Zadie Smith: On Beauty

Biztos nem lehet véletlen, hogy amióta fölvettek az egyetemre, sorra kerülnek a kezembe - anélkül, hogy keresném őket - egyetemi életről szóló regények. (Vagy sorra veszem észre ezt az oldalukat: a Secret Historynál épphogycsak feltűnt annak idején, hogy egyetemen játszódik.) Nyáron az I am Charlotte Simmons jópofa előkészítés volt arra, hogyan próbál az ember beilleszkedni egy diákközösségbe és megfelelni az elvárásoknak. Mondjuk ez annyira nem vált valóra az én konkrét esetemben, mert doktorandusz-hallgatóként eléggé kívül vagyok az egyetemi közösségen (ami persze negatívumokkal is jár, de nem szenvedek tőle túlságosan). Most meg itt van ez a másik regény, ami azon élcelődik, milyen hatalmi és presztízsharcok folynak egyetemi berkekben professzorok és olykor diákok között, időnként egészen szánalmas szinten. Íme Rómeó és Júlia, átültetve egy modern egyetemi városba: a fiatalok szerelmét (és a két anyuka barátságát, és az egyik apuka szexuális vonzalmát a másik család lánya iránt) megakadályozza a két professzor vérre menő harca Rembrandt művészetének értelmezései fölött.

Nem vagyok olyan optimista, hogy azt higgyem, mindez csak fikció. Pontosan ugyanilyen nevetséges ellentétek játszanak akadémiai berkeken belül a közvetlen környezetemben is. És nem túl lelkesítő, hogy ha megszerzem a PhD-t és esetleg egyetemen kezdenék tanítani, én is bekerülnék ezekbe a játszmákba. Ahogyan akkor is, ha mondjuk egy kutatóintézetben kezdenék dolgozni. Van egyáltalán olyan közeg, ahol a normális munkának (munkának, nem karriernek!) nem elengedhetetlen feltétele az, hogy közben másokkal kelljen marakodnunk? Nem tudom, de nagyon szeretnék egy ilyen találni.

Lehet, hogy mégis turistajelzés-felfestőnek kéne mennem. Hátha azokat nem fúrja senki.

Mugabe és a fehér afrikai

Mike Campbell bátor, jólelkű stb. (pozitív jelzők) zimbabwei farmer, akinek egyetlen bűne, hogy fehér. Ezért aztán a csúnya rossz Mugabe elnök el akarja venni a farmját. Mike és családja persze bátran küzd a birtokért, gyakrabban röpködnek Namíbiába a nemzetközi bíróságra, mint amilyen sűrűséggel más a zöldségboltba. Mindeközben pedig számos utalást hallhatunk arra, hogy a fehér Campbell család milyen tökéletes, idilli kapcsolatot tart fenn fekete munkásaival. Ezt persze csak a Campbell család részéről, mert egyetlen fekete munkás sem nyilatkozik a kamerának (csak a Mugabe oldalán álló rosszember feketék).

Tévedés ne essék: nem állítom, hogy Mugabe jófej, vagy hogy Campbellék nem azok. Csak éppen nehéz elhinnem, hogy a Campbell-farm egy darabka paradicsom a ronda rasszista Zimbabwe kellős közepén, ahol a fehérek és feketék közt tökéletes harmónia áll fenn. Mert a múlt - és esetünkben a jelen - ideológiái és viszonyai óhatatlanul rányomják a bélyegüket az emberekre. Egy fehérek és nem-fehérek által lakott helyen nehezen tudok elképzelni 100%-ban rasszizmusmentes embert, és ha az előítéleteket le is küzdi valaki, egy csomó rutin megmarad (például az, hogy mindig a fehér farmerek beszélnek fekete munkásaik nevében).

Mindez persze nem menti föl Mugabét és társait, akik a gyarmatosítók rasszizmusát megfordítva most a fehéreket tekintik nem teljes értékű embereknek. Csak kicsit hiányolom a történetből az ok-okozati összefüggéseket. Értékesebb és elgondolkodtatóbb filmet kaptunk volna, ha a készítők ezeknek is utánanéznek egy kicsit. És ha nem próbálják idealizálni a földjéért küzdő fehér farmert. Vagy azt képzelik, a közönség csak úgy fog az emberi jogsértések áldozatával szimpatizálni, ha bebizonyítják, hogy az feddhetetlen ember? Lehet, hogy az átlag közönségre ez igaz, de az nagyon szomorú lenne.

Meghökkentő függőség terjed az amerikai fiatalok körében

http://www.origo.hu/egeszseg/20110120-uj-fuggoseg-terjed-az-amerikai-fiatalok-koreben.html

Az origó cikke "meghökkentő függőség"-nek nevezi azt, hogy az amerikai fiatalok a pizzánál és a bulizásnál magasabbra értékelik az önbizalmukat erősítő megnyilvánulásokat. Én a magam részéről örömmel látom (azaz Magyarországon csak látnám), ha a fiatalok a számukra legfontosabb értékek között nem kajákat meg felszínes tevékenységeket sorol(ná)nak fel. Azt hiszem, egy normális tinédzser fejében egy csomó kérdés kergetőzik életkorából adódóan; már nem gyerekek, de még nem felnőttek, szüleik gyereknek szeretnék látni őket, társaik felnőtteknek. Természetes, hogy bizonytalanok önmagukban (igen, még az amcsik is!), és keresik a pozitív megerősítést. Számomra ez azt jelzi, hogy foglalkoznak saját személyiségükkel, saját belső fejlődésükkel. Nem tudom, ez mitől lenne nagyobb mértékben nárcizmus, mint az, ha valaki fél életét bulizással tölti. Függőségnek pedig pláne nem függőség, ahogyan a pizzát szeretni se függőség, ha nem arról van szó, hogy egy napig se bírom ki nélküle. A vizsgálatok leírása egyáltalán nem azt sugallja, hogy függőségeket kutattak volna, hiszen értékeket kellett sorba állítani. Ezek szerint, ha valami a legfontosabb érték az életünkben (pl. a politikai elköteleződés), az "függőség", vagyis káros és leküzdendő? Na de mindig lesz 1 vagy 2 legfontosabb érték, nem?

Az meg végképp kiverte nálam a biztosítékot, hogy az iskola a hibás, amiért pozitív megerősítéseket ad a diákoknak. "Az lenne a helyes, ha a gyerek önbizalma attól fejlődne, hogy jól teljesít. Az elsődleges cél nem az önbizalom növelése." Na de hány meg hány gyerek van, aki azért adja fel, mert nem hiszi, hogy képes lenne rá (ez vonatkozhat dolgozatra készülésre, sportra vagy akár karriertervekre)? Emlékszem, amikor (amúgy botfülű) gimnáziumi osztályfőnököm lebeszélte az iskola legnagyobb zenei tehetségét arról, hogy zeneakadémiára menjen, mert "úgysem vennék fel". Említett lány barátnője rossz bizonyítványát megkapván elszökött otthonról, mert meg volt győződve róla, hogy rossz eredményekkel már nem fogják szeretni a szülei. Mennyi mindent változtathatott volna ezeknél a tinédzsereknél egy kis pozitív megerősítés!

Meg tulajdonképpen mi is az iskola feladata? Hogy jó jegyeket kapjanak a gyerekek? Vagyis a lexikai tudás, a fejekbe belevert információ? Ez eddig a magyar oktatást jellemezte, de úgy tűnik, egyesek már Amerikában is propagálják. Amit nagy fájdalommal látok, mert szerintem meg az iskola elsődleges feladata a személyiségfejlődés segítése. És ebben - Magyarországon különösen - baromi nagy szerepe van a pozitív megerősítéseknek.

L word, 5. évad 12. rész

***SPOILER***
Helena enyhén szólva meg van lepve. 2 évaddal korábban anyja kitagadta, mikor megtudta, hogy ő finanszirozta egy barátja összes esküvői költségét (beleértve az összes vendég utaztatását Kanadába, merthogy Kaliforniában éppen akkor sem volt melegházasság). Most meg ugyanez az anya tanácsolja neki, hogy segitsen kisemmizett barátjának és vásárolja vissza a konkurrencia által lenyúlt kávézóját.
-Nem te mondtad mindig, hogy ne pénzen akarjak barátokat vásárolni?
-Buta vagy te, lányom-feleli Peggy Peabody, aki ugyan a halálán érzi magát, de ettől nem vált kedvesebbé egyetlen magzatához.-Ezek az emberek melletted álltak, amikor egy filléred se volt, és segitettek neked, igaz? Tehát nem kell megvásárolnod a barátságukat, mert már a birtokodban van.

Ez igy elég nyálasan romantikus tanmese (jó, hogy nem akarja elhitetni Helenával: kizárólag nevelési célzattal tagadta ki). Ami leginkább elgondolkodtat benne, az az elvárás, hogy barátaink "bizonyitsanak", mielőtt megbizhatnánk bennük. Helena őszinte ártatlansággal bizik meg mindenkiben, amit sokszor megsziv, viszont sok jót is cselekszik másokkal és azok ővele. Nemcsak adni, elfogadni se lenne képes, ha mindenkitől bizonyitékokat várna. Ahogyan nagyon sokan vannak, akik képtelenek segitséget elfogadni, olykor még közeli baráttól vagy családtagtól is. Mitől is félnek? Hogy túlzottan kiszolgáltatják magukat? Hogy a másik visszaélhet vele? (A saját anyám csak nem gondol már ilyet rólam...) Vagy egyszerűen nem képesek beismerni, hogy nekik is szükségük lehet valamire, amit a másik különösebb áldozat nélkül meg tud adni nekik?

Eszembe jut az a nemtomhány ember, aki megfagyott az otthonában ezen a télen. Lehet, hogy nem is voltak teljesen elszigeteltek, mint az ember elsőre gondolná. Talán csak képtelenek voltak segitséget kérni és elfogadni a barátaiktól.

Berlin fölött az ég

***SPOILER***

Az utóbbi időben sokszor emlitődnek a közelemben angyalok, sőt olyan meglepő megállapitást is hallottam, miszerint magam is az lennék. Talán ezért is kezdett el foglalkoztatni, hogy mit is csinálnak az angyalok manapság. Merthogy a teherbe esett szüzek értesitése egyre kevésbé gyakori feladat, lévén a mai világban alig maradtak fogamzóképes korú szüzek (noha néhányról azért tudok, aki igen meglepődne egy terhesség hirén :-) ).

A modern angyalok napi tevékenységeit számomra ez a film mutatja be legjobban. A két angyal megfigyeli az emberek világát. Észreveszi az egészen kicsi örömöket és bánatokat, és láthatatlanul - de olykor megérezhetően - kiséri kiválasztottait a nehéz helyzeteken keresztül. És mindeközben gyönyörködik a világ és az emberi élet apró szépségeiben. És olykor vágynak emberré lenni, hogy megtapasztalják azokat a szépségeket, amiket angyalként nem tudnak - a kávé izét, a testi érzéseket, egy gyengéd érintést.

A film szerint vannak angyalok, akik feladták angyal mivoltukat és halandó, de érző emberekké váltak. Ők azok, akik a legapróbb dolgokat is képesek csodának látni, és akik megérzik más angyalok láthatatlan jelenlétét. Akik számára egy ismeretlen ember arca is művészeti alkotás, amelyből egy egész sorsot olvashatnak ki. Akik minden körülmények között megőrzik a mosolyukat.

Ha meglenne a lehetőségem, ilyen angyal szeretnék lenni.

Harry Potter és a Halál Ereklyéi

***SPOILER***
Nem véletlen, hogy Harry a halál három ereklyéje közül a követ választaná. A követ, ami visszahozza a halottakat. Hiszen eleve árván indul neki az életnek, és útja során sorra halnak meg azok az emberek, akik apafigurák lehettek volna a számára. (Az anyafigura nem hal meg, de őt persze kevésbé értékeli, talán részben pont ezért.) Harry pedig sorra próbál kapcsolatba lépni velük a halálon túl is, remélve, hogy kísértetek lettek, vagy megpillantja őket a mágikus tükörben, vagy valami útmutatást kap azzal, hogy meglátogatja a sírjukat. Folyamatosan üzeneteket keres tőlük, útmutatást, megoldásokat.

Sajnos azonban a kő nem erre van kitalálva. „I open at the close.” (Nem tudom, TTB hogyan fordította.) Halottaink nem fogják megoldani az életünkben felmerülő problémákat. De amikor Harry maga is a halállal néz szembe, végre sikerül megidéznie őket. Mellette vannak, hogy erőt adjanak, és elkísérjék a végső pontig, adott esetben azon is túlra.

A történet tehát nem feltétlenül igazolja, hogy mindenkit elveszítünk. Egyrészt, mert barátai végig Harry mellett maradnak – ők ugyan nem a bölcs vezető szerepében (bár sok esetben bölcsebbek nála), hiszen nem égi útmutatás fogja eldönteni életünk minden lépését, legföljebb velünk egy szinten levő (és olykor ugyanannyira esendő vagy bizonytalan) társaink adhatnak segítséget. Másrészt még halottainkat sem veszítjük el teljesen. Visszatérnek és támogatnak, amikor szükségünk van rájuk. És így már meg merjük hozni a saját döntéseinket, még a legsúlyosabbakat is.

A Harry Potter fejlődésregény, ezt kb. mindenki tudja, aki nem előítéletekkel közelít hozzá. Ugyanakkor tovább megy, mint a klasszikus fejlődésregények bármelyike. Nemcsak azért, mert Harry képes meghozni az egyik legsúlyosabb emberi döntést. Hanem azért is, amit a Halál Köve üzen. Hogy azok, akik mellettünk vannak, nem fogják megoldani a problémáinkat. „Csak” annyit tehetnek, hogy szeretnek és támogatnak. De ez a „csak” nagyon idézőjelben van, mert ha valaki talál ilyen embert, azzal nagyobb csoda esett meg, mint amit a Halál bármely ereklyéje végrehajtani képes.

Kath Weston: Families We Choose

Több mint 10 éve olvastam egy rövidebb cikket Westontól ebben a témában, de nem ragadott meg túlzottan. Oké, a melegeket elutasítja a családjuk, ezért meleg barátaik közül választanak családtagokat maguknak. Ez sokakkal biztos így van itt is, na és akkor mi van?

Aztán most elolvastam a könyvet, és rájöttem, hogy Weston a választott családot nemcsak a meleg "testvérekre" és társaikra érti. Az elmélet lényege, hogy a coming out önmagában megkérdőjelezi azt a nézetet, hogy családunkat nem mi választjuk. Eleve az, ha valamely családtagunknak nem akarunk előbújni, jelezheti azt: nem tartjuk elég fontosnak, hogy életünk egy központi elemét megosszuk vele. Továbbá sűrűn előfordul, hogy családtagok elutasítanak valakit a melegsége miatt - "nem vagy többé a fiam/testvérem/(másodunokatestvérem mostohaanyja...)!" Vagyis a családhoz tartozás választhatóvá válik, akár a meleg családtagjukat megtagadó rokonok szempontjából, akár azon meleg ember szempontjából, aki homofób családtagjaival nem kívánja tartani a kapcsolatot.

Nálam ebbe az utóbbi kategóriába tartozik elvben a húgom (akit nem szeretem, ha "testvérem"-nek mondanak, mert a testvérem valaki más). Mindig is könnyű szívvel adtam föl nekem kevésbé szimpatikus rokonokkal a kapcsolatot, ő ráadásul éppen eleget bántott gyerekkorunkban, hogy ne legyenek pozitív érzéseim vele kapcsolatban. Csakhogy a közelmúltban ismét eszembe jutott az az elképzelés, amely amúgy családunkból többeknek egymástól függetlenül eszébe jutott: mi van, ha ő is a nőkhöz vonzódik, de vallásos meggyőződése és egyéb gátlásai miatt nem tud ezzel megbirkózni? Talán ugyanolyan identitásválsággal küzd évtizedek óta, mint én annak idején tizenéves koromban? Amikor ezt felvetettem barátoknak, ők egyöntetűen úgy értelmezték: aggódom érte, mert szeretem. És ez elgondolkodtatott. Az biztos, hogy nem kívánom neki, hogy ilyen mély válságon menjen keresztül. De azért van ez vajon, mert általában nem kívánok emberi lényeknek szenvedést (azzal az enyhe változatú kivétellel, amikor egy politikusnak szenvedést okozna, ha nem terjeszthetné a hülyeségeit)? Vagy attól, hogy valakit melegnek vagy leszbikusnak gondolok, automatikusan részévé válik az egyetemes meleg testvériségnek, és ezáltal pozitívan állok hozzá? Vagy azért vagyok ilyen megértő a húgommal, mert én is átmentem egy hasonló folyamaton? Mindig ilyesmikkel magyaráztam az aggodalmamat. De ha a barátaim mást mondanak, az ő elméletüket is meg kell vizsgálni, mert hátha kívülről jobban látják.

Aztán a közelmúltban úgy alakult, hogy a választott testvéremért is aggódnom kellett. És a két érzés közti különbség félig-meddig megválaszolta a kérdésemet. Azt még mindig nem tudom, hogy szeretem-e a húgomat. De biztos, hogy a "vér nem válik vízzé" elképzelésnek - vagyis hogy a vér szerinti család mégiscsak előbbrevaló (amiről amúgy már Schneider is megmondta, hogy hülyeség) - élő cáfolata vagyok.

Magyar Vándor: Az otthon itt van

Az otthon itt van, ha jössz mellettem,
Még ha nem is nézel rám.
Tudod, már régen észrevettem,
hogy szemedben én hazáig
látok simán, ellátok simán.

Azt hiszem, konkrét helyek sose jelentették nekem az otthont. Persze vannak helyek, amelyek megbűvölnek, mint Izland, Suomenlinna vagy az Alacsony-Tátra hegyei fentről. De Budapest vagy Iowa nem a konkrét táj és tereptárgyai miatt jelentenek sokat nekem; értéküket azok az emberek (és olykor állatok) adják, akikhez kötődöm.

Ma reggel, amikor eszembe jutott András, ez a dal kezdett el pörögni a fejemben. És arra gondoltam, hogy nekem most ő az otthonom.

Gordon Agáta: Rókus

***SPOILER***
Bárkiben, aki ébredt már hangos nyávogásra hajnalok hajnalán, legalábbis felmerült egy néma macska beszerzésének gondolata. Rókus azonban nemcsak miákolni nem tud, dorombolni sem. Kis teste elernyed és remegni kezd, de hangot nem ad.

A történet hősnője megörökli Rókust volt alibiférjétől, aki egy éjjel felkelt az ágyból barátja és cicája mellől, kiült a havas kertbe egy üveg töménnyel és elegáns öngyilkossági technikával halálra fagyasztotta magát. Hogy miért, azt még az exfeleség is csak találgatja. Hiszen látszólag működött az élete, volt otthona, párkapcsolata, macskája. Mégis kellett hogy legyen benne valami mély seb, amiről éppúgy nem volt képes beszélni, ahogyan a macskája nyávogni.

Társadalomtudományi klisé, hogy egy homofób társadalomban a melegek hallgatásra vannak kényszerítve. Egy csomó helyzetben figyelnünk kell, mit mondunk vagy inkább mit nem mondunk. És ez a hallgatás óhatatlanul szétterjed az ember életének más részein is: megszokja, hogy nem beszélhet valódi érzéseiről és problémáiról, így már akkor sem teszi, amikor lenne megértő hallgatója. Akárcsak Rókus, se fájdalmat, se örömet nem tudunk már kifejezni. Vannak talán, akik megfelelő környezetben megtanulják ezeket a képességeket. Mi többiek csak abban reménykedhetünk, hogy mint Rókus, találunk valakit, aki a néma dorombolást is megérti.

A mennyország színe

***SPOILER***
Szegény Mohammad mindig megszívja. Nem mehet az iskolába a többi gyerekkel, mert vak. (Persze aztán egyszer elmegy, és mindenkit lenyűgöz, mert jobban olvas Braille-írású könyvéből, mint a látó gyerekek a magukéból. Természetes, hogy egy filmben a vak gyerek rendkívüli tehetség; átlagos képességű vakok nincsenek, így aztán az életben velünk kapcsolatba kerülő vakoktól is csodákat várunk...) Apja sorscsapásnak érzi a létezését, és mindenféle módon próbál tőle megszabadulni. Végül elpaterolja egy vak ácshoz, amibe a szerető nagymama kötelességtudóan belehal.

A néző érzelmei egyértelműen a szívtelen apa ellen hangolódnak (aki ráadásul, a meglepően csapadékos éghajlat ellenére, sose visz magával semmit eső ellen). Pedig hát végülis az asztalosnál a gyerek tanul egy szakmát, jól jöhet az még neki. Több jelenetben is látjuk, mennyire problémás, hogy apuka magával vigye Mohammadot a munkahelyére (egy rakodómunkás számára ez valószínűleg látó gyerekkel se volna egyszerű). Az egyik jelenetben kifakad: mit vétett ő, hogy egész életére egy vak gyerekhez van láncolva, aki segíteni se fogja tudni öreg napjaiban?

Persze én tudom, hogy egy vak megáll a lábán, a szülője nincs egész életre hozzá láncolva, mint mondjuk egy súlyos értelmi fogyatékoshoz, aki nem tudja magát ellátni. Én tudom, de még a mi társadalmunkban is sokan nem. A vakság a tehetetlenség, kiszolgáltatottság szimbóluma. Anyámnak sokáig könnybe lábadt a szeme, ha "szegény kis Áron"-ról, egy vak rokon gyerekről beszélt (aztán leszoktattam róla). Sokszor előfordult, hogy tanítványaimnak megemlítettem vak ismerőseimet, mire megdöbbent kérdéseikből kiderült, hogy el sem tudják képzelni egy vak ember önálló életét ("És hogyan főz? Mosáskor honnan tudja, hogy melyik ruhája milyen színű?") Ha jórészt középosztálybeli budapestiek ennyire nincsenek képben, igazán nem hibáztathatunk egy iskolázatlan férfit, aki egy kis faluban él az iráni hegyekben. A kultúra jellemző elképzelései alól nehéz kivonni magunkat. És ez vonatkozik magukra a vakokra is. Én, aki a vakokat semmilyen értelemben nem tartom kevesebbnek vagy sajnálatra méltóbbnak, mint bárki mást, sokszor türelmetlen vagyok a "béna vakokkal" (ez Adrienn kifejezése). Nem igaz, hogy nem tud feljönni a hegyoldalon; tapogassa már meg azt a szerencsétlen makettet, nem hiszem el, hogy semmire nem jön rá belőle; micsoda baromság ilyet mondani, hogy "hallgatom a tévét"?! Pedig hát ezek a vakok ugyanabban a kultúrában nőttek föl, mint az őket sajnáló látók, és megtanulták, hogy ők sajnálatra méltóak. (És mindez kiterjeszthető más "sajnálatra méltó" kategóriákra, mint melegek, depressziósok, satöbbi.) Lehet, hogy néhányuknál én voltam az első, aki nem sajnálta őket. Biztos jól meglepődtek. De talán ezáltal kicsit átalakult a magukról alkotott képük és ezáltal az, mihez kezdenek az életükkel.

Mohammad apukája meg a többiek meg majd csak találkoznak teljes életet élő vakokkal és akkor rájönnek ők is.