Biztos nem lehet véletlen, hogy amióta fölvettek az egyetemre, sorra kerülnek a kezembe - anélkül, hogy keresném őket - egyetemi életről szóló regények. (Vagy sorra veszem észre ezt az oldalukat: a Secret Historynál épphogycsak feltűnt annak idején, hogy egyetemen játszódik.) Nyáron az I am Charlotte Simmons jópofa előkészítés volt arra, hogyan próbál az ember beilleszkedni egy diákközösségbe és megfelelni az elvárásoknak. Mondjuk ez annyira nem vált valóra az én konkrét esetemben, mert doktorandusz-hallgatóként eléggé kívül vagyok az egyetemi közösségen (ami persze negatívumokkal is jár, de nem szenvedek tőle túlságosan). Most meg itt van ez a másik regény, ami azon élcelődik, milyen hatalmi és presztízsharcok folynak egyetemi berkekben professzorok és olykor diákok között, időnként egészen szánalmas szinten. Íme Rómeó és Júlia, átültetve egy modern egyetemi városba: a fiatalok szerelmét (és a két anyuka barátságát, és az egyik apuka szexuális vonzalmát a másik család lánya iránt) megakadályozza a két professzor vérre menő harca Rembrandt művészetének értelmezései fölött.
Nem vagyok olyan optimista, hogy azt higgyem, mindez csak fikció. Pontosan ugyanilyen nevetséges ellentétek játszanak akadémiai berkeken belül a közvetlen környezetemben is. És nem túl lelkesítő, hogy ha megszerzem a PhD-t és esetleg egyetemen kezdenék tanítani, én is bekerülnék ezekbe a játszmákba. Ahogyan akkor is, ha mondjuk egy kutatóintézetben kezdenék dolgozni. Van egyáltalán olyan közeg, ahol a normális munkának (munkának, nem karriernek!) nem elengedhetetlen feltétele az, hogy közben másokkal kelljen marakodnunk? Nem tudom, de nagyon szeretnék egy ilyen találni.
Lehet, hogy mégis turistajelzés-felfestőnek kéne mennem. Hátha azokat nem fúrja senki.
Normális munkának talán nem, karriernek mindenképpen elengedhetetlen feltétele a marakodás és a könyöklés. Hatványozottan igaz ez a közszférában, ahol nem lehet pénzben mérni a sikerességet, hanem inkább pozícióban. Mindkettőben dolgoztam, de annyira antikarrierista vagyok, hogy egyik helyen sem vittem semmire. És így jó nekem. :-)
VálaszTörlésA turistajelzések festését pedig önkéntesek munkában kellene végezni.
Az a baj, hogy kutatóként a "nem vittem semmire" annyit jelent, hogy se nem kutat az ember, se nem tanít, hanem mondjuk titkárnő a BKV-nál... Márpedig nekem még megvan ez a hülye romantikus elképzelésem, hogy a munkámmal jobbá akarom tenni a világot. És történetesen véletlenül értek is egy olyan dologhoz, ami erre alkalmas lenne. 10 éven keresztül én is részben antikarrierizmusból nem foglalkoztam vele, de most úgy érzem, szükség lenne a tudásomra. Csak ehhez meg kellene tanulnom elviselni a karrierista környezetet.
VálaszTörlésLehet, hogy a hülye romantikus elképzelések miatt van értelme az életnek. :-)
VálaszTörlés