2016. február 23., kedd

Mario Vargas Llosa: Mayta története

A szerző saját bevallása szerint azért nyomoz a főszereplő élete után, hogy "a tények ismeretében hazudhasson." Ez látszólag elég anakronisztikusnak tűnik: ha úgyis hazudni akar, miért fontos tudnia az igazságot? Nem szabad azonban elfelejtenünk: a történet jelenét Llosa egy olyan Peruba helyezi, amelyben forradalom és anarchia dúl. A szokásos kommunikációs csatornák befuccsolnak, különböző rémhírek terjengenek, de senki se tudja leellenőrizni őket. Ilyen körülmények közt nem meglepő, ha valaki szeretne biztosat tudni, még ha nem is azt fogja aztán leírni.

Azt gondolhatnánk, hogy a Llosa által leírt helyzet ma, az internet és a szociális média korában, nem valósulhat meg. A rossz hír az, hogy pont az internet méretei és a rajta levő információk ellenőrizhetetlensége miatt mégis megtörténhet. A facebookon egyre-másra jelennek meg rémhírek: hírcsárdás cikkeket vagy fotoshopolt képeket emberek halálosan komolyan vesznek és bepánikolnak tőle. Így aztán egyáltalán nem nehéz teljesen fals képet mutatni a társadalomról vagy annak egyes csoportjairól. Az előítéletek leküzdésében elég fontos lépés lenne annyit megtanítani az embereknek, hogy ha olvasnak valamit, nézzék meg a forrást.

2016. február 12., péntek

David Mitchell: Felhőatlasz – Meronima dilemmája

Meronima egy nagy tudású civilizáció képviselőjeként érkezik Hawaii egyik szigetére, hogy az ottlakók kultúráját tanulmányozza. Egy tanyán fogadják be, ahol egy nap a legkisebb lány megbetegszik, halálán van. Meronimának vannak ugyan gyógyszerei, de habozik őket használni, hiszen az a feladata, hogy minél kevésbé avatkozzon bele az általa vizsgált kultúrába. Mikor végül győz a könyörületesség és beadja a kislánynak a gyógyszert, halkan ezt mormogja magában: „Mit szólnának a tanszéken, ha megtudnák?”

Meronima dilemmája abból az illúzióból táplálkozik, hogy az antropológus mintegy észrevétlen megfigyelőként lehet jelen egy másik kultúrában, hogy azt a maga autentikusságában leírja. Csakhogy tudjuk már egy ideje, hogy ez illúzió. Minden társadalomkutató – antropológus, szociológus vagy pszichológus – befolyásolja a kutatott embereket már a maga puszta jelenlétével. Jobb, ha ezt elfogadjuk és nem dédelgetünk illúziókat. Ezzel nem azt mondom, hogy az antropológus tanítsa krikettezni a bennszülötteket, mint annó az angol gyarmatosítók, de nem kell rejtegetnie azokat a tárgyakat, amiket a saját kultúrájából hozott. A „bennszülöttek” úgyis tudják, hogy ő egy másik világból jött, és természetszerűen kíváncsiak arra. Ha semmit nem mondunk nekik, az nagyon egyenlőtlen viszonyokat teremthet.

Persze pont az egyenlőtlenség az érve azoknak, akik szerint az antropológus ne vigye be a saját kultúráját a vizsgált közösségbe. Mert hiszen, szól a feltételezés, a kutató (aki feltehetően Nyugatról jött) mindenképpen nagyobb tudással rendelkezik, de annak használata hierarchiát teremtene közte és a „bennszülöttek” között. Mondjuk nekem nem automatikus, hogy a hagyományos kultúra tudása feltétlenül minden területen kevesebb (a sámánizmus kutatóit érte már pár meglepetés), de fogadjuk el, hogy bizonyos dolgokban, pl. az orvostudomány esetében, tényleg így van. A Meronimáéhoz hasonló helyzetben vajon akkor cselekszünk etikusan, ha „nem avatkozunk be” a kultúrába, vagy ha felhasználjuk eszközeinket, hogy megmentsünk egy életet? És vajon melyik helyzet teremt hierarchikusabb állapotot?

Az akció antropológia egy olyan irányzat, amely elfogadja,hogy az antropológus óhatatlanul hatással van a vizsgált kultúrára, és úgy véli, hogy ezt jó irányban is ki lehet használni. Hiszen a hagyományos társadalmakban élők gyakran nehezen boldogulnak a modern világ útvesztőjében, akár adminisztrációról, érdekvédelemről vagy hasonlóról van szó. Az antropológus úgy tudja megköszönni az őt befogadó nép vendégszeretetét, ha hasznukra fordítja a tudását, például kiáll mellettük vagy akár segít megreformálni a gazdaságukat, hogy jobb anyagi helyzetbe kerüljenek. Ezzel valóban változtat azon a kultúrán, amit odaérkezésekor talált – csakhogy az már akkor sem volt „autentikus”. Bármennyire is szeretnének sokan hinni benne, az érintetlen ősi kultúrák, ha léteztek is valaha, mára már kapcsolatba kerültek a modern világgal (kezdjük ott, hogy különben az antropológus nem is tudott volna róluk).

Szóval ha Meronima attól tart, hogy kollégái rossz szemmel nézik a beavatkozását, javaslom, kérje át magát az akció antropológia tanszékre.

El Kazovszkij: Sivatagi homokozók sorozat

A messzi távolban színes hegyek látszanak: pirosak, sárgák, zöldek. Vonzóak, izgalmasak. Az előtérben is van egy kisebb hegy, körülkerítve kerítéssel: ez a sivatagi homokozó. Mint a feliratból megtudjuk, a sivatagi homokozók arra kellenek, hogy a „Vándorállat” (a művész félig-meddig alteregója) biztonságban játszhasson és alakíthassa ki technikáit.

Sok sivatagi homokozó van az életünkben, és sokat mi magunk alakítunk ki, mert a távoli, körülkerítetlen hegyeket fenyegetőnek érezzük. A kép láttán például automatikusan beugrott El Kazovszkij életének az a momentuma (bár ő biztos utálná ezt a fajta pszichologizálást), hogy hajlamos volt számára elérhetetlen emberekbe beleszeretni. De ugyanilyen sivatagi homokozó lehet például a szexuális orientáció vagy nemi identitás. Noha magunk is érezzük, hogy nem passzolunk be teljesen egy-egy szűkebb identitáskategória keretei közé, nem merünk kilépni ezekből és queernek vagy genderqueernek mondani magunkat. Inkább megmaradunk a saját kis sivatagi homokozónkban, amivel persze be is korlátozzuk azt, mit tudunk megtenni és mit nem. És persze a sivatagi homokozóban is lehetnek hegyek, ott is tudunk sokmindent csinálni. Csak épp mindig ott fognak kísérteni a távolban azok a hegycsúcsok, amelyekre olyan szívesen felmennénk, ha át tudnánk mászni a magunk alkotta kerítésen.

2016. február 5., péntek

Sarah Waters: The Nightwatch – az öngyilkosság

***SPOILER***

Ha valaki beszélt már valaha öngyilkossági krízisben levő emberrel, azonnal rájön, hogy Alecnél és Duncannél szó sincs ilyesmiről. Poénkodnak, viccelődnek, és egyáltalán nincsenek beszűkülve a krízist okozó probléma vagy a halál témájára. Egyszerűen csak nem akarnak háborúba menni, és nem látnak más kiutat. Nem mintha ténylegesen nem lenne: az elrejtőzést vagy külföldre szökést maga Duncan is felveti, és a regényben korábban találkoztunk olyan szereplővel is, aki lelkiismereti okokból tagadta meg a bevonulást, és börtönbe került ugyan, de életben maradt. Az első két opció azonban nem tűnik megvalósíthatónak, és a fiúk ezen a ponton láthatóan nem ismernek senkit, aki a harmadikat választotta volna.

Az, hogy valaki egy nehéz élethelyzetben milyen kiutat választ, nagyon függ a közbeszédekben megjelenő lehetőségektől. Ha például sok szó esik az öngyilkosságról, ez automatikusan be fog ugrani mint problémamegoldási lehetőség. Persze nyilván a téma teljes tabusítása is probléma, de ha valahol hősként tisztelnek öngyilkosságot elkövetett személyeket (mint Japánban a szamurájokat vagy nálunk József Attilát), ott vélhetően sokkal könnyebben döntenek a fiatalok emellett a megoldás mellett. Akár azt is hihetik, hogy őket magukat is hősként fogják majd tisztelni, mint Alec és Duncan, vagy azok a japán leszbikusok, akik a 20. század elején azért ölték meg magukat, hogy felhívják a figyelmet az őket övező társadalmi elutasításra (erről Jennifer Robertson írt egy cikket). Más problémamegoldási lehetőségek ugyanakkor azért nem merülnek fel, mert a krízisben vagy csak szorult helyzetben levő személy nem is tud róluk, mint esetünkben a börtön mint a bevonulás alternatívája.

A mai Magyarországon is számos olyan téma van, ami nem jelenik meg a közbeszédekben: hogy nem muszáj a bináris meleg/heteró vagy férfi/nő kategóriákban élni, hogy meleg vagy leszbikus kapcsolatban is nevelhetünk gyereket, hogy a transzszexuálisok nem feltétlenül heterók és nem feltétlenül kell felrúgniuk családi kapcsolataikat a nemváltás miatt, hogy csak néhányat említsek LMBTQ témában (de persze más témában is lehetne, pl. a fogyatékkal élők lehetőségeit illetően). Sokan azzal érvelnek a tabuk fenntartása mellett, hogy ha az emberek – különösen a fiatalok – értesülnek ezekről a lehetőségekről, akkor elvesztik a lábuk alatt a talajt vagy mindenfélét kipróbálnak és tévútra siklik az életük. Bizonyára vannak, akiknél egy ilyen döntés nem a probléma valódi megoldása, csak annak illúziója (erről ld. az Akik megbánták c. blogbejegyzésemet). Sok esetben viszont a dilemma úgy merül fel, hogy valaki vagy tudatában van egy ilyen lehetőségnek és él vele, vagy nem lát kiutat és öngyilkos lesz. Ha tehát komolyan vesszük az emberi élet tiszteletét, nem kezelhetünk tabuként semmi olyasmit, amivel megmenthetünk valakit az öngyilkosságtól.