***SPOILER***
Két házaspár együtt töltött hétvégéjét beárnyékolja, hogy a környéken eltűnik három gyerek, és később is csak egy kerül elő, traumatizált állapotban. Felmerül a gyanú, hogy a tettes a társaság tagjai között van; ez gyanúsítgatásokhoz, vádaskodáshoz, elfojtott feszültségek felszínre kerüléséhez, sőt erőszakhoz vezet. Azután a tévé bemondja, hogy a tettes feladta magát – és minden visszakerül a régi kerékvágásba. A két pár barátságban búcsúzik egymástól, mintha el sem hangzottak volna az elmúlt napok keserű és vádló mondatai.
A pszichológusok ismernek egy kognitív disszonancia nevű jelenséget, ami röviden abból eredeztethető, hogy nem szeretjük magunkat hülyének gondolni; például nem szívesen ismerjük be, hogy akit barátnak vagy társnak választottunk, az mégsem olyan jó fej. Ha ez mégis kiderül, feszültséget érzünk, amit valahogy fel kell oldani. Ennek egyik módja, hogy egyszerűen megfeledkezünk a felszínre került negatívumokról, akármilyen súlyosak legyenek is. Barátok áskálódnak egymás ellen, megcsalások kerülnek felszínre, egy férfi megerőszakolja saját feleségét – aztán pár nap múlva ez mintha meg sem történt volna. A baj csak az, hogy viszont megtörtént. Márpedig az át nem beszélt konfliktusok örökre tüskét hagynak az emberi kapcsolatokban. Ami még súlyosabb: ha egy férfi tárgynak – az ő szavaival játékszernek – tekinti a feleségét, akkor később sem fog több tiszteletet mutatni iránta. Szonja ugyan, a bántalmazott nők ezreihez hasonlóan, meggyőzheti magát, hogy nem tévedett és a férfi, akit választott, tényleg őszintén szereti őt – de előbb-utóbb csalódnia kell. A házban vibráló feszültség ugyanis mentség lehet a kiabálásra, az alkoholfogyasztásra, a vendégek elküldésére, de a nemi erőszakra nem. A nemi erőszakra nincs mentség. És aki egyszer megtette, attól később sem várhatunk sok jót.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése