***SPOILER***
Két házaspár együtt töltött hétvégéjét beárnyékolja, hogy a környéken eltűnik három gyerek, és később is csak egy kerül elő, traumatizált állapotban. Felmerül a gyanú, hogy a tettes a társaság tagjai között van; ez gyanúsítgatásokhoz, vádaskodáshoz, elfojtott feszültségek felszínre kerüléséhez, sőt erőszakhoz vezet. Azután a tévé bemondja, hogy a tettes feladta magát – és minden visszakerül a régi kerékvágásba. A két pár barátságban búcsúzik egymástól, mintha el sem hangzottak volna az elmúlt napok keserű és vádló mondatai.
A pszichológusok ismernek egy kognitív disszonancia nevű jelenséget, ami röviden abból eredeztethető, hogy nem szeretjük magunkat hülyének gondolni; például nem szívesen ismerjük be, hogy akit barátnak vagy társnak választottunk, az mégsem olyan jó fej. Ha ez mégis kiderül, feszültséget érzünk, amit valahogy fel kell oldani. Ennek egyik módja, hogy egyszerűen megfeledkezünk a felszínre került negatívumokról, akármilyen súlyosak legyenek is. Barátok áskálódnak egymás ellen, megcsalások kerülnek felszínre, egy férfi megerőszakolja saját feleségét – aztán pár nap múlva ez mintha meg sem történt volna. A baj csak az, hogy viszont megtörtént. Márpedig az át nem beszélt konfliktusok örökre tüskét hagynak az emberi kapcsolatokban. Ami még súlyosabb: ha egy férfi tárgynak – az ő szavaival játékszernek – tekinti a feleségét, akkor később sem fog több tiszteletet mutatni iránta. Szonja ugyan, a bántalmazott nők ezreihez hasonlóan, meggyőzheti magát, hogy nem tévedett és a férfi, akit választott, tényleg őszintén szereti őt – de előbb-utóbb csalódnia kell. A házban vibráló feszültség ugyanis mentség lehet a kiabálásra, az alkoholfogyasztásra, a vendégek elküldésére, de a nemi erőszakra nem. A nemi erőszakra nincs mentség. És aki egyszer megtette, attól később sem várhatunk sok jót.
2015. június 27., szombat
2015. június 22., hétfő
Charlaine Harris: Véres végzet – Claude bukása
***SPOILER!***
Claude bukását végső soron az okozza, hogy nem ismeri eléggé az emberi természetet, ami mondjuk egy egocentrikus tündértől annyira nem meglepő. Úgy gondolja, hogy egy vámpír pasi ember barátnőjének kicsinálásához egy nőgyűlölő és egy vámpírgyűlölő ideális bűntársak lehetnek számára. Az azonban nem merül föl benne, hogy aki erős előítéletekkel viseltetik egy adott kisebbség irányában, az általában a többi felé sem befogadó. A két ideális bűntárs csak addig ideális, amíg meg nem tudják, hogy Claude meleg, ekkor azonban kiütközik a különféle előítéletek összefüggése és megbízójuk ellen fordulnak.
Claude persze azért sem számít erre, mert fogalma sincs a homofóbia létezéséről. Nekem elsőre ez tűnt a sztori leggyengébb pontjának, mert hát Claude éveken át élt az emberek világában, hogyhogy soha nem bántották a szexualitása miatt? Aztán belegondoltam, hogy Claude egy férfi-sztriptízbár tulajdonosa volt, tehát munkája során nem sok csont heteró pasival találkozhatott. Ráadásul az a fajta szép pasi (volt), akiről nem rí le a melegség, tehát a nőket egész egyszerűen megszédítette a külsejével. (Sőt, lehet, hogy a heteró férfiak is szimpatikusabbnak találták ezért, hiszen kutatások bizonyítják, hogy a szép emberek könnyebben ébresztenek rokonszenvet.) LMBTQ aktivizmusban nyilvánvalóan nem vett részt, még ha volt is ilyesmi a louisianai kisvárosban, és azt se tudom róla elképzelni, hogy naponta végigböngészte az internetes LMBTQ hírportálok híreit. Meg hát Magyarországon is találkoztam olyan meleggel, aki a homofóbia jelenségét ugyan ismerte, de meggyőződése volt, hogy ez csak „valahol máshol” (például elmaradott falvakban, Afrikában vagy keresztény szektákban) fordul elő, és budapesti középosztálybeli férfiként ő soha nem találkozhat vele. Akkor ezek után Claude igazán nem hibáztatható a tájékozatlanságáért.
Minthogy nem járatos a homofóbia jelenségében, Claude alaposan mellényúl, amikor kezelni próbálja. Arra számít, hogy ha ráébreszti két bűntársát, hogy bennük is lehet vonzalom más férfiak iránt, azzal megtöri az előítéletüket. De ennek pont az ellenkezője történik: a két homofób éppen attól válik agresszívvá, hogy szembesül saját elfojtott vágyaival. Noha nem gondolom, hogy a homofóbia minden esetben a látens homoszexualitás jele volna (akkor valószínűleg nem lehetne ilyen jól felhasználni politikai célokra), az biztos, hogy a „veled is megtörténhet” érvelés (amit például a fogyatékossággal kapcsolatban olykor sikerrel alkalmaznak) ebben az esetben nem működik; a homofób éppen azért próbálja korlátozni, kiirtani vagy magától távol tartani a „buzikat”, nehogy valaha is őt is érinthesse a dolog. A „mi lenne, ha a gyereked/szülőd/legjobb barátod lenne meleg?” kérdés már talán inkább működhet, de az se mindig (Claude bűntársai vélhetően nem szeretnek senkit annyira, hogy a kedvéért megváltoztassák a nézeteiket, és Melegség és Megismerés órán is fürödtünk már be ezzel a kérdéssel). Tehát igazából nem tudom, mit kellett volna Claude-nak lépnie, hogy jól (már számára jól) jöjjön ki ebből a helyzetből. Ám azzal biztos melléfogott, amikor azt gondolta, hogy a homofóbokat akár érveléssel, akár érzelmi ráhatással egyik pillanatról a másikra meg lehet változtatni. Ezt néhány LMBTQ aktivistának is jó lenne fejben tartania.
Claude bukását végső soron az okozza, hogy nem ismeri eléggé az emberi természetet, ami mondjuk egy egocentrikus tündértől annyira nem meglepő. Úgy gondolja, hogy egy vámpír pasi ember barátnőjének kicsinálásához egy nőgyűlölő és egy vámpírgyűlölő ideális bűntársak lehetnek számára. Az azonban nem merül föl benne, hogy aki erős előítéletekkel viseltetik egy adott kisebbség irányában, az általában a többi felé sem befogadó. A két ideális bűntárs csak addig ideális, amíg meg nem tudják, hogy Claude meleg, ekkor azonban kiütközik a különféle előítéletek összefüggése és megbízójuk ellen fordulnak.
Claude persze azért sem számít erre, mert fogalma sincs a homofóbia létezéséről. Nekem elsőre ez tűnt a sztori leggyengébb pontjának, mert hát Claude éveken át élt az emberek világában, hogyhogy soha nem bántották a szexualitása miatt? Aztán belegondoltam, hogy Claude egy férfi-sztriptízbár tulajdonosa volt, tehát munkája során nem sok csont heteró pasival találkozhatott. Ráadásul az a fajta szép pasi (volt), akiről nem rí le a melegség, tehát a nőket egész egyszerűen megszédítette a külsejével. (Sőt, lehet, hogy a heteró férfiak is szimpatikusabbnak találták ezért, hiszen kutatások bizonyítják, hogy a szép emberek könnyebben ébresztenek rokonszenvet.) LMBTQ aktivizmusban nyilvánvalóan nem vett részt, még ha volt is ilyesmi a louisianai kisvárosban, és azt se tudom róla elképzelni, hogy naponta végigböngészte az internetes LMBTQ hírportálok híreit. Meg hát Magyarországon is találkoztam olyan meleggel, aki a homofóbia jelenségét ugyan ismerte, de meggyőződése volt, hogy ez csak „valahol máshol” (például elmaradott falvakban, Afrikában vagy keresztény szektákban) fordul elő, és budapesti középosztálybeli férfiként ő soha nem találkozhat vele. Akkor ezek után Claude igazán nem hibáztatható a tájékozatlanságáért.
Minthogy nem járatos a homofóbia jelenségében, Claude alaposan mellényúl, amikor kezelni próbálja. Arra számít, hogy ha ráébreszti két bűntársát, hogy bennük is lehet vonzalom más férfiak iránt, azzal megtöri az előítéletüket. De ennek pont az ellenkezője történik: a két homofób éppen attól válik agresszívvá, hogy szembesül saját elfojtott vágyaival. Noha nem gondolom, hogy a homofóbia minden esetben a látens homoszexualitás jele volna (akkor valószínűleg nem lehetne ilyen jól felhasználni politikai célokra), az biztos, hogy a „veled is megtörténhet” érvelés (amit például a fogyatékossággal kapcsolatban olykor sikerrel alkalmaznak) ebben az esetben nem működik; a homofób éppen azért próbálja korlátozni, kiirtani vagy magától távol tartani a „buzikat”, nehogy valaha is őt is érinthesse a dolog. A „mi lenne, ha a gyereked/szülőd/legjobb barátod lenne meleg?” kérdés már talán inkább működhet, de az se mindig (Claude bűntársai vélhetően nem szeretnek senkit annyira, hogy a kedvéért megváltoztassák a nézeteiket, és Melegség és Megismerés órán is fürödtünk már be ezzel a kérdéssel). Tehát igazából nem tudom, mit kellett volna Claude-nak lépnie, hogy jól (már számára jól) jöjjön ki ebből a helyzetből. Ám azzal biztos melléfogott, amikor azt gondolta, hogy a homofóbokat akár érveléssel, akár érzelmi ráhatással egyik pillanatról a másikra meg lehet változtatni. Ezt néhány LMBTQ aktivistának is jó lenne fejben tartania.
2015. június 18., csütörtök
A kecskeméti Panni a legidősebb cica a világon
http://borsonline.hu/20150617_a_kecskemeti_panni_a_legidosebb_macska_a_vilagon
Persze gratulálunk Panninak és öröm ilyen idős macskáról olvasni, de azért legyünk tisztában vele, hogy nem fog szerepelni a Rekordok Könyvében, ugyanis életkorát semmivel se tudja bizonyítani. Ahogyan az a vélhetően többszáz másik macska sem, akik gazdájuk állítása szerint 26 vagy még több éve élnek velük. Ezeknek az állításoknak egy része valószínűleg igaz, hiszen a törzskönyvezett tenyészmacskák valószínűleg rövidebb életűek, mint az átlag házi cirmosok, akiknek viszont nincs pedigréjük. A 27 év, amivel rekordot tartott a tavaly elhunyt cica, nekem gyanúsan kevésnek tűnik - személyesen ismertem 24 éves macskát, és kétlem, hogy ő ennyire kevéssel maradt volna le a világrekordtól. A 27 éves egyszerűen az egyetlen olyan volt, akinek papírja volt róla - ott, ahol ezt nézik, mert pl. az ilyen jellegű amerikai statisztikák jellemzően csak amerikai macskákat vesznek figyelembe. A borsonline tehát örvendezhet, hogy a világrekorder macska magyar, csak az nem jut eszükbe, hogy ahogy Panni igazolás nélkül pályázik a világhírre, ezt mások is megtehetik.
Persze ez annyiból jó, hogy így minden ország dicsekedhet egy világrekorder macskával, és senkinek a nemzeti érzései nem sérülnek.
Persze gratulálunk Panninak és öröm ilyen idős macskáról olvasni, de azért legyünk tisztában vele, hogy nem fog szerepelni a Rekordok Könyvében, ugyanis életkorát semmivel se tudja bizonyítani. Ahogyan az a vélhetően többszáz másik macska sem, akik gazdájuk állítása szerint 26 vagy még több éve élnek velük. Ezeknek az állításoknak egy része valószínűleg igaz, hiszen a törzskönyvezett tenyészmacskák valószínűleg rövidebb életűek, mint az átlag házi cirmosok, akiknek viszont nincs pedigréjük. A 27 év, amivel rekordot tartott a tavaly elhunyt cica, nekem gyanúsan kevésnek tűnik - személyesen ismertem 24 éves macskát, és kétlem, hogy ő ennyire kevéssel maradt volna le a világrekordtól. A 27 éves egyszerűen az egyetlen olyan volt, akinek papírja volt róla - ott, ahol ezt nézik, mert pl. az ilyen jellegű amerikai statisztikák jellemzően csak amerikai macskákat vesznek figyelembe. A borsonline tehát örvendezhet, hogy a világrekorder macska magyar, csak az nem jut eszükbe, hogy ahogy Panni igazolás nélkül pályázik a világhírre, ezt mások is megtehetik.
Persze ez annyiból jó, hogy így minden ország dicsekedhet egy világrekorder macskával, és senkinek a nemzeti érzései nem sérülnek.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)