A Halló, halló! és a November holdja, avagy vajon mi lett Renével a háború után?

 ***SPOILER***

Belegondoltatok már, hogy a háború után vajon mi lett René sorsa (és persze a bukott Madonnáé a nagy didikkel)? Merthogy a külvilág szemében ő a nácikkal cimborált, és értelemszerűen csak kevesen tudták, hogy közben az ellenállásnak dolgozik és angol pilótákat rejteget. A német November holdja című film végén ugyanis kiderül, hogy francia területeken a németekkel kollaboráló helybélieket durva nyilvános megaláztatásnak vetették alá a felszabadulás után. A film hősnője csak azért lett egy német tiszt szeretője, hogy megmentse zsidó szerelmét, de persze a helyiek csak a felszínt látják, így a háború után még nagyobb veszélybe kerül, mint előtte volt.

Természetesen nem gondolom, hogy a Fidesz támogatói és főleg politikusai mind csak látszólag támogatták a diktatúrát, miközben titokban meghekkelték a rendszert. Azt is megértem, hogy nagyon  sokakban van gyűlölet az elnyomó diktatúra iránt, és annak bukása után a kollaboránsok elleni erőszakkal próbálják kiengedni a gőzt. Természetesen felelősségre kell vonni azokat, akik gaztetteket hajtottak végre, és el kell távolítani a pozíciójukból azokat, akik azt csak a hatalomnak való smúzolásnak köszönhették, nem pedig mondjuk a szakértelmüknek. De meglehetősen aggódva látom azt, ahogy a korábbi ellenzékiek legyőzött ellenfeleikkel bánnak. Annak idején joggal kifogásolták, ha az ellenzéki politikusokat vagy közszereplőket nyilvánosan megalázták, verbálisan bántalmazták, kártevőkhöz hasonlították vagy a külsejükön gúnyolódtak – akkor kerülni kellene az ilyesmit a most ellenzékbe került fideszesekkel szemben is.

Szeretném úgy elképzelni a Halló, halló! sztorijának végét, hogy René ellen bírósági eljárás indul, amelyben Michelle, az angol pilóták meg a fogadó teljes személyzete tanúskodik mellette, így végül felmentik a kollaboráció vádja alól. De sajnos nem biztos, hogy így történt volna. Az emberek több éven (sőt, Magyarországon több mint egy évtizeden) át csak gyűlölködő diskurzusokat hallottak, nem pedig azt, hogy még a súlyos bűnök elkövetőinek is tiszteletben kellene tartani az emberi méltóságát. Ha ugyanaz folytatódik tovább, mint eddig, csak szerepcserével, akkor bármennyire is erőlködjenek a politikusok, nem lesz valódi demokrácia Magyarországon.

María del Mar Rodriguez: La Prestamista - az LMBTQ emberek meghekkelik a diktatúrát

 

***SPOILER***

Amikor José María megtudja, hogy anyja, Juana, és bérmakeresztanyja, Petra leszbikus párt alkotnak, felháborodva elrohan és megszakít velük minden kapcsolatot. Sok évvel anyja halála után azonban segítségre van szüksége, ugyanis öt kommunistát rejteget, akiket a fasiszták halálra ítéltek, ezért minél előbb el kell őket menekíteni La Palma szigetéről. José María kénytelen-kelletlen Petrához fordul segítségért. Az öregasszony rögtön kezébe veszi a dolgokat: felkeresi elhunyt legjobb barátja meleg unokaöccsét, Albertót, és közösen megtervezik a szöktetést. A dologban az a vicc, hogy egyikük sem  kommunista. Petrát a keresztfia iránti szeretet motiválja, Alberto pedig vissza akar vágni a falangistáknak, akik melegsége miatt megalázták. A sikeres akció után hazafelé tartva Albertónak az jár a fejében: azért nem semmi, hogy a legmegvetettebb csoport tagjai, egy leszbikus és egy meleg, jól bemutattak a rendszernek.

Persze Petra és Alberto akciója nem fordította meg a spanyol polgárháború menetét, és talán kevésnek tűnik, amit tettek, de ezek az apró, alulról jövő kezdeményezések hosszú távon nagy változásokat idézhetnek elő. Az Orbán-rendszer bukása például nem a TISZA párt győzelmével, hanem a tavalyi pride-dal kezdődött. Az, hogy a betiltás és a fenyegetések ellenére hatalmas tömegek vonultak az utcára, megmutatta, hogy az Orbán-kormánynak már nincs hatalma az emberek fölött. Nyilván segített, hogy Karigeri beleállt a dologba, de az én ismerőseim többsége nagyon határozottan utcára akart vonulni, akár betiltják a rendezvényt, akár nem. Szerintem a 2025-ös Budapest Pride győzte meg az embereket, hogy igenis van esély a változásra – ahogy ki tudja, milyen politikai változásokhoz járult hozzá a regénybeli tanár, aki megmenekülése után külföldön folytatta antifasiszta tudatosító munkáját. 

Amikor tehát a leendő gyermekvédelmi államtitkár azt nyilatkozza, hogy "az LMBT propagandáknak nincs helye a gyermekvédelemben", az nemcsak azért gáz, mert feltételezi, hogy _létezik_ LMBT propaganda, ami ártalmas lenne a gyerekekre (még ha az eddigi magyar gyakorlatokat nem is sorolja közéjük), illetve hogy propaganda az, ha láthatóvá tesznek a gyerekek számára egy adott embercsoportot. Hanem azért is, mert pont egy olyan csoportot állít be potenciálisan ártalmasnak, akik nagyban hozzájárultak a 2026-os rendszerváltáshoz. Bár kérdés, hogy beszélhetünk-e valódi rendszerváltásról, ha bármilyen mértékben is megmarad az LMBT-ellenes retorika.

Waris Dirie: Desert Flower

 Waris Dirie önéletrajza többek között azért is lett bestseller, mert számos népszerű műfajhoz és témához kapcsolódik. Először is, az egzotikumra éhes olvasók két olyan világba is bepillanthatnak - a szomáliai nomádok, illetve a topmodellek világába - , amelyekkel kapcsolatban romantikus elképzelései lehetnek. Ott van aztán a női nemi szerv megcsonkítása (amit a könyv megjelenésekor bevett szóhasználat szerint Waris még "női körülmetélésnek" nevez), ami ugyan jóval kisebb szerepet kap a történetben, mint a borítószöveg alapján gondolhatnánk, viszont jól lehet szörnyülködni rajta (teszem hozzá, jogosan persze). Végül pedig Waris története beleillik a klasszikus népmese kapitalista változatába, amelyben a szegény sorból jövő lány saját kitartására, élelmességére és barátaira támaszkodva eljut a felemelkedésig: elnyeri, ha nem is a király kezét, de a világ csodálatát. Az, hogy egy afrikai nőről van szó, még inkább dob ezen a történeten, a női és/vagy fekete olvasóknak Waris nemcsak a kifutón, hanem az életben is modellként szolgálhat.

Nem kérdőjelezem meg a fenti olvasatok jogosságát, és tudván, hogy Waris az afrikai nők emberi jogainak (és ezen belül különösen a nemi szervek megcsonkítása elleni küzdelemnek) az élharcosa, kifejezetten fontosnak tartom, hogy megírta a történetét. Ugyanakkor az utolsó olvasatot erősítő kritikák ("obscure African camel-tender becomes internationally admired (and vindicated) high-life heroine") hajlamosak elfelejteni, hogy bár Waris valóban nomádok közt élt, anyai ági rokonai Szomáliában jómódúnak számítottak, és nem is álmodhatott volna modellkarrierről, ha nagybátyja, Szomália egyesült királyságbeli nagykövete, nem viszi magával Londonba. Persze ettől még sokkal nagyobb nehézségeket kellett leküzdenie, mint az ugyanezen pályára készülő, akármilyen szegény brit állampolgároknak, de még így is sokkal nagyobb hátszelet kapott, mint a szomáliai lányok 99,9%-a.

Amikor a 2010-es évek közepén elkezdődött a menekültválság, sokan azzal indokolták a menekültekkel szembeni ellenérzéseiket, hogy ezek a külsejükből ítélve mind műveletlen "alja nép" - vagy éppen megkérdőjelezték, hogy valóban szüksége van-e menekültstátuszra egy olyan embernek, aki mobiltelefonnal érkezik. Mondjuk az utóbbi érv már akkor is elég furcsán hatott egy olyan országban, ahol a tiszántúli falvakban is mobiltelefonnal szaladgáltak az iskolás gyerekek - de mindkét fenti nézőpont ugyanazt erősíti: mivel a menekültek kevés holmival, szakadt ruhában érkeztek, a magyarok azzal a társadalmi réteggel azonosították őket, akik az ő országukban hasonlóan néznek ki. Pedig amellett, hogy egy több ezer kilométeres útra senki se viszi magával a jacuzzit és a plazmatévét, és arra is ritkán van lehetősége, hogy mindennap tiszta ruhát vegyen, a globális hierarchiákat is érdemes figyelembe venni. Ahogy a magyar gazdálkodó vagy akár tanár ámulva nézi, milyen anyagi körülmények között él szakmájának norvég vagy német képviselője, a Magyarországon a minimálbért épphogy megkereső emberek életkörülményei számos afrikai országban luxusnak számítanának (ezt jól érzékelteti Waris, amikor leírja háztartási teendőit Mogadishuban, illetve Londonban). A helyzet az, hogy akik megengedhetik maguknak, hogy Európába jöjjenek, saját hazájukban rendszerint az átlag fölötti pénzzel vagy státusszal rendelkeznek, hiszen sok pénz vagy kapcsolatok kellenek még a legveszélyesebb kivándorlási utak megtételéhez is (pl. https://mmreflexiok.blogspot.com/2025/01/sotet-vizeken-afrikabol-kanari.html). Azok, akiktől a "migráncsellenesek" viszolyognak, valójában sokan művelt, jól képzett emberek, akik ennek ellenére képzettséget nem igénylő, alulfizetett munkákat is elvállalnak, csak hogy egy olyan országban élhessenek, ahol nincs háború, vallási alapú üldözés vagy kényszerházasság. Természetesen nem gondolom, hogy a kevésbé művelt és képzett, elit kapcsolatokkal nem rendelkező afrikaiaknak ne lenne joguk ehhez, de az a szomorú igazság, hogy szinte nulla esélyük van eljutni Európába.

Repültök-e Idén Nyáron Spanyolba?

 https://www.youtube.com/watch?v=3Mfsc2MTbJU

Amióta az iráni háború miatt kevesebb olaj jut Nyugatra, teljes a pánik a potenciális kerozinhiány miatt. A fenti videóban elhangzott állítást, miszerint Európában már csak hat hétre való kerozin maradt, én semmilyen hitelesnek mondható spanyol forrásban nem láttam megerősítve. Leginkább a közösségi oldalakon paráznak az emberek, hogy mi lesz a nyaralásukkal, a spanyol közlekedési miniszter ellenben kijelentette, hogy az országnak van elegendő kerozinja - hiszen többnyire nem a Közel-Keletről szerzi be -, sőt csatlakozni kíván a kerozin-megosztást célzó európai uniós kezdeményezéshez. Ugyanakkor valóban előfordult már, hogy egy Anglia és Spanyolország között közlekedő járat nem tudott Londonban megtankolni, és az alábbi cikk is elismeri, hogy sokan újragondolják nyaralási terveiket, olyan célpontokat választva, amelyekhez nem kell repülőre ülni.

https://www.majorcadailybulletin.com/news/local/2026/04/24/141861/spain-takes-hit-from-the-war-but-stresses-that-there-are-supply-shortages-tourism-numbers-slow.html

Érthető persze, hogy egy olyan ország, amelynek gazdaságában fontos szerepet játszik a turizmus (ami amúgy a legtöbb országra igaz napjaikban: https://mmreflexiok.blogspot.com/2025/01/bocacangrejo-lecementezett-szivecskek.html), igyekszik meggyőzni a potenciális látogatókat, hogy minden a legnagyobb rendben van. Ezzel együtt kétlem, hogy hat hét múlva tényleg nulla liter kerozin maradna Európában. Ha így volna, már most szigorúan korlátoznák a légi közlekedést, hiszen nemcsak nyaralók röpködnek, hanem légiposta, üzletemberek, tudósok, egyetemisták, politikusok stb., akiknek adott esetben kicsit fontosabb eljutni a másik országba, mint egy turistának. A repülőjáratok teljes megszűnésével a távolabbi szigetek például csaknem teljesen el lennének vágva a kontinenstől - nem véletlen, hogy az illusztrációnak választott kedvenc légitársaságom napi 3-4 járatot is üzemeltet Teneriféről különböző spanyol nagyvárosokba.

Ugyanakkor hiába osztják meg jófej módon a saját vagy nem Közel-Keletről szerzett olajban bővelkedő EU-s tagállamok a készleteiket a többiekkel, az biztos, hogy a kerozinhiány hatással lesz a légi közlekedésre. Valószínűleg kevesebb lesz a járat, drágulnak a repjegyek, esetleg más szolgáltatások árának emelésével próbálják kompenzálni a veszteséget a légitársaságok: a Lufthansa például bejelentette, hogy a fapadosokhoz hasonlóan csak plusz díjért lehet majd gurulós bőröndöket kézipoggyászként a gépre felvinni. Az utasok persze háborognak, de ahhoz képest, hogy a háború sújtotta országokban az embereknek az életükért kell rettegniük, ez igazán first world problem. Már korábban is írtam a tömegturizmus jelenségéről (pl. a fent hivatkozott bejegyzésben vagy ebben: https://mmreflexiok.blogspot.com/2025/12/david-lodge-paradise-news.html), ami egyértelműen kapcsolódik az olcsó repülőjegy-árakhoz. Azok is igyekeznek spórolni az utazáson, akik amúgy megengedhetnék maguknak a kényelmesebb megoldást (aki ténylegesen szegénységben él, annak ugyanis a röpködés még fapados árakon se fér bele). A "César Cascabel a fapadoson" című blogbejegyzésemben (https://mmreflexiok.blogspot.com/2026/03/cesar-cascabel-fapadoson.html) bemutatott utasok vélhetően lemondanak majd a repülőutakról, ha csak drágábban tudják majd megoldani azokat. Nem biztos azonban, hogy a helyi turizmus számára ez akkora érvágás lesz. Aki ugyanis a repülésen spórol, jó eséllyel máson is fog: ők azok, akik inkább rozsdás lakókocsiban szállnak meg apartman helyett, és az otthonról hozott babkonzervet melegítik meg a tengerparton, nehogy helyben kelljen vásárolniuk (amúgy a magyarországinál olcsóbb) élelmiszert. Azok, akik hajlandók pénzt kiadni repülőjegyre, a helyi gazdasághoz is nagyobb mértékben járulnak hozzá. Lehet, hogy ha hosszú távon nem jutunk hozzá a közel-keleti olajhoz, a repülőutak ismét csak bizonyos rétegek kiváltsága lesznek - de nem azért, mert a többieknek ténylegesen nincs rájuk pénze, hanem mert nincs meg bennük az a mentalitás, hogy hajlandóak legyenek pénzt kiadni.

A Momo szürke emberei autóval járnak

 

Talán emlékszünk még Michael Ende meseregényére, amelyben Momo és barátai idilli életét fenekestül felforgatja a szürke emberek megjelenése. Ezek ráveszik a város lakóit, hogy spóroljanak az idővel, így azok teljes energiájukat a munkába fektetik, igyekeznek minél hatékonyabbak lenni, és nem marad többé idejük a gyerekeikkel játszani, történeteket hallgatni, baráti kapcsolatokat erősíteni. Az viszont nem derül ki, tulajdonképpen mire lehetne/kellene használni az ilyenformán megspórolt időt.

Ami a regény megjelenése idején, 1973-ban már probléma volt, azóta még inkább azzá vált. Valószínűleg nem vagyok egyedül azzal a tapasztalattal, hogy a munkánál egyre inkább a gyorsaság és nem a minőség a fontos, mindig minden tegnapra kell. Majd persze, miután leadtam a munkát, fél napba telik, míg visszajeleznek, hogy XY formátum nem jött át, és légyszi ellenőrizzem még egyszer. Ennyi erővel eltolhatták volna a határidőmet fél nappal, és akkor talán nem rohanok annyira, hogy nem veszem észre az elcsúszott formátumot. Az emberek még a szabadidejükben is rohannak; klasszikus az a mém, amelyben valaki tiszta ideg, mert késik a busz és nem fog időben odaérni a meditációs órájára.

Az autóhasználat ennek a rohanásnak egy központi eleme. Persze ennek más indítékai is vannak: olyan országokban és régiókban, ahol az általános szegénység miatt az autó nemrég még luxusnak számított, státusszimbólum funkciót is betölt. Jellemző, hogy a „nincs autóm” bejelentés Tenerifén sajnálkozást vált ki, hogy milyen szegény lehetek, míg mondjuk Bécsben megdicsérnek, amiért így védem a környezetet. Az állandó autózás azonban nemcsak környezetvédelmi szempontból problémás. Hatalmas dugókat okoz – nemcsak Tenerifén, hanem a budai elit iskolák környékén is – , hogy a szülők reggel autóval viszik a gyereküket iskolába, pedig sok helyen nemcsak tömegközlekedés, hanem iskolabusz is rendelkezésre áll. Akik azzal érvelnek, hogy egy csomószor késik a busz és a gyerek elkésik az óráról, nem gondolnak bele, hogy pont a sok autó miatt nem pontos a tömegközlekedés (megjegyzem, ha az iskolabusz késik ilyen módon, akkor nyilván nem vonják felelősségre a gyereket, ahogy a légitársaság is köteles áttenni egy másik gépre, ha az ő késésük miatt nem éred el a csatlakozást). Ráadásul azok az emberek (gyerekek), akik mindig mindenhova autóval mennek (viszik őket), elfelejtenek (vagy meg se tanulnak) alkalmazkodni másokhoz. Ők azok, akik baromi hangosan telefonálnak vagy videóznak a buszon, ha mégis azzal kell menniük, mert nem szokták meg, hogy tekintettel kell lenniük másokra, és kivágják a hisztit, ha várniuk kell valakire. Többeket ismerek, akik még saját családtagjaikhoz sem hajlandók alkalmazkodni, és a család négy tagja reggel négy külön autóval indul el munkába, illetve egyetemre, akár ketten ugyanabba a városba, de félóra különbséggel.

Igaz, autóval rendszerint (nem mindig) gyorsabban eljutunk helyekre. De valóban időt spórolunk vele? A tömegközlekedésen idegenekkel vagy rendszeres útitársakkal folytatott beszélgetések, zenehallgatás (ideális esetben headszettel), tájban való gyönyörködés nem elvesztegetett idő; örömteli dolgokkal tudjuk tölteni az utazást ahelyett, hogy egyedül vicsorognánk a volán mögött a dugóban.

LMB(T) jogok a világ körül

 

Nem véletlenül tettem zárójelbe a T-t, ugyanis Farkas Krisztina előadásán látványosan nem jelentek meg a transz jogok. Amikor a végén valaki erre vonatkozóan kérdést tett föl az előadónak, ő azt felelte, hogy egyrészt az időbe nem fért bele (mondjuk szerintem belefért volna, ha nem 20 percig taglalja az emberi jogok fogalmát filozófiai szempontból), másrészt mivel ő nem transz ember, nem ugyanaz a megélése, mint a transzoknak, így nem érezte helyénvalónak, hogy beszéljen róluk. Ezzel a megközelítéssel nemcsak az a probléma, hogy akkor miért tette bele a címbe a T betűt.

A „semmit rólunk nélkülünk” elvét többen félreértik (itt is említek egy példát: https://mmreflexiok.blogspot.com/2019/06/meszaros-gyorgy-az-lmbt-identitasok-es.html). Szó sincs arról, hogy egy LMBT jogokról szóló előadásban az előadó ne beszélhetne más kategóriákról, mint amikbe ő maga is beletartozik – mellesleg Farkas Krisztina ezt meg is tette, amikor a meleg férfiakra és az interszex emberekre vonatkozó szabályozást ismertette. Még ha nem is tudja megélni egy transz ember érzéseit (megjegyzem, némi empátiával ez is menne valamilyen szinten), a joghátrányok objektív tények, ezek felismeréséhez nem kell se transznak, se különösebben empatikusnak lenni. Nyilván azzal is képben van, hogy a transz egyesületek kritizálják a nemváltást korlátozó szabályozást, tehát ha erről beszél, nem a transz emberek nevében próbál állítani valamit, csak kifejezi azt, hogy ebben a témában a szövetségesük. Így viszont, hogy a transz jogokról nem esett szó, a transz emberek ismét láthatatlanná váltak, és az előadás azon események és szervezetek sajnos nem túl kicsi csoportját gyarapította, amelyek csak politikai korrektségből teszik oda az LMB után a T betűt, de valójában nem kívánnak a transz emberekkel közösséget vállalni semmilyen szinten.

Egy példa arra, hogy hogy lehet ezt transzinkluzívan csinálni, az ILGA-Europe szivárványtérképe, amelyet a bejegyzésem illusztrációjának választottam, a részletes információk és módszertan itt olvasható: https://rainbowmap.ilga-europe.org/

Callie Hart: Brimstone - vámpírok, veganizmus, feminizmus és kognitív disszonancia

 

***SPOILER***

A vámpírkirálynő bálja váratlan fordulatot vesz: kiderül, hogy egy boszorkány megmérgezte a vérrel kevert bort, így hamarosan minden vámpír a halálán van. A boszorkány előrelátóan gondoskodott ellenméregről is, amit a szolgák kínálnak fel mindenkinek, aki kéri. Az ellenmérget fogyasztók azonban nem vámpírként folytatják létezésüket, hanem olyan lényként, amik vámpírrá alakulásuk előtt voltak (ember, tünde stb.), és ilyen formában kell szembenézniük azokkal a rémtettekkel, amiket vámpírként elkövettek. Ezzel a választással szembesülve alig 10-ből egy vámpír kéri az ellenmérget; a többiek inkább örökre elpusztulnak, mint hogy feldolgozzák a múltjukat.

A pszichológia kognitív disszonanciaként ismeri azt a jelenséget, amikor valaki rájön, hogy értékrendje szerint elfogadhatatlan dolgot tett, és ez nincs összhangban azzal, hogy saját magát egyébként jó embernek (tündének stb.) tartja. A belső konfliktus feloldása érdekében a személy vagy racionalizálja a viselkedését, vagy egész egyszerűen nem hajlandó szembenézni vele. A könyvbéli vámpírok akár létezésüket is feladják a kognitív disszonancia elkerüléséért, de a való világban is léteznek hasonló elkerülési stratégiák, bár kevésbé tragikus (amennyiben tragédiának tekintjük egy csomó vámpír pusztulását) következményekkel. Például amikor valaki azt hallja, hogy a húsevés állatjogi és környezetvédelmi szempontból is problémás, vagy hogy a nők bántalmazása rossz dolog, gyakran azzal vág vissza, hogy a környezetvédő/vegán/feminista fél "nem normális" vagy "torzítva látja a világot". Ez a minősítés feloldja az illetőt az alól, hogy szembenézzen vele: ő maga is fogyaszt húst/hozzájárul a patriarchátus fennmaradásához, és ezáltal a "rossz" oldalon helyezkedik el abban az etikai rendszerben, amit vitapartnere felvázolt, és amellyel alapvetően ő is egyetért. Ha a másiknak van valami olyan tulajdonsága, ami miatt "abnormálisnak" mondható, abba jól bele lehet kapaszkodni; ilyen például Greta Thunberg autizmusa, amin vadul lovagolnak az ellenlábasok, mintha egy autistának ne lehetne igaza valamiben. Az is feltűnő, hogy rögtön agresszívnek bélyegeznek mindenkit, aki vegán vagy feminista érveket hoz fel, míg nem szokták hasonló vádakkal illetni azokat, akik pl. a C-vitamin előnyeiről próbálják meggyőzni őket; a C-vitamin szedése vagy nem szedése nem kapcsolódik olyan etikai értékekhez, mint a környezetvédelem vagy a nők elnyomása. 

A regényben viszonylag könnyen megoldódik a kognitív disszonancia problémája azáltal, hogy akik nem hajlandók saját korábbi helytelen viselkedésükkel szembenézni és ennek hatására potenciálisan jobb emberré (tündévé stb.) válni a jövőben, azok egész egyszerűen elpusztulnak. A húsevés és más környezetkárosító viselkedések szintén vezethetnek hosszú távon pusztuláshoz, ám nemcsak az érintettek, hanem az egész emberiség számára. Elég hasznos lenne tehát, ha az emberek szert tennének némi önismeretre, és kifejlesztenének olyan technikákat a kognitív disszonancia kezelésére, amelyek tagadás helyett pozitív változáshoz vezetnek.