Éjfélkor Párizsban

***SPOILER***
Gil (Owen Wilson) a múltban szeretne élni, vagyis a 20-as évek Párizsában. Álma megvalósul, minden éjjel kiruccanásokat tehet a múlt nagy írói és festői közé. Itt ismerkedik meg egy lánnyal, aki viszont a Belle Epoque Párizsába vágyik - és egy szép nap sikerül is visszaugraniuk oda. Minő meglepetés: a nagy impresszionista festők elégedetlenek a korukkal, a reneszánszot istenítik.

A történet tanulsága nagyon nyilvánvaló, bár Gil azért össze is foglalja (nyilván a hozzá hasonló értelmi színvonalú nézők kedvéért). Két momentum viszont nem kap elég hangsúlyt. Az egyik, hogy mindannyian a múlt szép/izgalmas/bulizós oldalát idealizálják (nem véletlenül történnek az időutazások éjszaka). Nem biztos, hogy Gil a hétköznapok megélhetési gondjait is annyira díjazta volna, mint a Cole Porter dalait játszó nightclubokat. Ahogyan jónéhány magyar meleg óriásit bulizik az amszterdami/ londoni/berlini stb. pride-on és ezek után eldönti, hogy oda fog költözni. Turistaként ugyanis nem kell szembesülnie azzal, milyen gyakorlati problémákat jelent egy idegen kultúrában élni, ráadásul csóró kelet-európai bevándorlóként (a témában ld. még a júliusi "Otthon, édes otthon" c. bejegyzésemet).

A másik az a félmondat, hogy a múlt mindig teljes, míg a jelen hiányos. Ami igaz is, hiszen a múlt lezárult, a jelen viszont még alakulóban van. És ezért is érdemes benne élni, merthogy mi magunk is tudjuk alakítani. Aki a múltban él, annak nincs feladata a világban.

Kezdők

Hány évesen kezdő az ember? A film hőse 38 éves, de mégsem érzi úgy, hogy biztonságosan mozogna egy párkapcsolatban. Na de vannak még extrémebb esetek, mint apja, aki felesége halála után, 44 évi házasság után vállalta fel, hogy meleg. Négy évig lelkesen aktivistáskodott, meleg baráti kört és szerelmet talált - aztán elvitte a tüdőrák.

Gyakran sóhajtunk fel: bár fiatalabb lettem volna, amikor találkoztam életem szerelmével/ rájöttem, milyen szakmát akarok tanulni/ megismertem Wim Wenders filmjeit/ stb. Pedig lehet, hogy ha mindez korábban történik, nem érintett volna meg minket annyira, mert egyszerűen nem voltunk elég érettek hozzá. Lehet, hogy 40 évesen kicsit késő egyetemre járnom, de korábban a most olvasott szakirodalom felét nem értettem volna - ehhez egyrészt kellett egy alap olvasottság, másrészt tapasztalatok nemzetközi LMBT szervezetekben, ahol a magyarországinál kicsit rugalmasabb és nyitottabb a mentalitás. Ha a mostani szerelmemmel korábban találkozom, talán jó barátok lettünk volna, de pár semmiképpen. Ehhez először szükség volt arra, hogy nyitott legyek a változásra életem más területein is (pl. munka); arra, hogy több vagy legalábbis rugalmasabban beosztható szabadidőm legyen; arra, hogy kevésbé mereven gondolkodjam az identitáskategóriákról (ami részben általam megismert embereknek, részben az egyetemen olvasott queerelméleti szövegeknek köszönhető); arra, hogy olyan barátaim legyenek, akik (legalábbis egy részük) nem fordulnak el tőlem látszólagos PÁLfordulásom miatt. Ami nem azt jelenti, hogy így most minden simán megy, de talán megvannak az alapfeltételei annak, hogy ne csak az érzelmek, hanem párkapcsolat szintjén is működjön a dolog. És ilyen szempontból szerencsésnek mondhatom magam, hogy most találkoztam Andrással és nem korábban, amikor csak elpuskáztam volna a nagy lehetőséget.

Radnóti Szinház: Vágyvillamos

***SPOILER***
Blanche Du Bois úgy viselkedik, mint egy szemérmes, ártatlan úrinő. Ezzel sikerül magába bolondítania Mitchet, sógora egyik barátját. Aztán a „jóindulatú” sógor megsúgja Mitchnek: Blanche nemcsak jóval idősebb, mint amennyinek kiadja magát, de szülővárosában olyan mértékben nyújtott szexuális szolgáltatásokat férfiaknak, hogy végül kiutasították a településről. Mitchben egy világ omlik össze és szakít Blanche-sal.

A történet értelmezhető feminista szempontból: Mitch reprodukálja azokat az irreális elvárásokat, amelyeket a társadalom a nők felé általában közvetít. Blanche csak ezekhez alkalmazkodik, amikor hazugságot hazugságra halmoz. Sőt, szexuális szabadosságát is a társadalom kényszerítette rá, hiszen a családi birtok elúszása után valamiből meg kellett élnie (és tanári fizetésből ezek szerint az amerikai Délen se nagyon lehet).

De mi van, ha feltesszük: Mitch nem a promiszkuitást nem tudta megbocsátani Blanche-nak, hanem a hazugságot? Lehet, hogy elfogadta volna őt életkorával, múltjával, pszichés problémáival együtt, ha időben tud róluk. Blanche azonban egy irreális világot épített fel maguk köré, amely mellesleg nemcsak őt magát, hanem Mitchet is bizonyos elvárásoknak akarta megfeleltetni: mélységesen felháborodik, amikor Mitch nem öltöny-nyakkendőben, hanem a munkaruhájában jelenik meg a randevún. Jellemző, hogy Mitch ezt az utolsó randevún teszi, ahol az a célja – és végre el is éri - , hogy őszinték legyenek egymáshoz.

A néző gúnyos távolságtartással figyeli a lecsúszott déli úrilány manírjait, a pár köré felépített rózsaszín buborékot. Pedig körülöttünk is párok ezrei élnek úgy, hogy nem kommunikálnak őszintén egymással. Nyilvánosan édelegnek, mert ez az elvárás, és mert konfliktuskerülésből vagy azért, hogy a másikat meg ne bántsák (vagy el ne veszítsék), eltitkolják a hibáikat, a problémáikat vagy a baklövéseiket. Félnek attól, hogy ha a másik meglátja a valódi énjüket, elfordul tőlük. És ez gyakran meg is történik x év után, amikor a szerelem már alábbhagyott, és amikor a partner joggal érzi becsapva magát, amiért bizonyos dolgokat most kell megtudnia. Csakhogy az igaz szerelem hihetetlen mennyiségű dolgot képes elfogadni a másikban. Annyit, hogy magam sem hittem volna, ha nem látom.

Pintér Béla Társulat: Kaisers TV, Ungarn

***SPOILER***

A lassan már elcsépelt időutazásos dilemma: megváltoztatható-e a jövőből a múlt? A magyar szabadságharc tábornokának a lánya visszaugrik 1881-ből 1848-ba, és mivel tanult a schwechati ütközetről az iskolában, elmondja apjának, hogyan lehetne a vereségre ítélt csatát megnyerni. Az apa kételkedve ugyan, de megfogadja a tanácsát. Mikor Amália visszatér 1881-be, egy másik világ fogadja, amelyben Magyarország leigázta az osztrákokat és az európai kontinens legerősebb nagyhatalmává vált.

Biztos sokan fantáziáltunk már arról, mi lett volna, ha egy erős és gazdag országba születünk (lehetőleg a mostani társadalmi pozíciónkba persze, és nem mondjuk utcaseprőnek). Sokan írtak például már arról, Edward Saidtól Allaine Cerwonkáig, mennyire más a helyzete egy egyetemistának vagy tudósnak Nyugaton és Délen/Keleten. Nekem alkalmam volt mindkettőt megélni. Jártam magyar egyetemre, ahol két ember kivételével a tanszék minden tanára szívességből tanított, és komoly problémát jelentett, miből másoltassunk nekik kulcsot, hogy a titkárnő megérkezése előtt el tudják kezdeni az órát; ahol mi, hallgatók láttuk el a könyvtárosi feladatokat társadalmi munkában; ahol csak egyetlen órához volt jegyzetünk, azt is 1978-ban adták ki és a fele a kommunista párt kongresszusaival foglalkozott. Ehhez képest most amerikai egyetemre járok, ahol a havi ösztöndíjam több, mint amennyit valaha munkával kerestem; ahol minden feladott szöveget megkapunk szöveggyűjtemény formájában; ahol világhírű tudósok tartanak előadásokat és olykor kurzusokat is; ahol az egyetem támogatja a külföldi kutatást és a konferenciákon való részvételt. Nemrég egy előadáson hallottam, hogy a magyar tudósok jelentős százaléka nem jár nemzetközi konferenciákra és nem publikál nemzetközi lapokban - nálunk már a doktoranduszok is megteszik. Egy olyan felosztásban, ahol Nyugaton születnek az elméletek és Keleten csak az esettanulmányok, és ahol a nyugati tudósok sokkal több megbecsüléssel, anyagi és intézményes forrással rendelkeznek keleti társaiknál, jelentősen közelebb vagyunk a tűzhöz, mint bárki más ebben a régióban. Az egyetem épületén belül a centrumban érezhetem magam – de ha kimegyek az utcára, egy periférián levő ország perifériára szorított társadalmi csoportjába tartozom. Elég skizofrén helyzet.

Lori Handrahan: Menyasszonyrablás Kirgizsztánban

A „lecsókolás” régi kirgiz hagyomány. Ha egy legénynek tetszett egy leány, engedélyt kért az apjától, hogy versenyt lovagoljon vele. A leány kapott 15 másodperc egérutat, meg egy vastag bőrostort, amivel rácsaphatott a legényre. Ha a legénynek sikerült a leányt utolérnie és ott lóháton megcsókolnia, megkérhette a kezét (bár nem biztos, hogy meg is kapta). Minthogy a nomád kirgiz népnél a nők is éppoly ügyes lovasok voltak, mint a férfiak, az a leány, akit ilyen módon „lecsókoltak”, vélhetően vagy meglehetősen ügyetlenke lehetett, vagy maga is akarta a dolgot.

Ezt a hagyományt tekintik a menyasszonyrablás alapjául. A mai változat viszont úgy történik, hogy 3-4 többé-kevésbé csontrészeg fiatalember beszáll egy autóba, és lesben áll egy ismerős vagy ismeretlen lány háza előtt. Amikor megjelenik, erőszakkal betuszkolják a kocsiba és már viszik is a vőlegény házához, ahol előkészített esküvői ünnepély fogadja. A lányt erőszakkal hozzákényszerítik egyik elrablójához, hacsak a rokonai időben meg nem mentik.

Én kifejezetten látok különbségeket a két módszer között. De a kirgizek a menyasszonyrablást ősi hagyománynak tartják, függetlenül attól, hogy régente nagyon másképp nézett ki. De hát az elvben múltunkban gyökerező hagyományok a jelenben teremtődnek. A „tradicionális magyar konyha” feliratú éttermekben nem kumiszt árulnak (a Magyar Vándor törzsfőinek nagy bánatára), hanem krumplit, paprikát és babot tartalmazó ételeket, noha ezek a növények csak Amerika felfedezése után jutottak el hozzánk. A sokak által hagyományosnak hitt kopjafás temetkezés valójában csak az erdélyi unitáriusok és reformátusok egy részére volt jellemző. Az az állítás sem állja meg a helyét, hogy a magyarok hagyományosan sokgyermekes családokban éltek. Maria Todorova szerint a XVIII-XIX. századi magyar falvakban a nagy háztartások nem a sok gyereknek vagy a „hagyományos” nagycsaládnak voltak köszönhetőek, hanem annak, hogy több önálló háztartás élt egy fedél alatt; és akkor még a bizonyos vidékeken bevett gyakorlatnak számító egykézésről ne is beszéljünk.

A hagyományokra hivatkozó érveléseknél tehát mindig gyanakodnunk kell: valóban létezett-e ilyen hagyomány? És ha igen, nem csak bizonyos elemeit ragadják ki vagy éppen ferdítik el egyesek akár tudatlanságból, akár mert ezzel igazolni tudják saját, amúgy megtámadható ideológiájukat?

Enya: Miraculum

http://www.youtube.com/watch?v=C9VtrAKXRRI


A dal főszereplői arra készülnek, hogy felfedezik a világot. Hiszen a világ olyan csodálatos, olyan izgalmas! Menjünk hát, fedezzük fel! De a terv az idő múlásával is csak terv marad. És egy idő után már csak emlék: emlékeztek, amikor azt terveztük, hogy felfedezzük a világot? Hiszen a világ olyan csodálatos, olyan izgalmas!

Huszonéves koromban beleuntam az egyedül utazásba. Azok a lehetséges útitársak azonban, akiket találtam volna, a dalban megjelenő módon álltak hozzá a dolgokhoz. Tervezgettük, hogy „egyszer majd” elmegyünk együtt Portugáliába, Írországba vagy Svédországba. Sose tettük meg. Aztán a sors összehozott Andrással, aki megunta, hogy csak tervezgesse a világ felfedezését. Először meg is ijedtem, amikor terveim a távoli jövőből egy éven belülre kerültek. Ugyanakkor hálával tartozom neki – többek közt – azokért az élményekért, amelyeket különben valószínűleg elmulasztottam volna.

Gyakran azt mondják: aki nem változtat a helyzetén, az nem érzi magát elég rosszul benne. Ez a felfogás azonban feltételezi, hogy az embereknek energiája van változtatni, és hisznek abban, hogy véghez is tudják vinni. Én több szempontból is beletörődtem, hogy az élet nem tartogat többet a számomra (utazásban, szerelemben, táncban, egyéb élményekben). Kellett valaki más, aki bele mer vágni a reménytelennek ítélt vállalkozásokba. Helyettem és velem együtt.

Géher István: XLVII Azonosítás

hűlt helyeden nyomaid
tűnte elárul

Az edzőteremben huszonéves lány meséli, hogy egy ismerőse a múlt héten halt meg 22 évesen. Meg hogy barátnője szalagavatója 1 perces néma csenddel kezdődött: a fiút, aki személyesen hordta ki a meghívókat, ennek során halálra gázolták. Úgy tűnik, amikor október utolsó éjszakáján megnyílt a kapu az élők és a holtak világa közt (hiszen Halloween és Halottak Napja is erről szól), nemcsak ők jöttek át hozzánk, de magukkal is vittek néhányat közülünk.

A héten felbontottam egy lecsós cukkini-konzervet, amit anyámék szomszédja tett el a lányának még évekkel ezelőtt. A lány tavaly ilyenkor 30 évesen meghalt gázmérgezésben: a lakásában bekrepált a konvektor. A temetés után az édesanya nekem adta a cukkinikonzervet. Pedig nem is voltunk jó barátnők Orsival: tanítottam valamikor régen, és jókat beszélgettünk, amikor ugyanazzal a busszal mentünk fel a hegyre vasárnapi ebédre, de ennyi. Életvidám, intelligens, jópofa ember volt; vasárnaponként a 112-esre felszállva ma is önkéntelenül körülnézek, nem ül-e ott valahol.

A cukkinis dolog mélyen meghatott, mert azt jelezte számomra: az anya szerint a lánya kapott tőlem valamit élete során. Nem is bontottam fel a konzervet egy éven keresztül: ott állt mementóként a szekrényemben. Aztán úgy döntöttem, hogy egy konzerv se tart örökké (főleg ha házilag készítették). Evés közben persze Orsira gondoltam, meg arra is: ezentúl nem lesz ott a konyhapolcon egy tárgy, hogy emlékeztessen rá. És itt jönnek a képbe Géher tanár úr sorai. Hiába tűnt el a cukkinis üveg a szekrényből, az a tény, hogy valaha ott volt, megváltoztathatatlan. És ilyen módon, valahányszor kinyitom a konyhaszekrényt, eszembe jut ez az egész történet, és nem felejtem el Orsit, még ha amúgy ez esetleg meg is történt volna.

Claire Wendland és az afrikai AZT-kutatások

***SPOILER***

Az AZT hasznos kis gyógyszerkoktél: például jelentősen lecsökkenti a HIV-fertőzött anyáról magzatra történő vírusátvitelt. Standard formáját 076-os számmal jelölik, és a szokásos 25%-ról 8%-ra csökkenti az átvitel esélyét, ha időben (a terhesség 14. hetében) elkezdik adagolni. 1997-ben azonban kutatók egy új AZT-adagolási módszert kezdtek el tesztelni 9 afrikai országban, amelyet elég a terhesség 36. hetében elkezdeni, és nem mellékesen tizedannyiba kerül (viszont feleannyira hatékony). Kutatásuk azonban nem ezért, hanem etikai szempontból került reflektorfénybe.

Sokan kifogásolták, hogy minek kellett egyáltalán tesztelni a cuccot, ha kevésbé hatékony, mint a 076-os. De a legnagyobb felháborodást az okozta, hogy a kutatók a kontrollcsoportnak placebót adtak, vagyis a kutatásban részt vevő terhes HIV-pozitív nők egy része semmilyen gyógykezelést nem kapott. Az amerikai szakértők ezen mélységesen felháborodtak, bár afrikai kollégáik megjegyezték: minthogy egy átlag afrikai asszony nem engedheti meg magának az ilyen kezelést, a placebó-csoportot nem fosztották meg semmitől. Maguk a kutatási alanyok is azt mondták: vállalják a kockázatot, hogy nem jutnak gyógykezeléshez, ha ezzel hozzájárulnak, hogy a hasonló helyzetben levő nők a jövőben segítséget kaphassanak. Mégis ezen pörgött az egész nemzetközi orvosközösség, pedig Claire szerint nem ez volt a legnagyobb gáz. Hanem az, hogy miért is kellett ilyen drága kutatásra költeni a pénzt ahelyett, hogy pl. szexuális nevelést vagy óvszereket finanszíroztak volna belőle? Azért, mert a gyógyszerkoktél gyártójának igen jól jött egy afrikai piac. És azok az amerikaiak, akik mélységesen etikátlannak tartották, hogy egy, a meglevőnél kevésbé hatékony kombinációt teszteljenek, azt nem tekintették etikai problémának, hogy egy 800 dolláros kezelést áruljanak olyan országokban, ahol egy személy éves egészségügyi kiadásai a 10 dollárt sem érik el.

A történet Claire szerint a globális hierarchiák szép példája. Az amerikaiak a világ szemeként őrködnek az etikai alapelvek fölött és nagylelkűen eljuttatják gyógyszereiket Afrikába, leszarva, hogy ott senki se tudja megfizetni őket. Ugyanakkor ők finanszírozzák a kutatásokat, vagyis az afrikai kutatóorvosoknak alkalmazkodniuk kell, ha legalább néhány páciensük állapotán javítani szeretnének. Nem kell ehhez Afrikába menni: Magyarországon is folytak/folynak olyan HIV-prevenciós projektek, amelyeket Amerikából importáltak és a magyar helyzetre csaknem teljesen alkalmazhatatlanok. A helyi kutatónak kicsi az esélye, hogy változtasson a rendszeren, tehát vagy belemegy a majdnem értelmetlen kutatásokba, vagy kiszáll az egészből és végképp nem segít senkin. Nekem sincsenek illúzióim: a mostani egyetemem ugyan nem állít olyan elvárásokat, amelyeket korlátozónak éreznék, de ha valaha is kutatásból akarok megélni, számos kompromisszumot kell majd kötnöm és esetleg belemenni értelmetlen vagy akár etikailag problémás projektekbe. És az utóbbi esetben a közvélemény mindig a kutatókat hibáztatja, nem pedig azokat, akik a kompromisszumokat rájuk kényszerítették.

Agnus Dei – Isten báránya

***SPOILER***
Amikor a ministránsfiúként egykor a pap által molesztált fiatalember elmondja: bűntudata volt, amiért nem tiltakozott hevesebben, amiért nem szólt senkinek, amiért nem merte megvédeni magát. Édesanyjának is bűntudata van, mert annak idején ő beszélte rá fiát a ministrálásra. Nincs bűntudata viszont magának a papnak, aki csak annyit ismer be, hogy „talán túlzásba vitte a szeretetet”. És ugyancsak nincs bűntudata a pederaszta papok ügyeivel foglalkozó egyházi személyiségnek, aki hevesen kirohan az egyik pap bebörtönzése ellen: hiszen ő utcagyerekeket rontott meg, akinek biztos prostituált az anyjuk, tehát nem volt mit elvenni az ártatlanságukon.

Aki hatalmi pozícióban van, annak nem kell szégyenkeznie semmiért. Ellenben a bántalmazás áldozatai – ezt régóta tudjuk a szakirodalomból – hajlamosak magukat hibáztatni azért, ami történt velük. És ez nemcsak a megerőszakolt ministránsfiúkra vagy a bántalmazott feleségekre igaz: szégyenkeznie kell annak a roma gyereknek, akit csak speciális osztályba vesznek be az iskolában (nem IQ-teszt, hanem faji előítélet alapján); annak a bántalmazójától elmenekült asszonynak vagy meleg embernek, aki nem titkolja el helyzetét és ezzel „lejáratja” a családját; annak a sérült embernek, aki nem átall kimenni az utcára és így kitenni a többséget annak a traumának, hogy naponta szembesülniük kelljen a létezésével; annak a hajléktalannak, aki az utcán alszik és ezzel „rontja a városképet”; annak az LMBT embernek, aki az év egyetlen napján szeretne álarc nélkül, önmagát vállalva végigmenni az Andrássy úton. A szégyenkeltés nemcsak a bántalmazás velejárója, hanem a társadalmi szintű pszichológiai bántalmazás eszköze is lehet.

Hamarosan kezdődik a 16 nap a nők elleni erőszak ellen. A családon belüli erőszak áldozatai, a Néma Tanúk azonban csak egy kis része a bántalmazás társadalmi szinten szankcionált rendszerének. Én ezen a felvonuláson mindig vonulok mindazokért, akik nemcsak hogy társadalmi szintű elnyomást élnek meg, hanem bűntudatuk miatt nem is tudnak fellépni az ellen. És akiket vádolok, azok nemcsak a konkrét erőszak elkövetői, hanem mindazok, akik ennek a fennmaradását biztosítják – azzal, hogy tehetnének ellene, de nem tesznek, és még csak nem is szégyellik magukat.

Varázslatos gladiátorok

A Balthazár Színház értelmi sérült színészei saját világukban élnek, amelyben az idill és a szeretet uralkodik. A film jelenetei közt szerepel piknik a mólón, barátnőjét a mezőn lefestő fiú, önfeledt lubickolás kettesben a tóban és egy Down-kóros lány, aki mindenáron rá akar sózni az Oktogon járókelőire egy szív alakú lufit.

A vetítés utáni, „beszélgetés a rendezővel” című programpontban a beszélgetés vezetője (gondolom, valamelyik fesztiválszervező) ezeket a jeleneteket giccsesnek bélyegezte, és kritizálta miattuk a rendezőt. Pedig, mint kiderült, többségüket maguk a szereplők kérték. A kérdező egyrészt itt azt az attitúdöt közvetítette, miszerint az idill önmagában véve giccses, és csak az tekinthető „színvonalas” művészetnek, ami szenvedést és drámát ábrázol. (Egy ismerősöm nemrég panaszkodott, hogy annyira szeretne boldog meleg történeteket olvasni, de ami novellát vagy regényt csak talál, az mind tele van szenvedéssel.) Egy dokurendezőnek ugyanakkor etikailag is kötelessége, hogy ha már alanyai beengedték őt az életükbe, azt ne úgy ábrázolja, hogy a szereplők a végén alig ismerjenek magukra. És milyen alapon vitatjuk el vagy tekintjük alacsonyabb rendűnek az ő értékrendjüket? Ez ugyanaz a fajta sznobizmus, mint amikor a dél-amerikai szappanoperákat, a lakodalmas rockot vagy a cicanacit egy adott ember vagy társadalmi csoport primitívsége bizonyítékának vesszük. Skandináv krimiket olvasni entellektüel és trendi, Alkonyatot viszont ciki, pedig korlátozott tapasztalatom alapján pl. jellemábrázolás tekintetében az utóbbi felülmúlja az előbbiek egy részét. Nem arról van inkább szó, hogy attól „magas művészet” valami, hogy entellektüelek olvassák, az olyan kulturális elemeket viszont, amelyek a szegényebb rétegekhez és főleg a cigánysághoz köthetők (leszámítva az Ando Drom-típusú zenét, amivel entellektüelek bizonygatják a rasszizmus hiányát, kb. mint a feketére suvickolt „négereket” felvonultató dzsessz-zenekarokkal a XX. század elején), automatikusan alacsonyabb rendűnek minősülnek? A kulturális és a társadalmi elnyomás két irányban hatnak egymásra.

Ármány és szerelem anno 1951

***SPOILER***
Tibor halálosan szerelmes feleségébe, az ünnepelt művésznőbe, Bajor Gizibe. Ezért minden rossztól meg akarja védeni. A körülöttük dúló terrortól; attól, hogy útlevelet kértek (de nem kaptak) Angliába; attól, hogy beidézték őket az Andrássy út 60-ba; sőt, attól is, hogy Gizi halálos beteg, és a kálciumnak álcázott napi injekciók állapotának szinten tartására hivatottak. Ez a féltés (és persze mellette a féltékenység) odáig fajul, hogy mikor szembesítenie kellene Gizit a valósággal, inkább halálos adag morfiumot ad be neki, majd utána saját magának.

A féltékenység, illetve a "csak az enyém legyél" típusú kívánság jól ismert jellemzői a birtokló személyiségnek. Mészáros Márta filmje azonban megmutatja: az is a másik birtoklása és egyben korlátozása, ha "a saját érdekében" eltitkoljuk előle a valóságot. Ami persze irreális próbálkozás: Gizi nagyon is látja, mi folyik az országban, próbál is segíteni a bajba jutott ismerősöknek, sőt saját jól felfogott érdekében lefekszik a színházi párttitkárral. Tibor attól tart, felesége összeroppanna, ha értesülne saját betegségéről vagy a londoni út tervéről, illetve kudarcba fulladásáról. Irén, az orvosnő, aki nem-birtokló szerelemmel szereti Gizit, meg van győződve ennek az ellenkezőjéről. "Gizi kibírta volna"-állítja az utolsó képsorokon. Így mond rekviemet két emberért, akiknek értelmetlenül kellett meghalnia csak azért, mert az egyik képtelen volt egyenrangú felnőttnek tekinteni a másikat.

Mr. Jones

***SPOILER***
Bele lehet szeretni egy bipoláris személybe? A filmbéli pszichiáternőnek sikerül. Persze Mr. Jones épp a mániás szakaszban van, továbbá úgy néz ki, mint Richard Gere (merthogy ő játssza), a nő meg éppen most csalódott egy újabbat volt férjében. Számomra ez utóbbi két tényező nagyban magyarázza a reakcióját. Mr. Jones ugyanis, mániás szakaszában, hihetetlen életerőt sugárzik ugyan, viszont mérhetetlenül öntörvényű, ráakaszkodik az emberekre, kéretlenül a lelkükbe mászik és tulajdonképpen nem hagyja, hogy másképp történjenek a dolgok, mint ahogy ő szeretné. Szóval egy kiegyensúlyozott, egyenrangú kapcsolatra akkor is képtelen volna, ha időnként nem váltana át a depressziós szakaszba.

A múlt héten beszélgettem egy mániás szakaszban levő bipoláris személlyel, és ugyanezt az énközpontúságot fedeztem fel benne (viszont nem nézett ki úgy, mint Richard Gere). Végeérhetetlenül beszélt, nem törődve azzal, hogy követjük-e vagy érdekel-e minket, vagy netán szeretnénk-e másról is beszélgetni. Nem tudom, hogy ez automatikus velejárója-e a bipoláris depressziónak, vagy egyszerűen az történik, hogy a pszichiátriai betegek elszigetelődnek a társadalomtól, ezért állandóan önmagukkal foglalkoznak és egy idő után képtelenek lesznek kifelé figyelni. Akárhogy is, sem a film, sem a pénteki találkozás nem győzött meg arról, hogy bipoláris emberrel (mármint ha nem kezelik) képes lennék párkapcsolatra vagy akár közeli barátságra. Még a mániás szakaszban sem, sőt talán akkor még kevésbé.

Orchideák

***SPOILER***
Phoebe interszexuális. Sokáig azt hitte, egyedül van ezzel az egész világon, de Ausztráliában mindenképp. Aztán egy nap elindul, hogy megkeressen másokat, és dokumentumfilmet forgasson róluk. Összesen három interjúalanyt talál az interneten keresztül (legalábbis három olyat, aki vállalta a megjelenést a filmben). Ez igen kevés anyag lenne. Szerencsére kiderül, hogy saját húga is interszexuális (ez annyira nem véletlen, lévén a jelenség öröklődik), sőt egy volt iskolai tanára is (na ez már egészen elképesztő véletlen). De a létszám még így se nagy ahhoz képest, hogy a gyerekek kb. 1%-a sorolható az interszexualitás valamelyik formájához. Valahol olvastam, hogy több interszexuális születik, mint albínó. Akkor most tegye fel a kezét, aki látott már albínót, meg aki látott már interszexuálist… mármint úgy, hogy tudta ezt róla. Akárcsak a melegség, ez se látszik (felöltözve semmiképp), így ezt is könnyű eltitkolni.

Amikor a 80-as években először szerettem bele egy lányba, én is azt hittem, hogy egyedül vagyok a világon. A médiában, a filmekben nem lehetett melegeket látni; az egy-két szexuális felvilágosító könyv devianciaként utalt rá, és nem említette, hogy nőknél is előfordul. Ugyanazt az elszigeteltséget éltem meg, mint Phoebe a filmben. Ezért lettem később aktivista, ezért megyek felvonulni és Melegség és Megismerés órákat tartani: hogy a mai tizenéves melegeknek és leszbikusoknak ne kelljen úgy felnőniük, hogy szörnyszülöttnek tartják magukat.

Aztán pár hónappal ezelőtt, saját magam számára is váratlanul, beleszerettem egy olyan emberbe, akinek a lelke nem kategorizálható ugyan, de férfi testben él. Fordított irányban élem meg ugyanazt a folyamatot, mint tizenéves koromban: leszbikus maradtam-e így, és ha nem, akkor mi vagyok? És ugyanúgy nem látok magam körül másokat, akikkel ez történt volna, akik ugyanezt a dilemmát élték volna meg. A láthatatlanság ismét körülvesz. Pedig biztos vagyok benne, hogy vannak hasonló helyzetben levő emberek. A melegség mára már nem tabutéma, mégis vannak olyan jelenségek – mint az interszexualitás vagy az én helyzetem – amelyeknek még idő kell, hogy bekerüljenek a társadalmi diskurzusokba.

A lét elviselhetetlen könnyűsége - Tereza álma

Tereza visszatérő álma, hogy egy csapat másik nővel meztelenül kell menetelnie egy úszómedence körül. Párja ül, nézi őket, és aki elrontja a lépést, azt belelövi a medencébe. A lány meg is találja az álomra a magyarázatot. Gyerekkorában anyja nem engedte bezárkózni a fürdőszobába, ezzel jelezve, hogy az ő teste nem különleges, olyan, mint bárki másé. Ugyanezt az üzenetet közvetíti neki Tomas is azzal, hogy rendszeresen más nőkkel szexel.

A történet szépen példázza, testünkhöz való viszonyunkat mennyire befolyásolja gyerekkorunk, különösen a magánszféra lehetősége. Én 21 évig laktam egy szobában pszichésen bántalmazó testvéremmel, és csak a fürdőszobában és a vécében lehettem egyedül (valószínűleg ezért is viselem olyan nehezen, ha ezeken a helyeken rám nyitnak). Ha az ember olyan valakitől hallja, hogy ő csúnya és undorító, aki rendszeresen látja, és aki elől ráadásul nem menekülhet semmilyen privát térbe, valószínűleg jobban magáévá teszi ezt a véleményt.

Rendszerint az amerikai nőkről mondják azt, hogy kórosan elégedetlenek a testükkel, rengeteg köztük az anorexiás és a bulimiás. Én azonban ott sokkal többeknél láttam egészséges viszonyulást a saját testükhöz, mint itt. Pedig - legalábbis az én gyerekkoromban és azelőtt - az amerikai lányokat jobban elárasztották a médiából származó üzenetek, amelyek szigorú elvárásokat közvetítettek a női testtel kapcsolatban. Régen a különbséget annak tudtam be, hogy Amerikában az átlagemberekre nagyobb hatása volt a feminizmusnak. De talán a magánszféra hiánya is belejátszik. Hiszen a saját szoba egy olyan tér, ahol elhatárolhatod magad a külvilág véleményétől. Aki nem lehet egyedül a szobájában vagy akár a fürdőszobában sem, egy pillanatra sem szabadul azoktól, akik - rossz esetben - mindent megtesznek, hogy lerombolják az önbecsülését.

Dilettánsok (Katona József Színház)

***SPOILER***
A darab főszereplője két írnok, akik visszavonulnak egy kisvárosba és a tudománynak szentelik életüket. Kilószámra falják a könyveket és megpróbálják az olvasottakat átültetni a gyakorlatba először a gazdálkodás, majd a 48-as forradalom kitörésével a politika terén. Ám házi készítésű befőttjük és pálinkájuk ugyanolyan katasztrofálisan sikerül, mint a nemzeti hadseregben való részvételük. A darab végére kiábrándulnak a tudományból, gazdálkodásból, szerelemből, politikából egyaránt.

A darab végén a néző hajlamos osztozni a két írnok azon nézetében, hogy erőfeszítéseiknek semmi haszna nem volt. Pedig egyvalamit elértek, csak ez a darab egyéb hangsúlyai mellett csaknem elsikkad (már amennyire egy Kovács Lehel által játszott szereplő elsikkadni képes). Felkarolták ugyanis Marcelt, a falu bolondját: először elérték, hogy bevegyék őt a forradalmi hadseregbe, majd megtanították beszélni (amit mindenki reménytelen vállalkozásnak ítélt), befogadták, munkát adtak neki. A csaknem állati sorban tengődő lényből hűséges, ügyes, minimális szinten még gondolkodni is képes szolga lett. És ehhez nem kellett tudomány, se csodaszerek, csak emberi odafordulás.

Lehet, hogy sokakhoz hasonlóan én se fogok soha maradandót alkotni a tudomány területén, és legföljebb dilettáns szinten fogom azt művelni. De számunkra is nyitva áll az a lehetőség, hogy egy másik ember segítése, a neki adott támasz és/vagy szeretet által tegyünk valamit a világért. És még könyveket se kell olvasni hozzá.

Kundera: A lét elviselhetetlen könnyűsége

A második együtt töltött éjszakájuk után Tereza influenzás lesz, és egy egész hetet nyomja az ágyat Tomasnál. Egy ponton Tomas elképzeli, hogy a lány meghalhat, és az jut eszébe, hogy akkor ő sem akar tovább élni. Utólag megpróbál rájönni, hogy ez a szerelem jele volt vajon, vagy csak valami pánik. Aztán rádöbben: azzal, hogy elemezgetni és értelmezni próbálta ezt a pillanatot, pont a szépségét pusztította el.

Még egyetemista koromban megnéztük Mónival a Négyhangú opera című operaparódiát. Hihetetlenül vicces volt, szó szerint fetrengtünk a röhögéstől. A színházból hazafele Móni – miután valamennyire lenyugodott – elkezdte elemezni, hogy tulajdonképpen miért is volt rossz ez az előadás. Akkor én csak kajánul megállapítottam magamban, hogy Móniból előjött a sznob, pedig más is történt: sikeresen tönkretette magának az élményt.

Akkor értettem meg (megtanulni máig sem biztos, hogy megtanultam), hogy az örömteli pillanatokat el kell fogadni. Amikor boldog vagyok, nem kérdőjelezem meg a másik motivációját és érzelmeit, sem a sajátjaimat, nem kezdem elemezgetni, hogy tényleg ugyanannyira szeretjük-e egymást vagy tényleg jó-e az a valami, ami örömet okoz. A szenvedély vagy épp a gyöngédség pillanatai túl szépek ahhoz, hogy ilyen módon elrontsuk őket.

William King: Óriásvadász

Gázos dolgok vannak ebben a földalatti folyosóban. Felix például belekerült egy úgynevezett valóságbuborékba, ahol is egy ronda, de intelligens démon a falhoz láncolta és mindenféle fizikai és lelki kínzásoknak veti alá. A trükk az, hogy mindez Felix félelmeinek kivetülése; a buborékban az válik valósággá, ahogyan a bele jutó személy a poklot elképzeli. (Mint ez ki is derül egy frappáns párbeszédből:
Felix: Menj a pokolba!
Démon: Már ott vagyunk.)
Ugyanakkor a megtestesülés valóságos, Felix társai is látják a démont, sőt konkrétan harcolnak is ellene. A jelenség megfelel a pszichológia által önbeteljesítő jóslatként ismert helyzetnek, vagy annak az esetünkben relevánsabb közmondásnak, miszerint ne fesd falra az ördögöt (démont), mert még képes és megjelenik.

A gond tehát a félelmeink megléte. (Eltűnődtem, Gotrek mit látna, ha ő fejelne le egy ilyen buborékot. Valószínűleg egy olyan világot, ahol nincs ellenség és halálra unja magát.) De mit lehet kezdeni ezekkel a félelmekkel, hogy egy napon aljas módon ne valósuljanak meg? Teclis mondjuk szintén átrepül pár buborékon, meglátja a félelmeit, levonja belőlük a tanulságot és ennyi. Csak hát Teclis elf és nagyhatalmú mágus, míg Felix csak ember, noha a többségnél hősiesebb és ritkábban variálja a ruhatárát. Kérdés, hogy ő - vagy én vagy bármelyikünk - megszabadulna-e a félelmei démonától pusztán azzal, hogy tudatosítja magában a félelem tényét és okait? Egyáltalán nem vagyok biztos benne. Hiába nyomatják körülöttünk folyton, hogy nézzünk szembe a félelmeinkkel, számos esetet tudok, amikor ez egyáltalán nem segített. Az ilyen démonok rondán a falhoz tudják bilincselni az embert. És akkor vagy jön valaki, aki ki tud szabadítani - minimum egy trollvadász és/vagy egy elf mágus - vagy a félelem foglya maradsz - meddig is?

Retúrjegy

***SPOILER***
A lengyel özvegyasszonyt fia rábeszéli, hogy adja el a gazdaságot és menjen el a nagybátyjához dolgozni Kanadába, hogy a pénzből házat építhessenek. Odakint a nagybácsi helyből rányomul, amit Antoska húga szerint ki kéne használni, hátha ráhagyja majd a farmot. Antoska azonban rokonnal nem kefél, ezért a nagybácsi új tervet sző és néhány helyes borjúért cserébe átpasszolja őt az alkoholista szomszédnak. Hamar kiderül persze, hogy a szomszéd nem romantikára, hanem házicselédre vágyik, meg az is, hogy az asszony munkájával keresett pénz szerinte a férj kizárólagos tulajdonának minősül. Mint ahogy Antoska szerető fia se építőanyagokra költötte a neki küldött dollárokat.

Claude Lévi-Strauss szerint a törzsi társadalmak alapja a nők cseréje/áruba bocsátása (trafficking), vagyis hogy az egyes klánok vagy családok közti házasságok teremtik meg a szövetségeket, amelyek a társadalom alapját képezik. Ebben a filmben (és nagyon gyakran a valóságban is) viszont a nők konkrét, anyagi érdekből történő áruba bocsátása zajlik, méghozzá nemcsak felmenő ági férfirokonok és férjek, hanem fiaik által is. (Jellemzően a fogyatékos húg által szőtt terv az egyetlen, ami nem valósul meg: nőként neki nincs elég hatalma véghezvinni, plusz ő is házi rabszolga a nagybácsinál.)

Ezt nevezem fejlődésnek a törzsi kultúrákhoz képest.

Mario Vargas Llosa: Lituma en los Andes

A fiatal francia pár, a követségi dolgozók figyelmeztetése ellenére, repülő helyett busszal indul Limából Cuzcóba. És élvezkednek, hogy milyen mesés a táj, hogy ez életük legemlékezetesebb útja lesz. Még akkor is felmerül ez bennük, amikor a gerillák megállítják a buszt és túszul ejtik őket.

Mennyit tudhat egy turista a valóságról abban az országban, amelyet meglátogat? Megismeri-e az ottaniak életét, ha busszal vagy akár gyalog átvág a tájon, vagy akár azzal, hogy beszélget azzal a néhánnyal, aki elég nyitott rá (és akinek érti az akcentusát)? Különösen problémás mindez akkor, amikor egy európai utazik egy harmadik világbeli országba, ami neki csupa kaland és egzotikum, míg lehet, hogy az ott élőknek rettegés, nyomor és létbizonytalanság. Nem is szólva mindarról a környezeti kárról és kizsákmányolásról, amit a turizmus okozhat egy ilyen helyen.

Ahogy egyre egzotikusabb tájakra tervezünk utazásokat, folyamatosan bennem van a félelem: nehogy én is bekerüljek a turizmus környezet- és kultúraromboló, kizsákmányoló formájába.

Agatha Christie: A szedertorta

Poirot abból kezd el bűntényre gyanakodni, hogy az áldozat nem sokkal halála előtt tőle merőben szokatlan ételeket - köztük szedertortát - rendelt a törzshelyén. Márpedig, mint a tapasztalt pincérnő kifejti, a törzsvendégek közül a hölgyek inkább szeretik a változatosságot, de az urak mindig ugyanazt rendelik.

Érzek ugyan némi férfiellenes fricskát ebben a megállapításban (ismertem lányban is olyat, aki képes volt mindennap gulyáslevest vacsorázni), de tény, hogy egyesek hihetetlenül kevés fajta ételt esznek. Ami nemcsak nem túl egészséges (főleg, ha pl. ezek egyike se tartalmaz zöldséget), de szerintem egyhangú és unalmas is. Főleg az étterembe járóknál nehéz ezt megértenem, mert az még elképzelhető, hogy valaki tényleg csak kétfajta ételt tud főzni (bár olykor kiderül, hogy megy azért egy harmadik is). De ha ott van az étlapon a választék, hogyhogy sose esnek kísértésbe, hogy kipróbáljanak valami mást is? Ennyire nem érdekli őket, mit esznek? Vagy félnek a járt utat a járatlanért elhagyni? Vajon az ilyen emberek az élet más területein is ezt teszik: ragaszkodnak a megszokotthoz, mert félnek, hogy egy szokatlan döntés hatására kiszaladna a lábuk alól a talaj? Az biztos, hogy nagyon sok tapasztalatot és benyomást elmulasztanak.

J. M. G. Le Clézio: Terra Amata

Egy apa és fia a fagyiról beszélgetnek. Egy férfi váratlanul kiszáll az autójából és elindul a tengerparti sétányon, hogy eggyéolvadjon a tömeggel. Egy halló szerelmespár jelnyelven beszélget egy kávézóban. Jelentéktelen epizódok egy ember életéből – az emlékezet játékai, amely számunkra olykor érthetetlen módon szelektálja ki, mely képek maradjanak meg élesen bennünk.

Andrásra gondolva számos ilyen hétköznapi jelenet villan be a közös történetünkből. Ahogy kitölt egy pohár fehérbort, én meg közlöm, hogy annyit nem iszom olyan italból, aminek a minőségében nem vagyok biztos (ez később bölcs döntésnek bizonyult, Zsolt ugyanis láthatóan bosszúnak szánta a folyékony búcsúajándékot). Ahogy ügyes ujjaival próbálja kihalászni a kapucnimba becsúszott zsinórt a Mala Mojstrovka csúcsán. Ahogy Csaba búcsúestjén a vállára borulva sírok, ő meg azt mondogatja: „nem tudok többet segíteni”. Ahogy Előddel, akár egy gengszterfilmben, egyszerre veszik fel a napszemüvegüket a Salamander Expresszen. Vagy ahogy az óceán partján a fűben fekve olvas és várja, hogy visszaérjek a futásból. Ő talán nem is emlékszik ezekre a pillanatokra (mondjuk az utolsóra azért talán igen), de bennem megragadtak.

Ma egy ismeretlen lánytól kaptam üzenetet a facebookon. Kiderült: egy iskolába jártunk, és annak idején megtalálta az irodalomkönyvemet, amibe verseket írtam. Annyira megérintették a verseim, hogy még ma is emlékszik némelyikre, noha én már rég elfeledkeztem róluk. Abból, amit életünk folyamán teszünk, sose tudhatjuk, mi marad emlékezetes számunkra – vagy akár mások számára. Egy egészen hétköznapi tettünkkel is hatással lehetünk valakinek az életére.

Lisszaboni történet

***SPOILER***

A rendező olyan filmet akar készíteni Lisszabonról, amely megmutatja, miért is szereti ő ezt a várost. Ezért hagyományos eszközökkel, kézi kamerával járja a várost, veszi fel az embereket, utcákat, villamosokat; mintha az elmúlt 100 év meg se történt volna és a filmezés hőskorában lennénk, amikor a képek még nem eladni, hanem üzenni akartak valamit. Mégsem elégedett a művével. Megpróbálja a hátára erősíteni a kamerát, így az olyannak láttaatná a várost, amilyen, nem amilyennek ő látni akarja. Ezeket a felvételeket azonban ő maga sosem fogja megnézni.

Ha az ember szeret valamit vagy valakit, mindig nehéz másoknak elmondani, miért teszi. Mindig kicsit félve viszek el embereket kedvenc helyeimre vagy játszom le nekik kedvenc zenéimet, hiszen ha nincs ugyanolyan hatással rájuk is, nem fogom tudni elmagyarázni, miért fontosak nekem. Ugyanígy nem tudok beszélni másoknak a párom iránti szerelmemről sem, még ha olykor jó is lenne megosztanom ezt az érzést valakivel. Carson McCullers nyilván ezért írta, hogy a szerelem magányos érzés.

A filmben a hangmérnök végül megtalálja a megoldást. Ha nem egy objektív képet próbálnask mutatni, hanem szeretetből filmezni, el fog készülni az az alkotás, amit akartak. És ez be is bizonyosodott, hiszen én ennek a Wim Wenders-filmnek a hatására szerettem bele látatlanban Lisszabonba. Csakhogy Wendersnek meg a filmbeli szereplőknek megvan az az előnyük, hogy ők művészek, különleges tehetségük van alkotásaikkal átadni az érzéseiket. Én pedig sajnos nem vagyok az. Megmaradok tehát az érzelmek kifejezhetetlenségének a börtönében.

Efrajim Kishon: Hajvédők

Noha a szatíra eredetileg az antiszemitizmust próbálja magyarázni (cseréljünk csak le egy betűt a címben), szerintem sokkal jobban ráhúzható a homofóbiára. Hiszen zsidónak lenni relatíve stabil identitás (legalábbis genetikai értelemben): akinek nincs zsidó felmenője, általában nem kell azon aggódnia, hogy hirtelen mégis lesz. Ezzel szemben a haj mennyisége ugyebár változhat, például életkori alapon - és a hajvédők talán azért is támadják olyan vehemensen a kopaszokat, mert félnek, hogy egyszer ők is erre a sorsra jutnak. Meggyőződésem, hogy a homofóbiát is áthatja az a félelem: mi van, ha egyszer erotikusan vonzódni fogok egy azonos neműhöz, vagy ha a haverom iránti ragaszkodás túllépi a barátság határait? Ráadásul a buziság bárkire ráhúzható akkor is, ha nem maradéktalanul felel meg a nemi szerep-elvárásoknak (ld. C.J. Pascoe), márpedig véleményem szerint nem sok férfi vagy nő van, aki ne érezné magát defektesnek a valóban irreális férfi- ill. nőideállal szemben. A buziság, akárcsak a kopaszság, mindenkivel megeshet, és pont ezért ilyen fenyegető.

Ádám almái

***SPOILER***
Valószínűleg mindannyian egy kurva nagy almafával kezdjük, aminek a terméséből majd hatalmas almatortát sütünk és ezáltal jót teszünk egy csomó emberrel. Azután sorra pusztulnak az almák különböző okok miatt. Az a kisebbik gáz, ha megeszik őket, hiszen végülis erre valók; ezzel ugyan mi magunk nem profitálunk majd belőlük, de a magam részéről ezt az oldalát még el tudom engedni (ellentétben pl. a Gengszterek fogadója ide vágó szereplőjével, hogy más filmet is behozzak). Csakhogy ahogy csökken az almák száma, úgy tudatosul bennünk, hogy az a mi almatortánk egyáltalán nem lesz nagy. Lehet, hogy alig pár ember ehet majd belőle. És akkor senki más nem fogja tudni, hogy létrehoztunk valamit, vagy hogy egyáltalán léteztünk.

Persze én is örülnék, ha az almafámon sok alma teremne és nagy eredményeket érnék el velük. Például egy csomóan meghallgatnák az előadásomat a nagy feminista konferencián és leesne nekik valami, könyvet írnék, amit ki is adnának és egy csomó ember elolvasná, netán hozzájárulhatnék intézményes gyakorlatok megváltozásához. Nem tettem le teljesen ezekről az ambíciókról, de tudatában vagyok annak, hogy nem feltétlenül valósulnak meg. De akármilyen kicsi almatortát sütök is végül, valaki talán mégiscsak megkóstolja; mondjuk egy egyetemista, aki felfedezi a disszertációk porlepte polcán és pont ebben talál egy inspiráló gondolatot. Na és ne feledjük el azokat sem, akik a fa gondozásában segítettek (pl. az úgynevezett adatközlőket). Azt hiszem, ők is profitálhatnak valamit a folyamatból (a filmben mindenesetre ez történik). És akkor nem volt fölösleges az egész.

Gillian Dunn, a leszbikus párok és a házimunka

***SPOILER***
Gillian kicsit aggódott, amikor elkezdte a kutatását arról, hogyan osztják el a leszbikusok a házimunkát. Hiszen ha kiderül, hogy itt is egyenlőtlenségek vannak, ahol pedig nincs nemi alapú elnyomás, baszhatjuk a feminizmust.

Függetlenül attól, hogy egyetért-e valaki ezzel a kitétellel (merthogy szerintem két nő közötti hatalmi különbség ugyanúgy eredhet a férfiuralomból), Gillian fellélegezhetett. A kutatásban részt vevő leszbikus párok dicséretesen egyenlő módon osztották el a házimunkát, odafigyeltek egymás igényeire, egyik sem helyezte magát a másik fölé. Azok, akik korábban éltek heteró kapcsolatban, mind azt mondták, hogy az sokkal korlátozóbb és egyenlőtlenebb volt, és milyen jó, hogy egy nővel nincs az a sok buta elvárás és teljesen szabadon alakíthatják ki a kapcsolatukat úgy, hogy mindkettőjüknek jó legyen.

Nekem kicsit gyanús ez az idealizált kép (amit megmagyaráz, hogy a párok saját beszámolóin alapszik, tehát senki nem figyelte, hogy tényleg mindkét fél ugyanannyit mosogat-e). Egyrészt látok rendesen egyenlőtlenségeket a környezetemben levő leszbikus kapcsolatokon belül. Sokan persze úgy magyarázzák, hogy megállapodtak (A jól keres, B munkanélküli, akkor A eltartja B-t), csakhogy a megállapodások nem mindig működnek maradéktalanul (amikor A otthagyta jól fizető állását egy számára nagyobb kiteljesedést nyújtó, ám rosszabbul fizető pályáért, B továbbra sem keresett állást és elvárta, hogy A eltartsa). Nem is szólva a nem házimunkán alapuló egyenlőtlenségeken, amikor például X elvárja, hogy Z részt vegyen az általa szervezett szabadidős programokon, viszont nem hajlandó elmenni a Z számára fontos eseményekre satöbbi.

Másrészt az ilyen kutatások mintha azt sugallnák, hogy két különböző nemű személy között nem lehet egyenrangú kapcsolat. Sokáig én is így gondoltam, de most azt hiszem, sikerült megtalálnom az ellenpéldát. Persze ez sokmindenen múlik. Az, hogy korábban mindkettőnknek meleg kapcsolataink voltak, biztos segít abban, hogy ne vegyünk magától értetődőnek semmiféle szerepleosztást. Ahogy minden tánc előtt megállapodunk, ki vezet és ki követ, ugyanúgy az olyan élethelyzetekben, ahol valamelyik félnek kellene kézbe venni a dolgokat (ki fizet az étteremben, ki foglalja le a szállást, akármi), közösen beszéljük meg, melyikünk legyen az. Lehet, hogy ez így fáradságosabb, viszont figyelembe veszi mindkettőnk igényeit. És persze tudatosságra is szükség van. Folyamatosan elemzem a saját viselkedésemet, nehogy magától értetődőnek vegyem a hagyományos női szerep elemeit. Ez nem azt jelenti, hogy an bloc elutasítom mindet, csak éppen nem gondolom, hogy a személy nemének korlátoznia kellene a viselkedését. Nem arról van szó, hogy sohase követnék, csak éppen ez egészen mást jelent egy olyan (tánc)partnerségben, ahol ugyanennyi erővel vezethetek is. Ha nem alapja egy kapcsolatnak a hagyományos férfi-nő leosztás, akkor egészen más jelentést kap, ha a gentleman karjában viszi át a hölgyet a vizes füvön, nehogy átázzon a cipője…

Kowalsky mega Vega: Otthon, édes otthon

http://www.youtube.com/watch?v=wgg6mfGssEc

Az emberek egy része folyamatosan az otthont keresi. Azt a helyet, ahol mindig béke van, ahol minden hajnal színarany, és egyébként is megtalálható a teljes belső harmónia. Elmennek érte akár a világ végére is. Mindenhol keresik, csak saját magukban nem.

A környezetemből most egy újabb ember készül külföldre költözni, talán örökre. Testileg és lelkileg törékeny ember, aki kilátástalannak látja itteni életét; menekül a fájdalmas emlékek, a kudarcok elől. El a teljes ismeretlenbe és bizonytalanba, itthagyva a családját, barátait, lehetséges karrierjét, sőt még imádott macskáját is. Egyetemi diplomával megelégszik, ha van egy szobája és ennivalóra elég pénze (és minthogy a szakmájában kis eséllyel fog munkát találni, ennél többre nem is nagyon számíthat). Reméli, hogy abban a másik országban megtalálja az otthont, amit itt hiába keresett.

Túl sok hasonló történetet néztem már végig ahhoz, hogy osztani tudjam az optimizmusát. Nemcsak a gyakorlati nehézségek miatt (pl. hogy hogy fogja legalizálni az ottlétét, és mi lesz, ha nem sikerül neki), hanem mert meggyőződésem, hogy az otthon levés érzése nem külső körülményektől függ. Lehet akármilyen jó élete odakint, egy nap szembejön vele valaki, aki hasonlít a volt kedvesére, és felszakítja az egész fel nem dolgozott problémát. Az otthont önmagunkban kell megtalálni. Ehhez persze sokminden hozzásegíthet, például egy olyan ember, aki mellett biztonságban érezhetjük magunkat. (A témában ld. még „Az otthon itt van” c. bejegyzésemet.) Nem előfeltétel, de nekem sokat számít. És igazából mindegy, hogy kategorizálás szerint házastárs, pár, testvér vagy akár édesanya.

Annának azt kívánom, hogy találjon egy olyan embert – itt vagy ott - , aki hozzásegíti, hogy otthon érezze magát a világban.

Tuesdays with Morrie

Morrie, a haldokló öreg prof (Jack Lemmon utolsó szerepe)filozófiai okfejtéseit önéletrajzi elemekkel illusztrálja. Elmondja: miután anyja meghalt, apja sose ment haza, amíg ő le nem feküdt, inkább kint várt az utcán és olvasta az újságot. Nem mert olyan helyzetet teremteni, hogy kommunikálnia kelljen a fiával, nehogy az elhunyt szóba kerüljön. Morrie pedig egész életében haragudott ezért az apjára. Csak mikor már sok évvel később a holttestét azonosította a hullaházban, akkor ugrott be neki: hiszen ő is megtehette volna az első lépést. Ő sem közeledett apjához, nem próbálta megtörni a csendjét, és ami még rosszabb: nem bocsátott meg neki, csak amikor már túl késő volt.

Ha két ember közt van valami, amiről nem beszélnek, viszonylag logikusan hangzik, hogy egyiküknek szóba kéne hoznia. Csakhogy mi van, ha egyikük sem képes rá? Vagy ha az egyik fél nemcsak szóba hozni nem képes, hanem a másik kezdeményezésére sem tud beszélni a dologról? (Így jártam én a saját apámmal, aki évekig nem tudott a leszbikusságomról beszélni, hiába ragadtam meg rá minden alkalmat.) Lehet, hogy pont ez az egy dolog, amiről nem akar beszélni, okozza azt, hogy inkább eltávolodjék a másiktól, és a végén már egyáltalán semmiről nem fognak beszélni.

Maradj velem

***SPOILER***
Adva van egy idős boltos, akinek a felesége a kórházban haldoklik, ő maga meg szép lassan belesüllyed a magányba. Egy nap a fia elhozza neki annak az asszonynak az önéletírását, akinek szocmunkásként segít. Theresa (aki létező személy és saját magát alakítja a filmben) siketvak, aki egyedül él és teljesen jól elboldogul (mos, főz, a vakok iskolájában kézművességet tanít), csak a bevásárláshoz van szüksége a szocmunkás segítségére. Az öregembert – aki mellesleg zseniálisan főz – annyira meghatja Theresa írása, hogy hálája jeléül egy edény ételt küld neki. És innentől fogva minden nap. Hosszú időn át ezen a módon kommunikálnak egymással, míg a film végén személyesen is találkoznak.

Nem mondódik ki, mi érintette meg az öregembert annyira Theresa írásában. Nyilván sokan úgy értelmeznék: az a tény, hogy valaki siketvakként is képes teljes életet élni; ami mondjuk számomra nem újdonság, és ha ennyi lenne a film mondanivalója, biztosan nem tetszene. De az önéletrajzból idézett sorok alapján más következtetésre jutottam. Theresa érzelmekről ír, amikről ebben a közegben senki más nem képes kommunikálni. Ilyen szempontból ez jellegzetes távol-keleti film: a szereplők egy része egyáltalán nem beszél, csak pár mondatokat vagy csak interneten és sms-eken keresztül. (Ez alapján úgy döntöttem, hogy Japán és Tajvan mellett Szingapúrban sem szeretnék élni.) Theresa és a szocmunkás srác az egyetlenek, akiknek nincsenek kommunikációs gátjai. Ez lehetett az a különleges hatás, amit az írás az öregemberre gyakorolt: felvillantotta előtte, hogy az érzelmek megélhetők és kifejezhetők. A film végére, ha kimondani nem is képes az érzéseit, odáig eljut, hogy sírni tudjon.

Az én életemben több ilyen Theresa jelent már meg, és mindegyik egy kicsit közelebb vitt az érzelmek megéléséhez és kifejezéséhez. Csak kívánni tudom mindenkinek, hogy találkozzon a maga Theresájával. Vagy egyesek talán már találkoztak vele, csak nem vették észre és elmentek mellette?

Steven Seidman: Beyond the Closet

A queerelmélet képviselői - ha éppen el tudnak szakadni a brit és francia irodalom klasszikusaitól - nagyon eredeti és releváns kérdéseket tudnak föltenni. Stevent például az érdekelte, hogyan befolyásolja a heterók identitását az a tény, hogy a melegek egyre láthatóbbak. Elkezdett hát interjúzni a heteroszexuális identitásról. Érdekes eredményre jutott. Számos heteró fiatalt talált, akik számára a szexuális orientáció egyszerűen nem fontos. Nem tesznek különbséget melegek és heterók között, simán lemennek meleg barátaikkal akár buzibárba is, és leszarják, ha valaki melegnek nézi őket. (Persze Steven ezeket a fiatalokat Amerikában találta; nem tudom, nálunk mi lenne a helyzet.) Vannak azonban másfajta fiatalok is, főleg azok, akik valamilyen - pl. faji - szempontból már hátrányos helyzetből indulnak. Ők nem engedhetik meg maguknak, hogy ilyen lazák legyenek, és lépten-nyomon hangoztatják heteroszexualitásukat.

Itt van például Miguel. Szeret öltözködni, de nagyon vigyáz, mit vesz föl, nehogy túl buzis legyen. Sorra dönti le a lányokat, de barátkozni nem akar velük, mert csak a buziknak vannak lány barátaik. Baráti köre tehát csupa srácból áll. Ők ugyan közel állnak egymáshoz, akár fizikai érintések szintjén is - Miguel elmesél egy esetet, amikor egy barátja feküdt az ágyon, ő melléfeküdt és átrakta a térdén a lábát - de ez nem buziság, hiszen nemi szervek nem szerepeltek a történetben, vagyis nincs szexuális tartalma.

Azon túl, hogy vajon miért csak a nemi szervekhez kötődhetne szexuális tartalom, azon gondolkoztam, mennyire retteghet Miguel és a többi hasonló srác a lebuzizástól. Ami egyrészt mutatja, milyen intenzíven él tovább a homofóbia (mert pl. nem láttam még húsevőt, aki azért kerülné a salátákat, nehogy vegetáriánusnak nézze valaki), másrészt kicsit komplikálja a homofóbia és a nemi szerepek kapcsolatát. Sok okos ember (és mellesleg én is) mondogatja, hogy a homofóbia egyik gyökere a nemi szerepek merev értelmezésében rejlik. Úgy tűnik azonban, hogy a dolog körkörösen hat: egyesek épp a homofóbia miatt kezdik el "túljátszani" a nemi szerepüket. Ami pasik, mint Miguel, esetében oda vezet, hogy az érzelemkifejezésük minden helyzetben le van gátolva. Hímnemű barátaikkal nyilván nem kerülhetnek túl érzelmes kapcsolatba, mert még a végén valaki (pl. saját maguk) erotikusnak értelmeznék, de lányokkal se, mert igazi férfi nem barátkozik nőkkel, csak megkeféli őket. Ott maradnak tehát anélkül, hogy bárkinek is megnyílhatnának.

Tudom, hogy ők az elnyomók, de ezzel együtt szar nekik.

Shania Twain: If you wanna touch her, ask!

http://www.youtube.com/watch?v=m-t2E2WpIwU

Szeretem a feminista countryt (bár nem tudom, Shania ennek definiálná-e, amit csinál). Meg az olyan dalokat, amelyek a nő meghódítására nem olyan javaslatokat tesznek, hogy kamuzzál a hófehér Jaguárodról vagy halmozd el ékszerekkel (ld. Diamonds are a girl's best friend). Hanem hogy kommunikálj, figyelj rá oda, legyél igaz barátja. És főleg legyél türelmes, mert egyik napról a másikra nem alakulhat ki igazi mély kapcsolat. És mint a dal címe is mondja: kérdezd meg, ő mit akar, mikor meddig mehetsz el.

Rendszerint annyira nem így történik. A hollywoodi filmekben csak egymásra néznek, aztán smárolni kezdenek anélkül, hogy bármit előtte megbeszélnének. És utána persze kiderül, hogy mindkét fél mást értett a csók (vagy az azt követő szex) alatt. Egyfelől az önsegítő könyvek meg a pszichológusok mindig azt nyomatják, hogy beszéljünk a kapcsolatunkról a párunkkal, másfelől baromira nincsenek erre mintáink és részben ezért nem is nagyon csinálja senki.

Eddigi kapcsolataimban én is majdnem mindig ebbe a senkibe tartoztam. Egészen meglepő egy olyan társ, aki tényleg odafigyel, mit érez a másik, aki tényleg minden lépést egyeztet előre, aki tényleg minden pillanatban odafigyel rá, hogy én mit szeretnék. Én meg csak hebegek-habogok, nem is tudom megfogalmazni a dolgokat, annyira nincs gyakorlatom benne. De ugyanakkor meg megtapasztalom, milyen nagy biztonságot nyújt ez a fajta kommunikáció.

Szóval butchok, srácok és mindenki, aki nőknek udvarol: érdemes megfogadni Shania tanácsát.

Kandahar

Egy csoport afgán menekültet visszaküldenek az iráni ENSZ-táborból a hazájukba. A tanító beszédet tart a kislányoknak: elmondja, hogy mostantól nem járhatnak majd iskolába, de reménykedjenek, mert a világ figyelemmel kíséri az Afganisztánban zajló igazságtalanságokat. Ha szűknek érzik a teret, hunyják le a szemüket és képzeljék maguknak hangyának; mindjárt nagyobbnak tűnik majd a kis szoba is.

Ennyit tud nyújtani az ENSZ a polgárháború áldozatainak: jótanácsokat és egy ENSZ-zászlót, amely talán megvédi majd őket az úton. (A filmből kiderül: ez a védelem fabatkát sem ér.) A Vöröskereszthez forduló rokkantak sem járnak sokkal jobban: az egyik férfi egy év várakozás után kap a feleségének műlábat, akkor is rossz méretben. A nagy nemzetközi szervezetek szánalmasan keveset tudnak csak segíteni. Ha egyáltalán akarnak – eszembe jutott a Hotel Ruanda kanadai ENSZ-őrnagya, aki mélységes döbbenettel veszi tudomásul, hogy a polgárháború kitörésekor saját szervezete csak a Ruandában tartózkodó nyugatiakat menti ki, nem pedig a sokkal nagyobb veszélyben levő helyi lakosokat. A Kandahar ugyan nem állít nyíltan ilyesmit, de látványosan több segítséget kap a Kanadában élő újságírónő, mint az afgánok.

Kiábrándító, hogy a Nyugat ilyen keveset tehet (vagy tesz) ezekért az emberekért, akik számunkra felfoghatatlan mértékű nyomorban élnek. És ugyanakkor néhány elszigetelt egyén – mint a nagylelkű orvos, aki kenyeret ad éhező betegeinek, vagy akár a történet hősnője, aki halálos veszedelmeknek teszi ki magát egy öngyilkosjelölt megmentése érdekében – arányaiban sokkal többet tesz. Ebben a filmben a segítség az egyes embereken múlik. Vagy, ahogy a hősnő megfogalmazza: „ha mindannyiunkban csak akkora fény világítana, mint egy gyertya, nem lenne szükségünk a napra.”

Csontváry

Csontváry életveszélyes helyeken mászkál: sivatag közepén, a füstölgő Etna oldalában, satöbbi. Az egyik jelenetben egy Meteorára emlékeztető sziklaoszlop tetejére mászik fel fáradságosan, hogy annak tetejéről lefesse az elébe táruló tájat, miközben saját magát és festőállványát is egyensúlyoznia kell a több száz méteres mélység fölött.

Csontváry számára a festés a spiritualitással kapcsolódik össze, és inkább az önkifejezési vágy hajtja, mint az, hogy másoknak megmutassa ezeket a tájakat. Ennek kapcsán elgondolkoztam, én miért szeretek magas hegycsúcsokra felmászni. Nyilván részben a sportteljesítmény miatt, de ez nem minden. Egyértelműen van spirituális szintje is a dolognak; nem véletlen, hogy mind az alsó, mind a felső világba olyan kiindulópontról utazom, ami egy magashegyi túrámhoz kapcsolódik. Szívesen túrázom ugyan középhegységben is, de ott hiába keresném azt a végtelen nyugalmat és átlényegülést, mint a magashegységekben. Talán a kopár sziklafalak teszik és a minimális növényzet. Az alpesi tájon felszínre kerülnek a Föld máshol növényzet által elrejtett formái, és ezáltal valamilyen módon az emberi lélek olyan formái is, amelyek a hétköznapi életben nem kerülnek kifejezésre. A magashegyi túra önismereti és spirituális élmény; valakivel együtt megtenni olyan kapocs, amely nem halványul el.

Parti Nagy Lajos: Szende

***SPOILER***
Természetesen mind a hét törpe szerelmes Hófehérkébe (Parti Nagy változatában Hóf Egérke). Az azonban egyre csak a királyfi után sóhajtozik. A törpék tehát megkérik az orvost, operáljon össze hetükből egy darab királyfit. Sajnos azonban a műtét csak hat törpéből lehetséges. A többiek tehát megfűzik Szendét, hogy maradjon ki a dologból, és szállítsa le nekik a mérgezett almát nyelt Hóf Egérkét a megfelelő időben.

Szende persze úgy érzi, megszívta: "Nindzsa teremtésben vesztes, csak én"-panaszkodik. Pedig szerintem ez nem olyan biztos. Ha eltekintünk is attól, milyen személyisége lesz egy hat törpéből összebarkácsolt királyfinak (Vidor, Morgó és Kuka már hárman is épp elég pszichotikus formációt alkotnának), egyáltalán nem biztos, hogy Hóf Egérkének pont EZ a királyfi kell. Nagyon is el tudom képzelni, hogy a királyfik közül is válogat, esetleg csak olyan jó neki, aki annak is született. Akkor pedig a hat törpe szépen feladta (többek közt) az egyéniségét a nagy semmiért. Másfelől csodák is történhetnek: lehetséges, hogy Hóf Egérke, alapelvei ellenére, egy törpébe szeret bele. Szóval azt javasolnám Szendének, ne adja fel.

KSOG

A Kinsey-skálát mindenki ismeri (mármint vélhetően mindenki olyan, aki ezt a blogot olvassa), de szégyenszemre be kell vallanom, a KSOG-ról én is ma hallottam először. A KSOG rendes neve: Klein Sexual Orientation Grid. Fritz Klein azért hozta létre, mert úgy gondolta (egyébként nemcsak ő), hogy a Kinsey-skála nagyon pasi alapon működik, hiszen a szexuális orientáció alapját kizárólag a szexuális tevékenységben, illetve az arra vonatkozó fantáziákban és álmokban látja. Pedig a szexuális orientáció nemcsak a szexről szól, jött rá Fritz (pedig ő is pasi volt). A KSOG hét területet is mér: szexuális vonzódás, szexuális viselkedés, fantáziák, érzelmi preferencia, társasági preferencia (mármint kivel szoktál lógni), önmeghatározás és meleg/leszbikus életforma (vagy annak hiánya).

Nekem a KSOG sokkal szimpatikusabb, mint a Kinsey-skála. Többek közt azért, mert a Kinsey-skálát sokan nem arra használják, amire való, mint pl. azon férfi ismerősöm, aki évek óta nővel élt (nem aszexuális) párkapcsolatban, de a Kinsey-skálán hatosra helyezte magát. Ő nyilvánvalóan összekeverte a szexuális vonzalmakat az identitással, ráadásul a bifóbia ellen is így remélt menedéket találni. Ideje lenne már felhagyni azzal a felfogással, amely szerint a meleg/leszbikus/heteró/bi identitás egyértelműen a (valós vagy vágyott) partner nemén múlik. Nemcsak szerelem nélküli szex létezik (ezt azért talán sokan észrevették már), hanem szexuális aspektus nélküli szerelem is, és akkor a politikai leszbikusokról vagy a buziboszikról nem is szóltunk. Szerintem sokaknak vegyes eredményt hozna egy KSOG-alapú teszt - legalábbis azoknak, akik megengedik maguknak, hogy a társadalmi normákat és az azok által kialakított identitáshatárokat átlépjék.

Harry Potter 7 - Luna szobája

Luna Lovegood a Harry Potter-sorozat egyik legbájosabb figurája: enyhén hibbant szöszi lányka, aki nemlétező állatokban hisz és zavarba ejtően szókimondó. A többiek Lükének csúfolják és messzire elkerülik, sőt különböző módokon szivatják (a filmben például elcsenik az összes cipőjét, ami az észak-angol télben egyáltalán nem ártalmatlan poén). Kivéve persze Harryt és barátait, akiknek minden támogatóra szükségük van, így beveszik maguk közé és lassan megkedvelik Lunát.

Harry azonban csak a hetedik kötetben jut el Luna otthonába. Meglepő látvány fogadja: a plafonról saját és társai arcképe néz vissza rá, körülötte a „barátok” szóból festett sorminta. Talán ekkor érti meg igazán, milyen sokat is jelentenek ők Lunának.

Luna nincs jelen, amikor Harry ezt a felfedezést teszi – mindig úgy gondoltam, talán jobb is. Nem Luna miatt, mert ő a jelek szerint képtelen kínosan érezni magát, Harry helyében viszont nagyon zavarba jöttem volna. Mint ahogy a saját helyemben is zavarba jöttem, amikor pár napja kiderült, milyen nagy becsben tartja valaki egy neki küldött üzenetemet. Zavarba jöttem, mert olyan ritkán szembesülünk azzal, hogy sokat jelentünk valakinek, hogy ha mégis megtörténik, nem is igen tudjuk kezelni. Persze szavak léteznek, de nem lehet rájuk hagyatkozni, hiszen helyzettől és embertől függően mást-mást jelentenek; mondták már nekem a „szeretlek” szót úgy, hogy szinte fenyegetésnek hangzott. Ez az ember azonban nem üres vagy képlékeny értelmű szavakkal köszönte meg, amit írtam neki, hanem kifejezte, hogy különleges jelentéssel bír a számára. Engem pedig – noha legszívesebben a föld alá süllyedtem volna – nagyon boldoggá tett ezzel. Hiszen az a fő célom az életben, hogy más emberekért tegyek valamit. Ritka kincs az olyan alkalom, amikor megbizonyosodhatok felőle, hogy sikerrel jártam.

A nagy vega sarktúra

***SPOILER***
Mark és Brian két brit csávó, akik tenni akarnak valamit a Föld megmentéséért. Elhatározzák, hogy bekerülnek a rekordok könyvébe, mint az első környezetbarát expedíció, akik eljutottak az Északi-sarkra.

Nincs is semmi gond (na jó, majdnem semmi), amíg a jégpáncélon föl nem bukkan két norvég, akik pont ugyanezt csinálják, csak éppen sokkal gyorsabbak. Ekkor Mark bepöccen: mindenáron le akarja győzni a norvégokat. Ennek érdekében agyonhajszolja magukat, és ellopja a norvégok vízhatlan ruháit, hogy azok ne tudják folytatni az utat (Briannel elhiteti, hogy le is lőtte őket). A nyomás hatására megnő kettőjük közt a feszültség; Brian ki akar szállni, de Mark rálő a mentőhelikopterre, majd a tengerbe süllyeszti a segélykérő rádióadót. Amit persze ő szív meg a végén, nem meglepő módon.

Szerencse, hogy ez csak áldoku, nem valódi. De annyiból elgondolkodtató, hogy én is hosszú és valószínűleg nagy nyomással járó gyaloglásra készülök kettesben egy jóbaráttal (bár valószínűleg kevesebb lesz a jegesmedve, viszont a cuccunkat kénytelenek leszünk háton cipelni, nem tudjuk szánon húzni). Az, hogy a kapcsolatunkra milyen hatással lesz mindez, nem nagyon látható előre (puskát mindenesetre nem viszünk). Inkább Mark lebeg előttem intő példaként. Hiszen nem lett volna (majdnem) semmi baj, ha nem versenynek fogja fel a dolgot. Ha másokhoz viszonyítom magam - akár futóversenyen, akár túrázás terén - biztosan elégedetlen leszek a teljesítményemmel. De miért is baj, ha ők jobbak nálam? Hiszen nem értük, önmagamért csinálom. Ha ebben tudok gondolkodni, elég sok stresszt megspórolok, ráadásul nem fogok éhen dögleni az Északi-sarkon.

Shakespeare: LXXV szonett

"csupa fény és boldogság büszke elmém,
majd fél: az idő ellop, eltemet;
csak az enyém légy, néha azt szeretném,
majd, hogy a világ lássa kincsemet;”

Volt valamikor egy zárkózott ember, aki nehezen fejezte ki az érzéseit. Aztán valamiért én lettem az, aki felé meg tudott nyílni. Innentől felpörgött a dolog, és egyre teljesebb lesz az élete barátokkal, tevékenységekkel, küldetésekkel. Én pedig nem tudok nem aggódni, hogy az új barátai közül valaki(k) majd többet tud(nak) nyújtani nálam, és szép lassan szeretve őrzött emlékké fakulok. De persze ettől eszem ágában sincs bármilyen módon korlátozni őt. Egyrészt, mert nekem az a fontos, hogy ő boldog legyen. Másrészt, a vers szerzőjéhez hasonlatosan, én is szeretnék ország-világ előtt büszkélkedni azzal, hogy ez a nagyszerű ember – aki a mai nappal a negyvenedik évébe lép – hozzám tartozik.

Boldog születésnapot, András.

Douglas Adams: Vendéglő a világ végén

***SPOILER***
Űrstopposainkat felveszi egy űrhajó, amely tele van fodrászokkal, telefonkagyló-tisztítókkal, marketingesekkel és más hasznavehetetlen népséggel. Mint kiderül, eredeti bolygójukról pont ezért küldték el őket egy irányíthatatlan űrhajóval, amely egyszer majd a Napba csapódik és megsemmisül. Véletlenül azonban nem ez történik, hanem egy bolygón érnek földet. Arthur és Ford elindul felderíteni a bolygót, amelyet szimpatikus, bár fejletlen majomemberek laknak. Kiderül: a Földön vannak, kétmillió évvel ezelőtt. Arthur lelkesen kezdi tanítani a majomembereket, de Ford lehűti: nem ők az emberiség ősei, hanem az űrhajóval érkezett sok idióta, akik most éppen bevezették a falevelet fizetőeszközként, a devalválódás elkerülése végett azonban elkezdték irtani az erdőket. Ők fogják elpusztítani a majomembereket és uralmuk alá hajtani a Földet.

Nekem ez az elmélet teljesen hihető – legalábbis megmagyarázza, miért tesz keresztbe az emberiség folyamatosan a saját (és más fajok) érdekeinek. Igazából az a csoda, hogy egy ilyen impotens banda hogy tudott ennyi ideig fennmaradni. Minden logika szerint már rég ki kellett volna pusztulnunk.

Barna kültakaró

***SPOILER***
Sokkoló történetek arról, milyen hátrányok érik a romákat. Csatornázás és víz nélküli cigánytelepek (olykor fallal körülvéve), hat éven át vizsgálati fogságban tartott asszony, megrongálódott házából fűthetetlen lakókocsiba telepített egyedülálló anya, állítólagos büdössége miatt elküldött takarítónő. És a végkifejlet is különböző. A vizsgálati fogságban tartott nő, egy tolerancia-díjas újságírónő segítségével, elégtételt és kártérítést nyer. A takarítónő, nem-roma barátnőjének segítségével, beperli a munkáltatót és nyer, ráadásul új állást is talál. A többiekkel minden marad a régiben.

Ami elgondolkoztatott: csak azok tudtak javítani a helyzetükön, akiknek van egy pártfogójuk, aki vagy befolyásos, vagy fehér. Mint ahogy talán történik egy változás azoknak a romáknak az életében, akiknek az ügyét felkarolta a filmrendező, hogy dokut készítsen belőle. De nyilván ezek az emberek sem lehetnek ott mindenütt. Mikor lesz vajon annak a sokezer szörnyű körülmények között élő romának elég ereje és hitele, hogy közvetítők nélkül is sikerrel ki tudjon állni magáért?

Virginia Woolf: Jacob's Room

“And yet, and yet… when we go to dinner, when pressing finger-tips we hope to meet someone soon, a doubt insinuates itself; is this the way to spend our days? the rare, the limited, so soon dealt out to us – drinking tea? dining out? And the notes accumulate. And the telephones ring. And everywhere we go wires and tubes surround us to carry the voices that try to penetrate before the last card is dealt and the days are over. “Try to penetrate”, for as we lift the cup, shake the hand, express the hope, something whispers, Is this all? Can I never know, share, be certain? Am I doomed all my days to write letters, send voices, which fall upon the tea-table, fade upon the passage, making appointments, while life dwindles, to come and dine? Yet letters are venerable; and the telephone valiant, for the journey is a lonely one, and if bound together by notes and telephones we went in company, perhaps – who knows? – we might talk by the way.”

Tizenéves koromban nagyon szerettem volna azt a levél- és telefonáradatot, amiről a szerző (vagy Jacob?) panaszkodik. A filmek és tévésorozatok azt mutatták, hogy a fiatalok folyton buliznak meg együtt lógnak, legalábbis ezt kéne tenniük, és minthogy rám nem illett a leírás, baromi nagy lúzernek éreztem magam. Próbáltam meggyőzni a szüleimet, hogy ne köttessék be a telefont, mert az csak még nyilvánvalóbbá tenné, hogy engem soha senki nem keres (persze előttük nem ezzel érveltem). Aztán később, amikor bekerültem az egyetemre, majd a meleg közösségbe, soha egyetlen programot se hagytam ki. Olyan bulikba is elmentem, ahol nem is ismertem senkit, csak hogy a határidő-naplómban visszatekintve elmondhassam: igenis járok társaságba. Persze azért volt egy kis bibi a dologban, mert a legtöbb ilyen programra nem engem személyesen hívtak, hanem általában nyitott volt (gólyabál, Egyetemi Meleg Kör, satöbbi), tehát nem oszlathatták el bennem az érzést, hogy én személyesen fontos vagyok valakinek.

Negyvenéves vagyok, és őszintén szólva házibuliba most már nem sokan hívnak. Ha mégis, lehetőség szerint elmegyek, már csak köszönetként is annak, aki meghívott (persze nem mindig engem személyesen, mert van, hogy pl. az egész netes fórumot, de akkor is). De már nem érzem szükségét, hogy ott legyek minden egyes leszbikus vagy egyetemi buliban (főleg, mert egy csomószor több is van ugyanazon a napon). Persze mindig fennáll a remény, hogy sikerül egy régi ismerőssel jót beszélgetni vagy fölszedni valakit, de erre se mindig van igényem. Mert, mint az idézet is mondja, korlátozott az időnk ezen a Földön, és meg kell határoznunk a prioritásainkat. Olykor tényleg szükségét érzem egy buliszerű programnak, de nem fogok csak azért elmenni, hogy ne töltsem egyedül az estémet. Az is értékes idő lehet, amit az ember egyedül, önmagába nézéssel tölt.

Néhány nap Oblomov életéből

***SPOILER***

Oblomov egész nap a kanapén döglik, legföljebb enni kel föl. Nagy tervei vannak ugyan, de még a levélírásra se tudja rászánni magát. Barátja, Andrej Stolz ellenben energikus fiatalember, aki aktív társasági életet és egészséges életmódot folytat. Amikor Andrej Oblomovhoz költözik, megpróbál javítani barátja életminőségén: salátákat tálal neki hús helyett, elviszi szaunába és estélyekre. Oblomov, Andrej és a bájos Olga iránti szenvedélyes szeretettől vezérelve (amelyek közül egyébként engem inkább az előbbi emlékeztet szerelemre) meg is próbál megváltozni: könyveket és újságot olvas, sétákra megy, külföldi utazást tervez. Ez azonban nem elég a változáshoz: ahhoz nagyobb belső motivácóra és főleg önbizalomra lenne szüksége. A tervezett külföldi út sose valósul meg, Oblomov leépíti társasági életét és végül elveszíti Olgát és Andrejt is.

Mondhatnánk, nem lehet valakit aktív életvitelre kényszeríteni, ha maga nem akarja. Ugyanakkor megértem Andrejt, akinek fáj a szíve azt látni, hogy vesztegeti el az életét egy értékes ember. Ahogyan nekem is fájt annak idején azt látni (és most is fáj, csak kisebb intenzitással látom), hogy a párom tehetséges ember létére lélekölő irodai munkával tölti a napjait, ami ráadásul nem is hagy neki elég időt, hogy újat tanuljon. Meg nyilván a párkapcsolatot is megterheli, ha nincs közös érdeklődési körünk, és ez sűrűn előfordul, ha az egyik félnek szinte semmilyen érdeklődési köre nincs. Akárcsak Oblomov, eleinte hajlott arra, hogy a szeretett lény kedvéért eljöjjön túrázni, moziba vagy társaságba. Aztán a kapcsolat intenzitásának csökkenésével ezek is lassan leépültek, és visszatért ahhoz az életformához, hogy szabadidejét a tévé előtt töltse. (Oblomov egész biztosan naphosszat tévézett volna, ha pechére nem a XIX. századba születik, azaz teremtik meg.) Én viszont nem akartam, mint Andrej, akarata ellenére elráncigálni különböző helyekre. Egyrészt, mert úgyis kicselezte volna, másrészt, mert nem gondoltam, hogy jogom lenne hozzá. Nekem viszont igényem a tevékenység, ezért aztán a kapcsolat szép lassan elhalt.

Oblomov persze maga se akar így élni, ahogy a volt párom se, vagy azok a régi tanítványaim, akik folyamatosan irigyeltek, hogy mennyi mindent csinálok. A film szépen mutatja, hőse mennyire csak ezeket a mintákat látta (emlékeiben családtagjai, anyját kivéve, rendszerint alszanak). Annyian töltik minden szabadidejüket tévézéssel vagy kocsmázással, hogy könnyű ebbe belesodródni. De néhányunknak csak sikerült ennél értelmesebb elfoglaltságokat is találnunk. És a múlt tanulsága számomra, hogy Oblomov-életformájú emberekkel, akármilyen szimpatikusak is, közeli barátságot nincs értelme kialakítanom – csak elégedetlenséghez és frusztrációhoz vezetne mindkét fél részéről.

Douglas Adams: Galaxis útikalauz stopposoknak

Az előzmény: hőseinket két zsaru bekerítette és totál szétlőttek körülöttük egy egész számítógéptermet. Aztán abbahagyták a lövöldözést és hosszú csönd következett.
„-Jó – mondta Ford. – Megyek, körülnézek.
A többiekre pillantott.
- Senki nem akar rám szólni, hogy Nem, te nem teheted meg, hadd menjek inkább én?
A többiek a fejüket rázták.”

A jelenet nemcsak jó paródiája a kalandfilmek kliséinek, hanem kifiguráz egy játszmát is. Jónéhányan vannak, akik abban a reményben készítik ki magukat fizikailag vagy máshogyan, hogy valakik majd agyonaggódják magukat értük, ezzel bizonyítva, mennyire szeretik őket. Persze jónéhány más oka is lehet, amiért emberek ártanak maguknak: például öngyűlölet és/vagy önbüntetés, vagy olyan alacsony önértékelés, hogy a többiekért gondolkodás nélkül feláldozzák magukat, hiszen azok fontosabbak (ezt próbálta volna Ford eljátszani, de kevés sikerrel). Vagy mindenáron fel akarnak érni egy általuk kialakított ideálhoz, akár saját tönkremenésük árán is.

Egy régi barátnőmmel a napokban szakított a párja. Az ok: barátnőm elmondta párjának, hogy szerinte túlvállalja magát és ebbe előbb-utóbb tönkre fog menni. A szakítást kezdeményező fél ez esetben nyilvánvalóan nem Ford játszmáját játszotta (vagy ha igen, akkor nagyon elcseszte valahol). De akkor mi vezette arra, hogy ilyesmi miatt szakítson? Ennyire nem képes szembenézni az igazsággal? Vagy már eleve kifele tartott a kapcsolatból, és most adódott egy jó lehetőség ezt megtenni úgy, hogy ráadásul a másik érezhesse hibásnak magát?

Barátnőm úgy vezette fel a történetet, hogy „olyasmit mondtam, amit nem kellett volna”. Vagyis ellenjavallt lenne egy kapcsolatban kifejeznünk azt, hogy aggódunk a másik miatt? Tudom, hogy ez vezethet konfliktusokhoz (én is átéltem már), de ezzel együtt úgy érzem, így nagyon nincs rendben.

Padavic és Butterfield: Fathers, Mothers and Mathers

***SPOILER*** (már ha egy antropológiai cikknél létezik ilyen...)
Volt egyszer egy önsegítő csoport Floridában: olyan leszbikusok alkották, akiknek a párja szülte a közös gyereküket. Az volt a problémájuk, hogyan is nevezzék magukat. Sokan nem akarták azt mondani, hogy anyák, hiszen nem ők szültek; de apák se, hiszen nem férfiak. Ráadásul a köztudatban az anya- és az apaszereppel is együtt járnak bizonyos tevékenységek (anyuka öltözteti a gyereket, apuka focizni tanítja stb.), ők meg nem akarták magukat az egyikre vagy a másikra korlátozni. Úgyhogy kitaláltak egy új szót: mather, ami a father és a mother kombinációja. Vagyis olyan szülő, akinek a neme nem fontos, és aki ezáltal függetlenedni tud a szülőkkel kapcsolatos nemi sztereotípiáktól.

Ettől most már sokkal jobban érzik magukat a bőrükben, de a külvilággal nem könnyű elfogadtatni a dolgot. Eleve a mather szót senki sem ismeri, úgyhogy minden alkalommal el kell magyarázni. Az emberek többsége összezavarodik, de olyan "mather" is volt, akit a gyerekorvos kioktatott, hogy ezzel a nemektől független szülői kategóriával hátrányosan befolyásolja a gyerek fejlődését. Viszont elmondhatják magukról, hogy puszta identitásukkal is formálják a társadalmi tudatot.

Nekem nagyon tetszett ez a kreatív megoldás a szülői szerep problémáira. A floridai leszbikusoknak gyakorlatilag sikerült queeresíteni a szülőséget. Ami valószínűleg jóval nagyobb energiabefektetést igényel, mint a szimpla queerség (gondolom, gyakrabban kap az ember olyan kérdést, hogy "kije vagy te a gyereknek?", mint olyat, hogy "neked mi a nemi identitásod?", mert az utóbbit rendszerint tudni vélik). Le a kalappal előttük, hogy a gyereknevelés mellett még erre is van energiájuk. Marha jól jönne néhány ilyen szubverzív egyén nálunk is. De hát nálunk még a három- meg négyszülős családmodell is kiveri a biztosítékot, nemcsak heteróknál, hanem egy csomó melegnél is.

Mit szólnánk például egy olyan átalakított Orbán-jelmondathoz, hogy "Négy szülő, három nem (=nő, férfi, egyéb), négyszer két kerék (=biciklik és rollerek, a környezetszennyező autó helyett)"?

Bizonyítás

A történet hősnője éveken át ápolta apját, a zseniális matematikust, aki egyszercsak megőrült. A szó szoros értelmében. A lány otthagyta az egyetemet, elszigetelődött a barátaitól, minden idejét azzal töltötte, hogy apjáról gondoskodjon. Nem afféle "majd én megmondom, mi a jó neked"-módon, mint a nővére, hanem végtelen türelemmel és szeretettel, amibe az is belefért, hogy a téli kert közepén, félig összefagyva olvassa fel apja zseniális bizonyításnak vélt zagyvaságait. Önfeláldozóan csak a másikra figyelt, miközben őt magát is mardosta a kétség, nem örökölte-e a matematikai tehetség mellett a megőrülésre való hajlamot is.

Tudom, milyen teher lehet egy megrendült pszichés- vagy elmeállapotú emberről gondoskodni. Ezért is becsülöm olyan mélységesen nemcsak a filmbeli matematikus lányt, hanem azokat a létező embereket, akik kitartóan és önzetlenül törődnek labilis szeretteikkel - köztük velem is. ÉS még megköszönni is csak ilyen bénán tudom.

MyTenderGenderAllMixedUpInABlender

"I was raised not to let my emotions be shown, to be strong, not to cry (boys don't cry?), not to be afraid (men don't feel afraid, even little men). I was raised as a boy, as an agent of oppression, I was raised to feel guilty, to feel I have to save women, to oppress everyone, I was raised (as most boys do) with people not showing enough physical closeness to me, I was raised to feel the only closeness I could have with girls I liked was through sex, that I could never have intimate relations with boys cause its either violence or homophobia and many more conditioning made at a very young age.

What I realized was that whether I called myself a man, woman or alien, it wouldn't have changed a thing regarding my sexist patterns."


Feministaként az ember általában azt hallja, hogy a nőknek rosszabb. Rengeteg kritikát kaptam már, amiért egyáltalán felvetem azt, hogy a nemi szerepek a férfiakat is éppúgy elnyomják, mint a nőket (ezzel általában csak azok a férfiak értenek egyet, akik ironikus módon így próbálják indokolni, miért ellenzik a feminizmust). Természetesen nem tagadom, hogy a nők megélnek durva dolgokat. De gyakran elgondolkozom azon, miért nem tűnik fel a feministák többségének: amikor a férfiakat arra nevelik, hogy fojtsák vissza az érzéseiket, vagy hogy mindenáron legyenek sikeresek/kemények/erősek stb., az ugyanolyan lelki megcsonkítás? Talán mert nekem mindig voltak közeli férfi barátaim. Nem utasítottam el őket alapból, még akkor sem, ha olykor voltak szexista berögződéseik. (Kinek nincsenek? Igen, nekem is vannak.) Inkább felhívtam ezekre a figyelmet, és szükség esetén elmagyaráztam nekik, miért zavarnak engem. Lássatok csodát: a férfi barátaim többsége nem fordult el tőlem, hanem megértette, és tudatosabban kezdett gondolkozni a nőkről, meg a nemekről általában. (Jó, persze ők eleve nem voltak a hímsovinizmus megtestesülései: a baráti körömben ez a kategória igen ritka.) Ilyenkor mindig nagyon büszke vagyok/voltam rájuk, mert tudom, hogy privilegizált helyzetből sokkal nehezebb meglátni az egyenlőtlenségeket, még azokat is, amelyek nekik maguknak okoznak hátrányt.

Ronel szövegét olvasva az érzelmi reakcióm az, hogy mélységesen együttérzek az érzelemmentesen fölnevelt férfiakkal, többek között azért, mert tudom, milyen nehéz ezen túltenni magukat és felnőtt korban felfedezniük és kimutatniuk az érzéseiket. Az utolsó bekezdés pedig tudati szinten nagyon fontos. Arra int, hogy még feministaként is figyelnünk kell saját reakcióinkat. Amikor annak idején kiröhögtem Manfredot, mert negyvenéves férfi létére a kötés volt a hobbija, ugyanazt a szexizmust reprodukáltam, mint azok, akik lelkesen próbálják felfedezni bennem az anyai ösztönt. Nemcsak a férfiakat, a nőket is egy szexista társadalomban szocializálták (és gyakran a legszexistább megállapításokat nőktől hallom). Könnyű megveregetni saját vállunkat és azt mondani, hogy nekünk mindig igazunk van, hiszen mi vagyunk az elnyomott fél. De nem fekete-fehér a történet. Mindannyian, férfiak, nők és egyebek, elnyomók és elnyomottak vagyunk egyszerre.

Kábulat

A film egyik főszereplője érzékletesen foglalja össze, hogy fest a pokol.
"Ott azzal kezdik, hogy felmutatják az összes elszalasztott lehetőségedet. Megmutatják, hogy nézett volna ki az életed, ha a megfelelő pillanatban megtalálod a megoldást. Aztán meglátod a boldog pillanatokat, amelyeket elvesztettél, mert átaludtad őket."

Ezek szerint aki úgy él, hogy nincs mit megbánnia, az a pokolban is jól érzi majd magát, vagy automatikusan a mennyországba kerül?

Korcs szerelmek

***SPOILER***
Egész csapat kutya követi mindenhová az idős hajléktalant. Ők a családja: szeretettel gondozza, ápolja őket. Amikor egy súlyosan sebesült kutyát talál az utcán, őt is befogadja, ellátja sérüléseit. Nem sejti, hogy az állat kiképzett harci kutya. Mikor rendbejön, a férfi egy nap arra tér haza, hogy összes többi kutyája átharapott torokkal hever lepusztult otthonában; a legszebb és legkedvesebb, egy hófehér spicc, a karjaiban leheli ki a lelkét.

Ami számomra a legmegdöbbentőbb: a hajléktalan nem kergeti el a gyilkos kutyát. Ezután vele kettesben járja az utcákat. Ilyen hatalmas lenne a képessége a megbocsátásra? Ennyire megszerette volna az állatot? Vagy talán felelősséget érez iránta, miután megmentette az életét? Esetleg csak a magánytól retteg, és inkább maga mellett tart egy olyan állatot, ami mélységes fájdalmat okozott neki, semhogy egyedül maradjon a világban?

Vajon egy olyan ember, akinek csak terhet jelentek és fájdalmat okozok – igaz, önhibámon kívül, de hát a harci kutya se tehet arról, hogy erre képezték ki -, miért marad meg mellettem? Felelősségtudatból vagy a magány elől menekülve? És hányan kapaszkodnak olyasvalakibe, aki miatt szenvednek, noha sokkal jobbat érdemelnének – de ehhez be kellene vállalniuk, hogy az ő megtalálásáig egyedül maradnak? Ami nekem jól jön, de nekik nem annyira.

Imádság Bobbyért

***SPOILER***
Igazából rosszabbat vártam. Valami olyasmit, hogy meleg fia öngyilkossága után a fundamentalista keresztény anyukára - aki eddig azon problémázott, hogy ha valamelyik gyereke bűnt követ el, akkor nem lesznek együtt haláluk után a túlvilágon - rátör a bűntudat, és egy pálfordulással a melegjogok harcosa lesz. Ehhez képest a film elég jól mutatja a folyamatot, ahogy kezdi megkérdőjelezni a Biblia általa ismert magyarázatait, majd rádöbben azok káros voltára, csatlakozik egy melegek szülei-csoporthoz és végül elmegy a melegfelvonulásra. De azért vannak benne igen sablonos jelenetek, mint mikor egy viharos éjszakán, pizsamára húzott esőkabátban elrohan a Metropolitan Community Churchbe, ahol a lelkész épp ott van (mert hol máshol lenne?), és előtte zokogva mondja ki: "Megöltem a fiamat!"

Az ilyen túldramatizált elemek azért elgondolkoztatóak, mert ugyebár ez a film valós történet alapján készült. Nyilván lehetnek olyan részek, amiket a nagyobb hatás kedvéért feltupíroztak (mert azt pl. senki se tudhatja, mi volt az utolsó emlék, ami Bobbyt az ugrásra késztette). De elképzelhető, hogy a pizsamás-esőkabátos rész tényleg így történt. Mint ahogy jómagam is ismertem olyan családot (sajnos közelebbről, mint szerettem volna), ahol a kommunikáció a latin-amerikai szappanoperák kliséi szerint zajlott. Az anyuka "te vagy az egyetlen a világon, akire számíthatok!" felkiáltással győzködte a lányát, hogy fizesse be helyette a villanyszámlát, és amikor az exem bejelentette, hogy szombaton dolgozik és csak késve érkezik majd keresztfia születésnapjára, nővére hisztérikus: "nem vagy többé a testvérem!" felkiáltással csapta rá a telefont. Valószínűleg nem is tudtak volna nem szappanopera-szerűen viselkedni: nem volt ilyen mintájuk.

Az emberek régen tudták, hogy az egyes művészeti ágaknak megvannak a maguk konvenciói; csak leképezik, nem hűen ábrázolják a valóságot. Egy reneszánsz művészetbarát se gondolta, hogy az erdőkben és parkokban sétálva lezserül heverő aktokkal fog találkozni. Akik Verdit néztek, sose gondolták, hogy az olaszok (vagy egyiptomiak, vagy bárkik) tényleg énekelve beszélgetnek. A 20-as évek némafilmjeiben a végzet asszonyának sötétre volt sminkelve a szeme körüli rész, de mindenki tudta, hogy ez a filmnyelv konvencióihoz tartozik. A túldramatizált, érzelmeket verbálisan és fizikailag kinyilvánító kommunikációs módszer a hollywoodi (és még néhány más) filmnyelv jellemző vonása. Csak a mai emberek már annyit látnak ebből - és talán annyira keveset kommunikálnak élő emberekkel - hogy elfelejtették: ez egy művészeti eszköz. És lassan már elfelejtenek normálisan kommunikálni - sőt, a normális kommunikációt elégtelennek érzik (az életben és a nem-túldramatizált filmekben egyaránt). Így lesz a hétköznapokból hollywoodi romantikus dráma vagy brazil szappanopera. Pedig én jobban örülnék skandináv vígjátéknak.

C.J. Pascoe: Dude, You're a Fag

Sokkoló olvasni, miket művelnek átlagos gimnazista fiúk. A lányokat folyamatosan szexuálisan zaklatják szóban és olykor tettleg, folyamatosan buziznak, a legnőiesebb meleg srácnak pedig annyira megkeserítették az életét, hogy az 16 évesen abbahagyta az iskolát és elment egy buzibárba travielőadónak. Nekem mégis a függeléket volt a legdurvább olvasni, amelyben az antropológusnő (alacsony, huszonéves, csinos, leszbikus) elmeséli, hogy ugyanezeket a saját bőrén is megtapasztalta. Volt, hogy erőszakkal a táncparkettre rángatta egy srác és összetapadva próbált táncolni vele, máskor "akarsz ciciset játszani?" felszólítással kis híján letaperolták, vagy arról faggatták, repedt-e már szét dugás közben a vaginája. És mindez egy kaliforniai középiskolában, ami elég nyitott ahhoz, hogy LMBT diákcsoport működjön benne, és nem lett közbotrány abból, amikor egy utolsóéves leszbikus diák lány partnerrel érkezett a szalagavatóra. Hogy nézhet ki mindez egy magyar középiskolában?

C.J. leírja, milyen sebezhetőnek érezte magát azokban a helyzetekben, amikor a srácok a fenti módon rányomultak. Ez felidézi bennem azt a - még pár éve is állandó - félelmet, amit nálam akár tizen-huszon évvel fiatalabb srácok csoportjai keltettek bennem. Hiába az életkorom, ha ez nem látszik eléggé, ugyanúgy célpontja vagyok a beszólásoknak bármely nyilvános helyen, és olykor akár többnek is. Évekig jártam XXL-es ruhákban abban a reményben, hogy minél kevesebbet látnak belőlem a pasik, annál kisebb eséllyel fognak zaklatni. Noha ezt már általában nem teszem, még mindig résen vagyok, és még mindig ér zaklatás akár tizenévesektől is.

Persze tudnivaló - erről szól az egész könyv -, hogy a tinédzser fiúk nem azért csinálják ezt, mert mindegyik abnormális szexőrült. Hanem mert ezzel bizonyítják a férfiasságukat társaik előtt abban az életkorban, amikor az identitás megszilárdulása és a társak elismerése játszik kulcsszerepet. Na de miért a lányok szexuális lekezelése a férfiasság bizonyítéka, és miért nem mondjuk az, milyen jól tud valaki autót szerelni vagy mennyire tájékozott a politikában (hogy csak két, hagyományosan férfias tevékenységet említsek)? Továbbmenve: miért kell a női- illetve férfiidentitást feltétlenül olyan jellemzőkhöz kötni, amelyek nem teljesítése esetén kirekesztés vagy akár sorozatos bántalmazás vár az illetőre?

A rossz hír azt, hogy ezt a rendszert a kamaszok nem függetlenül építették fel. A "férfiasság" iskolai megjelenése mögött ott húzódik az egész társadalmi értékrend. Szóval mi is benne vagyunk, de nyakig.

Constance Sullivan-Blum a fundamentalista keresztények homofóbiájáról

Mindig mélységes tisztelettel tekintettem azokra az antropológusokra, akik a jó ügy érdekében hajlandók sokat és hosszasan beszélgetni ellenszenves elveket valló emberekkel (mint pl. Barna a rasszista genetikusokkal). Constance azt a figyelemreméltó tettet vitte véghez, hogy öt évet töltött fundamentalista és kevésbé fundamentalista keresztények között és hallgatta a homofób szövegeiket, sőt még kérdezgette is őket a melegekhez való viszonyukról. Ennyi önkínzás tényleg csak akkor éri meg, ha az ember a végén rájön valamire. Constance rájött. Mégpedig arra: a fundamentalista keresztények azért utasítják el a melegeket (meg az evolúciós elméletet, meg sok más dolgot), mert ha nem tennék, borulna az egész világnézetük. Ha többé nem vehetik szó szerint a Bibliát, honnan tudhatnák, miben hihetnek?

A cikk egyfelől kínál egy jó stratégiát arra, hogyan kezeljük a melegeket vallási elvek alapján elítélő embereket, hiszen valószínűleg nem díjaznák, ha az evolúciós elméletet elutasító fundamentalista amerikai keresztényekhez hasonlítanánk őket (kivéve HIT Gyüli és társaik, akik szintén elutasítják az evolúciós elméletet). De ugyanakkor el is gondolkoztatott az etikával kapcsolatban. Ugye egy kereszténynek adott az etikai alapja, a Biblia (azon értelmezése, amit az ő gyülekezete/egyháza vall). Szerintem a keresztény etika valódi követői nincsenek túl sokan ebben az országban. A zsidó, buddhista, Krisna-hitű stb. hívőknek szintén megvan a maguk etikája, de ezeket a vallásokat még kevesebben gyakorolják a szó valódi értelmében. Aztán vannak még a hozzám hasonló elszállt emberkék, akiknek a személyes etikai hitvallása arra épül, hogy tenniük kell a világ igazságosabbá tételéért. Hát mi se tolongunk. De mi van a többiekkel? Ők milyen etikai elvek szerint élnek? Vagy lehet létezni etikai elvek nélkül? Ezt a változatot nehezebb lenne megértenem, mint a közép-ausztráliai bennszülöttek házassági rendszereit.

Nem értek egyet a hülye Charles Taylorral, aki szerint a kereszténység egyetlen alternatívája a totális egocentrizmus. És nem is szeretném azt hinni, hogy aki a fenti etikai hitvallások egyikét sem követi, az feltétlenül egocentrikus ember. Kell lennie valamilyen más alternatívának (vagy többnek), csak még nem jöttem rá, mi az.

Pacsirtavár

***SPOILER***
1915-ben a törökországi örmény közösség még nem sejt semmit a közelgő etnikai tisztogatásokról, bár azért a feszültség érződik, különben miért tiltanák meg Nuniknak, hogy egy fess török tisztet szeressen? Nunik meg akar szökni a tiszttel, de anyja és görög szolgálójuk, Iszméné, megakadályozza. Közben Nazim, a török koldus, aki Nunik apját mindig is jótevőjének tekintette, értesül a tervről és értesíti az ezredest, a tiszt feljebbvalóját - puszta jóindulatból, nehogy a családot az a tragédia érje, hogy lányuk megszökött. Az ezredes ekkor már tudja, hogy másnap az összes örmény férfit kivégzik, az asszonyokat pedig erőltetett menetben Aleppóba hajtják. Mégsem tesz semmit azon felül, hogy leárulózza Nazimot. Másnap már túl későn ér oda, hogy megakadályozza a vérontást. A lelkifurdalástól gyötört Nazim utóbb összefog Iszménével és energiát és pénzt nem kímélve sikerül megmentenie Nunik testvéreit és édesanyját, de őt magát nem.

Az egyik érdekes történet a filmben Nazimé: hiába tesz meg mindent hibája jóvátételére, a lelkifurdalás valószínűleg sosem hagyja nyugodni. Hiszen ha ő nem szól bele, Nunik talán megmenekül (sőt utóbb ő vezeti el - kényszer hatására - a török hadsereget az örmények búvóhelyére, tehát még több halál szárad a lelkén). De hát ő nem tudta, amit mi, a nézők, tudunk, mert mi hallottuk a török hadvezérek beszélgetését. Nincs jogom Nazimot megítélni. Hiszen ki tudja, mikor mondok vagy írok le teljesen ártatlanul valami olyasmit, ami másnak kellemetlenséghez vagy akár tragédiához vezet?

Persze nemcsak Nazim nem tudja elképzelni, ami következik, az örmények se, ezért nem menekülnek, hiába figyelmezteti őket a haldokló nagypapa. Eszükbe se jut, hogy puszta származásuknál fogva népirtás áldozataivá lehetnek. Én és szeretteim közül sokan egy olyan csoportba tartozunk, amelytől bizonyos politikai erők nagyon szeretnének megszabadulni. Honnan fogjuk tudni, mikor van itt a menekülés ideje? Nem fogjuk-e túl sokáig halogatni, míg végül már nem lesz lehetőségünk rá?

Ismét Az ajtó és a HP7

***SPOILER***
Végre kitárul az ajtó, amelyet Emerenc mindig zárva tartott; még közeli barátai is csak találgatták, miféle kincseket rejtegethet odabent. Az írónő megláthatja Emerenc féltve őrzött kincseit: kilenc macskát. Mindet Emerenc mentette meg a pusztulástól, és senki nem tud róluk, nehogy irigy szomszédok megmérgezzék őket vagy balhét csináljon a Köjál. Értük Emerenc még azt is vállalja, hogy barátságtalan, magának való embernek tartsák.

Az egyik reakcióm a történetre: milyen fantasztikus, ha valakire ennyire vigyáznak, és olykor nagyon szeretnék Emerenc kilenc macskája lenni (vagy legalább kettő közülük, hogy játszhassak is egymással). Másfelől a titkolózás Perselus Pitont juttatja eszembe, aki megeskette Dumbledore-t: senkinek sem szól arról, hogy ő tűzön-vízen át, akár élete kockáztatásával is védelmezi meghalt szerelme fiát. "Ígérjem meg, hogy sosem fedem fel, ami a legjobb benned?"-kérdezi Dumbledore (magyarul valszeg magázva, de az elég hülyén hangozhat), de megteszi. Piton, akárcsak Emerenc, úgy éli le az életét, hogy mindenki szívtelennek véli, csak egy kiválasztott tudja róla, hogy érző lény.

Fantasztikus dolog ilyen kiválasztottnak lenni. De mennyi fájdalmat megspórolnának a Piton- és Emerenc-féle emberek, ha nem titkolnák el, hogy ők valójában jók. Mitől is félnek? Attól, hogy megsebzik őket? Attól, hogy nem lesz tekintélyük? Ha hiszem, hogy a világ alapvetően jó (és általában ezt szoktam hinni), valódi lényük egyetlen megcsillanása is számtalan barátot szerezne nekik.

Én mindenesetre azon vagyok, hogy sose kövessem el azt a hibát, amit Harry: hogy szívtelennek tartsak valakit pusztán azért, mert nem mutatja meg a szívét.

Szabó Magda: Az ajtó

Szeredás Emerenc számtalan kincset gyűjt össze a lomtalanításból gazdáinak. Kis piros csizmát (fél pár), letört fülő porcelánkutyát meg hasonló giccseket. Asszonya persze elszörnyed az ízlésficam láttán, és bár a kidobást túlzásnak tartja, elsuvasztja a tárgyakat a lakás kevéssé feltűnő részeibe. Nehogy már a férje vagy a látogatóba érkező értelmiségi vendégek észrevegyék, mégis mit gondolnának? Ezzel a lépéssel viszont sikerül összetörnie Emerenc szívét és elveszítenie a barátságát.

Nem ismeretlen élmény az, hogy emberek szeretetüket roppant ízléstelen tárgyakkal fejezik ki. Én is kaptam már rózsaszín pandás mobiltartótól rózsaszín macis pizsamáig mindent. (Ez valami patriarchális baromság, hogy lánynak rózsaszínt kell venni.) És bár nem állíthatom, hogy büszkén mutogatnám őket mindenfelé, nem is dobom ki őket az ajándékozó szeme láttára, ahogyan a húgom szokta. Hiszen nem a tárgy a fontos, hanem az ajándékozó szeretete. És ha az illető egy olyan társadalmi közegből jön, ahol más számít szépnek, akkor azzal fogja kifejezni.

A közelmúltban valaki azt mondta nekem: nem hisz abban, hogy működhet egy párkapcsolat különböző társadalmi osztályú/fajú/hitű stb. partnerek között. Életem folyamán többször is hallottam olyan visszajelzést: egyetemet végzett emberként hogyan választhattam páromnak olyan lányt, aki ennyivel iskolázatlanabb/fiatalabb/ cigányabb nálam. Az ilyen vélemények mögött gyakran az húzódik meg, hogy kedvesünk és barátaink legyenek intellektuális partnerek, lehessen velük mély filozófiai kérdéseket megvitatni. Persze mondjuk nem árt némi közös érdeklődési kör (ennek híján valószínűleg meg sem ismertük volna egymást). Viszont mindenben úgysem egyezhet az érdeklődésünk, és ha nem tudunk intellektuális témákról beszélgetni, akkor én majd szépen proaktívan megkeresem azt a közeget, ahol ezt az igényemet kiélhetem (sokáig pl. az iwiw Harry Potter-fóruma töltötte be ezt a szerepet). Teljesen jó értelmiségi diskurzusoket tudok folytatni olyan emberekkel, akikhez érzelmileg nem kötődöm. Egy baráttal viszont az érzelmi kapcsolat és az egymásra figyelés a fontos. És remélem, soha (többé) nem fogom egyetlen barátomat sem azért szégyellni mások előtt, mert nem olyan művelt/iskolázott/sziporkázó/(nagyképű/sznob), mint ők.

Mary Hopkin: Those were the days

Those were the days my friend
We thought they'd never end
We'd sing and dance forever and a day
We'd live the life we choose
We'd fight and never lose
For we were young and sure to have our way.

Then the busy years went rushing by us
We lost our starry notions on the way
If by chance I'd see you in the tavern
We'd smile at one another and we'd say


Tegnap valaki azt mondta nekem: huszonéves kora óta nem voltak olyan mély beszélgetései, mint velem. Mikor reggel erre visszagondoltam, ez a dal jutott eszembe. Huszonévesen még mindenki tele van nagy tervekkel és nagy érzelmekkel; ez az az időszak, amikor baráti társaságok éjszakákat átbeszélgetnek világmegváltó terveikről. Aztán pár évtized elteltével, akárcsak a dalban, fájó nosztalgiával tekintenek vissza egykori önmagukra, ha képesek még egyáltalán felidézni.

Persze a dolog társadalmi háttere az, hogy a lelkes huszonéveseknek nincsenek családi kötelezettségeik, nem kell gyerekeket nevelniük illetve a pénzt előteremteniük rá. Aki be akar illeszkedni a standard harmincas-negyvenes életformába, annak annyi energiája megy el pénzcsinálásra és önmaga karbantartására (hiszen az ő korában már nem való smink nélkül járni satöbbi), hogy nem fér bele másokra is gondolni a saját családján kívül. Amikor meg a gyerekek kirepülnek, jön a nagy egzisztenciális válság, csillagjóstól aurafotósig mászkálnak és megpróbálják megtalálni önmagukat – saját maguk rejtett mélységeiben. Véletlenül se egy másik emberben vagy közösségben.

Persze nem kell feltétlenül így lennie; én is ismerek ilyen korú családos embereket, akik nem szűkültek be. Ők a törpe kisebbség; jellemzően huszonévesekkel és/vagy melegekkel barátkoznak.

A közvélemény a fiatalokat, a melegeket és a szingliket szokta önzőnek bélyegezni. Pedig ha belegondolunk, melyik a nagyobb önzés: az, ha valaki kizárólag a saját kis családjára koncentrál (amelyben az utódok lehetőleg vér szerinti gyermekei, hogy a gének is továbbmenjenek), vagy ha valaki nem akarja további gyerekekkel terhelni az amúgy is túlnépesedett földgolyót, hanem helyette társadalmi méretű kérdések foglalkoztatják. Nem azon a szinten, hogy mit kellene tennie Obamának/Orbán Viktornak/az önkormányzatnak/a közös képviselőnek, hanem hogy mi az a dolog – akármilyen kicsike – amivel ő javíthat a világon.

Íme az örök fiatalság titka, hölgyeim és uraim. Garantáltan hatásosabb, mint a ránctalanító krém.

A kommuna gyermekei

***SPOILER***
A kommunákkal kapcsolatos információim különböző skandináv és amerikai filmekből származnak, miáltal valószínűleg egy elég torz és idealizált képet alkottam magamnak olyan közösségekről, amelyek kivonultak a társadalomból a szabad szerelem és az összetartozás jegyében. Hát ebből a filmből kiderül, hogy a végeredmény nem mindig volt olyan idilli, mint gondolnánk.

Az egy dolog, hogy Otto Mühl, a kommuna alapítója egy pszichopata állat volt, aki a személyi kultuszhoz igen hasonló diktatúrát vezetett be és szexuálisan visszaélt a kiskorú lánygyermekekkel. Az ideológiának nyilván voltak elemei, amelyek az ő bomlott agyának köszönhetők. Engem inkább az az elem gondolkoztatott el, ami más kommunákban is megjelenik/megjelent: az, hogy a nukleáris családdal valami gáz van, és ezért egy alternatív családformát kell létrehozni. Merthogy ezzel nagyjából én is egyetértek. Csakhogy ebben a burgenlandi kommunában átestek a ló túlsó oldalára. A párkapcsolatot rossz szemmel nézték; ha két ember egymásba szeretett, az egyiket áthelyezték egy másik, minél távolabbi kommunába. A gyerekeket a szülőktől elválasztva nevelték. A film szívettépő jelenete, amikor az egyik lány édesanyja elmondja: megtiltották neki, hogy gyerekeinek akár a közelébe menjen, nehogy azok elkezdjenek kötődni hozzá. A cél: a nukleáris család korlátaitól megszabadult gyerekeket alkotni. Vagyis a szabad szerelem helyett a szeretet és az összetartozás teljes mértékű tagadása, egy érzelmeket és egyéni kapcsolatokat elnyomó diktatúra, ami mellett Rákosi elvtárs elbújhatna szégyenében.

Szóval megint találtunk valamit, ami nem működik. De mi az, ami igen? Elméletben persze van egy elképzelésem - olyan közösség, amelyben szeretetkapcsolatok alakulnak ki a tagjai között vérrokonságra való tekintet nélkül, és ahol senki se kényszerül bele egy heteroszexista családmodellbe. Néhány ismerősömnek sikerült is átültetnie a gyakorlatba ennek bizonyos elemeit (magamat is közéjük sorolom). Csak szeretnék már látni egy dokut, ami megmutatja, hogy ez lehet(-e) egy egész társadalom alapja - akár csak egy kommuna méretűé is.