A hazudósok 6. rész – citromvadászat és színházi bántalmazás

 

***SPOILER***

A dúsgazdag Sinclair család szigetén éves hagyomány a citromvadászat: aki a legtöbb elrejtett citromot megtalálja, díjat kap. Ebben az évben a családfő bejelenti: a győztesre hagyja a házat halála után. Három pénzéhes lánya (akiket látva Lear király hálás gyermekekként ölelné keblére a sajátjait) természetesen vérre menő küzdelemnek tekinti a játékot, tinédzser gyerekeik, a Hazudósok, azonban egy ponton rájönnek, hogy nem kívánnak ugyanilyenekké válni. Begyűjtött citromjaikat fogadott testvérüknek, az indiai Gatnak adják, aki ezáltal természetesen megnyeri a játékot. Ezen a ponton azonban a nagyapa bejelenti: nyilvánvalóan csalás történt, ezért a játékkiírás semmis, Gat nem kapja meg a házat (és más sem).

Most, hogy Eszenyi Enikőt ismét felvették rendezőnek, újraéledt a diskurzus a színházi bántalmazásról. Sokan elfogadhatatlannak tartják, amit Eszenyi művelt, és korábbi áldozatai is elkezdtek felszólalni. Megjelentek azonban olyan hangok is, hogy ugyan már, hiszen minden rendező ezt csinálja, sőt eleve mindenki megélt ilyen megaláztatásokat az életében az óvodától a munkahelyig – ami valószínűleg tényleg sokakra igaz, de ez az érvelés azt sugallja, hogy ez az élet rendje, nincs itt semmi látnivaló.

Mi köze mindennek a Hazudósokhoz? A sorozat ezen epizódjában azt látjuk, hogy a fiatal nemzedék próbál kiszabadulni a korábbi generációk toxikus működéséből, és normálisabb emberi kapcsolatokat létrehozni, ám a szabályokat nem ők hozzák, így próbálkozásuk végül kudarcba fullad (amúgy ez az egész sorozaton végigvonul, csak ebben a cselekményszálban a leglátványosabb). Hasonlóképpen a 2020-as években Magyarországon is elkezdődött egy olyan diskurzus, amely felelősségre próbálja vonni a hatalmi pozícióban levő embereket – edzőket, tanárokat, színházi rendezőket – , akik pozíciójukkal visszaélve pszichésen, verbálisan és olykor szexuálisan is bántalmazták a hierarchiában alattuk állókat. Ez nem feltétlenül nemzedéki kérdés (ahogy a filmben sem: Gat látogatóba érkező édesanyja mély döbbenettel szemléli a Sinclair család toxikus működését), inkább arról szól, hogy kik ragadnak benne a káros rutinokban, és kik azok, akik szeretnének változtatni. Mert attól, hogy mi magunk megaláztatásokat szenvedtünk el adott intézményekben vagy helyzetekben, nem szükségszerű, hogy így legyen, ahogy az sem szükségszerű, hogy a családtagoknak egymásra kelljen acsarkodniuk. Vannak olyanok, akik szeretnék megtörni a mintázatokat, hogy a jövő generációinak ne kelljen ugyanazt átélniük, mint nekik. Ám ehhez arra volna szükség, hogy a rendszer alapjában változzon meg – és amíg fennáll a hierarchiákra alapuló rendszer, erre kicsi az esély.

Alberto Mira: De Sodoma a Chueca – LMBTQ emberek a diktatúrák után

 

A homoszexualitás spanyolországi történetét taglaló könyvben számomra a legérdekesebb az a rész volt, ami a Franco halálát követő időszakról szólt. Látványos párhuzamokat láttam azzal, ami Magyarországon történt a 90-es évek elején. A diktatúra során nemcsak az LMBTQ emberek, hanem általában a szexualitás és a hagyományos nemi szerepektől való eltérés tabutéma volt mindkét országban. A rendszerváltás után viszont hirtelen átestek a ló túloldalára: a csapból is a szex folyt, megjelentek a szexuális témákon csámcsogó pletykalapok és talkshow-k, hirtelen az összes filmet elárasztotta az „egészséges erotika”. Az LMBTQ emberek is ebben a kontextusban jelentek meg: leggyakrabban a travesztiket ábrázolták mint a nemi határátlépések legextrémebb és leglátványosabb esetét, és ha meg is jelentek a melegek és a leszbikusok, leginkább a szexualitásra redukálva. Az interjúkötetekben és dokukban nem az LMBTQ emberek saját szemszögét láttuk, hanem a jóindulatú vagy szenzációhajhász heteró alkotóét, aki izgalmas egzotikumként vagy sajnálatra méltó kisebbségként ábrázolta interjúalanyait, burkoltan vagy akár nyíltan megkérdőjelezve azt az állításukat, hogy ők boldogok. Mindeközben a ciszheterók, akik addig alig hallottak az övékétől eltérő szexuális és/vagy nemi identitásokról, az egészet úgy élték meg, hogy hirtelen „elszaporodtak” az LMBTQ emberek, ez pedig a homofóbia erősödéséhez és a „hagyományos családi értékek” propagálásához vezetett.

Elgondolkoztam, vajon várható-e hasonló jelenség most, amikor az új vezetés vélhetően visszavonja majd az Orbán-kormány homofób intézkedéseit, legalább azokat, amelyek a láthatóságot korlátozták. Vannak ugyanis hasonlóságok, ugyanakkor jelentős különbségek is a 70-es évek Spanyolországához és a 90-es évek Magyarországához képest. Nem feltétlenül olyan szempontból, hogy az Orbán-rezsim mindenben engedékenyebb lett volna, sőt, a 80-as években bizonyos szempontokból jobban érezhették magukat a magyar LMBTQ emberek, mint a 2010-es években, hiszen nem volt velük szemben nyílt gyűlöletkeltés, nem tűrt és támogatott a kormány szélsőjobboldali csoportosulásokat, és kétlem, hogy például az „Egymásra nézve” elkészülhetett volna állami támogatásból Orbán alatt. Ugyanakkor az EU-tagság és a névleges demokrácia fenntartásának kényszere ahhoz vezetett, hogy a civil szervezetek létezését az Orbán-rezsim nagyon megnehezítette ugyan, de betiltani nem tudta. Ezek a szervezetek pedig folyamatosan hallatták a hangjukat, és tettek arról, hogy az LMBTQ emberek a szélesebb közönség számára is láthatóak legyenek. A puszta láthatóságuk egyébként nem is volt a kormány ellenére, hiszen sokkal könnyebb ellenségképet kreálni egy olyan csoportból, akik effektíve léteznek az országban (szemben pl. a zsidók nélküli antiszemitizmusról Lengyelországban). Ugyanakkor nagyon nem mindegy, hogy egy eddig láthatatlan csoport hirtelen reflektorfénybe kerül, vagy egy eddig is látható csoporttal kapcsolatban változik meg a diskurzus. A bulvármédiának önmagában a melegség már nem téma, az ezen való csámcsogás nem növeli meg a nézők/olvasók számát. A média szintjén tehát valószínűleg nem várható az LMBTQ emberek olyan szintű reflektorfénybe kerülése, mint a 90-es években.

Abban azonban nem vagyok biztos, hogy az átlagember másképp érzékeli majd az LMBTQ jogok hirtelen felvirágzását (már ha megtörténik, de talán van okunk reménykedni ebben). Az Orbán-rendszer ellenséges közegében valószínűleg sokan választották a rejtőzködést a közvetlen környezetük előtt, nem is szólva arról a több ezer LMBTQ emberről, aki külföldre menekült. Most viszont könnyen lehet, hogy az új remény sokakat előbújásra ösztönöz majd, és azok a ciszheterók, akik „ugyan már, amiatt az öt darab magyar transz miatt ijesztgetnek minket?” érvvel csak a vállát vonogatta a FIDESZ gyűlöletkeltésére, most szembesülhet vele, hogy a magyar transzok ötnél jóval többen vannak. Így tehát, hiába nem uszít ellenünk a kormány, nem kizárt, hogy a homo- és transzfóbia éppúgy erősödni fog, mint a korábbi elnyomó rendszerek bukása után.

A Halló, halló! és a November holdja, avagy vajon mi lett Renével a háború után?

 ***SPOILER***

Belegondoltatok már, hogy a háború után vajon mi lett René sorsa (és persze a bukott Madonnáé a nagy didikkel)? Merthogy a külvilág szemében ő a nácikkal cimborált, és értelemszerűen csak kevesen tudták, hogy közben az ellenállásnak dolgozik és angol pilótákat rejteget. A német November holdja című film végén ugyanis kiderül, hogy francia területeken a németekkel kollaboráló helybélieket durva nyilvános megaláztatásnak vetették alá a felszabadulás után. A film hősnője csak azért lett egy német tiszt szeretője, hogy megmentse zsidó szerelmét, de persze a helyiek csak a felszínt látják, így a háború után még nagyobb veszélybe kerül, mint előtte volt.

Természetesen nem gondolom, hogy a Fidesz támogatói és főleg politikusai mind csak látszólag támogatták a diktatúrát, miközben titokban meghekkelték a rendszert. Azt is megértem, hogy nagyon  sokakban van gyűlölet az elnyomó diktatúra iránt, és annak bukása után a kollaboránsok elleni erőszakkal próbálják kiengedni a gőzt. Természetesen felelősségre kell vonni azokat, akik gaztetteket hajtottak végre, és el kell távolítani a pozíciójukból azokat, akik azt csak a hatalomnak való smúzolásnak köszönhették, nem pedig mondjuk a szakértelmüknek. De meglehetősen aggódva látom azt, ahogy a korábbi ellenzékiek legyőzött ellenfeleikkel bánnak. Annak idején joggal kifogásolták, ha az ellenzéki politikusokat vagy közszereplőket nyilvánosan megalázták, verbálisan bántalmazták, kártevőkhöz hasonlították vagy a külsejükön gúnyolódtak – akkor kerülni kellene az ilyesmit a most ellenzékbe került fideszesekkel szemben is.

Szeretném úgy elképzelni a Halló, halló! sztorijának végét, hogy René ellen bírósági eljárás indul, amelyben Michelle, az angol pilóták meg a fogadó teljes személyzete tanúskodik mellette, így végül felmentik a kollaboráció vádja alól. De sajnos nem biztos, hogy így történt volna. Az emberek több éven (sőt, Magyarországon több mint egy évtizeden) át csak gyűlölködő diskurzusokat hallottak, nem pedig azt, hogy még a súlyos bűnök elkövetőinek is tiszteletben kellene tartani az emberi méltóságát. Ha ugyanaz folytatódik tovább, mint eddig, csak szerepcserével, akkor bármennyire is erőlködjenek a politikusok, nem lesz valódi demokrácia Magyarországon.

María del Mar Rodriguez: La Prestamista - az LMBTQ emberek meghekkelik a diktatúrát

 

***SPOILER***

Amikor José María megtudja, hogy anyja, Juana, és bérmakeresztanyja, Petra leszbikus párt alkotnak, felháborodva elrohan és megszakít velük minden kapcsolatot. Sok évvel anyja halála után azonban segítségre van szüksége, ugyanis öt kommunistát rejteget, akiket a fasiszták halálra ítéltek, ezért minél előbb el kell őket menekíteni La Palma szigetéről. José María kénytelen-kelletlen Petrához fordul segítségért. Az öregasszony rögtön kezébe veszi a dolgokat: felkeresi elhunyt legjobb barátja meleg unokaöccsét, Albertót, és közösen megtervezik a szöktetést. A dologban az a vicc, hogy egyikük sem  kommunista. Petrát a keresztfia iránti szeretet motiválja, Alberto pedig vissza akar vágni a falangistáknak, akik melegsége miatt megalázták. A sikeres akció után hazafelé tartva Albertónak az jár a fejében: azért nem semmi, hogy a legmegvetettebb csoport tagjai, egy leszbikus és egy meleg, jól bemutattak a rendszernek.

Persze Petra és Alberto akciója nem fordította meg a spanyol polgárháború menetét, és talán kevésnek tűnik, amit tettek, de ezek az apró, alulról jövő kezdeményezések hosszú távon nagy változásokat idézhetnek elő. Az Orbán-rendszer bukása például nem a TISZA párt győzelmével, hanem a tavalyi pride-dal kezdődött. Az, hogy a betiltás és a fenyegetések ellenére hatalmas tömegek vonultak az utcára, megmutatta, hogy az Orbán-kormánynak már nincs hatalma az emberek fölött. Nyilván segített, hogy Karigeri beleállt a dologba, de az én ismerőseim többsége nagyon határozottan utcára akart vonulni, akár betiltják a rendezvényt, akár nem. Szerintem a 2025-ös Budapest Pride győzte meg az embereket, hogy igenis van esély a változásra – ahogy ki tudja, milyen politikai változásokhoz járult hozzá a regénybeli tanár, aki megmenekülése után külföldön folytatta antifasiszta tudatosító munkáját. 

Amikor tehát a leendő gyermekvédelmi államtitkár azt nyilatkozza, hogy "az LMBT propagandáknak nincs helye a gyermekvédelemben", az nemcsak azért gáz, mert feltételezi, hogy _létezik_ LMBT propaganda, ami ártalmas lenne a gyerekekre (még ha az eddigi magyar gyakorlatokat nem is sorolja közéjük), illetve hogy propaganda az, ha láthatóvá tesznek a gyerekek számára egy adott embercsoportot. Hanem azért is, mert pont egy olyan csoportot állít be potenciálisan ártalmasnak, akik nagyban hozzájárultak a 2026-os rendszerváltáshoz. Bár kérdés, hogy beszélhetünk-e valódi rendszerváltásról, ha bármilyen mértékben is megmarad az LMBT-ellenes retorika.