***SPOILER***
Igazából rosszabbat vártam. Valami olyasmit, hogy meleg fia öngyilkossága után a fundamentalista keresztény anyukára - aki eddig azon problémázott, hogy ha valamelyik gyereke bűnt követ el, akkor nem lesznek együtt haláluk után a túlvilágon - rátör a bűntudat, és egy pálfordulással a melegjogok harcosa lesz. Ehhez képest a film elég jól mutatja a folyamatot, ahogy kezdi megkérdőjelezni a Biblia általa ismert magyarázatait, majd rádöbben azok káros voltára, csatlakozik egy melegek szülei-csoporthoz és végül elmegy a melegfelvonulásra. De azért vannak benne igen sablonos jelenetek, mint mikor egy viharos éjszakán, pizsamára húzott esőkabátban elrohan a Metropolitan Community Churchbe, ahol a lelkész épp ott van (mert hol máshol lenne?), és előtte zokogva mondja ki: "Megöltem a fiamat!"
Az ilyen túldramatizált elemek azért elgondolkoztatóak, mert ugyebár ez a film valós történet alapján készült. Nyilván lehetnek olyan részek, amiket a nagyobb hatás kedvéért feltupíroztak (mert azt pl. senki se tudhatja, mi volt az utolsó emlék, ami Bobbyt az ugrásra késztette). De elképzelhető, hogy a pizsamás-esőkabátos rész tényleg így történt. Mint ahogy jómagam is ismertem olyan családot (sajnos közelebbről, mint szerettem volna), ahol a kommunikáció a latin-amerikai szappanoperák kliséi szerint zajlott. Az anyuka "te vagy az egyetlen a világon, akire számíthatok!" felkiáltással győzködte a lányát, hogy fizesse be helyette a villanyszámlát, és amikor az exem bejelentette, hogy szombaton dolgozik és csak késve érkezik majd keresztfia születésnapjára, nővére hisztérikus: "nem vagy többé a testvérem!" felkiáltással csapta rá a telefont. Valószínűleg nem is tudtak volna nem szappanopera-szerűen viselkedni: nem volt ilyen mintájuk.
Az emberek régen tudták, hogy az egyes művészeti ágaknak megvannak a maguk konvenciói; csak leképezik, nem hűen ábrázolják a valóságot. Egy reneszánsz művészetbarát se gondolta, hogy az erdőkben és parkokban sétálva lezserül heverő aktokkal fog találkozni. Akik Verdit néztek, sose gondolták, hogy az olaszok (vagy egyiptomiak, vagy bárkik) tényleg énekelve beszélgetnek. A 20-as évek némafilmjeiben a végzet asszonyának sötétre volt sminkelve a szeme körüli rész, de mindenki tudta, hogy ez a filmnyelv konvencióihoz tartozik. A túldramatizált, érzelmeket verbálisan és fizikailag kinyilvánító kommunikációs módszer a hollywoodi (és még néhány más) filmnyelv jellemző vonása. Csak a mai emberek már annyit látnak ebből - és talán annyira keveset kommunikálnak élő emberekkel - hogy elfelejtették: ez egy művészeti eszköz. És lassan már elfelejtenek normálisan kommunikálni - sőt, a normális kommunikációt elégtelennek érzik (az életben és a nem-túldramatizált filmekben egyaránt). Így lesz a hétköznapokból hollywoodi romantikus dráma vagy brazil szappanopera. Pedig én jobban örülnék skandináv vígjátéknak.
Én is arra gondolok, hogy az embereknek jelentősen megnőtt az észlelési ingerküszöbük, ezért szükséges mindent túldramatizálni, túlharsogni, túljátszani, hogy eljusson hozzájuk. Véres híradó jelenetek, túldramatizálva előadott valóságshow-k, agresszív hétköznapi kommunikáció. Gondolom azért (is) népszerűek a "túljátszott" brazil szappanoperák, mert ezek elérik a küszöböt, és így lehetővé teszik, hogy a néző megélje az egyébként magába fojtott érzelmeket, ki nem mondott vágyakat.
VálaszTörlésMindeközben elveszik a lényeg, az amit őszintén mondani akarunk egymásnak, esetleg már el sem tudjuk mondani, mert ciki, mert sebezhetőek leszünk, mert nem így neveltek. Csak remélem, hogy az én halk beszédem, és a csendes, jóakaratú tevékenységem is előbb-utóbb utat tör.