Thomas Barrow, Agatha Christie, és az MSM a száz évvel ezelőtti Angliában

Klisé, hogy manapság szinte minden könyvben, filmben és sorozatban megjelennek LMBTQ emberek – amúgy jogosan, hiszen a saját nemükhöz vonzódók aránya minden társadalomban nagyjából 10% körül mozog, tehát ha egy történetnek 10-nél több szereplője van, a nagy számok alapján kb. biztos, hogy legalább egyikük nem ciszheteró. Az már érdekesebb kérdés, hogyan jelenítődnek meg ezek a figurák, illetve hogy reagál rájuk a környezetük. Ilyen szempontból a más történelmi korokban játszódó sztorik különösen nehéz helyzetben vannak, hiszen úgy kell megjeleníteniük az azonos neműek közötti vonzalmakat, hogy az egyszerre legyen korhű és szóljon a mai olvasóhoz/nézőhöz. Ennek a nevében ez a bejegyzés az MSM (azaz férfiakkal szexelő férfiak) kifejezést használja, hiszen az 1920-as években a „meleg” identitáskategória még nem létezett, sőt a „homoszexuális” szó sem volt általánosan elfogadott, hiszen különböző irányzatok különböző nevekkel illették a jelenséget. Az MSM viszont nem identitáskategória, hanem egyszerűen egy ember szexuális gyakorlatát írja le, így nem anakronizmus múltbéli (valós vagy kitalált) emberekre alkalmazni.

A teljesség igénye nélkül két olyan brit alkotásban vizsgálom meg az MSM szereplőhöz való hozzáállást, amely az 1920-as években játszódik és az illető szexuális irányultsága viszonylag a mű elején kiderül, így spoilerezéssel se vagyok vádolható. (Természetesen sokkal több ilyen mű van, a Csengetett, Mylord?-ban például felbukkan Noël Coward,  de ő valós személy volt, így esetében az alkotóknak nyilván jobban meg volt kötve a keze.) Az első Andrew Wilson A Different Kind of Evil című krimije.

Andrew Wilson irodalomtörténészként Agatha Christie életét kutatja, regényeiben pedig maga a krimi királynője jelenik meg detektívként, aki utazásai során bűnügyeket old meg. Ennek a Tenerifén játszódó regénynek viszonylag az elején egy ismerőse coming outol az írónőnek. Bár akkoriban még kevésbé volt általános, hogy a saját nemükhöz vonzódó emberek megnyílnak erről heteró ismerőseik előtt, teljesen hiteles, hogy az illető inkább ezt választja, mint hogy gyanúsítottá váljon. Agatha Christie nem sokkolódik le, nem ítéli el, nem változik a szereplőhöz való hozzáállása, tehát kb. úgy reagál, ahogyan szeretnénk, hogy ciszheteró ismerőseink reagáljanak a coming outunkra. De valóban így reagált volna Agatha Christie 1927-ben, amikor a történet játszódik? Későbbi regényeiben felbukkannak olyan szereplők, akikről kimondja vagy legalábbis sejteti, hogy a saját nemükhöz vonzódnak, de hát közben eltelt pár évtized, a közfelfogás változott. Bár Agatha Christie az átlagnál tájékozottabb és nyitottabb ember volt, nem vagyok meggyőződve róla, hogy ilyen lazán kezelt volna egy coming outot 1927-ben. Viszont, mint fentebb említettem, a szerzőnek a mai olvasóra is figyelemmel kell lennie: ha egy mai brit regényben egy szereplő homofób megnyilvánulásokat tesz, azonnal elveszíti az olvasók többségének szimpátiáját, és Andrew ezt nyilván nem akarta, főleg, hogy a kedvenc írónőjéről van szó. Sose tudjuk meg, hogy Agatha Christie 1927-ben tényleg ilyen elfogadó volt-e (tudtommal nincsenek írásos bizonyítékaink arra, hogy akkoriban ismert volna nem-heteroszexuális embereket); nem lehetetlen, ahogy az ellenkezője sem, de valószínűleg jó írói döntés volt úgy mutatni be, mint aki megelőzte a korát.

Hasonló nehézséggel szembesültek a Downton Abbey alkotói Thomas, a lakáj kapcsán (kép: Downton Abbey wiki fandom), akiről a néző már az első epizódban megtudja, hogy a saját neméhez vonzódik, de a nyílt lebuktatására pár évadot várni kell. Akkor viszont mindenki előtt lelepleződik, így a szerzők eljátszadozhatnak azzal, hogy mindenki a személyiségének megfelelően reagál: a konzervatív komornyik mélyen fel van háborodva, a mindenkivel megértő Mrs. Hughes Thomasszal is az, a lord meg leginkább a botrányt akarja elkerülni. A legjellemzőbb reakció: „de hát ezt mind tudtuk!” Noha soha egyetlen célzás sem érkezett rá, valójában a család és a személyzet tagjai előtt nyílt titok volt Thomas szexuális irányultsága, és akik felháborodnak, azokat is inkább az zavarja, hogy kiderült. Persze mindebben biztosan benne van az, hogy évek óta ismerik Thomast, és ha nem is közkedvelt, az érdemeit nem tagadják el. „A mi kutyánk kölyke”, így nem kárhoztatják olyasmiért, ami miatt másokat elutasítanának. Ahogy sok mai LMBTQ+ ember szembesül azzal, hogy az egyébként konzervatív, sőt nyíltan homofób családtagok, munkatársak vagy ismerősök a coming outja után is ugyanúgy szeretik, mint azelőtt. Az előítéletük egy arctalan mumusra vonatkozik, nem terjesztik ki a közvetlen környezetük tagjaira – akik viszont ezáltal dolgozhatnak azon, hogy lebontsák ezt az előítéletet, ahogy az ultrakonzervatív Mr. Carson is némileg megengedőbbé válik a Thomasszal folytatott beszélgetése után.

Ez a beszélgetés tartalmazza az egyetlen olyan motívumot, amit én nem érzek teljesen hitelesnek. Mr. Carson „elfajzott”-nak nevezi Thomast, mire ő ezt büszkén visszautasítja: „Nem vagyok elfajzott. Más vagyok, mint maguk, de nem elfajzott.” A mai LMBT+ vagy közösségünkkel szimpatizáló nézők természetesen azonosulni tudnak ezzel a bátor kiállással, de bennem kérdés, hogy egy száz évvel ezelőtti lakáj érvelt volna-e így. Ekkoriban már voltak olyan gondolkodók, akik a férfiak közötti vonzalmakat a szexualitás természetes formájaként kezelték, sőt a (pszichés/biológiai) „másság” fogalma is előkerülhetett a munkájukban – gondoljunk csak Kertbenyre, Ulrichsra vagy akár a brit Edward Carpenterre. Az ő gondolataik azonban csak viszonylag szűk körben voltak ismertek. Kétlem, hogy egy lakáj hozzájutott az írásaikhoz (a sorozat különböző pontjain is előfordul, hogy ferde szemmel néznek azokra a szolgákra, akik számukra túl komolynak tartott dolgokat olvasnak). Thomasnak feltehetően azokkal az MSM közösségekkel se voltak kapcsolatai, amelyek ekkor már virágoztak Londonban és más nagyvárosokban. Egy vidéki kastélyban szolgálni elég elszigetelt helyzet, és az, hogy Thomas rámozdul gyakorlatilag mindenkire, akiben „rokon lelket” sejt, nekem azt sugallja, hogy nem ismer olyan helyeket, ahol MSM-ekkel ismerkedhetne. Márpedig ahhoz a fajta öntudathoz, amit ebben a jelenetben mutat, szükséges, hogy találkozzon más véleményekkel is, mint amit a többségi társadalom képvisel az ő szexuális irányultságát illetően, különben el se tudná képzelni, hogy alternatív megközelítés is lehetséges (ld. https://mmreflexiok.blogspot.com/2022/02/a-stonewall-lazadas-avagy-mit-nem-akart.html).

Persze, mint a bejegyzés elején kifejtettem, egy kosztümös sorozat a mai nézőkhöz szól, így be kellett vennie ilyen felvilágosult hangokat is, ha nem akarta, hogy maradinak tartsák. Tehát a hitelesség kedvéért tételezzük fel, hogy a háború alatt, amikor kiszabadult Downton zárt világából, Thomas találkozhatott Carpenter vagy valamely más korai aktivista műveivel, és így már kevésbé ellentmondásos az elszigeteltség és az öntudat kombinációja.

A tigris szeme és Tóth Gabi angolja

 

Nyilván egy wikipédiás tigrisképet tettem illusztrációnak és nem Tóth Gabi minősíthetetlen előadását – először tök komolyan azt hittem, hogy valaki viccből keverte az énekesnő fellépése alá a 12 éves Zsuzsika produkcióját, akit kirúgtak a bivalybasznádi általános iskola leánykarából. Tóth Gabi valószínűleg jobban járt volna, ha fenntartja ezt az illúziót, ő azonban felháborodva védekezett azzal, hogy de hát nem mindenki olyan szerencsés, hogy gyerekkorától tanul angolul.

Most nem akarok abba belemenni, hogy Tóth Gabinak nemcsak a kiejtése borzalmas, hanem hamisan is énekel, mert nyelvi szakemberként és egykori nyelvtanárként úgy érzem, a nyelvi kérdéshez jobban hozzá tudok szólni. Tehát először: valóban nem minden gyereknek van lehetősége angolul tanulni, ez sokban függ attól, milyen társadalmi réteghez tartozik és milyen jellegű településen él. A bivalybasznádi Zsuzsikán kevésbé lennék kiakadva, ha ilyen kiejtést produkálna. Viszont most, felnőttként Tóth Gabi már ünnepelt és valószínűleg nem koldusszegény énekesnő, nem ütközött volna komoly akadályokba, ha úgy dönt, megtanulja a szakmája nemzetközi nyelvét.

Másodszor, még az se feltétlenül kellett volna, hogy beiratkozik egy angoltanfolyamra. Egy popszám elénekléséhez nem kell komoly nyelvi szint, ahogy vélhetően számos magyar operaénekes olasztudása is legfeljebb az  áriák szövegének megértéséig terjed, és nem feltétlenül tudják képezni mondjuk a Trapassato Remotót. Sőt, az ember akár olyan dalt is el tud énekelni, amelynek a nyelvét nem beszéli, csak nagyjából elmagyarázták neki a tartalmat – ezt igazolhatja bármely kórustag vagy bárki, aki nem latinosként a ballagásán a Gaudeamus igiturt énekelte.

Szóval ha az ember angolul akar énekelni, elég, ha nagyjából sejti, miről szól a dal, és elpróbálja a kiejtést egy olyan videóval, amin dalszöveg is van (csatolok egy ilyet arra az esetre, ha valamely olvasóm megpróbálná: https://www.youtube.com/watch?v=_qDML_BCju8). Zenével foglalkozó embereknek ez igazából könnyebb, mint másoknak, ugyanis a zenei hallás nagyban segíti a kiejtés elsajátítását, amint azt nyelvtanárként számos tanítványomnál láttam. Emlékszem, annak idején hogy meglepődtem, mikor a Music TV interjúiban szembesültem vele, hogy Marie Fredriksson a Roxette-ből és Björk bizony akcentussal beszéli az angolt, a dalaikból ugyanis ez egyáltalán nem derült ki. Egyszerűen megtanulták az adott dalszöveg pontos kiejtését, így az angolosabban hangzott, mint a spontán megnyilvánulásaik. Ha Marie-nak sikerült ezt a teljes életművén végigvinni (gondolom, Björknek is sikerülni fog, de ő még él, szóval még bármi lehet), vagy ha a brit Hugh Laurie képes volt nyolc Dr. House-évadon keresztül hiteles amerikai kiejtéssel beszélni, akkor Tóth Gabi is megtanulhatta volna egyetlen dalszöveg kiejtését.

Vagy harmadszor, ha nem volt hajlandó ebbe energiát fektetni, akkor adva van egy kínálkozó megoldás: énekeljen magyarul. Rengeteg magyar popszám van, bőven lett volna miből válogatnia. 

Egy magára valamit is adó énekes a fenti megoldások valamelyikéhez folyamodott volna. De Tóth Gabi nem így cselekedett, mégpedig azért, mert úgy érezte, bármit megtehet. Ő a NER-rendszer üdvöskéje, tehát nem kell erőfeszítéseket tennie az angol kiejtés elsajátítására, hiszen ha egy EP-képviselőtől elnézik a bénázást (ld. https://mmreflexiok.blogspot.com/2025/01/tompika-what-watch-ten-watch.html), akkor bizonyára tőle is. (A másik opció az, hogy nem is volt tudatában saját hibás kiejtésének, de ezt azért nehezen tudom elképzelni.) Magyarországon nem attól vagy sztár, hogy megfelelő energiát fektetsz a dalaid megtanulásába, hanem attól, hogy kinek vagy a kegyeiben. Ez hozzájárul a provincialitáshoz (amiről bővebben itt: https://mmreflexiok.blogspot.com/2024/07/antonio-lopez-ortega-los-oyentes-avagy.html), és ahhoz, hogy sok minden más mellett az ország kultúrájának a színvonala is a béka feneke alá zuhanjon.

Tíz kicsi mittudoménkicsodácska, avagy a személyre szabott bűntényekről

 

Most nem azt akarom fejtegetni, jó ötletnek tartom-e, hogy Agatha Christie korábban Tíz kicsi néger vagy Tíz kicsi indián című regényét ma már Mert többen nincsenek címmel publikálják – szerintem ez ordas nagy spoiler, nem igaz, hogy nem lehetett volna mást kitalálni, ha már mindenképpen PC-síteni akarták, de mindegy. A regénynek itt azzal az elemével szeretnék foglalkozni, hogy minden áldozat másképpen hal meg, személyre szabott módon. Ugyanis a sikeres bűnözés mindig személyre szabott, és ez nemcsak a gyilkosságra igaz (bár ott is, engem nem nagyon lehetne például halétellel megmérgezni), hanem például a csalásokra is.

Természetesen csalások korábban is léteztek, a strandon árult 10 eurós „valódi Ray Ban” napszemüvegtől a vonaton kis tárgyakat áruló állítólagos siketnémáig, aki, ha a kalauz le akarja dobni, csodálatos módon visszanyeri a beszédképességét és vitatkozni kezd. A digitális korban azonban új átverési formák jelentek meg, személyre szabottan. Aki a facebookján felnőtt gyerekeivel szokott dicsekedni, az előbb-utóbb kap olyan üzenetet, hogy „anyu/apu, elvesztettem a telefonom, ez az új számom, és a bankszámlámhoz se tudok hozzáférni, légyszi utalj ennyi és ennyi pénzt erre és erre a számra”; mások SMS-t kapnak a postától, hogy a megrendelt csomagjukat nem lehet kézbesíteni, és a helyzet megoldása érdekében adott linken adják meg a bankkártyájuk adatait, beleértve a PIN-kódot is. És persze ott vannak a netes üzenetek a megörökölt gyémántbányákról, amelyekből milliomos lehetsz, ha előbb befizetsz x összeget adminisztrációs díj gyanánt. Vujity Tvrtkónak egész gyűjteménye van az ilyenekből, a ritka papagájtól az Afganisztánban fogva tartott katonáig.

Természetesen az LMBTQ emberek átverése jellemzően a partnerkereséshez kapcsolódik. Régebben is előfordult, hogy belepancsoltak az italodba; hogy a veled szemező csinos fiúkáról már az ismerkedés előrehaladott szakaszában derült ki, hogy anyagi ellenszolgáltatást vár; vagy hogy az egy éjszakára felvitt partnernek reggel a lakás értékesebb berendezési tárgyaival együtt hűlt helyét találtad. Volt olyan bár, ahol a pultos is beépített ember volt, és ő maga kevert drogot az italodba, hogy azután bűntársai kifoszthassanak. Napjainkban a Grindren vadásznak azok, akik örök szerelmet ígérve pénzt kunyerálnak mindenféle ürüggyel, vagy akik egy elhagyatott helyre randira hívják áldozatukat és ott kirabolják vagy esetleg meg is ölik (ez utóbbi Oroszországban a homofóbok bevett gyakorlatává vált).

Akkor ez azt jelenti, hogy nem bízhatunk senkiben? Az bizony erősen megnehezítené az ismerkedést. Egy régi leszbikus ismerősöm például annyira parázott, hogy nemcsak semmilyen elérhetőségét, de még a valódi keresztnevét se árulta el másoknak. Aztán siránkozott, hogy nincs barátnője, amin annyira nem lepődtem meg – amellett, hogy sokak számára sértő, ha ennyire nem bíznak bennük, a potenciális partnerek egyszerűen nem tudtak kapcsolatba lépni vele.

Szóval ne vigyük túlzásba az aggódást, de azért átverni se hagyjuk magunkat. Ha például azzal indulunk neki az éjszakának, hogy alkalmi partnert szedjünk fel, legyen tervünk, hova megyünk vele, és lehetőleg ne a lakásunkra. Hasonlóképpen első randira ne magunkhoz hívjuk a jelöltet, hanem találkozzunk nyilvános helyen, például egy olyan kávézóban vagy bárban, ami melegbarát és/vagy ismernek minket, így a személyzet is tud figyelmeztetni, ha valami necceset lát. Ha egy bárban nyomul ránk valaki, akit láthatóan ismernek ott, nyugodtan megkérdezhetjük a pultost, hogy megbízható-e az illető (persze csak ha maga a pultos is megbízható és nem mondjuk cinkosként vesz részt a vendégek lépre csalásában). Ha az ismerkedés online szakaszában bármi gyanús (pl. nagyon nem akar találkozni/videóhívást az illető), inkább hagyjuk a francba. És persze legyünk realisztikusak: lehet, hogy a képen marha jól néz ki a kigyúrt nigériai herceg, de a vele való kapcsolatnak akkor is lehetnek gyakorlati buktatói (pl. nyelvi akadályok, találkozás megoldása), ha történetesen minden szava igaz. Jobban járunk, ha helyette inkább az átlagos magyar sráccal próbálunk meg ismerkedni, aki talán nem tökéletes, viszont legalább valódi.

 

 

Vadmacska, avagy terapeuta-e az ocelot?

 ***SPOILER***

Harry, az afganisztáni veterán PTSD-ben szenved, ezért úgy próbál új értelmet találni az életének, hogy elmegy Amazóniába és egy állatmenhelyen segít egy ocelotkölyköt "visszavadítani". Elsőre ez jó megoldásnak tűnik, mély érzelmi kötelék alakul ki ember és állat között, és Harry sokkal jobban ki tudja fejezni az érzéseit az állatnak, mint az embereknek. Hamarosan azonban kiderül, hogy ennyire mégse rózsás a helyzet. Egyrészt Harry hangulata továbbra is hullámzó, és ha bármi negatív dologgal találkozik (pl. illegális fakitermeléssel), önsértő gondolatai lesznek, falcol vagy agresszíven viselkedik. Másrészt kezdettől fogva tudni lehet, hogy az ocelottal való kapcsolatának időbeli korlátai vannak: a cél az, hogy Keanu vadállattá váljon és elszakadjon tőle. Amikor azonban eljön a pillanat, hogy visszaküldjék a vadonba, Keanu nem hajlandó elmenni. Mondjuk lehet, hogy ebbe belejátszik az elküldés radikális volta is (Joy Adamson annó sokkal fokozatosabban választotta el magától az általa "visszavadított" nagymacskákat, eleinte tett ki nekik ennivalót és nyomon követte őket - nem magyarázzák el a filmben, miért nem ez volt a koncepció az ocelotok esetében). Az is nyilvánvaló ugyanakkor, hogy Harry dilemmában van: próbálja ugyan elkergetni Keanut, hiszen az ott maradását saját csődjének éli meg, valójában mégsem akar elszakadni tőle - és Keanu, mint rendes macska, ezt természetesen megérzi.

Nemrég olvastam egy Facebook-posztot a "mit lehet kezdeni a depresszióval" témában, ahol az összes megoldás elé hozzátették, hogy menjen az ember terápiába - kivéve az elé, hogy szerezzen be macskát. A macskák valóban nagyon sokat segítenek a stressz csökkentésében, az érzelmekhez való kapcsolódásban, a lelki egyensúly megtalálásában - de nem terapeuták. Ha valaki olyan mélyen van, hogy önsértő vagy öngyilkos gondolatai vannak, mint Harrynek, azt a világ legcsodálatosabb macskája sem tudja meggyógyítani. És bár kétségtelen, hogy a környezetvédelmi aktivizmus életcélt ad és ezáltal ténylegesen emberéletet menthet, a mentális jólléthez mindenképp szükség van terápiára a traumák feldolgozása vagy a problémák gyökerének feltárása érdekében (és persze az sem árt, ha nem olyan fajta állatmentő tevékenységet végez valaki, amelynek eleve része az elszakadás és az azzal járó trauma).

A filmből könnyen arra a következtetésre juthatunk, hogy az állatmentők mind traumatizált emberek, akik a társadalomból kivonulva öngyógyítást és életcélt várnak a környezetvédelemtől. Én ebben önmagában nem látok problémát: az Anonim Alkoholisták is arra épül, hogy mások segítésével magunknak segítünk, és sokaknál teljesen jól működik. Hasonlóképpen vannak, akiknek az állatmentés valóban elegendő a gyógyuláshoz, ahogy Samantha például egész jól volt, amíg a Harryvel való kapcsolata vissza nem hozta gyerekkori traumáit. De ha valaki súlyosabb gondokkal küzd, az jobb, ha szakembertől kér mentálhigiénés segítséget, nem pedig vadmacskától.

David Lodge: Paradise News

 

Bernard, a regény főszereplője, meglehetősen hülyén érzi magát a Hawaii-ra készülő turisták tömegében. Ő eleve kakukktojás abból a szempontból, hogy nem nyaralni megy, hanem haldokló nagynénjét meglátogatni; vakációzásra valószínűleg más helyszínt és más programokat választana. De maguk az utazási iroda munkatársai se igazán értik a rájuk bízott ügyfeleket. „Mi a fenének repülnek 14 órát olyasmiért, amit Mallorcán is megkaphatnak?” – töpreng el egyikük.

Hasonló kérdések bennem is felmerülnek, amikor hazafelé tartok Tenerifére, különösen a budapesti vagy a bécsi repülőtéren. Természetesen nem gondolom, hogy akár Tenerifének, akár Hawaii-nak ne lennének olyan értékei, amelyek ténylegesen csak ott találhatók meg. Azonban a reptéren gyülekező utasok, akárcsak a tenerifei csoportokban szállást kereső magyarok körében rendszerint nem ezek jelentik a fő vonzerőt. Különösen el szoktam gondolkodni azokon, akik 2-3 éves vagy még kisebb gyerekkel utaznak hozzánk. A több mint 5 órás repülőutat ezek a babák általában rosszul viselik (és ennek köszönhetően a körülöttük ülő többi utas is), a nyaralásból pedig valószínűleg legföljebb a tengerre és a homokos partokra fognak emlékezni. Még túl kicsik ahhoz, hogy értékelni tudják a különleges ökoszisztémákat, a táj szépségét, az évszázadok óta változatlanul megmaradt városokat vagy a hagyományos kultúrát, és a szüleiknek sincs erre lehetősége – csecsemővel a hátunkon nehéz múzeumba menni vagy több ezer méteres hegyeket megmászni, és lehet, hogy nem is érdekelné őket. Akkor meg miért jöttek el ilyen messzire (pl. a képen látható Los Cristianosba), amikor olcsóbb és rövidebb lett volna leugraniuk az Adriára?

Vélhetően azért, mert ezek az úticélok státuszszimbólummá váltak. A tömegturizmus kezdete az 1970-es-1980as évekre tehető, amikor az utazás hirtelen már nem csak a jómódúak kiváltsága lett. David Lodge szarkasztikus humorral mutatja be Bernard útitársait, akik a munkás- és alsó középosztály összes kellékével (videókamera, susogós mackó, vámmentesben felvásárolt olcsó piák) felszerelkezve dicsekszenek azzal, hogy megengedhetnek maguknak egy hawaii utazást. Magyarországon, ahol alacsonyabb az életszínvonal, ugyanez a réteg csak a fapados légitársaságok beindulása óta tud eljutni egzotikus úticélokra. Nem azért utaznak Tenerifére, mert valami olyasmit akarnak megtapasztalni, amit máshol nem, hanem hogy elmondhassák, itt is jártak. És a közösségi médiának köszönhetően sokkal szélesebb körben villoghatnak ezzel, mint a 80-as évek turistái, akik kénytelenek azzal szembesülni, hogy végeérhetetlen nyaralási videójukat még saját útitársaik se túl motiváltak végignézni (emiatt nem teszem ki a spoiler warningot, lévén viszonylag megjósolható már az elején).

Egyáltalán nem vagyok turistaellenes: azt gondolom, szigetcsoportunk nagyon sokat köszönhet a turizmusnak, és én magam is szívesen fedezek fel új helyeket, tehát eléggé képmutatás lenne másokat kritizálnom ugyanezért. Azt sem feltétlenül gondolom bajnak, hogy a távolabbi úticélok szélesebb néprétegek számára váltak elérhetővé (szemben sok tenerifei magyarral, akik panaszkodnak az idelátogatók „rosszabb minősége” miatt, bár nem hiszem, hogy ők maguk mind egyetemi professzorok lennének, a helyesírásuk alapján semmiképpen – ez ugyanannak az elitizmusnak a megnyilvánulása, amiről itt írtam: https://mmreflexiok.blogspot.com/2025/02/overbooking-avagy-turizmofobia.html). Azt is gondolom, hogy a nyaralók „igénytelensége” sokszor abból fakad, hogy maguk az utazási irodák, szállásadók és programszervezők is strandszigetként reklámoznak minket. De azért őszintén szólva örülnék, ha valami más úticél válna státuszszimbólummá, és Tenerife tényleg csak azokat vonzaná, akik valóban értékelni tudják a különlegességét.

K-családi ügyek, avagy ki a hazafi?

 Az Arcanum értelmező szótára szerint a hazafi jelentése: "Hazáját szerető, hazájáért lelkesen dolgozó és népe társadalmi haladásáért harcoló ember." A filmrendező mindkét szülője igaz hazafiként tekint magára. Az apa feladta újságírói ambícióit, hogy az államapparátusban dolgozzon, és ezáltal szolgálja Dél-Koreát. Az anya viszont a feminista aktivizmusban találta meg azt a lehetőséget, hogy "népe társadalmi haladásáért" dolgozzon. Amikor azonban kiderül, hogy a kormány nem lép fel komoly társadalmi problémákkal szemben, szó szerint a barikád két oldalára kerülnek.

Korábban is emlegettem azt a jelenséget, hogy a külföldre költözött magyarokat a hazafiság hiányával, sőt akár hazaárulással vádolják (https://mmreflexiok.blogspot.com/2020/04/csengetett-mylord-emlekezzen.html, https://mmreflexiok.blogspot.com/2020/12/brian-elete-meghiusult-emberrablas.html). Az ezekben a bejegyzésekben leírtakon felül az is érdekes kérdés, hogy a hazafiatlanság vádját mondogatók vajon tesznek-e bármit népük társadalmi haladásáért? Sokan vagyunk, akik külföldről folytatunk aktivizmust a magyar társadalom jobbításáért, miközben egy csomó Magyarországon élő még egy petíciót se képes aláírni. Persze a külföldről aktivistáskodóknak különböző motivációi lehetnek erre, nem biztos, hogy azért teszik, mert Magyarországot a hazájuknak tekintik. Én például szeretném a Magyarországon maradt barátaim és közösségeim életét jobbá tenni, de nem azért, mert Magyarország fontosabb nekem a világ más országainál vagy mert terveznék visszatérni. Választott hazámban egyébként szintén próbálok tenni valamit, bár itt kevesebbet kell és lehet (pl. mert a feminista szervezetek állami támogatással, fizetett alkalmazottakkal működnek, nem pedig önkéntességi alapon). És az aktivizmushoz való hozzáállás is más: Magyarországon a környezetvédőket lehülyézik, lehazaárulózzák, vagy berzenkednek, amiért egy-egy tüntetés erejéig elfoglalnak pár városi utcát; nálunk ellenben megbecsülést élvez mindenki, aki akár egy icipicit is hozzátesz a jó ügyekért való küzdelemhez. Ez szintén befolyásolja persze, melyik országhoz kötődik jobban az ember (ld. még https://mmreflexiok.blogspot.com/2024/08/a-kanariszivu-magyar-esete-avagy-akikre.html).

A hazafiasság hiányára vonatkozó vádak gyakran röpködnek a jobb- és a baloldal között is: a jobboldaliak szerint hazafiatlanság nem támogatni a kormányt, a baloldaliak szerint viszont az Orbán-szavazók mind vagy végtelenül ostobák, vagy önös érdekből cselekszenek és ezáltal nem minősülnek hazafiaknak. A hazafiság eltérő értelmezése éket ver a két tábor közé, jóval nagyobb mértékben, mint a koreai dokuban, ahol a szülők eltérő nézeteik ellenére együtt maradnak, és tiszteletben tartják egymás véleményét. Magyarországon sajnos ezt elképzelhetetlennek tartom.

Anyák feloldozás nélkül

 ***SPOILER***

Amikor egy doku az ismertető szerint olyan anyákról szól, akik megölték a gyereküket, valószínűleg minden nézőnek van valamiféle prekoncepciója, hogy miért tették. Talán sokaknak az első gondolata, hogy pszichésen súlyosan sérült emberekről van szó, hiszen "az anyai ösztön" megakadályozza, hogy "normális nő" ilyet tegyen. Bennem az is felmerült, hogy nem kívánt csecsemők megöléséről lesz szó, esetleg olyan helyzetekről, amikor halálos beteg vagy maradandó fogyatékossága miatt folyamatosan szenvedő gyerekét segíti át az anya kegyeletből a másvilágra; esetleg olyan nőkről, akikre túlzottan nagy terhet ró az anyaság, egy ponton elszakad a cérna és olyasmit tesznek, ami szándékukon kívül gyermekük halálát okozza.

A film azonban nem ilyen történeteket dolgoz fel (bár egyes elemeik megjelennek). A megölt vagy megölni akart gyerekek már nem csecsemők, egészségesek, az anya nincs látványosan megzakkanva, szereti a gyerekeit, a gyermekgyilkosságot pedig előre eltervezte. És a gyerekek megölésével egy időben az anya magát is megpróbálja megölni, bár előfordul, hogy őt még sikerül megmenteni (ugye eleve értelemszerűen a gyereket öli meg előbb, plusz egy felnőtt szervezet tovább tud küzdeni pl. a begyógyszerezés hatásai ellen). A túlélő anyák jellemzően később is megkísérelnek öngyilkosságot, és ez gyakran eredménnyel jár; egy nyilatkozó ügyvédnő, aki gyerekeiket megölt nőket szokott védeni, azt mondja, _egyetlen_védence_sem_ maradt életben. (Mondjuk mások azért igen, a filmben is megszólal egy ilyen nő.) Vagyis a gyerekgyilkosság gyakorlatilag az öngyilkosság része: az anya annyira egynek érzi magát a gyerekeivel, hogy el se tudja képzelni, hogy nélküle folytassák az életüket, illetve úgy véli, ez kizárólag szenvedést okozna nekik, mivel pedig saját maga számára nem lát kiutat, közös halált tervez maguknak.

A fentiek mellett közös pont a filmben megjelenített történetekben, hogy az anya minden esetben bántalmazás vagy incesztus túlélője, és nagyon gyakran a bántalmazója továbbra is jelen van az életében, ami folyamatos fenyegetettséget és pszichés problémákat okoz. Amikor azonban hivatalos szervekhez fordul, nem kap segítséget. "Tulajdonképpen rendes ember" - mondja a bántalmazóra a rendőr, akihez az anya a zaklató követés miatt fordult, egy másik szereplőt pedig a pszichiátriáról "szuicid tendenciák" diagnózissal bocsátanak el anélkül, hogy akár gyógyszert, akár terápiát elrendelnének neki (és ezek a történetek Franciaországban és Belgiumban játszódnak - bele se merek gondolni, a magyar rendőrség és egészségügy hogy kezelheti az ilyen helyzeteket). Szerintem beszédes, hogy az egyetlen olyan szereplő, aki végül elállt gyerekei megölésétől és "csak" saját magát gyógyszerezte be, ezután megfelelő segítséget kapott, és ennek köszönhetően gyerekeivel együtt megérte a film elkészítését. Ők az élő példák arra, hogy a megfelelő mentálhigiénés ellátás és gyermekvédelmi rendszer életeket ment.

Napjainkban egész Magyarország a gyermekotthonokban történő gyermekbántalmazásokon van felháborodva. Természetesen ez valóban borzalmas, és nagyon fontos, hogy szó essen róla. Ez a doku azonban rámutat, milyen sok gyerek és anya életét követeli a családon belüli erőszak - és nemcsak azokra az esetekre kell gondolni, amikor a bántalmazó maga a gyermekgyilkos. "Amikor egy férfi megöli a gyerekét, az az általa elkövetett erőszaknak a folytatása; amikor egy nő öli meg a gyerekét, az az általa elszenvedett erőszaknak a folytatása" - foglalja össze a filmben említett amerikai tanulmány. Nemcsak a gyermekotthonokban vagy bántalmazó apával felnövő gyerekek vannak veszélyben, hanem azok is, akiknek szerető édesanyja - a társadalmi tabuk és a megfelelő segítség hiánya miatt - nem tudta feldolgozni az őt ért bántalmazást.