Ez jó volt, Aníbal!

 https://www.festivalperiplo.com/autor_a/anibal-bueno/

Ön országos hírű antropológus és fotós, aki számos utazást tett Afrikában, Ázsiában és Óceániában. Meghívást kap egy kisvárosi könyvfesztiválra, hogy beszéljen a munkásságáról. Mit tesz Ön?

a. Bonyolult szakszavakkal, komplikált körmondatokban elvont elméleteket ad elő, amelyeknek a közönség nagy része a felét sem érti, időnként bedobva egy-egy neves kolléga nevét.

b. Közérthetően, közvetlenül mesél az Ön által megismert kultúrákról, különlegességeiket kontextusba helyezve, hogy a közönség ne egzotikumnak kezelje őket, hanem a társadalmak sokféleségére adott példáknak.

Puerto de la Cruz éves könyvfesztiválján Aníbal Bueno (akinek az X-profilképét tettem be ide) természetesen a b. opciót választotta. A közönség reakcióiból lemérhettük, hogy sikerrel járt: még a minden előadáson ott levő kötözködő bácsi se talált az előadásában semmit, amibe beleköthetett volna.

A tudományt igenis elő lehet adni közérthetően: Aníbal Bueno mellett példa erre (más területről) Sir David Attenborough, Jane Goodall vagy éppen Stephen Hawking. És igen hasznos, ha egy tudományterületen vannak ilyen emberek, ugyanis a laikus közönségnek hasznára válhat, ha nyitottabbá válik más kultúrákra, megérti a környezetszennyezés káros hatásait, vagy épp a fizika működését. Hasonlóképpen nagy szükség lenne olyan tudósokra, akik közérthetően elmagyarázzák, hogy a szexuális irányultságra és a nemi identitásra (és persze sok minden másra) vonatkozó kategóriák az emberi gondolkodás termékei, és valójában ezek a dolgok éppolyan sokszínűek, mint az Aníbal Bueno által bemutatott kultúrák. Sajnos azonban a queerelméletre jellemző, hogy rendkívül bonyolultan fogalmaz, és véletlenül sem törekszik közérthetőségre. Nem tudom, ezt az okozza-e, hogy ezek a szerzők így próbálják saját tudományos értéküket bizonygatni, vagy hogy a szakterület úttörője, a zsenialitása ellenére olvashatatlan Judith Butler nyomdokaiba kívánnak lépni. Viszont ennek nemcsak az az eredménye, hogy még az LMBT+ közösségben is sokan nincsenek tisztában a queer szó jelentésével, hanem sokan még előítéleteket is táplálnak a queerelmélet művelőivel és ennek hatására magával a queerséggel kapcsolatban. Tagadhatatlan, hogy Butler és a többiek sokkal járultak hozzá a nemek és a szexualitás elméleti megértéséhez, de sajnos ahhoz is, hogy ezt a megközelítést a tudományos körökön kívül (is) sokan elutasítják.

A queerelméletnek is szüksége volna pár Aníbal Buenóra.

Timothy Eugene Murphy: Queerly Cosmopolitan, avagy több-e a pink forint, mint a pink reál?

Timothy angoltanárként egy poros északkelet-brazíliai városba került, és ha már ott volt, kihasználta az alkalmat és írt egy etnográfiát, mégpedig az ott élő bohém fiatalokról, akik igyekeznek kitörni a szigorú társadalmi normákból. Nem meglepő módon sokan közülük melegek vagy leszbikusok. Az egyik ilyen lány egy ponton teljes meggyőződéssel közli a szerzővel: a középosztályban nincsenek leszbikusok, csak a csórók meg a művészek között. Mármint nem azért, mintha egyetlen középosztálybeli nő se vonzódna más nőkhöz, hanem azért, mert melegnek vagy leszbikusnak lenni státuszvesztéssel járhat, az ember könnyen elveszítheti jól fizető állását vagy (anyagilag is) támogató családját egy coming outtal. Ezért aztán, magyarázza az interjúalany, egy középosztálybeli ember maximum titkos viszonyt folytat egy azonos neművel, esetleg még azt sem, de nem fog felvállalni egy meleg vagy leszbikus életformát.

Ezen a gondolatmeneten biztos meglepődtek azok az amerikai olvasók, akik hozzászoktak, hogy a szakirodalom "pink dollárról" és az LMBT+ (bár leginkább LM) közösség vásárlóerejéről beszél. A nyugati queer szerzők gyakran illetik kritikával a meleg és/vagy leszbikus szubkultúrát amiatt, hogy a fogyasztásra koncentrál, és így a rosszabb anyagi helyzetűek perifériára szorulnak. Ez azonban elég durva leegyszerűsítés. Egyrészt a queer szubkultúra sem mentes mindattól, amit kritizál: Gavin Brown ír arról (az Autonomy, Affinity and Play in the Spaces of Radical Queer Activism című cikkében), hogy a queer rendezvényeken többségében jómódú középosztálybeli fiatalok gyűlnek össze, akik (csak) ezeken az eseményeken lázadnak a rendszer ellen. Másrészt Timothy sztorija is megmutatja, hogy egyáltalán nem automatikus a társadalmi státusz és a meleg/leszbikus identitások összekapcsolása, pláne nem kultúrák közti összehasonlításban. Sőt még nyugati közegben sem: lehet, hogy Gavin azért középosztálybeli fiatalokkal találkozott a queer rendezvényeken, mert nekik kevesebb a vesztenivalójuk (pl. egyetemistaként), míg az anyagilag családjuknak és munkaadójuknak is kiszolgáltatottabb munkás fiatalok kénytelenek jobban belesimulni az átlagba. Nem beszélve arról, hogy nem feltétlenül engedhetik meg maguknak azokat a termékeket (pl. ruhákat), amelyeket a szakirodalom a meleg fogyasztói kultúra ismérveinek tekint. Szóval nem, Amerikában sem arról ismerszik meg a meleg ember, hogy milyen márkájú ruhát hord vagy melyik utazási irodával hova utazik.

És mi a helyzet Magyarországon? Mint egy korábbi posztomban már írtam róla (https://mmreflexiok.blogspot.com/2019/06/meszaros-gyorgy-az-lmbt-identitasok-es.html), bár van egy olyan réteg, aminek a fogyasztási szokásai akár a "pink forint" jelenlétére utalhatnak, mégis nagyon más a kép, mint amit a szakirodalom a nyugati nagyvárosokról állít. Egyrészt a legláthatóbb meleg/leszbikus réteg továbbra is az aktivisták, akik viszont pont aktivizmusuk által zárják ki magukat a jómódú rétegek közül: egy menő állással nemcsak azért nem függ össze az aktivizmus, mert a főnök esetleg nem díjazza, hanem mert nincs is az embernek ideje egyszerre a kettőre. Érdemben aktivistáskodni (bármilyen, nemcsak LMBT+, területen) Magyarországon azt jelenti, hogy az ember egyetemista, kevés munkát vállaló szabadúszó, részmunkaidőben dolgozik, esetleg főállású aktivista, amivel jóval kevesebbet keres, mint egy multicég dolgozói - szociológiailag szólva, a gazdasági és a kulturális tőke különválik. Másrészt a "pink dollár" jelenség arra alapoz, hogy a cégek is kifejezetten a melegeknek és leszbikusoknak mint jól fizető célcsoportnak reklámozza magát és kvázi profitál belőlük. A most meghozott propagandatörvény ezt konkrétan tiltja is, de szerintem a két évvel ezelőtti Coca-cola plakát botránya óta (https://mmreflexiok.blogspot.com/2019/08/nohate-kampany-coca-cola-tetovaltak-es.html) a legtöbb cég eleve nem is tervezett ilyesmit. Persze biztos vannak jómódú fiatalok, akik lekopizzák az L Word vagy a Fiúk a klubból szereplőit stílusban, de szerintem ez messze nem a melegek és leszbikusok legszélesebb vagy legláthatóbb rétege.

A "pink dollár" fogalma egy látszólag marxista kritika, ami azonban ironikus módon mélyen lenézi a munkásosztályt, hiszen az abba tartozó melegek és leszbikusok szubkultúrájáról nem vesz tudomást vagy nem tekinti meleg/leszbikus szubkultúrának. (A transzokkal, nem-binárisokkal és társaikkal meg egyáltalán nem is foglalkozik.) Ráadásul úgy tesz, mintha ezek a folyamatok mindenhol ugyanolyanok lennének. Pedig a társadalmi környezet nagyon is befolyásolja, hogy a látható meleg és leszbikus identitások mennyire épülnek a fogyasztási szokásokra.

(kép: wikipedia)

Mészáros György: Az LMBT+ identitások és mozgalom politikai gazdaságtana a félperiférián

Kezdeném azzal, hogy sok szempontból mélyen tisztelem Mészáros Gyurit. Magánemberként tisztelem az aktivizmusát, az intelligenciáját; a cikk írójaként tisztelem azt, ahogyan a feltárulkozásig személyes megéléseket is belevisz tudományos műveibe. Ugyanakkor olyan tudományterületeken is végez elemzést, amelyeket illetően semmiféle képzettsége vagy tapasztalata sincs. (Ilyet más is csinál persze, például én itt a blogon, de pont ezért jelennek meg ezek az írások a blogomon és nem például egy tudományos folyóiratban.) Ez a kijelentés akár vonatkozhat a politikai gazdaságtanra is, mert a cikkben nem sok utalást találtam a gazdaságra, de miután ehhez a tudományterülethez egyáltalán nem értek, készséggel elfogadom, hogy ez itt egy polgaz elemzés. Ahol számomra látványosabb a szerző járatlansága, az a jog, a diskurzuselemzés és az (auto)etnográfia.

A jogot tekintve inkább csak bizarr csúsztatások szerepelnek, mint pl.az a mondat, miszerint a bejegyzett élettársi kapcsolatról szóló törvény “Európa egyik legkiválóbbnak tekintett Egyenlő bánásmód törvénye” (217. old.) Nyilván az antidiszkriminációs törvényre gondol, mert a magyar BEKA egyrészt nem egyenlő bánásmód-törvény, másrészt – pont a szülői jogok korlátozása (illetve nem létezése) miatt – aligha tartozik Európa élvonalába. Általánosabb emberi jogi szempontból a “semmit rólunk nélkülünk” elv nem azt jelenti, hogy “egy adott csoportról csak annak tagjai nyilatkozhatnak hiteles interlokutorként” (233. old.), hanem azt, hogy érdemes egyeztetni velük, mielőtt információhiány miatt totális hülyeségeket állítanánk róluk. Más pontokon viszont a módszertani járatlanság komolyabb problémákat okoz.

Gyuri egyik tézise az, hogy a magyar LMBTQ aktivizmus a jogi küzdelemre fókuszál egyéb, fontosabb tevékenységek helyett. Ez a kritika nagyon ismert az amerikai queer szakirodalomból, amelynek képviselői gyakran állítják, hogy az LMBT mozgalom kizárólag az egyenlő jogokra, például a házasságra fókuszál – noha jómagam, akit egy óceán választ el a terepüktől, fel tudok sorolni egy csomó amerikai egyesületet, amelyek egyáltalán nem ezzel foglalkoznak. De hát ezek a tudósok valószínűleg soha be nem tették a lábukat egy civil szervezet irodájába. Gyuri viszont igen, annál meglepőbb tehát, hogy egy civil szervezet – a Háttér – profilját kizárólag diskurzuselemzés, azon belül is a honlapon található szófelhő alapján próbálja leírni. Mivel a 30 kifejezésből szerinte 9 “egyértelműen az emberi jogok problémáját érinti” (222. old), arra a következtetésre jut, hogy a Háttér “hangsúlyosan a jogérvényesítés, lobbizás, jogvédelem területén tevékenykedik” (222. old.) A magyar ellenzék ugyan örülhet annak a megközelítésnek, hogy a (kevesebb, mint) egyharmad “hangsúlyos” a kétharmadhoz képest, de ez a megközelítés nemcsak ezért problémás. Egyrészt egy komoly kutató továbblépett volna a szófelhőtől a tevékenységek leírására, ahol azt találta volna, hogy a Háttér programjainak jó része NEM jogokkal foglalkozik. A téma valódi szerepénél erősebb megjelenése a szófelhőben lehet stratégiai (pl. mert erre lehet támogatást szerezni, mint ezt a cikk is megemlíti), de történhet akár azért is, mert más projektek témáin belül kevesebb altémát lehet felhozni (az Archívum tekintetében a “könyv”, “cikk” és “film” címkéken túl elég bénán festene egyéb címkék megjelenítése, pl. “vastag könyv”, “vékony könyv”). Másrészt egy szó olyan témához kapcsolódik, amire asszociálunk róla. Gyuri a “gyűlölet-bűncselekmény” szó kapcsán nyilván jogvédelemre gondolt, nem pedig arra, hogy például a Háttér lelkisegély-szolgálatai segítenek a bűncselekmény által okozott pszichés traumát feldolgozni, amit én nem tekintenék jogi tevékenységnek (amúgy a Háttér történetesen mindkettőt csinálja). Vagyis ha a diskurzuselemzést felszínesen és saját szubjektív nézőpontunkat kritikátlanul alkalmazva végezzük, azt fogjuk látni, amit látni akartunk.

A harmadik kritikám Gyuri identitáshoz való hozzáállására vonatkozik. Ez eleve ellentmondásos, hiszen ő maga is beismeri, hogy magánemberként nagyon sokat adott neki az identitás, és az egyik lábjegyzetben ő is “meleg szülő”-ként azonosítja magát. Ugyanakkor szerinte az LMBTQ identitások (igen, a bináris kategóriákat elutasító queer is) a kapitalizmus termékei, a fennálló elnyomó rendszert erősítik, és bizonyos fogyasztási szokásokra alapulnak. Ez utóbbit gyakran hozzák fel a nyugati nagyvárosok LMBT szubkultúráival kapcsolatban, de Magyarországon szerintem nem tekinthető domináns modellnek. Ugyanis abban a fura helyzetben vagyunk, hogy az értelmiség, amelyből az aktivisták nagy része kikerül (mert pl. ők beszélnek nyelveket, ők utaztak külföldre az ottani LMBTQ emberek helyzetét és mozgalmait megismerni, ők értik a tudományos értekezéseket, ők nem dolgoznak napi 12 órákat sb.) nem feltétlenül van olyan anyagi helyzetben, hogy hozzáférhessen a szimbolikus “meleg” javakhoz. Így nálunk kicsit különválik a bulizó meleg fiatalok rétege, akik Dolce&Gabbana cuccokban mennek VIP jeggyel a pride nyitóbulira, meg a csóró aktivistáké, akik egy láthatóbb és politikailag tudatosabb csoportot képviselnek, miközben turkálóból öltözködnek és sokszemélyes albérletben vagy foglalt házban laknak. Ezáltal szerintem egy magyar fiatalnak,amikor szembesül szexuális irányultságával, nem az az első gondolata, hogy most muszáj lesz XY parfümöt, táskát és cipőt vennie, különben eláshatja magát. Amúgy nem vagyok biztos benne, hogy ez a nyugati nagyvárosokban is feltétlenül így van – a leszbikusok, transzok és nem-binárisok esetében még kevésbé.

Abban egyetértek Gyurival, hogy a jelenlegi LMBTQ identitások a kapitalizmus termékei – akárcsak pl. a társadalomtudományok vagy a marxizmus. Attól, mert valami egy adott rendszerben született, még nem feltétlenül támogatja azt (a marxizmus pl. bomlasztani próbálja, bár eddigelé nem sok sikerrel). Az én megítélésem szerint pl. a nem-bináris identitás ugyanilyen módon próbálja belülről bomlasztani azokat az elnyomó nemi struktúrákat, amelyekre a kapitalizmus (is) támaszkodik. De erről már sokszor írtam és nem akarom ismételni magam. Inkább visszatérnék arra a furcsa kettősségre, hogy míg Gyuri maga is elismeri és élvezi a meleg identitásnak mint kategóriának az előnyeit (pl. énerősítő, biztonságot ad), úgy véli, hogy az LMBTQ mozgalomnak nem kellene erre támaszkodnia. (Hogy helyette mire kéne, az nem annyira egyértelmű; egy ponton utal arra, hogy fogjunk össze a munkásosztállyal a tőke ellen, de őszintén szólva nem látom, hogy a magyar munkásosztály olyan nagyon hadakozna a tőke ellen, és nekünk az ő nevükben fellépni elég béna lenne, bár néhány tudós kétségtelenül megteszi.) Ez az identitásellenes pozíció az amerikai queerelméletben bukkan fel, bár Steven Seidman mint queer társadalomtudós is csak afféle vadhajtásnak látja. Kétségtelen, hogy a merev identitás-kategóriákkal sok a probléma, és én sem tartom jó ötletnek, ha kirekesztjük a biszexeket, a butch nőket vagy éppen a teljes orvosi átmenetet nem akaró transzokat azért, mert nem “hozzák” a kategóriájuk összes attribútumát. Azt gondolom azonban, hogy ez most már kezd lazulni, és egyre többen gondoljuk úgy, hogy ugyanabba az identitás-kategóriába nagyon sokféle ember belefér. Másrészt az LMBT identitások kritikája a 90-es években egy olyan alapfeltevésből indult ki, amely szerint most már a társadalom viszonylag elfogadó a nemi és szexuális sokszínűséggel szemben, ezért fölösleges “gettósodni”. Ennek azonban (ismét Steven Seidman szerint) előfeltétele volt, hogy kialakult egy szubkultúra, amely biztonságos teret nyújtott, és az új generáció már ennek a támogatásával tudott egy újfajta aktivizmust kialakítani. Magyarországon szerintem ez a szintű biztonságos közeg sosem volt meg, és az LMBTQ emberek többsége élete nagy részét egy homofób vagy legalábbis heteronormatív közegben éli le – talán néhány meleg tulajdonban levő munkahely, illetve elfogadó felsőoktatási intézmény kivételével. Az is naiv feltételezés, hogy a haladás egyértelműen egy irányba mutat, és ahogy a társadalmi elfogadás egyre nő, kevesebb szükség lesz a nemi és szexuális különbözőségen alapuló identitáskategóriákra. Mi ezt már legalább 8 éve tudjuk, de Trump elnöksége alatt talán amerikai társaink is kezdik már sejteni. Abszolút egyetértek azzal, hogy nem szabad csak az LMBTQ embereket közvetlenül érintő problémákra fókuszálni, hanem általánosságban a társadalmi igazságosságért kell küzdeni, más hátrányos helyzetű csoportokkal összefogva. Ez azonban nem lehetséges anélkül, hogy ezeknek a csoportoknak a létezését elismernénk; ez egyrészt megvéd attól, hogy mindenkit egyformán kezeljük és ezáltal még fokozzuk az (akár többszörösen) hátrányos helyzetűek elnyomását, másrészt tudatosítja bennünk, hogy sokan vannak hozzánk hasonló helyzetben, és ezzel erőt ad a küzdelemhez.
(A szövegben Steven Seidman: Difference Troubles c. könyvére hivatkoztam)

EP-választás és az LMBTQ emberek, avagy számít-e, hogy Ungár Péter meleg?

Kicsit meglepett, mekkora felhajtást csináltak Ungár Péter coming outjából. Hiszen 12 éve, 2007-ben coming outolt először magyar politikus (Szetey Gábor) a nyilvánosság előtt, ráadásul a Pride megnyitón. Azóta azért követték páran a mostani ellenzék soraiból (Ungár Klára, Barabás Richárd stb.) Ma már egy politikus előbújásának nem kellene nagy durranásnak lennie, hacsak az illető nem a szélsőjobb sorait erősíti.

Persze mindenkinek szíve joga örülni, hogy eggyel többen vagyunk. A nagyobb problémát az okozza, hogy Ungár Péter pár nappal a coming outja után, egy LMBTQ közösségi eseményen – amely ráadásul részben arról szólt, hogy az egyes pártok választókat toborozzanak maguknak – képes volt olyat kiejteni a száján, hogy csak férfi és nő létezik. Ez egyrészt mutatja, hogy még az LMBTQ közösségen belül is sok ellenérzés van a nem-bináris emberekkel kapcsolatban: bármely, pozitív IQ-val rendelkező politikus tartózkodik egy ilyen közegben olyasmit mondani, hogy a homoszexualitás természetellenes, vagy hogy melegek ne nevelhessenek gyereket/tarthassanak macskát, mert tudja, hogy ezzel igen sok támogatót veszítene. Az, hogy a nem-bináris emberek létezését meg meri kérdőjelezni valaki, mutatja, hogy számít a jelenlevők legalább egy részének a támogatására. És persze ilyen mondatokat hallunk bőven jobboldali vagy magukat kereszténynek nevező személyektől. Számít-e az, hogy most egy baloldali, melegségét nyíltan vállaló politikus mondta ezt?

Szerintem igenis számít. Magyarországon nincs olyan nagyon sok nyíltan meleg politikus, hogy őket ne tekintsék valamilyen szinten a közösség szószólóinak még akkor is, ha esetleg ők maguk nem tepernek ezért. Ha tehát egy meleg politikus mondja ki azt, hogy csak férfi és nő van, a jobboldali többség igazolva érzi saját elképzeléseit és transzfóbiáját. Ez párhuzamba állítható azokkal a pride-ellenes heterókkal, akik azzal érvelnek, hogy „ismerek melegeket is, akik ellenzik a pride-ot”: a „semmit rólunk nélkülünk” elvét kiforgatva a hozzájuk hasonlóan gondolkodó melegeket tekintik a közösség hangjának, az ettől eltérő nézeteket valló LMBTQ embereket és egyesületeket pedig törpe kisebbségnek, akik a Nyugatot majmolva a magyar kultúrától idegen gyakorlatokat és fogalmakat próbálnak bevezetni. És persze egy politikus mindig nagyobb nyilvánosságot kap, mint egy átlag magyar vagy akár egy civil szervezet, szélesebb körben tudja terjeszteni a nézeteit. Folyománya: esetleg pár, eddig homofób heteró most már „csak” transzfób lesz, az eddig transzfób heterók azok maradnak, néhányan pedig a teljes LMBTQ közösséget is utálni kezdhetik azzal, hogy mekkora gázok ezek már, hogy egymás között is gyűlölködnek. (Ez utóbbi csoport LMBTQ tagjai ezzel elszigetelik magukat és nem lesz megfelelő támogató hálójuk.)

Nyugati queer szerzők már sok évvel ezelőtt figyelmeztettek arra a tendenciára, hogy egyes baloldali pártok – mivel nem kívánják elveszíteni LMB és melegbarát heteró szavazóikat – szembeállítják a „jó” melegeket, akik a középosztálybeli normák szerint élő törvénytisztelő állampolgárok, a „rossz” buzikkal – ez alá a címke alá besorolhatóak a transzok és nem-binárisok mellett a nem-fehér LMBTQ emberek és azok, akik „polgárpukkasztó” módon öltöznek, nem-monogám kapcsolatokban élnek vagy olyan jogokat is követelnek, amelyek nem feltétlenül illeszthetők be a polgári családeszménybe (pl. többszülős családok vagy nyilvános helyen történő szex). Eddig a magyar baloldal szimpatikus módon kerülte az ilyen kettéválasztást és inkább általános emberi jogi keretben viszonyult az LMBTQ emberekhez. Az, hogy most egy meleg politikus vezette be ezt a különbségtételt, nagyobb súlyt ad neki és félő, hogy az átlagemberek mellett más pártok is ezt a vonalat képviselik majd, sorsukra hagyva a transz és nem-bináris embereket. Ráadásul az LMBTQ közösségben is törésvonalak alakulhatnak ki, ha a bináris cisznemű LMB emberek úgy érzik, a transzok és nem-binárisok veszélyeztetik az elfogadásukat. Persze ezek a belső harcok meggyengítik a közösséget, és elszívják az energiát attól, hogy a közös ellenség: a homo- és transzfóbia ellen együtt tudjunk küzdeni.

Nem azt szeretném ezzel mondani, hogy a politikusok cenzúrázzák magukat és ne fejezzék ki véleményüket a transzokról vagy bármely más kisebbségről. Hanem azt, hogy egy olyan párt, amely baloldali választókat szeretne nyerni magának (akár heterókat, akik szintén egyre elfogadóbbak a szexuális és nemi kisebbségek felé), lesz szíves nem indítani olyan jelöltet, aki bármely nemi, szexuális, vagy akár etnikai, faji kisebbséggel szemben előítéleteket fogalmaz meg. Akár meleg az illető, akár nem.

Jane Ward: Not Gay. Sex between straight white men

A cím sokak számára meglepő lehet, hiszen a heteró pasi definíciója elvileg pont az, hogy nem szexel más pasikkal. Jane Ward azonban végigvesz egy csomó olyan helyzetet – hülyecsávó-filmektől gólyaavatási szertartásokon keresztül a Hell’s Angels motorosok látványos smárolásáig – amelyekben magukat heterónak mondott pasik igenis erotikus dolgokat csinálnak más pasikkal. Persze erre jellemzően van valami alibijük, pl. „részeg voltam”, „ezzel csak azt fejezzük ki, hogy tesók vagyunk”, „kényszerítettek”. Néhány helyzetben ez igaz is lehet. De mit gondoljunk azokról a netes hirdetésekről, amelyekben kihangsúlyozottan heteró csávók keresnek másik heteró csávót közös maszturbálásra, kézimunkára vagy szopásra? Őket nem kényszeríti senki, nyilván nem barátságukat akarják megerősíteni egy ismeretlennel, és annyira nem részegek, hogy ne tudjanak feladni egy netes hirdetést. Erre is lehet persze magyarázatokat hozni, mint például hogy bonyodalmak nélküli, alkalmi szexet keresnek – na de ne mondja senki, hogy ez nővel lehetetlen, meg különben is, ha valaki egyáltalán nem indul be a pasiktól, nem akar velük alkalmi szexet, hanem elintézi egyedül. Tehát az a nagy helyzet, hogy Kinseynek igaza volt: nagyon sok magát heterónak valló emberben is megvan a saját neme iránti vonzalom.

Továbbgondolva a témát, Jane felveti a kérdést: akkor miért nem mondják magukat melegnek ezek az emberek? Még az újabban elterjedt „heteróflexibilis” identitást is inkább bevállalják, mint a meleget. Vannak, akik úgy vélik, melegnek lenni a szubkultúrához való teljes alkalmazkodást jelenti, tehát ha ők nem járnak buzibárba és hallgatják az Eurovíziós Fesztivált, akkor nem melegek, hanem heterók. Azt gondolom, hogy ez is alibi: azért annyira még a heteró pasik többsége se hülye, hogy a melegeket ennyire egyformának gondolja. Jane arra jut, hogy a heteronormativitással való azonosulás különbözteti meg ezeket a csávókat a melegektől. Ők konzervatívok, a hagyományos családmodell hívei, akik ezért homoerotikus vágyaikat csak úgy élhetik meg, ha teljesen elkülönítik amúgy heteró életüktől.

Ez utóbbi felvetés elgondolkoztatott, mert ismerek olyan, magukat melegnek vagy leszbikusnak valló embereket, akik teljesen elkülönített meleg és heteró világokban élnek. Van közöttük házasember, aki (jobb esetben felesége tudtával és beleegyezésével) férfikapcsolatot is fenntart. Vagy olyan leszbikus, aki konzervatív munkahelyén és családjában rejtőzködik, és csak hétvégén merészkedik el egy-egy LMBTQ programra. Közösségünkben is vannak, akik elutasítják például az azonos nemű párok gyerekvállalását vagy a környezet előtti előbújást. Ők vajon miben különböznek a könyvben emlegetett „heteróktól” vagy „heteróflexibilisektől”? Mondhatjuk, hogy kevésbé hazudnak maguknak vagy az önelfogadás egy magasabb szintjén állnak, de szerintem az alapvető különbség a homofóbia. A férfiakkal szexelő heteró pasik, akik Jane könyvében megjelennek, erős homofóbiát mutatnak; a hirdetésekben sokszor szerepel, hogy „melegek kíméljenek”, a felsős főiskolások pedig a homoerotikus tevékenységekre kényszerített gólyákat utólag röhögve lebuzizzák. A lényegi különbség tehát nem a szubkultúrához vagy többségi kultúrához való kapcsolódás, hanem a homofóbia megléte vagy hiánya.

Hasonló jelenséget egyébként a nemi önkifejezéssel kapcsolatban is megfigyelhetünk. Pont a pride napján délelőtt láttam egy csapat angol fiatalt, akik nyilván legénybúcsú részeként pompomlánynak öltözve, szőke parókával flangáltak a Rákóczi úton - és senkinek a szeme se rebbent. Ugyanaznap este persze már dőlt a homofóbok billentyűzetéből a gyűlölet a pride-on vonuló "nőnek öltözött férfiak" ellen. Vagyis: szabad egy pasinak női ruhát felvenni, ha olyan kontextusban teszi, hogy emiatt nem kérdőjeleződik meg a nemi identitása. Azt pedig, hogy a legénybúcsúk résztvevői közül egyesek talán - a dán lányhoz hasonlóan - egy ilyen "poén" beöltözés során fedezik fel valódi nemi identitásukat, nem kell senkinek tudnia.

A heteroflexibilis identitás megjelenését sok queer örömmel üdvözölte, mert ezzel szerintük a heterók körében is elismerést nyert a szexuális fluiditás. Ennek a könyvnek az elolvasása után azonban nem vagyok ilyen optimista. Gyakorlatilag az jön le belőle, hogy a „heteróflexibilis” címkét azok használják, akik nem mernek közösséget vállalni a saját nemükhöz vonzódó emberekkel. Azok a „heterók”, akiknek valójában élvezetet okoznak a többségi kultúra által is szankcionált homoerotikus helyzetek, még rosszabbak. A homofóbia nem tűnt el, hanem köszöni jól van, és most már a szexuális fluiditás jelenségét is beépítette magába. Az a queer remény, hogy a szexualitás bináris modelljének megtörésével meg fog szűnni a homofóbia, sajnos nem látszik beigazolódni. Noha a szexuálisan és/vagy nemileg nem-bináris identitásoknak természetesen van létjogosultsága és sokat változtathatnak a közvéleményen, a jelek szerint inkább közvetlenül a homofóbiával kéne kezdeni valamit, mint arra várni, hogy a fluiditás láthatóságának hatására az emberek maguktól megkérdőjelezik majd. A heterók többsége nem tudja meglépni ezt a logikai műveletet, mert túlságosan beágyazottak egy heteronormatív kultúrába.

Fassbinder: A félelem megeszi a lelket (Átrium Színház)

***SPOILER***
A középkorú német takarítónő összeházasodik a fiatal marokkói vendégmunkással. Ekkor tapasztalja meg, mennyire előítéletes a környezete, és ez már csak azért is lesokkolja, mert nemcsak férjét éri a stigma, hanem saját magát is (egyrészt mert nagymama létére mer új kapcsolatba belevágni, másrészt mert egy külföldivel való kapcsolat automatikusan alacsonyabbrendű nővé fokozza le mások szemében). És ez így mehetne tovább a végtelenségig, ha a környezetében levők nem jönnének rá hirtelen, hogy szükségük van a vegyes házaspár segítségére. Emi pedig örömmel teljesíti hirtelen, bár nem érdek nélkül kedvessé vált családtagjai, kollégái és szomszédai kéréseit, és elfelejteni látszik azokat a megaláztatásokat, amelyeket korábban elszenvedett tőlük. Sőt férjét elkezdi ugyanúgy egzotikumként és/vagy háziszolgaként kezelni, ahogyan a társadalom a színesbőrűekhez általában viszonyul.

A darab vége felé a néző (vagy legalábbis az én baráti társaságom) őszintén sajnálja a cirkuszi attrakcióként mutogatott Alit és kb. meg tudja érteni, miért menekül vissza az arab barátokhoz (és barátnőhöz). Anélkül, hogy Emit felmentenénk vagy elítélnénk, érdemes belegondolni, miért is csinálja ezt. Túl gyenge érv, hogy ő is így szocializálódott, hiszen Alival való kapcsolata kezdetén hajlandó volt szakítani saját kultúrájával, sőt családjával is a férfi kedvéért. A kirekesztettség azonban magányos állapot: mindannyian vágyunk rá, hogy tartozzunk valahová. Emi ezt talán még nehezebben élte meg, hiszen élete első évtizedeiben ő a többséghez tartozott, legalábbis a saját társadalmi közegében. Csak Ali iránti szerelme vehette rá, hogy vállalja a teljes magányt, és amint felcsillant a lehetősége, hogy új férjével együtt is befogadásra lelhet, minden erejével próbált ehhez a közösséghez idomulni. Az is lehet, hogy saját közösségétől tudattalanul is átvett bizonyos gondolkodásmódokat, például azt, hogy a Németországban élő arabok ne ragaszkodjanak annyira a saját kultúrájukhoz.

Az LMBT párhuzam nemcsak azért adja magát, mert Fassbinderről tudjuk, amit tudunk. Szemben azokkal, akik eleve egy kisebbségi közegbe születnek (pl. a romák vagy az ázsiaiak), az LMBT emberek többsége egy heteró közegben szocializálódik, és gyakran csak hosszú évek után – akár felnőttkorban – szembesül azzal, hogy kilóg onnét. Így aztán éppúgy sokkolhatja őt az addig akár észre sem vett előítéletesség, mint egy olyan embert, aki bevándorlóval házasodik össze (vagy akinek egy családtagja előbújik vagy fogyatékos lesz). Sokan úgy próbálnak befogadást nyerni, hogy még jobban teljesítenek, mint a heterók (munkahelyen, családi kötelezettségekben stb.) és különbözőségük helyett – ami miatt kirekesztik őket – a heterókhoz való hasonlóságukat hangsúlyozzák. A queerelmélet akadémikus képviselői igen kritikusok az ilyen LMBT emberekkel szemben, és azzal vádolják őket, hogy bűnrészesek saját közösségük még marginalizáltabb tagjainak kirekesztésében (pl. ilyen megjegyzések formájában, hogy „én nem rázom a seggemet a pride-on, mint azok a hülye transzvesztiták!”). Szerintük azzal, hogy LMBT emberek megpróbálnak idomulni az aktuális normákhoz, megerősítik azokat és így még nehezebb lesz a heteronormatív rendszert megdönteni. Csakhogy a tudósok két dolgot felejtenek el. Egyrészt a heterókhoz idomuló LMBT emberek azért teszik ezt, mert szükségük van rá, hogy tartozzanak valahová; a problémát nem az ő kritizálásuk fogja megoldani, hanem ha létrejönnek olyan befogadó közösségek (vidéken is, nem-középosztálybelieknek is, akadálymentesen), amelyeknek normái alternatívát kínálhatnak nekik a heteronormativitáshoz képest. (Persze a queer tudósok többsége valószínűleg sose élte meg a sehova se tartozás érzését, hiszen nemzetközi akadémiai hálózatokat alkotnak, és ráadásul vannak annyira mobilisak, hogy akár személyesen is rendszeresen találkozzanak.) A másik elfelejtett dolog pedig az, hogy a heteronormativitás is változhat, és nagyobb esélyünk van megváltoztatni belülről, mintha elzárkózunk a saját alternatív értékeket valló kis közösségeinkbe, ahogy a 70-es években sok feminista kommuna tette. Kutatások bizonyítják például, hogy azokban az országokban, ahol az LMBT emberek jogegyenlősége nagyjából megvalósult, az azonos nemű kapcsolatok megítélése is javult, sőt egyre több heteró veszi át stílusában vagy párkapcsolata menedzselésében az LMBT közösség értékrendjét (emlékezzünk csak a Melegítő című tévéműsorra). Ezzel nem azt mondom, hogy okés dolog másokat lealázni vagy kihasználni saját befogadásunk érdekében. De létezhetnek olyan stratégiák, amelyek nem sodornak minket perifériára, ugyanakkor – és részben épp ezért – lehetőséget adnak arra, hogy befolyásoljuk az emberek gondolkozását.

Angela Kolbe: Az interszex egy hiány a német jogban? (vagy legalábbis akkor még az volt)

Érdemes ezt a 2009-es cikket újraolvasni a múlt heti német alkotmánybírósági döntés fényében, amely kimondja, hogy be kell vezetni egy „harmadik nem” kategóriát az interszex és nem-bináris emberek számára. A cikk írásának idejében még csak lobbizás folyt az interszex emberek jogaiért Németországban, és ez is elsősorban a csecsemőkön végzett nemi kiigazító műtétek ellen folyt, illetve a nem megváltoztatásának jogáért. Angela Kolbe veti fel cikke végén, hogy az interszex emberek egyenlőségének érdekében vagy el kellene törölni a nem hivatalos nyilvántartását (ezt szeretnék most a német és nemzetközi interszex és transz egyesületek), vagy lehetővé tenni a harmadik nemként való regisztrációt. Azt is végigveszi, mik ennek a fő akadályai, és arra jut, hogy leginkább a házasság heteronormatív módon való felfogása. A konzervatívok attól tarthatnak, hogy ha mondjuk egy leszbikus megváltoztatja a nemét az „egyéb” kategóriára, simán feleségül veheti a barátnőjét (lévén most már különneműek), és juj, akkor mi lesz. Gyanítom, hogy tényleg ez lehetett a dolog mögött, ugyanis az AB-döntés feltűnően hamar az egyenlő házasság bevezetése után történt; most már nincs a nemnek jelentősége a párkapcsolatok szempontjából, tehát akár lehet belőle kettőnél több.

Transz és nem-bináris emberek olykor méltatlankodnak, hogy miért kell az LMBTQ-t egyben kezelni; külön mozgalmat szeretnének, hiszen úgymond nekik semmi közük a szexuális orientációhoz. Olyan értelemben jogos a tiltakozás, hogy sok, magát LMBTQ-nak mondó szervezet valójában kevés aktivizmust folytat transz területen. A német események azonban jól illusztrálják, hogy a nemi identitás és szexuális orientáció miatti megkülönböztetés szorosan összefügg. Ennek magyar változata az a törvény, miszerint ha egy házaspár egyik tagja nemet akar váltani, előbb el kell válniuk, hiszen ezáltal automatikusan buzik lesznek (és azok ugye nem élhetnek házasságban, mert juj, akkor mi lesz). De nemcsak a törvény, a közgondolkodás is összekapcsolja a két dolgot, és nemcsak azokra gondolok, akik nem tudják a két fogalom közti különbséget (a közelmúltban ezt gyakorló jogászoknál tapasztaltam). Például a transz nők elleni gyilkosságok gyakran történnek úgy, hogy egy pasi fölszed egy tökjó nőt, aztán a hálószobában felfedezi rajta a férfi nemi szervet, és iszonyatosan kiakad azon a lehetőségen, hogy akkor ő most buzinak számít, hiszen rányomult egy férfitestben élő emberre. A heteroszexuális mátrix – vagyis az az elképzelés, hogy adott biológiai nem mindig adott (azonos) nemi identitással és adott (ellenkező nem iránti) vonzalmakkal jár együtt, egyaránt sújtja az LMBTQIA emberek minden csoportját. Ennek a gondolkodásmódnak a megváltoztatása tehát közös ügyünk.

Rebecca Reilly-Cooper: A társadalmi nem nem egy spektrum - de biztos ez?

http://reflektor.hu/velemeny/rebecca-reilly-cooper-a-tarsadalmi-nem-nem-egy-spektrum

Többen panaszkodtak, hogy nem értik a cikket, ezért röviden összefoglalom. Adva vannak a bináris társadalmi nemi szerepek, férfi és nő. Igazából senki sem passzol 100%-osan bele a számára előírt szerepbe, ezért valójában mindenki nem-bináris. Azok viszont, akik nem-binárisnak vallják magukat, ártanak a feminizmus ügyének, mert azt sugallják, hogy mindenki más bináris, és ezzel bebetonozzák a nemi kategóriákat.

Ha most valaki végképp összezavarodott, hogy a szerző szerint a gender most bináris vagy sem, az azért van, mert Rebecca nem tesz különbséget a kívülről ránk erőszakolt nemi szerepek és a belülről jövő nemi identitás között. Nem-binárisnak lenni mostani társadalmunkban nyilván csak az utóbbiban lehet. A kívülről ránk erőszakolt nemekből valóban kettő van, és a feminizmusnak pont az a célja, hogy ezt lerombolja. Hogy ez hogyan fog megtörténni, arra Rebecca nem ad ötleteket. Én a magam részéről kevéssé tartom elképzelhetőnek, hogy egy nap varázsütésre (vagy egy feminista forradalom hatására) egyik pillanatról a másikra eltűnnek a nemek. Úgy gondolom, ez inkább egy folyamat lesz, és ebben a folyamatban a tudatosságnak nagyon fontos a szerepe. Amíg valaki nem tudja elképzelni sem, hogy lehet élni a férfi/nő kategóriákon kívül, nem fog erőfeszítéseket tenni azok lebontására. Ha viszont megismer valakit, aki legalább identitásában, de esetleg mindennapi gyakorlatában is túllépett ezeken, elképzelhető, hogy elkezd gondolkodni a saját nemi identitásán. Nekem legalábbis ez a tapasztalatom: amikor a queer megközelítésről beszélek embereknek (persze kevésbé érthetetlenül, mint Judith Butler, de ez mondjuk nem nehéz), gyakran életükben először belegondolnak a nemeken és szexuális orientációkon való túllépés lehetőségébe, és voltak, akik több ilyen beszélgetés után közölték velem, hogy most már ők is queernek vallják magukat. Ilyen értelemben a genderqueerek nem a kerékkötői, hanem pont a katalizátorai lehetnek annak a folyamatnak, ami Rebecca számára is kívánatos cél.

Rebecca valamiért úgy gondolja, a genderqueereknek muszáj valamivel szemben meghatározni magukat, és ezért azt szeretnék, ha mindenki más bináris lenne. Nem tudom, kitől hallotta ezt az elképzelést, de biztos nem genderqueer volt az illető. Nem-binárisnak lenni magányos dolog, Magyarországon különösen, de a nyugati társadalmakban általában is. Én személy szerint nagyon örülök, ha hozzám hasonló emberrel találkozom (és akkor azok a nem-binárisok, akik nálam elszigeteltebben élnek, még jobban örülhetnek). Igenis nagyon szívesen élnék egy olyan világban, ahol senki sem sorolja magát nemekbe és a „nem-bináris” szó elveszti a jelentését, ahogyan a „szabad ember/rabszolga” (illetve a valamennyire köztes állapotnak tekinthető „felszabadított rabszolga”) kategóriákkal sem határozzuk meg magunkat az újkori rabszolgaság megszűnése óta, akármennyire fontosak is voltak mondjuk Latin-Amerikában a XIX. század első felében. Nem valami ellenében vagyunk queerek vagy genderqueerek, hanem valamin (egy korlátozó rendszeren) kívül, és – legalábbis az aktivisták közülünk – szeretnénk másoknak is segíteni kilépni ebből a rendszerből.

Persze értem én, hogy a radikális feminizmusnak szüksége van egy új ellenségre. A hetvenes évek elején minden olyan egyszerű volt: a nők a jók, a férfiak a rosszak. Viszont hamar kiviláglott, hogy sok nő nagyon is ellene van a feminizmusnak, míg viszont a feminista férfiak sorai egyre szaporodnak (na jó, itt nem annyira, de Izlandon például hegyi folyókat lehet velük rekeszteni). Kellettek tehát új csoportok, akiket csoportszinten lehet támadni. A transzszexuálisok az egyik ilyen (erről ld. A dán lány c. bejegyzésemet), de a genderqueerek még alkalmasabbak. Egyrészt kevesen vagyunk és szervezettség tekintetében sem állunk túl jól, tehát könnyebb ellenünk akciózni. Ráadásul az átlagembernek nagyon kevés ismerete van a genderqueerekről, vagyis könnyebben elhiszi a rólunk terjesztett elferdített információt is (pl. amit az előző bekezdésben kifejtettem). Extra bónuszként pedig a radikális feministák szövetségeseket nyerhetnek, hiszen a konzervatívoknak sincs ínyére, ha valaki nem hajlandó a hagyományos nemekbe besorolni magát. Mindkét oldal számára mi vagyunk az ideális bűnbak.

Lesz még ellenünk népszavazás, meglátjátok.

Egy botrány részletei

Az idősödő zenetanárnő összebarátkozik új, fiatal kolléganőjével, Shebával. Amikor megtudja, hogy Sheba etikátlan dolgot tett, nem jelenti fel, de nem puszta önzetlen barátságból: így akarja magához láncolni, hogy végül nemcsak legközelebbi barátja, hanem társa legyen.

A témába vágó cikkek (pl. az indexé: http://port.hu/article/8649) Barbarát egyszerűen magányos idős asszonynak láttatják, aki kétségbeesetten és betegesen ragaszkodik a végre megtalált baráthoz. Egyértelmű azonban, hogy Barbarának fontos a kettőjük közötti intimitás is; konkrét szexuális vágyakról ugyan még naplójának sem vall, de a fizikai érintést nagyon is igényli. A környezete is - legalábbis akik jobban ismerik - feltételezik, hogy párkapcsolat-féle áll fenn közte és fiatal mentoráltjai közt (mert Sheba nem az első). Ha még ebbe belevesszük mélységesen konzervatív szemléletét és azt, hogy az ő korabeli nők egy szexualitást erősen elfojtó közegben nevelkedtek, megállja a helyét az az értelmezés, hogy állítása ellenére Barbara nem csupán barátságot, hanem vonzalmat érez Sheba iránt, tragédiája pedig nem a barátnőhöz való beteges ragaszkodás - hiszen ugyanez egy párkapcsolatban, ha nem is mindenki szerint oké, de legalábbis társadalmilag elfogadott -, hanem az, hogy önmagának is hazudik, amikor fenntartja a pusztán baráti érzések látszatát.

Nem szándékom bekategorizálni a főszereplőt leszbikusnak, de azt gondolom, hogy ha ezt az identitást magáévá tenné, könnyebben találna olyan közösséget, amelyben nem kell trükköket alkalmaznia, hogy igazán közel kerüljön valakihez. Persze lehet, hogy nehezen találna őt befogadó leszbikus közösséget (bár Londonban ez kicsit sokszínűbb, mint nálunk), vagy taszítaná maga ez a címke. Akkor élhetne egy queer megközelítéssel, miszerint szinte mindenkiben vannak vágyak a saját neme felé, és ezzel nincs semmi baj. Ez ugyan közösséghez nem juttatná (nehezen tudom elképzelni a piercinges-tetkós queer fiatalok között), de legalább kevésbé korlátozná le önmagát, és akár odáig is eljuthatna, hogy nyíltan kifejezi a vágyait. Az a ravaszkodás és zsarolás, amit ehelyett választ, mind közül a legrosszabb megoldás. Mert lehet úgy dönteni, hogy nem kategorizáljuk be magunkat a vágyaink alapján, vagy akár meg se éljük őket. De ha nem veszünk róluk tudomást, az előbb-utóbb megbosszulja magát, és olykor ártatlan külső személyeket is magával ránt.

Oya Baydar: Macskakaparás - A szabad macskákról

A könyv legzseniálisabb macskaszereplője, Piszkos, könyvet írt „A jövő macskaszemélyisége és a szabad macskák világa” címmel. Azt állítja, hogy a macskák is fejleszthetik magukat és legyőzhetik az olyan ösztönösnek nevezett késztetéseiket, mint pl. a költözködéstől való félelem. Anyja, Nina büszke a lányára, de ugyanakkor zavarba ejti a macskaszemélyiség meghaladásának elképzelése. „Arra nem gondol, hogy ha meghaladja, akkor talán már nem is macska lesz?”

Ahogyan a könyvbéli macskák személyiségük alapvető elemének tekintik a helyhez való ragaszkodást, úgy az emberek – különösen az LMBT emberek – közül sokan a szexuális orientációt tekintik ugyanilyen alapvetőnek. Az a gondolat, hogy valaki nem sorolja be magát a heteró/homó/bi kategóriákba, ijesztő a számukra; nem tudnak elképzelni társadalmat szexuális kategorizálás nélkül. Pedig tudjuk, hogy voltak olyan társadalmak, ahol nem létezett ilyen kategorizálás, vagy ha igen, nem a partner nemén alapult (pl. az ókori görögöknél). Ahogyan Piszkos – sok valódi macskával, köztük az én Kristófommal együtt – képes volt alkalmazkodni egy új környezethez, úgy még a mi szexuális alapon kategorizáló világunkban is vannak emberek, akik meg tudnak szabadulni ezektől a korlátoktól.

Tegnap valaki azt kérdezte tőlem: hogyan azonosíthatom magam queerként, amikor a queer lényege pont az identitás elutasítása? Én erre azt feleltem, hogy szerintem az identitás alapvető szükséglete az embereknek: csaknem mind szoktuk úgy érezni, hogy foglalkozásunk, életkorunk, politikai meggyőződésünk vagy valamely hobbink meghatároz minket és közösséget teremt köztünk és a hozzánk hasonló emberek között. Amivel nem értek egyet, az a szexuális preferencia merev kategóriákba való beszorítása, ami erőszakot tesz a valóságban uralkodó szexuális sokszínűségen. Számomra a queerség nem a szexuális vágyaimon alapul, hanem azon a választásomon, hogy nem hiszek az ezekre ráhúzott kategóriákban.

Lehet persze, hogy megvalósítható az identitásoktól teljesen mentes létezés. Ehhez azonban (macska)személyiségünk olyan szintű meghaladására lenne szükség, amire nemcsak én nem vagyok képes, de példát sem láttam soha.

Rita Mae Brown: Rubyfruit Jungle – gender fantáziák

Molly egyik (nő) szeretőjének furcsa szokásai vannak: csak úgy tud elélvezni, ha közben arról fantáziál, hogy mindketten férfiak és férfivécében/fiúkollégiumban/satöbbi szedik fel egymást. Ugyanezen nő férfi szeretője viszont, kevéssé meglepő módon, arról fantáziál, hogy mindketten nők és partnernője az ő dús kebleire gerjed rá.

A szerző egyértelműen azt akarja illusztrálni, milyen szánalmasak a heterók, hogy ilyen fantáziajátékokra van szükségük a szexhez (szemben az „egészséges” leszbikus hősnővel, aki csak simán szeretkezik). A mai olvasó tekintheti a furcsa párt egzotikumkeresőknek vagy akár látens transzszexuálisoknak. Nekem azonban van két formabontóbb magyarázatom. Az egyik: mi van, ha a férfi és nő éppúgy nem mereven elhatárolható kategóriák, mint a homo- és heteroszexuális? Biológiailag tudjuk, hogy így van (lásd interszexuálisok), de ha nagyon megkapargatjuk a nemi identitást, azt találjuk, hogy szinte senki sem 100% biztos benne. Persze ez múlik azon is, hogy az extrém nemiszerep-elvárásoknak gyakorlatilag lehetetlen megfelelni, és ezt a bizonytalanságot kevesen fogalmazzák meg úgy, hogy „tulajdonképpen nő vagyok, de egy kicsit azt hiszem, férfi is.” Ennek ellenére például sok nő számol be arról, hogy gyerekkorában szeretett volna fiú lenni (a férfiak a fordítottjáról kevésbé, de ez szólhat a társadalmi nyomásról is). Ha egy kutató valahogy, valamikor kidolgozna egy módszert a nemi identitás nüanszainak a mérésére, kiderülhet, hogy ennek is megvan a maga Kinsey-skálája; azaz (majdnem) mindenki genderqueer, csak a többség nem tudja magáról.

A másik magyarázatom egyszerűen a szexuális gyakorlatról szól. A nő azért képzeli el, hogy férfi és farka van, mert aktív akar lenni a szexben, a női testről fantáziáló férfi pedig passzív. Egy heteró közegben ez csak úgy képzelhető el, ha a másik nemmel azonosulnak (beszéltem már olyan férfival, aki szexuális identitásválságba került azért, mert szereti, ha a felesége dildóval megdugja). A merev szerepleosztások a szexben gyakran válhatnak az élvezet gátjává. De ezeket egyelőre még leginkább a leszbikusoknak sikerült túllépni – heteróknál tabunak számít a szerepcsere (bár attól páran még gyakorolják), és a meleg férfiaknál is gyakori az aktív-passzív felosztás. Pedig nincs semmi rossz a kísérletezésben. Sőt, tulajdonképpen a fantáziálásban sem – amíg nem felejtjük el, ki van valójában mellettünk az ágyban.

Arlene Stein: Sex and Sensibility

A leszbikus feminista identitás kérdéseit jól példázzák a korabeli leszbikus lapok olvasói levelei. Arlene talált például t, amelyben egy nő félve gyónja meg, hogy olykor fantáziál férfiakról. A válasz (egy másik olvasótól): ne szégyellje magát emiatt, ez csak a heteronormatív társadalom kondicionálásának eredménye, és egyáltalán nem jelenti azt, hogy „valódi” heteroszexuális vágyai lennének.

Persze minden elnyomott kisebbség igyekszik tűzzel-vassal védelmezni az identitását, még ha ez azt jelenti is, hogy saját tagjait kell korlátoznia (az európai muszlimok dogmatizmusa jó példa erre). A leszbikus feministák esetében az a fő érdekesség, hogy ők elméletben elutasították a merev homó/heteró felosztást, sőt sokan azt vallották, hogy bármelyik nőben megvan a leszbikusság csírája, amelyet tudatosan kifejleszthet, hogy ezáltal kiszabaduljon a patriarchális társadalom elnyomása alól. Valamiért visszafelé mégsem működött nekik a dolog: a férfiakkal kapcsolatos fantáziák nem a heteroszexualitás mindenkiben meglevő csírájának a jele, hanem csak valamiféle hamis tudat, amit beléjük neveltek.

A leszbikus feminizmus kora persze már lejárt, de a kettősség továbbra is megvan. Noha a legtöbb magyar meleg egyesület hivatalos szinten már nem kezeli mereven az identitáskategóriákat, az egyének szintjén továbbra is gyakori az „én így születtem”, „a genetika az oka” és hasonlóm érvelések. A közelmúltban egy meleg levlistán valaki hevesen kikelt egy olyan film ellen, amelynek cselekménye szerint egy 35 éves meleg férfi hirtelen beleszeret egy nőbe; szerinte ez a történet irreális, mert 35 évig nem „szunnyadhattak” az illető „heteró génjei” (bár ugyanezt heteróból melegbe való átváltás esetén a melegek többsége nem kérdőjelezné meg), és mert nem lehetett társadalmi nyomás abba az irányba, hogy ne élje meg nők iránti vágyait (pedig ha valaki a meleg közösségben talált otthonra, az igenis sokat kockáztat, hogyha annak íratlan szabályait megszegi). Az föl sem merült, hogy a szexualitás sokszínű és folyamatosan változhat, és hogy egyeseknek a partner bizonyos külső vagy belső tulajdonságai többet számítanak vonzalom szempontjából, mint a neme.

Szóval klassz, hogy egyre gyakrabban odatesszük a Q betűt az LMBT után, de jó lenne érteni azt is, mit jelent.