módja van tudatosítani a gyerekekben, hogy mindenkinek kijár a tisztelet; egy munkahely kialakíthat olyan policyt, amely előírja a bármilyen (nem feltétlenül hagyományos értelemben vett) kisebbséghez tartozók védelmét. És persze felnőtteket is lehet érzékenyíteni, ők sem feltétlenül reménytelen esetek. Jó gyakorlás lehet megnézni a Fúsi című filmet és elgondolkodni: mi mit tennénk a főnök helyében? És ha van megoldásunk, és netán mi magunk is főnökök vagy tanárok vagyunk, alkalmazhatjuk-e ezt a saját közegünkben?

Terry Pratchett: Éjjeli őrjárat

A lázadók a városőrség összes épületét megtámadják. Kivéve azt az egyet, ahol Vinkó Szilárd szolgál. Egyszerű módszerrel kerüli el az összecsapást: a védekező bezárkózás helyett tágra nyitja a kapukat, békésen kiül a küszöbre, az egyetlen, missziója közben megsérült orgyilkos támadóhoz orvost hív és kakaót osztogat a népnek. Ilyen békés embereket pedig a lázadók nem tudnak megtámadni, inkább isszák a kakaót.

A békés ellenállás, amit Gandhi is alkalmazott, a Ligetvédők számára is megfelelő módszernek tűnt. Azonban, szemben az ankh-morporki lázadókkal, a rendőrség és a biztonságiak ellen nem működött. Tippem szerint ez nemcsak annak volt köszönhető, hogy nem kínáltak kakaót (bár megpróbálkozhattak volna vele), hanem mert egyéb különbségek állnak fenn a két helyzet között. Egyrészt, Ankh-Morpork esetében a fegyveres testület tanúsítja a békés ellenállást és a lázadókra van ez hatással. A lázadók egy tömeg, nem parancsra cselekszenek, ezért képesek normális emberi érzéseiket követni. Ezzel szemben ugye egy biztonsági őr vagy egy rendőr valakinek a parancsát teljesíti, és az emberség mellett jó adag kurázsira (és kéznél levő alternatív állásajánlatra) lenne szüksége ahhoz, hogy ezt figyelmen kívül hagyva a józan észre hallgasson.

A másik jelentős különbség a propaganda megléte, illetve hiánya. Ankh-Morpork lázadói ugyan úgy állnak hozzá, hogy a városőrök ellenség, de ezt nem egy felsőbb hatalom nyomatja nekik óriásplakátokon, tévén és szórólapokon keresztül. Ellenben ami a Liget-projekttel (amit nyugodtan nevezhetünk Ligetellenes Projektnek) kapcsolatban zajlik, az erősen agymosás jellegű. Persze a kormány nem tudja 100%-osan leuralni a médiát, de nagyon sokan, akik nem fognak (vagy bármi okból nem néznek/hallgatnak) alternatív hírcsatornákat és akiknek nincs olyan ismerősük, aki a Ligetvédők pártján állna és ezzel kapcsolatos tartalmakat és eseményeket osztana meg a facebookon, simán elhiszik, hogy egy néprajzi múzeumnak egy klasszicista palota helyett egy betonmonstrumban van a legjobb helye, vagy hogy 100 éves fákat simán ki lehet ásni és átültetni máshová (a kivágás nemrég engedményként feldobott alternatívája). Nem lehetetlen, hogy a Ligetvédőkkel szemben „intézkedő” rendőrök és biztonságiak azok közé tartoznak, akik őszintén hisznek a mainstream médiának. Mi, akik nem hiszünk neki, többek között azért nem, mert saját tapasztalataink (romaként, melegként, bevándorlóként stb.) ellentmondanak annak, amit az közvetít. De aki nem élt meg ilyesmit, az egész továbbra is hinni fog a médiának és az esetlegesen szembejövő másfajta értelmezéseket fogja agymosásnak tekinteni. Mert ahhoz, hogy a valódi értékeket kiszűrjük, gondolkodni kell és az bizony energiabefektetés. Mennyivel egyszerűbb, ha a kormány megmondja, miről mit gondoljunk és kit lássunk ellenségnek. És ha ez a kijelölt ellenség egy csapat békésen sátorozó környezetvédő, könnyen azzal szembesülhetnek, hogy békés tiltakozásuk ellenére erőszakban és démonizálásban lesz részük.

Napoleon Boulevard: Júlia nem akar a földön járni

***SPOILER***

https://www.youtube.com/watch?v=pxhEu3UYt6M

Nem tudni, Júlia társainak miért nem sikerül felrepülniük, ahogy neki. Talán nincs meg hozzá a megfelelő képességük vagy képesítésük. Az is lehet, hogy nem fektetnek bele elég energiát. Talán nem is akarnak igazán felemelkedni, nehogy véletlenül kiderüljön, hogy valaki (például Júlia) jobban csinálja; ha lent maradnak, olybá tűnhet, hogy felszállhatnának, ha akarnának, így feljogosítva érezhetik magukat, hogy Júlia repülését kritizálják. És persze lehet olyan is, aki igazából nem is akar repülni, mert kényelmesebb lent a földön maradni, esetleg úgy vélik, nem fér bele az idejükbe (szemben az ugyanannyi időt igénylő kődobálással). Közös bennük, hogy saját presztízsüket (és talán önértékelésüket) féltik, amikor úgy döntenek, hogy Júliát is lerángatják a magasból; úgy érzik, a másik ember sikere őket kisebbíti, noha Júlia számára az ő felrepülésük vagy lent maradásuk teljesen mellékes.

A közelmúltban egy civil szervezet PR-kampányt indított: egy kis csapat lelkes önkéntes összeállt egy profi PR-ossal és egy profi reklámfotóssal, és a kép hamarosan megjelent a facebookon. Az egyesület két tagja azonban, akik mellőzöttnek érezték magukat, amiért nem lettek tagjai a PR-csapatnak, trollkodni kezdett: minden létező módon leszólták a képet és a kampányt, ráadásul magának az egyesületnek a facebook-oldalán. Azok számára persze, akik tudták, hogy ők ketten tagjai az egyesületnek, ez minimum ellentmondásos üzenetet közvetített, és félő volt, hogy aláássa az egész kampányt.

A két trollnak persze jogában áll, hogy ne tetsszen nekik a kép (főleg, mert nem feltétlenül ők voltak a célcsoportja). Vélhetik úgy is, hogy ők maguk jobban csinálták volna, bár egyiküknek sincs PR-os háttere és az egyesületben sem végeztek korábban ilyen munkát. Azt sem gondolom, hogy valaki ne emelhetne nyilvánosan szót a saját egyesülete ellenében például akkor, ha az számukra elfogadhatatlan módon nyilvánul meg egy nagy horderejű politikai vagy társadalmi kérdésben (pl. esetleges rasszista megnyilvánulásokkal szemben). Azt azonban, amit ez a két ember csinált, a szolidaritás teljes hiányának tartom, és noha megértem, mi motiválhatta őket (például egy kisebbségi komplexussal küzdő, magányos ember könnyen érezheti úgy, hogy csak mások kritizálása által tűnhet kompetensnek), elfogadni nem tudom.

Sokszor hallani, hogy a magyar civil világ mennyire fejletlen a nyugatihoz képest, és ennek milyen történelmi, társadalmi stb. okai vannak. Ezek persze mind igazak, de társul melléjük még az is, hogy a civil világban túl sokan a saját érzelmi igényeiket helyezik előtérbe az adott szervezet érdekeivel szemben, és kicsinyes bosszúból aláássák annak működését.

Javier Cercas: A határ törvényei

- Te más vagy, mint mi – győzködi Kékszem, a kültelki bűnbanda vezére Pápaszemet, a hozzájuk csapódott középosztálybeli fiút. Pápaszem vadul tiltakozik, nem érzékeli az osztálykülönbséget. Egészen addig, amíg egyszer meg nem látogat egy másik bandatagot az otthonában. A lepusztult átmeneti szálláson olyan nyomorral szembesül, amit el sem tudott képzelni, és megérti, hogy ő tényleg más, mint a többiek, akiknek ilyen háttérből származva nincs vesztenivalójuk.

Klisé, de ettől még igaz: a középosztály tagjai gyakran fel sem mérik, milyen mértékű szegénységben élnek mások. Amikor egy választási kampányban a FIDESZ azt ígérte, hogy minden lakásban lesz internet, elsiklottak afölött, hogy ezen lakások egy részében konkrétan elektromos áram sincs. Az internetet használók amúgy is hajlamosak feltételezni, hogy mindenki más is online van, pedig egy 2006-os könyvben azt olvastam, hogy a magyar lakosságnak csak kb. egynegyede nethasználó; ez a szám azóta vélhetően növekedett, de biztosan nem éri el Izland 100%-os lefedettségét. Viszont egyre több információ csak online érhető el. Számos politikai megmozdulás, például tüntetés, csak online, sőt sok esetben csak a Facebookon szerveződik; aztán csodálkozunk, hogy Magyarországon csak a középosztály képviselteti magát ezeken a megmozdulásokon, amikor másokhoz nem is jut el az infó. Értem én, hogy a neten sokkal egyszerűbb és főleg olcsóbb hirdetni, de ha ezt a módszert választjuk, legyünk tudatában, hogy a kevésbé privilegizált rétegeket nem fogjuk tudni bevonni.

Az idei Pride Fesztivál ékes példája ennek a jelenségnek. A programfüzetek csak pár nappal az esemény előtt jelentek meg mind nyomtatott formában, mind az esemény honlapján. Amikor reklamáltam a szervezőknél, az volt a válasz, hogy de hiszen minden esemény fent van Facebookon. Ezzel nemcsak azokat nem vették figyelembe, akinek nincs internete, de azokat se, akik nincsenek fenn a Facebookon, nem tudják azt biztonságosan nézegetni (mert pl. olyanokkal laknak együtt, akik előtt nem bújtak elő), vagy egyszerűen nem ismernek senkit, aki meghívhatná őket rájuk (azért a Facebookon elég nehéz egy olyan eseményre rákeresni, aminek a címét se tudod és nem kaptál rá meghívót). Egy elszigetelt LMBTQ ember, aki most kezdene lépéseket tenni a melegvilág felé, könnyen kirekesztődhet ebből a lehetőségből. Persze felhívhatja a Háttér segélyvonalát, de ők ugyanúgy nem tudnak semmit, a pride (és tegyük hozzá, más LMBTQ események) szervezőinek ugyanis nem szokott eszébe jutni, hogy ezt a fontos információforrást az átlaglakosság előtt értesítsék a következő programokról. Így történik az, hogy a pride programjaira ugyanaz a belterjes társaság jut el, kevés új arccal kiegészülve, akik az elmúlt év folyamán kezdtek belefolyni a meleg életbe. Pedig egy ingyenes workshop vagy maga a felvonulás lehetőséget nyújtana a kevésbé privilegizált helyzetben levő LMBTQ embereknek is, hogy kapcsolódjanak ehhez a közösséghez. És nekik talán még nagyobb szükségük volna rá, mint azoknak, akik már amúgy is járnak LMBTQ programokra. Amíg azonban a szervezők a saját privilegizált helyzetüket veszik alapul, ez nehezen fog bekövetkezni.

Lázár Ervin: Gyere haza, Mikkamakka!

***SPOILER!***

A Négyszögletű Kerek Erdő lakói totál be vannak parázva a pomogácsoktól. Kisfejű-Nagyfejű Zordonbordon azt mondta nekik, hogy jönnek a pomogácsok, és nagyon veszélyesek. És mindez pont most, amikor Mikkamakka sincs itthon! Életbe lép a teljes riadókészültség, mindenki retteg. Kivéve Dömdödömöt, aki közli, hogy pomogácsok nincsenek is, de erre őt kötözik a fához, árulóként, amiért nem hajlandó félni.

A pride felvonulást a 2007-es támadás óta áthatja a pomogácsoktól való félelem. Rendőrök, kordonok, titkosított útvonal, sőt a legutóbbi évekig minél kevésbé feltűnő öltözékek, nehogy a felvonulókat később bárki felismerje a városban. Közben az ellentüntetők egyre fogyatkoznak. Pár éve még három ellentüntetést jelentettek be (ebből az egyiket egy másik ellentüntető-csapat támadta meg, mert őket nézték melegfelvonulásnak), de tavaly már csak egy kis csapat pomogács hadonászott a Tabánban a kordonok mögött. Idén a beszámolók alapján a pomogácsok létszáma egyetlen mosdatlan szájú illetőre csökkent (ez még Helsinkit is alulmúlta, ahol három fő prédikált a Bibliáról a járdán). De kordonok mégis voltak (Helsinkiben nem).

A rendőrség persze nem akar újabb bakit megkockáztatni, és sokan rámutatnak, hogy kordonokat húzni egyszerűbb, mint több ember odavezényelni. Csakhogy az elmúlt években felbukkant néhány pomogács ellen a jelenlegi rendőri kíséret is bőven elég lett volna. Vagy hozhatnának egy olyan rendelkezést, hogy a pride útvonalához képest 1 kilométeres körzeten belül semmilyen más csoportosulást nem engedélyeznek, a pomogácsok meg tüntessenek Káposztás II-n, ha nagyon akarnak. Ezzel megspórolhatnák azt az energiát, amit a meleg nyárban a sok kordon odacipelése és felállítása, majd elszállítása igényel.

A kordonok közt vonulásnak nemcsak az a hatása, hogy le kell zárni a fél várost (indulatokat gerjesztve az átlag lakosságban, akik már azért is hőbörögnek, ha a Critical Mass miatt 10 percet kell várniuk a továbbhaladásra) és hogy a kívülállók számára az LMBTQ emberek még a pride napján is láthatatlanok (illetve csak a média által torzított kiadásban láthatóak). Hanem az is, hogy erősíti a félelmet. A puszta tény, hogy kordonok között kell vonulni és számtalan biztonsági előírásnak kell megfelelni a részvételhez, azt sugallja az átlagos pride-résztvevőnek, hogy Budapest utcáin vérszomjas pomogácsok tömegei portyáznak. Jobb lesz tehát, ha vigyázunk, nem követeljük túl hangosan a jogainkat, nem állunk ki magunkért, sőt lehetőleg nem is bújunk elő. Számos LMBTQ ismerősöm egészen irreális módon homofóbnak látja a környezetét. Első barátnőm annak ellenére nem bújt elő a szüleinek, hogy azok meleg bátyját abszolút támogatták. Annak a csaknem 70, azonos nemű kapcsolatban élő embernek, akiket interjúztam, csaknem mindegyike kifejtette, mennyire szerencsés, amiért családja nem tagadta ki, nem koncolta fel vagy nem küldte kényszer reparatív terápiára a szexuális orientációja miatt, noha alig ismerek olyanokat, akikkel bármelyik megtörtént volna. Ezzel nem akarom azt állítani, hogy nincs homofóbia Magyarországon, de az korántsem olyan elterjedt és nem olyan durva jelenségekben nyilvánul meg, mint a kordonok alapján sejtenénk.

A pomogácsok és a homofób ellentüntetők közti párhuzam azonban egy ponton hibás. A könyvben ugyebár Mikkamakka időben hazatér és elmondja, hogy nincsenek is pomogácsok; neki már elhiszik, amit Dömdödömnek nem, és helyreáll a béke. De Magyarországon vajon ki lesz az a Mikkamakka, akinek az LMBTQ emberek elhiszik, hogy nem kell rettegésben leélniük az életüket?

Köszönjük, hogy rágyújtott!

A film főhőse csaknem lehetetlen feladatot kap: munkaadója, a cigarettagyár nevében reklámoznia kell a dohányzást a baromira egészségtudatos Amerikában. Egy tévés vitaműsorban, ahová a dohányzás ellenzőivel együtt hívják meg, bejelenti: cége nagyon is tisztában van a fiatalok dohányzásának egészségügyi kockázataival, és éppezért többmillió dollárt fog fordítani egy fiatalokat megcélzó dohányzásellenes kampányra. A trükk bejön: hirtelen a cigigyártók lesznek a jófiúk, és senkiben se merül fel többé, hogy ha ők és versenytársaik nem lennének, az egész kampányra nem lenne szükség.

A megfelelő PR nagyon jól tudja befolyásolni a közhangulatot és piedesztálra emelni vagy éppen démonizálni arra érdemtelen embereket vagy csoportokat. Ilyesmi történt az idén a pride-szervezőkkel egy transzneműekkel és szexmunkával foglalkozó workshop kapcsán. A pride nem zárkózott el totálisan, sőt megjelentette programfüzetében az eseményt, de azt kérte, hogy ne a pride égisze alatt és külső helyszínen történjék. Erről volt kisebb vita a facebookon, de nem túl nagy. Egészen addig, míg egy internetes hírportál rá nem harapott a dologra, és „kirekesztő a pride!” szlogennel démonizálni nem kezdte a programsorozat szervezőit. Kirekesztőnek lenni pedig (legalábbis szélsőjobbos körökön kívül) halálos bűn, ezért aztán LMBTQ és heteró emberek tömegei – akik amúgy a „kurva” szót használják első számú sértésként a promiszkuis emberekre, a számukra ellenszenves nőkre vagy épp a BKV-ra, és valószínűleg nem választanának barátként egy szexmunkást – felháborodott kommentek tömkelegével árasztotta el a cikket, valamint a pride facebook oldalát.

A pride-szervezők persze egy ilyen workshop ötletére nem tudtak volna olyat lépni, ami mindenkinek megfelel, hiszen a transzneműek közül sokakat mélységesen felháborít az a sztereotípia, ami őket a szexmunkásokkal azonosítja, a transzok más (az előbbivel átfedésben levő) csoportja pedig feministaként utasítja el a szexmunkát. (Van szexmunka-párti feminizmus, de Magyarországon ennek nem igazán láttam nyomait se transz-, se cisznemű körökben.) Fennállt tehát a veszély, hogy ha a Szivárvány Misszió Alapítvány befogadja ezt a beszélgetést a pride programjai közé, az súlyos töréshez vezet az LMB és a transznemű közösség között, főleg, hogy az utóbbiak eleve gyanakodva állnak hozzá a többségükben cisznemű LMBQ emberek szervezte eseményekhez; akkor az lett volna a nagy hír, hogy a pride-szervezők a transznemű emberekkel szemben kirekesztőek. A Szivárvány Misszió tehát választhatott, kivel kerül ellentétbe, és ők inkább a szexmunkásokat választották, mint az LMBTQ közösség egy fontos és meghatározó szeletét. Tény, valaki így is perifériára került, de a magyar viszonyok között nem igazán lehetett másképp feloldani a helyzetet. Ráadásul, ismétlem, a pride valamilyen szinten befogadta ezt a beszélgetést, hiszen megjelentette programjai között. Az, hogy a pride megnyitója előtt történt, nem jelent semmit; máskor is voltak már megnyitót megelőző, de a pride-hoz tartozó programok (és nemcsak nálunk, hanem pl. a szintén múlt héten lezajlott helsinki pride-on is).

Adva van tehát egy értékkonfliktus, amit viszont fel lehet használni arra, hogy lejárassák a pride-ot, és ez egyeseknek nagyon jól jön. Hiszen az utóbbi időben megfigyelhető, hogy egyre többen jönnek el a felvonulásra, liberális körökben egyre inkább sikk kiállni az LMBTQ emberek jogaiért. A tolerancia és az esélyegyenlőség, ha szűk körben is, de elvárássá válik, és ezt többé nem lehet agresszívan hadonászó ellentüntetők útján meghiúsítani. Saját fegyverével kell tehát a pride ellen fordulni: bebizonyítani, hogy az LMBTQ egyesületek a kirekesztőek. Ezzel nemcsak azt érjük el, hogy egy csomóan (LMBTQ és heteró emberek egyaránt) felháborodásból tüntetőleg nem mennek el a pride-ra, hanem azt is, hogy az átlag heteró olvasó megerősítve érezheti magát: jogában áll az LMBTQ embereket elutasítani, hisz lám, azok milyen intoleránsak. Nem értékkonfliktusként, hanem kirekesztésként írni a szexmunka-beszélgetéssel kapcsolatos történetről ugyanolyan PR-fogás, mint a dohányzásellenes kampányt támogató cigarettagyár. Készen kínál egy értelmezést arról, kik a jók és kik a rosszak, az olvasók pedig – akár az intelligens, általában gondolkozó emberek – nem kérdőjelezik meg, mert bedobott egy olyan kulcsszót (fiatalok egészsége, illetve kirekesztés), amelyre sokmindenki automatikusan, a helyzet átgondolása nélkül reagál. És ez azok malmára hajtja a vizet, akik ellenzik a pride-ot, de nagyon nem szeretnének intoleránsnak látszani: végre van ürügy úgy homofóbnak lenni, hogy az nem kerül ellentmondásba liberális image-ünkkel.

Kiss Tibor Noé: Beszélnünk kellene

„Ha lehet élni Pécsbányán nyolc testvérrel egy szobában, akkor lehet élni transzíróként is” – magyarázza Kiss Tibor Noé azt a döntését, hogy felvállalja magát. Ez a mondat fontos abból a szempontból (ami az egész beszédben megjelenik), hogy párhuzamot von az LMBTQ emberek és más kisebbségek nehézségei között és az összetartásra bátorít, ami nagyon fontos üzenet. Ugyanakkor engedtessék meg, hogy a hasonlóság mellett rámutassak néhány különbségre is.

A legnyilvánvalóbb az, hogy a nyolc testvérével Pécsbányán élő cigány fiatal cigányokkal van körülvéve. Jellemzően (mondjuk az interraciális örökbefogadás esetét leszámítva) a faji vagy etnikai kisebbségek tagjai saját csoportjukon belül nőnek föl, ahol mindig számíthatnak védelemre, és akár megtanulhatnak olyan technikákat, amelyek segítségével egy ellenséges közegben is boldogulhatnak. Az LMBTQ embereknek viszont gyakran a család és a közvetlen környezet a legnagyobb ellenségük, akik félnek, hogy őket is egy darab „abnormális” tagjuk alapján fogják megítélni, ezért igyekeznek elhatárolódni az illetőtől vagy elrejteni őt, illetve „abnormalitását” a világ szeme elől (ez szexuális kisebbségeknél jellemzően könnyebb, mint transz emberek esetében). A legkínálkozóbb párhuzam itt talán a fogyatékkal élők: ők is jellemzően épek közé születnek, akik marhára nem tudnak velük mit kezdeni. Míg azonban a fogyatékkal élő személy szüleit vagy baráti körét „csak” sajnálják (ami szintén elég idegesítő lehet), az LMBTQ ember környezetét esetleg elutasítják vagy megvádolják, hogy ők a hibásak az „abnormalitás” kialakulásában.

És itt jön a második különbség: azok az asszociációk, amiket az emberekben keltenek egy adott kisebbség tagjai. A cigányokkal szemben a legtöbb gádzsó gyanakvó, félnek tőlük és olyan vonásokat tulajdonítanak nekik, amelyek nem összeegyeztethetők a társadalom (középosztálybeli, fehér) alapvető értékrendjével (agresszió, munkakerülés stb.). A transz emberek nem jelentenek ilyen fenyegetést, még kevésbé, mint LMB társaik, talán mert kevesen láthatóak és ritkán kerülnek felelős gazdasági vagy politikai pozícióba (legalábbis nálunk). A transz ember ma Magyarországon leginkább nevetséges, vagy valamiféle felfoghatatlan anomália. Még a gender-pánik diskurzusaiban is alig jelenik meg: azok a nemi szerepek felbomlásáért a feminizmust vagy a melegeket és leszbikusokat okolják, a transzokról tudomást sem vesznek. Nem állítom, hogy ez az állapot feltétlenül jobb, mint romának (vagy melegnek/leszbikusnak) lenni, de más.

Végül az a tény, hogy Kiss Tibor Noé író, jelentősen befolyásolja a környezete reakcióját. Egy művészembertől többmindent elnézünk; nem véletlen, hogy a művészvilágban sokkal több a magát nyíltan vállaló transz (El Kazovszkij, a Wachowski-testvérek, Conchita Wurst stb.), mint mondjuk a politikában vagy az ismert üzletemberek között, és nemcsak azért, mert az állandó kirekesztés és zaklatás miatt sok transz abbahagyja tanulmányait és nem is szerez megfelelő végzettséget ahhoz, hogy ilyen pályára menjen (hiszen pl. Wachowskiék előbb voltak filmrendezők, aztán bújtak elő). Kiss Tibor Noé számos durva reakcióval találkozik a mindennapokban, de azon kevésbé kell paráznia, hogy nemi identitása miatt kirúgják vagy nem adják ki egy novelláját. Ezzel szemben a pécsbányai cigány, vagy akár egy átlagos transznemű könyvelő, folyamatosan szembesül a munkahelyi diszkriminációval, ami persze befolyásolhatja a megélhetését és azon keresztül más forrásokhoz való hozzájutását (pl. nincs pénze Budapestre utazni a transzközösség rendezvényeire). Egy adott kisebbségen belül is nagyon más helyzetet teremt, ha valaki társadalmi helyzete szempontjából privilegizált.

Azt gondolom, Kiss Tibor Noé nagyon tudatában van ezeknek a különbségeknek. Azt sem vitatom el, hogy hatalmas bátorság kell a transzneműségét úgy megélni, ahogy ő teszi, és mélységesen tisztelem ezért. Csak már látom, ahogy a beszédéből egyesek azt a következtetést vonják le: rajta, bújjon elő mindenki, hiszen annyira szar akkor sem lesz nekünk, mint a cigányoknak! A legnyilvánvalóbb szépséghiba ebben az érvelésben az, hogy vannak cigány transzneműek is – ahogy más kisebbségekhez tartozó vagy más módon hátrányos helyzetű transz emberek. A láthatóság persze fontos az LMBTQ emberek egyenlőségéhez, de nagyon problémás ezt az egyes LMBTQ embereken számonkérni – főleg, mert jellemzően azok kérik ezt számon, akik valamilyen szempontból privilegizált helyzetben vannak. Jó 20 évvel ezelőtt egy csapat középkorú leszbikus alaposan lecseszett, amiért (akkor még) rejtőzködtem a szüleim előtt – anélkül, hogy bármit tudtak volna a szüleimről vagy arról, milyen mértékig függök tőlük. Ugyanez a „mindenki bújjon elő!”-imperatívusz figyelhető meg több LMBTQ szervezet tevékenységében és olykor a pride szlogenjeiben is. Sokakat feszít a rejtőzködés és szeretnének változtatni rajta, őket támogatni is kell ebben, de az már probléma, ha valaki a közösségi nyomásra bújik elő – úgy, hogy közben a közösség nem sok megértést tanúsít az illető helyzetének specifikumai iránt.

Kiss Tibor Noé nem az előbújásra próbál rábeszélni bárkit, és nem is próbál egyfajta „kinek rosszabb?”-hierarchiát felállítani, csak elmesél egy személyes történetet. Olvassuk/hallgassuk ezt egyéni döntésként, és ne csináljunk belőle újabb jelszót az univerzális előbújás-kampányban.

A szüfrazsett

A rendőrség megpróbálja az egyik, szüfrazsettekkel szimpatizáló munkásnőt beszervezni téglának. Azzal az érveléssel próbálják meggyőzni, hogy őket, munkásokat a középosztálybeli szüfrazsett-mozgalom csak kihasználja, de valójában nem akar semmit se tenni értük. Hasonló érvekkel az LMBTQ aktivizmussal kapcsolatosan is lehet találkozni. Apám arról próbált meggyőzni, hogy a meleg emancipációs mozgalom mögött azok a cégek állnak, akik profitálnak az LMBTQ vásárlókból; ők csak kihasználják a szegény lúzer aktivistákat, akik ingyen törik magukat, alapvetően az ő profitjuk érdekében. Ugyanerről szól sokak szerint a különböző cégek megjelenése a pride-on vagy az LMBTQ szervezetek és rendezvények támogatói között. Tény, hogy egyes országokban ez stratégiai lépés lehet egy cég részéről, több okból is azt gondolom azonban, hogy Magyarországon ez az érvelés sántít.

Egyrészt nem biztos, hogy egy cég valóban profitál abból, ha az LMBTQ közegben keres piacot magának. Nyugaton is több kutató szerint erős tévhit, hogy a melegek (elsősorban a meleg férfiak) gazdagabbak, mert nem kell családfenntartásra költeniük; egyre több meleg pár nevel gyereket, és sokan nem is keresnek túl jól a munkahelyi diszkrimináció miatt vagy azért, mert annak idején korán elmenekültek az iskola homofób közegéből. Az tény, hogy (Magyarországon is) a nyíltan melegként élők között felülreprezentált az értelmiség, nálunk azonban ez nem feltétlenül jelent jó anyagi hátteret. Míg Amerikában egy melegbarát cégnek elég elhelyeznie egy óriásplakátot a meleg negyedben, nálunk ilyenek nincsenek, tehát a reklám is nehezebben éri el az LMBTQ vásárlókat. Végül pedig a társadalmi tudatosságnak is alacsony a szintje. Emlékszem, egyszer egy LMBTQ társasággal egy vendéglátóhelyen akartunk megbeszélést folytatni, és az egyik (korábban Amerikában élt) leszbikus egy melegbarát kávézót javasolt azzal az érveléssel, hogy ha már elköltjük a pénzünket, legalább a saját szubkultúránk egy létesítményét támogassuk vele. A többiek azonban leszavazták azzal, hogy az a hely drága, és mentünk a legközelebbi romkocsmába. Egy olyan országban, ahol a fogyasztói döntéseket leginkább az árak szabják meg, az LMBTQ emberekből csak olyan businessek tudnak érdemben profitálni, akik a mainstream vállalkozások által egyáltalán nem nyújtott szolgáltatásokat kínálnak (pl. meleg szaunák vagy csak-női bulik). Sőt, egy nyíltan a melegek mellett kampányoló cég akár el is veszítheti homofób vásárlókörét (ha azok esetleg tudatosabbak, mint az LMBTQ emberek). Azt gondolom, nálunk még mindig bátorság kell ahhoz, hogy egy nemcsak szubkulturális vállalkozás láthatóan jelen legyen a pride-on, és ezért cserébe ne sajnáljuk tőlük a profitot.

A másik az ellenvetés az üzleti érvvel szemben természetesen az, hogy csak mert valakinek anyagi profitot hoz az LMBTQ emancipáció, másoknak is hasznára válhat, ahogyan a szüfrazsettek által kiharcolt választójog a munkásnőknek is eszközt adott a kezébe. Az LMBTQ közösségnek szüksége van az LMBTQ civil szervezetek munkájára, amit pedig – állami támogatás híján – leginkább külföldi pályázatok és magánadományok tesznek lehetővé. A homofóbia elleni küzdelemnek persze lehet mellékterméke, hogy egyesek pénzt keresnek rajta, de ez még nem indok arra, hogy magát a küzdelmet elutasítsuk. Aki a multicégek jelenéte miatt habozik, hogy kimenjen-e a pride-ra, az gondoljon bele, hol tartana a mozgalom, ha soha semmilyen segítséget nem fogadtunk volna el az üzleti szférától. Vagy jobb, ha bele se gondol.

Leiner Laura: Bábel

Zsófi vadul győzködi Kolost, hogy fogadja vissza volt barátnőjét. Elvégre mindenki megérdemel egy második esélyt. Amikor azonban megtudja, hogy Petra megcsalta Kolost, azonnal az ellenkezőjébe vált. A megcsalás olyan bűn (először ki se meri mondani magát a szót), amire nincs bocsánat.

Már más bejegyzésben is szót ejtettem talán arról, hogy ezt a hozzáállást mennyire problémásnak érzem. A szociobiológusok a megcsalás tabuját olyasmivel magyarázzák, hogy akkor nem biztos a megszületendő gyermekek apasága, és az apa esetleg olyan utódot nevel fel, aki nem viszi tovább a vérvonalát. Eltekintve attól, hogy a mesterséges megtermékenyítés és örökbefogadás korában ez meglehetősen furcsa érv, esetünkben húsz év körüli fiatalokról van szó, akik nyilvánvalóan nem terveznek gyereket, és tesznek is ezért (arra sincs konkrét utalás, hogy egyáltalán szexeltek volna). Mások a bizalom elárulását látják a legnagyobb problémának. De a bizalmat számos más módon is el lehet árulni (volt olyan párom, aki kikotyogott anyukámnak olyan dolgokat a kapcsolatunkról, amiket én nem kívántam vele megosztani), és ezekért mégsem szokás szakítani, legalábbis a romkomokban nem. Nem beszélve arról, hogy a zárt kapcsolatok nagy részében nincs konkrétan lefektetve, mi minősül megcsalásnak és mi nem. A regényben kiderül: Petrát azért vádolták megcsalással, mert sokszor látták együtt lógni egy fiú ismerőssel, de senki nem volt olyanfajta beszélgetésnek vagy cselekedetnek tanúja, ami intimitást sugallt volna köztük. Most vagy nem hisszük el, hogy egy lány és egy fiú között létezhet szexuális vonzalomtól mentes barátság, vagy egy szextől mentes érzelmi kötődés is megcsalásnak számít. Az ilyen korlátozás jelentősen leszűkíti az ember lehetőségeit baráti kapcsolatokra; egy biszexuális vagy queer ember gyakorlatilag senkivel sem beszélgethet anélkül, hogy gyanúba ne keveredne.

Annak idején épp az ilyen korlátozás miatt döntöttem úgy, hogy nyitott kapcsolatot szeretnék. Túl sok olyan párom volt, aki mellett rá se nézhettem senki másra; az egyik exem féltékenységi drámát csinált abból, hogy egy házibuliban egy órán át beszélgettem egy másik lánnyal (amúgy a családon belüli erőszak jogi szabályozásáról). Nem az volt a cél tehát, hogy fűvel-fával szexeljek, hanem hogy lehessenek emberi kapcsolataim a páromon kívül is. Ugyanis a monogámia zsarnoksága és az az értékrend, amely szerint bármiféle megcsalás elfogadhatatlan és a párkapcsolat azonnali megszakítását kell maga után vonnia, megakadályozza a párban élő embereket abban, hogy értékes emberi kapcsolatokat építsenek másokkal is. Ez nemcsak azért probléma, mert szakítás vagy megözvegyülés esetén így teljesen magukra maradnak, hanem azért is, mert a társadalom hálózatokból épül fel. Ahhoz, hogy valaki bármilyen mértékig meg tudja változtatni a világot – akár a gondolatai terjesztésével, akár valamilyen tevékenységgel – az kell, hogy sok barátja és ismerőse legyen. Szerencsés esetben egy pár mindkét tagja osztozik az aktivizmusban, de így sem kivédhető, hogy olykor külön-külön találkozzanak emberekkel. A megcsalás tabuja tehát izolálja az embereket és gátat vet a társadalmi változásnak. Ezzel nem azt mondom, hogy csak nyitott kapcsolatban élő emberek tehetnek valamit egy jobb világért. De a zárt kapcsolatoknak is hasznára válik, ha egyértelműsítik és nem húzzák túl szorosra annak a határait, hogy milyen mértékig engednek közel magukhoz külső személyeket. Ha pedig valamelyik fél megszegi a megállapodást (ami persze nyitott kapcsolatban éppúgy előfordulhat, hiszen ott is vannak szabályok), érdemes átbeszélni a probléma gyökereit és nem rögtön szakítani. Hiszen így megmenthető lehet egy amúgy jól működő párkapcsolat – ha pedig nem, annak más gyökerei vannak, amiket fontos lehet feltárni ahelyett, hogy automatikusan a megcsalásra (és ezáltal a megcsaló félre és partnerére) hárítanánk minden felelősséget.

Mr. Pip

Amikor Bougainville szigetén bányászlázadás tör ki, Pápua Új-Guinea kormánya megtorlásként elvágja a szigetet a külvilágtól. Nem érkeznek többé árucikkek, a tisztviselők elhajóznak, az oktatás is leáll. A falu lakói megkérik az egyetlen ottmaradt fehér embert, Mr. „Gülüszemű” Wattsot, hogy jobb híján tanítsa ő a gyerekeiket. Gülüszemű persze nem tanár, így az iskolában azt az egy dolgot csinálja, amihez ért: Dickenst olvas a gyerekeknek. Hamarosan a falu felnőtt lakói rájönnek, hogy nem is olyan nehéz feladat tanítani, és attól fogva minden tanítási nap elején más osztja meg a gyerekekkel a tudását halászatról, disznóölésről, a Bibliáról vagy az ideális férj ismérveiről, ki miben szakértő.

Persze ez a rendszer távol áll az ideálistól és sokmindenre nem tanítja meg a gyerekeket, amivel a film hősnője, Matilda szembesül is később hosszú idő után első normális matekóráján. Szó sincs arról, hogy aki ért egy adott területhez, az automatikusan át is tudná adni a tudását, és a tanítás-módszertant sem véletlenül találták ki. De a filmbéli iskola arra jó példa, hogy a hétköznapi életben szükséges tudást leginkább azoktól tudjuk elsajátítani, akik azt naponta a gyakorlatban alkalmazzák.

Nemrég egy önkéntes segítő szolgálat egyik tagja fölvetette: a képzéseket nem a szolgálat munkatársainak, hanem ilyen területen diplomás szakembereknek kellene tartaniuk. Függetlenül attól, hogy van-e az adott témára szakosodott tudós az országban (nem mindig van), ez a felvetés azért is problémás, mert egy elméleti szakember nem feltétlenül szembesül egy terület gyakorlati alkalmazásával. Ez persze enyhén szólva nem ideális (pedagógia szakot végzett barátnőim panaszkodtak, hogy az elsajátított elméleti tudásuk köszönő viszonyban sem volt a tanításban megkívánt képességekkel), de sok esetben valószínűleg megkerülhetetlen. Ugyanakkor egy olyan ember, aki napi szinten foglalkozik egy szakmával, kellő nyitottság és tanulási kedv esetén beletanul annyira, mint akinek diplomája van belőle. A filmben a halak életéről előadó férfi nem képzett tengerbiológus, hanem egyszerű halász. Magyarországon, ahol az emberek értékét diplomákban mérik, be sem jutott volna az iskolaépületbe. Pedig a magyar gyerekeknek (és felnőtteknek) is hasznára válik, ha nem könyvekből, hanem személyes tapasztalatból származó tudást adnak át nekik.

A remény születése

Jane Goodall "előzenekaraként" az On the Spot alkotói beszéltek a születésről szóló sorozatukról. Ennek részeként Cseke Eszter megosztotta azt, milyen érzéketlenül és megalázóan bántak vele az orvosok a saját szülésekor. Hozzátette: ők láttak és filmeztek szüléseket konfliktus-övezetben, menekülttáborban, katasztrófa sújtotta vidékeken, és mindenhol találtak olyan szakembereket, akik a súlyos fizikai körülmények (pl. áram hiánya) ellenére emberségesen viszonyulnak a szülő nőhöz. Ha ott megy, talán nálunk is menne.

Természetesen együttérzek a magyar egészségügyben és oktatásban dolgozókkal, és teljes mértékben támogatom őket abban, hogy normálisabb munkakörülményeket és fizetéseket követeljenek. De ezek a körülmények számomra nem mentségek arra, ahogyan a rájuk bízott emberekkel bánnak. Egészségügyi rémtörténetei mindenkinek vannak, de az iskolákban se sokkal jobb a helyzet. Amikor egyszer az iskolai zaklatásról és a tanárok ezzel kapcsolatos felelősségéről beszéltem, egy jelenlevő tanár azt mondta: nem hibáztathatjuk a tanárokat, akik túlterheltek és alulfizetettek, ha nem figyelnek oda a gyerekek közötti erőszakra vagy nem vezetnek be megfelelő kezelési módokat, hiszen ez rájuk róna további terheket. Számomra viszont ez prioritás kérdése. Egy iskolában tanítani csak úgy lehet, ha a gyerekek biztonságban vannak, többek közt egymástól is. Ennek prioritásnak kellene lennie, és nem valami olyannak, amit szőnyeg alá söprünk.

Sherry Ortner: Life and Death on Mt. Everest – Hillary, a versengő

Vérbeli feministaként Sherry Ortnert még a himalájai expedíciók történetében is a nemi szerepek érdeklik. Megállapítja, hogy a maszkulinitás egyik megnyilvánulási módja a hegymászók közötti versengés volt, és az egyik leginkább kompetitív személyként éppen Edmund Hillaryt említi, aki mindig csak úgy zúzott fel a hegyre, nehogy az expedíció többi tagja utolérje, és igyekezett leelőzni az előtte mászókat is.

Őszintén szólva meglepett ez az információ. Hiszen pont Sir Ed volt az, aki az évtizedeken át tartó újságírói baszkurálás ellenére sem volt hajlandó elárulni, ő vagy Tenzing Norgay lépett elsőként a világ tetejére. Azt gondolnám, egy kompetitív embernek ez mindenképpen fontos lenne, még akkor is, ha esetleg második helyre szorult (ami azért az Everest megmászását illetően előkelő helyezés). Egyszerűen nem állt össze a kép.

Lehet persze, hogy Sir Ed vagy Norgay önéletírásában magyarázatot lelhetnénk erre a látszólagos ellentmondásra, én azonban egyiket sem olvastam. Csak spekulálni tudok, mi okozhatta, hogy Ed mindenkivel versengett, csak épp sherpa mászótársával nem. Az első számú, meglehetősen rasszista magyarázat az lenne, hogy a sherpákat nem vette emberszámba, ezért nem tekintette őket vetélytársaknak. A lemászást követő viselkedése, illetve a későbbi éveiben Nepál felemelkedéséért végzett aktivizmusa (ami nem valami felülről jövő jótékonykodás volt, hanem sherpa barátai igényei szerint, velük együtt megvalósított tervek) azonban cáfolják ezt az elméletet. Elképzelhető lenne az is, hogy Ed a hegycsúcsra érve megvilágosodott, felfogta a versengéssel szemben a bajtársiasság értékét és új emberként sétált le az Everestről – csakhogy a könyvben leírt egyik versengése tíz évvel ezután történt.

Marad tehát a harmadik változat, ami leginkább beleillik az Edről (később már Sir Ed) alkotott elképzeléseimbe. Eszerint Ed nem a sherpákat, hanem az európaiakat akarta legyőzni. A 70-es évekig az Everest-expedíciókon főleg jómódú felső-középosztálybeli amerikaiak és nyugat-európaiak vettek részt. El tudom képzelni, hogy egy ilyen közegben (ráadásul egy angol expedíción) egy egyszerű új-zélandi méhészt majdnem annyira lekezeltek, mint a sherpákat. Ed meg akarta mutatni nekik, hogy ér annyit, mint ők. A sherpákat nem kellett lenyomnia, azok nem nézték le. Sőt, talán pont azért lett annyira érzékeny a sherpa nép helyzetére és próbálta minél inkább csökkenteni a jótevő és a megsegítettek közti hierarchiát, mert maga is tapasztalta, milyen marginalizált helyzetben lenni.

A magyarok szeretik felemlegetni, mennyire perifériára szorulnak a Nyugathoz képest; ezen belül persze a nők vagy az LMBTQ emberek még inkább kisebbségbe szorulnak. Sir Ed története nemcsak arra jó példa, hogy rajtunk kívül még nagyon sokan szorultak perifériára, olyanok is, akikről esetleg nem is gondolnánk (hiszen Új-Zéland valamennyire mégiscsak „Nyugat”, csak valahogy mégsem eléggé). Hanem arra is, hogy a marginalizált helyzet számos előnnyel járhat. Lehet, hogy egy kisebbségbe szorult személy bizonyítási kényszere segít neki abban, hogy valami különleges eredményt érjen el, de ami még fontosabb: érzékennyé válhat más kisebbségek problémáira. Azt gondolom, engem a kisebbségi létem tett társadalmilag tudatos emberré, és sok olyat ismerek, aki marginalizáltságából eredő aktivizmusával változásokat ért el a világban. Aki képes saját helyzetéből általánosítani és más kisebbségekért is küzdeni, nagyobb dolgokat vihet véghez, mint az Everest megmászása.

Katona József Színház: A bajnok

A választások estéjén a győzelmet ünneplő stáb lassan feloszlik, a riporternő is hazavonszolja totálisan elázott férjét. A kampánymenedzser odaszól az operatőrnek: „Gyere, Józsi, menjünk haza!” Az operatőr kissé megrökönyödik, majd gyorsan rávágja: „Mármint én hozzám haza, te meg hozzád haza.” És ezen a ponton egy rövid, de fantasztikus jelenet következik, amelyben a két zseniális színész, Elek Ferenc és Bezerédi Zoltán minden szava vagy mozdulata után elbizonytalanodik, nem értelmezhetik-e ezt mások esetleg homoerotikus vonzalom kifejeződésének. Ez annyira stresszeli őket, hogy alig sikerül lemászniuk a színről.

Egy George Mosse nevű történész megállapította, hogy a 19. század előtt a nyugati kultúra sokkal kevésbé korlátozta a férfiak egymás közötti érzelemkifejezését. A középkorban senki se akadt ki, ha több lovag osztozott egy ágyon, Goethe és kortársai pedig szenvedélyes leveleket írtak hímnemű barátaiknak. Amikor azonban a 19. század közepén (részben a magyar Kertbeny Károly hatására) megjelent a közbeszédben „a homoszexuális” mint figura, az emberek elkezdtek szexuális tevékenységet belelátni az addig barátságként felfogott kapcsolatokba – és elkezdtek nagyon ügyelni arra, nehogy az ő barátságaikba bárki ilyesmit lásson bele. Ugyanez a folyamat játszódik le kicsiben Pintér Béla darabjában, hiszen a leszbikus kapcsolat felszínre kerülése döbbenti rá a két férfit, hogy létezik homoszexualitás és ezt a bélyeget akár ők is megkaphatják, ha nem vigyáznak.

Az tehát, hogy kultúránkban a férfiszerep összekapcsolódik az érzelmek elfojtásával (különösen más férfiak felé), a homofóbia hatása. Ez az összekapcsolódás pszichés betegségekhez, gyomorfekélyhez, párkapcsolati problémákhoz és elmagányosodáshoz vezethet. A homofóbia tehát nemcsak az LMBTQ emberekre, hanem a ciszheterókra is káros hatással van. Talán legegyszerűbb volna megszabadulni tőle.

(Ezt így a homofóbia-ellenes világnap alkalmából.)

Édouard Louis: Leszámolás Eddyvel

***SPOILER***

Édouard (korábban Eddy) a gyerekkorában melegsége miatt elszenvedett kirekesztést és bántalmazást egyértelműen falusi környezete számlájára írja. A könyv minden lapjáról sugárzik a falusiak megvetése, olyan mértékig, hogy időnként még saját magának is ellentmond (pl. a könyv elején egyszer kifejti, hogy a falusiak, köztük ő is, sose mostak fogat, később viszont több nap leírása kezdődik úgy, hogy „felkeltem, fogat mostam”). Noha egyes pontokon úgy tűnik, mintha felismerné a társadalmi körülmények korlátozó hatását (pl. amikor arról beszél, hogy a fiatalság mint a szórakozás és élet élvezetének időszaka nem alkalmazható azokra, akik középiskola után hosszú, fárasztó műszakokban fizikai munkát végeznek), azért többnyire az a benyomásunk, hogy élhetnének ezek civilizáltabban is (pl. mosakodhatnának vagy beüvegezhetnék az ablakot), csak nem akarnak. Olyan szinten azonosítja a bunkóságot a vidékiséggel, hogy mikor a városba kerülve „civilizáltabb” fiatalokkal találkozik, arra a következtetésre jut, hogy ő valójában nem egy heteró közegbe született meleg, hanem egy paraszti testbe született polgár.

Persze egy önéletrajzi regény mindig elfogult, különösen, ha terápiás célzattal írják, ami láthatóan Édouard célja volt. Ráadásul ez az ábrázolás szépen passzol a francia filmművészet azon irányzatához, amely a munkásosztályt valamiféle egzotikus borzalomnak kezeli (a méltán elfeledett Hidegzuhany című filmnek pl. egész nemlétező cselekménye ekörül forog). Egy irodalmi alkotáson nincs is jogunk számonkérni a szociológiailag pontos társadalomelemzést. De azért mégis problémásnak érzem ezt a fekete-fehér ábrázolást. Egyrészt a hasonló filmekkel egyetemben automatikusan feltételezi, hogy a néző/olvasó középosztálybeli és onnan is származik; többször elgondolkoztam, hogy ha maga Eddy olvasna ilyesmit másnak a tollából, milyen érzéseket keltene benne. Másrészt az ilyen regények erősítik azt az elképzelést, hogy a homofóbia a (primitív) vidékre jellemző, és nem kell tartani tőle a (felvilágosult) nagyvárosban. LMBTQ fiatalok tömegei hagyják el otthonukat ennek a mítosznak a hatására, hogy aztán kellően lesokkolja őket az a tény, hogy bizony van homofóbia a városban is. Sőt a fővárosban, sőt a nyugati nagyvárosokban is; nyilván vannak különbségek (pl. a szubkultúra megléte és mérete), de Eddyéhez hasonló iskolai zaklatás előfordul Budapesten és Torontóban ugyanúgy, és az áldozatnak sovány vigasz, ha ő statisztikailag kisebbség. (Ez olyan, mint a HIV-fertőzés: igaz, hogy bizonyos szexuális gyakorlatoknál kisebb a megfertőződés százalékos esélye, de annak, aki mégis elkapja, 100%.) Ugyanakkor sok olyan falusi családot láttam (igen, Magyarországon is), akik teljesen elfogadják LMBTQ családtagjukat. Csak róluk nem írnak regényeket, mert nem illenének bele sem a „sokkoljuk az olvasót” irányzatba, sem abba az elvárt modellbe, amely a vidéket alacsonyabbrendűnek tekinti a városhoz képest.

Isabel Allende: El plan infinito

***SPOILER***

Gregorynak egyik feleségével sincs szerencséje. Samantha sportőrült, a teniszen és a jógán kívül maximum a gruppenszex érdekli. Shannon pedig túl fiatal, unatkozik és rengeteg szabadidejében fűvel-fával szexel. Egyikük sem törődik igazán a gyerekével, aminek persze meg is lesz a következménye. Ugyanakkor vannak a könyvben pozitív anyafigurák is: Judyt mindig elvált vagy özvegy apukákkal hozza össze a sors, de ő sajátjaként szereti azok összes gyermekét is, Carmen pedig hosszú és költséges jogi procedúrát vállal, hogy egyedülállóként örökbe fogadhassa elhunyt bátyja fél-vietnami kisfiát. Szó sincs tehát arról, hogy Allende a modern nőket rossz anyaként állítaná be (ha valaki, akkor a kreatív ékszerkészítő Carmen aztán igazán modern nő). De akkor miről van szó?

Számomra a leglátványosabb különbség a könyvben a rossz anyák és a jó anyák között (és az elsőhöz sorolható még Nora, aki nem veszi észre, hogy férje szexuálisan abuzálja kislányukat, a másodikhoz pedig olyan fogadott anyafigurák, mint a sarlatán jósnő Olga vagy a feminista páros Joan és Susan), hogy az utóbbiak dolgoznak. Nem feltétlenül önmegvalósító módon – esélyes, hogy Judynak a gyári munka nem nyújt sok örömet – de semmiképp sincsenek bezárva az otthonba és vele a háziasszony-szerepbe. Persze fontos hozzátenni, hogy a többiek egyik esetben sem a férj explicit nyomására hagynak fel a kereső foglalkozással: Nora a vándorló életmód mellett nehezen gyakorolhatná tanári hivatását, a gazdag családból származó Samantha sose dolgozott, Shannon pedig pont azért megy férjhez, hogy megszabaduljon a munka nyűgétől. Fel sem merül bennük, hogy a munka önmegvalósítás is lehet (azaz Norában talán, de nála az objektív körülmények lépnek fel akadályként).

Amerikában az ötvenes évek családmodellje és viszonylagos jóléte háztartásbeli szerepbe szorította vissza a nőket, és Betty Friedan már az évtized végén rájött, hogy ez a fő oka a háziasszonyok depressziójának; ezért is vált a fizetett munka a feministák egyik fő követelésévé. Magyarországon a szocializmusban mindenkinek kötelező volt dolgozni (elvileg, mert azért a gyakorlatban meglepően sok nő volt háztartásbeli), de a munkát az emberek külső nyomásként, egy támogatását vesztett rendszerért hozott áldozatként élték meg. Ráadásul ugye a háztartás továbbra is a nők vállán nyugodott, és az amerikai középosztállyal ellentétben ezt sem modern háztartási gépek, sem bejárónők nem segítették. Nem meglepő, hogy most, amikor már megteheti, egy csomó jobb módú nő inkább az otthon maradást választja. Az állami propaganda is ezt támogatja (nem véve figyelembe, hogy a magyar lakosság többsége számára azért az egykeresős családmodell elérhetetlen ideál). Azt sugallják, hogy a nő egyetlen feladata a gyereknevelés, mint ahogy – szerintük – évszázadokon keresztül. Ebben az érvelésben azonban hibádzik pár dolog. Egyrészt a múltban a nők jelentős százaléka ugyanúgy dolgozott, mint a férjük: a parasztasszonyok a földeken, a kézművesek feleségei a férjük termékeit árusítva, az arisztokraták pedig sehogy (de a férjük sem). A kenyérkereső férfi és háztartásbeli feleség modellje, Amerikával ellentétben, nálunk csak egy nagyon vékony polgári rétegre volt jellemző a XX. század első felében. Másrészt az alapvető értékrend megváltozott: mára fontos lett az oktatás és az egyéni kiteljesedés. Ha iskolába járatjuk a lányokat, hogyan várhatnánk el tőlük, hogy utána a háztartásra szűküljön le az érdeklődésük? Azon túl, hogy az állam is számos kiváló munkaerőt veszítene el a nők háztartásba való visszavonulásával, a gyerekeknek se lenne jobb. Egy olyan munka, amiben valaki megvalósítja önmagát (és biztos vagyok benne, hogy mindenki számára van ilyen, csak meg kell találnia) önbizalmat ad, az ember úgy érezheti, tesz valamit a világért. Ráadásul a munkahelyen emberi kapcsolatok is szövődnek, amitől a főállású háziasszony meg van fosztva (persze lehetnek barátnői, de azokkal nem találkozik napi szinten, főleg ha dolgoznak és/vagy családjuk van). A munka feladása elsőre vonzó opciónak tűnhet, de hamarosan sokan ráébrednek, mint Shannon, hogy az így kialakult űrt nincs mivel kitölteniük. Magányos, megkeseredett, önbizalomhiányos emberek pedig nem nevelhetnek boldog gyerekeket. Egy gyerek lelkiismeretén örökre nyomot hagy az a tudat, hogy szülei (vagy az egyik) feláldozta a saját boldogságát őmiatta. Egy igazán gyerekbarát társadalom nem a nők otthon maradását szorgalmazná, hanem a megfelelő gyerekgondozó hálózat kiépítését és a férfiak és rokonok/barátok gyereknevelésbe való bevonását.