Phoebe Buffey és az Emberség Erejével Alapítvány

https://444.hu/2026/10/15/barkibol-lehet-barmi-hirdette-egy-civil-szervezet-alsosoknak-a-fideszes-agitprop-es-takacs-peter-rohant-felhaborodni 

Az Emberség Erejével Alapítvány, amelyet egy élő könyvtáras program kapcsán személyesen is ismerek, nagyon klassz emberi jogi foglalkozásokat tart iskolásoknak. Takács Péter volt egészségügyi államtitkár azonban felháborodva tudta meg: a foglalkozáson arról beszélnek a gyerekeknek, hogy a pályaválasztásban nem az ember neme a döntő tényező, bárkiből lehet bármi. Rögtön gyűlöletkampány indult az egyesület ellen, elkezdtek fröcsögni gender-ideológiáról meg gyermekvédelemről, miközben az általuk állítólag védett gyerekekről MI által manipulált képeket töltöttek fel a netre.

Most én itt nem az MI-manipulált képekre reagálnék, hanem arra, hogy baj-e, ha igazat mondunk a gyerekeknek. Az Emberség Erejével Alapítvány ugyanis teljes mértékben igazat mondott, amiről bármelyik gyerek meggyőződhet: a saját iskolájában jó eséllyel ugyanúgy vannak tanító bácsik, mint tanító nénik, az utcára kimenve láthat női taxisofőröket, és ha végigolvassa a Nobel-díjas tudósok listáját, ott találhat olyan neveket is, mint Marie Curie és Karikó Katalin. Vagyis azt megtiltani, hogy a foglalkozási sztereotípiákat eloszlassuk, gyakorlatilag egyenértékű azzal, hogy nem mondunk nekik igazat. Arra emlékeztet, mikor a Jóbarátokban Phoebe-t (akinek a képe a Friends Central Fandomról származik) meghívják egy könyvtárba(?) gyerekeknek énekelni, ám ő nem a szokásos cukormázas dalocskákat adja elő, hanem arról mesél nekik, hogy vannak meleg emberek, meg hogy a vacsorájuk alapanyaga az a cuki boci a mezőn. A könyvtár felháborodva kirúgja Phoebe-t, de a gyerekek hamarosan megkeresik, és megkérik, énekeljen nekik megint a valóságról. Akárcsak egy barátnőm (némileg idősebb) gimnazista tanítványai, akik az év utolsó óráján szabadon választott témaként arra kérték a tanárnőt: beszélgessenek a homoszexualitásról, mert ez a téma nagyon érdekli őket, de az iskolában sose kerül szóba, így nem kaphatnak válaszokat a kérdéseikre.

Tegnap érdekes előadást hallottam az MI és a foglalkozási sztereotípiák témájában. Ugandai gyerekeket kértek meg, hogy rajzoljanak le bizonyos szakmákat űző embereket (gondolom, azért őket, mert hátha kevesebbet lógnak a neten, mint Európában élő társaik). Megjósolható módon a legtöbben nőnek rajzolták a tanárt és az ápolót, férfinak az orvost és a rendőrt satöbbi. Azonban a kutatók azt találták: ha a mesterséges intelligenciának adunk ilyen feladatot, sokkal nagyobb arányban fogja hozni a nemi sztereotípiákat (vagyis sokkal ritkábban jelenik meg pl. férfi tanár vagy női rendőr a képeken), mint az ugandai gyerekek. Ebben tulajdonképpen nincs semmi meglepő, mivel a mesterséges intelligencia az emberek által a netre feltett anyagokból táplálkozik. Akik fel vannak háborodva, hogy a civil szervezetek befolyásolják a gyerekek nemekkel kapcsolatos gondolkodását, elfeledkeznek arról, hogy az egész társadalmunk, a tankönyvektől az internetig, beléjük sulykol valamilyen gondolkodást. A mesterséges intelligencia, amelyet (többségében) felnőttek tanítanak, merevebben kezeli a nemi szerepeket, mint az ugandai kisiskolások. Az Emberség Erejével Alapítvány és más hasonló szervezetek igazából csak ellensúlyozni próbálják ezt az aránytalanságot a maguk szerény eszközeivel, hogy a gyerekeknek ne egy ideológiák és mesterséges intelligencia által torzított, hanem valós képük legyen a világról.

Andris és a többiek, ne lepődjetek meg, ha egy nap egy csomó gyerek jelenik meg az alapítvány irodájában, keresve azokat a néniket/bácsikat, akik a valóságról beszélnek nekik.

Rachel Gillig: The Knight and the Moth

 ***SPOILER***

Kezdettől fogva tudtam, hogy ennek a könyvnek terveznek folytatást (azóta meg is jelent), de a regény végéhez közeledve nem nagyon tudtam elképzelni, mi lesz a tartalma. Hiszen látszólag mindjárt itt a happy end, a lovagok a 17 éves ifjú király vezetésével — aki olyan laza, hogy konkrétan Benjinek kell szólítani — legyőzték az Ómeneket és a gonosz apátnőt és felszabadították a Stonewater Királyság népét a vallási elnyomás alól. Miről fog szólni a következő rész: szerelmi bonyodalmak Sybil és Rory között? Maud végre coming outol leszbikusként? Ezek azért nem töltenek meg egy teljes romantasyt. Aztán az utolsó oldalakon jön a fordulat: Benji kijelenti, hogy a népnek szüksége van a diktatorikus államberendezkedésre, ezért mostantól ő lép az apátnő helyébe és fogja elnyomni alattvalóit. Erre még Rory se számított, és bevallom, én sem; van ugyan korábban egy gyanús jelenet, amikor Benji láthatóan szervezkedik valamin a kevésbé jófej lovagokkal Sybilék háta mögött, de nem sejtettem, hogy ez lesz belőle.

A gonosz erőket legyőző hős toposza nemcsak a fantasykben, hanem az életben is befolyásolja azt, ahogyan a diktatúra ellen fellépő politikusokra gondolunk. Hajlamosak vagyunk idealizált hősként tekinteni rájuk, akik elhozzák majd a teljes szabadságot. Pedig semmi garancia nincs arra, hogy a diktátort leváltó politikus demokratikusan fog kormányozni (ld. Szenegált példaként itt: https://mmreflexiok.blogspot.com/2019/12/marina-ottaway-democracy-challenged.html), ahogy arra se, hogy nem lesz populista, nem fog visszalépni választási ígéreteitől, és felszámolja a korrupciót.

 Ahogy Magyar Péter kormányzata megszilárdul, egyre többen csalódnak benne. Mondjuk az borítékolható volt, hogy nem fogja tudni varázsütéssel megoldani az ország összes problémáját, de most olyan ígéretektől is visszatáncol — mint az egyenlő házasság kérdése —, amelyeket full elhitt neki mindenki, aki megfeledkezett MP jobboldali hátteréről. Ugyanaz történt, mint Rachel Gillig regényében: a közös ellenség elleni harc összekovácsolja a különböző ellenzéki erőket, ám amikor ez a csoport hatalomra kerül, már felszínre kerülnek az ellentétek. Nem tudjuk, hogy Benji alapjáraton jó fej volt és csak a kevésbé liberális gondolkodású lovagok rontották meg, vagy a laza, kisfiús külső kezdettől fogva ravasz, számító embert takart. Lehet, hogy ez a következő részben kiderül, lehet, hogy nem is fontos. A lényeg az, hogy a Magyar Pétert támogató baloldali erők most ott állnak az előző diktatúra romjain, mint Sybil, Rory és Maud, és szembesülnek azzal, hogy az általuk hatalomra segített rendszer bizonyos pontokon kísértetiesen hasonlít az előzőhöz.

A mi cicánk különleges

 Ezzel a címmel hallottam egy előadást még augusztusban, amely azzal foglalkozott, alkalmas-e a citizen science a vadmacskahibridek számának felbecsülésére a házimacska-populációban. A citizen science ugye egy olyan megközelítés, amelyben laikusokat vonnak be tudományos vizsgálatokba megfigyelőként. Jelen kutatásban cirmos macskák gazdáit kérték meg, hogy fotózzák le cicájukat megadott szögekből, és figyeljék meg, hogy megjelennek-e rajta a vadmacskák tipikus jegyei, ez ugyanis azt jelentheti, hogy a jószág valamelyik őse félrelépett egy vadmacskával. A beküldött válaszokból azonban az derült ki, hogy sokkal többen tippelték állatkájukat vadmacskahibridnek, mint amennyi esetben ez a külső jegyek alapján indokolt lett volna.

Az eredmény számomra nem volt meglepő, és az előadás címe azt sugallja, hogy a kutatók elég könnyen beazonosították a jelenség okát. Az emberek szeretik azt hinni, hogy az ő állatkájuk különleges. És persze minden macska egyéniség, és ilyenformán éppúgy különleges, ahogy minden ember is az, de sokaknak ez nem elég. Az ártalmatlan, bár a biológusoknak elég sok fejfájást okozó változat az, amikor valaki már meglevő tök átlagos cicáján valamely ritka faj jellegzetességeit véli felfedezni. Magyarországon ez a vadmacska, Bolíviában mostanában nem meglepő módon a tilcayo; az összes pöttyös kiscicát DNS-tesztre hurcolásszák, hátha kiderül, hogy a különleges új macskafaj egy példánya. 

Kevésbé ártalmatlan az, amikor valaki kifejezetten egy különleges faj vagy fajta egy példányát szeretné beszerezni. Hiába vannak tele a menhelyek cukibbnál cukibb házimacskákkal, mindig lesznek olyanok, akik inkább csillagászati összegeket fizetnek egy ritka fajtáért, csak hogy eldicsekedhessenek vele (most nyilván nem azokra gondolok itt, akiknek allergiájuk miatt vagy terápiás célokra csak bizonyos fajták felelnek meg). Extrém esetben még vadállatok is áldozatul eshetnek ennek a trendnek. A dél-amerikai biológusok már látnak egy olyan ijesztő tendenciát, hogy emberek tilcayókat szeretnének örökbe fogadni, és nem győznek figyelmeztetni: ez vadállat, csak bizonyos mértékig szelídíthető meg, és otthoni tartása veszélyes lehet gazdáira és a vadon élő állományra egyaránt. És persze ide kapcsolódik az egzotikus fajok kereskedelme is. A Fővárosi Állat- és Növénykert ma tette közzé azt a hírt, hogy a Nemzeti Nyomozó Iroda munkatársai egy selyemmajmot foglaltak le egy pasasnál, akinél 10 hónappal ezelőtt kistigrist találtak (és valamiért senkinek nem jutott eszébe olyan büntetést kiszabni rá, aminek része az eltiltás mindenféle állatokkal való foglalkozástól). A poszt alatt több olyan megjegyzés született, hogy de jó lenne, ha legálisan lehetne ilyeneket tartani Magyarországon, meg hogy biztos szerető otthonra talál majd, hiszen Rossnak is volt majma a Jóbarátokban. Amellett, hogy ez a kommentelő majomismeretből nem áll a helyzet magaslatán (Ross majma még csak nem hasonlít), láthatóan nem is érzékeli, hogy pont azt a gyakorlatot támogatja, ami miatt a majmocska szállítója jelenleg őrizetben van. A Fővárosi Állat- és Növénykertnek külön utánkövető posztot kellett írnia arról, miért nem jó ötlet majmot, tilcayót vagy bármi más vadállatot háziállatként tartani, és még erre is érkezett olyan komment, ami láthatóan nem vette a lényeget (gondolom, lesz még több is, még csak négy órája van kint a poszt). 

Nagy szükség van tehát érzékenyítésre ezen a területen is. De vadállatok tartása ellen szóló racionális érvek mellett az is kellene, hogy az emberek ne akarjanak feltétlenül különleges állatkájukkal felvágni. Szerezzenek be átlagos házimacskát, kutyát vagy bármilyen állatot, és ismerjék meg a személyiségét, hogy felfedezzék a hétköznapiban a különlegest.

A képen egy cirmák látható, akivel vagy 10 éve játszottam egy horvátországi kis faluban. Valószínűleg nincsenek vadmacskajegyei, de nem figyeltem, mert nekem nem ez a lényeg, pláne egy ilyen helyzetben.

A zalameai bíró és a nők elleni erőszak

 

***SPOILER***

Biztos, hogy Pedro Calderón de la Barcát még idézőjelben se lehet feministának tekinteni, A zalameai bíró című darabja azonban nagyon tudatosan gondolkozik a nők elleni erőszakról, különösen azt figyelembe véve, hogy a 17. században keletkezett egy 16. századi igaz történet alapján. Amikor a Portugáliába tartó spanyol hadsereg Zalameában éjszakázik, Don Álvaro de Aitade megerőszakolja vendéglátója, Pedro Crespo lányát, abban a biztos tudatban, hogy büntetlenül meg fogja úszni a dolgot. Terve azon bukik el, hogy Pedro Crespót időközben bírónak választják a faluban (ennél tovább nem spoilerezek).

Eddig a történelmi tények, a többi már Calderón emberismerete. Ugyanis úgy alkotta meg Don Álvaro figuráját, mint egy klasszikus szoknyavadászt, aki már a faluba érkezésekor arra utasítja szolgáját: olyan házat keressen neki, ahol szép lány van. Miután meglátta Isabelt, folyamatosan arról beszél, hogy szerelmes belé, és nem tud élni nélküle – de láthatóan ez az állítólagos szerelem arra korlátozódik, hogy elrabolja és szexre kényszeríti az iránta cseppet sem érdeklődő lányt. Ha igazán szerelmes lenne, elfogadná az elutasítást, és sose tenne olyasmit, ami imádottjának árthat. Ámde a szerelem jó alibi, jól meg lehet vele indokolni, miért akar mindenáron megismerkedni Isabellel, akár annak akarata ellenére.

Több bejegyzést írtam már arról, hogy a szerelem fogalma gyakran félreértelmeződik és gázos, akár zaklató gyakorlatoknak szolgál indokul (pl. https://mmreflexiok.blogspot.com/2018/09/csakazertis-szerelem.html,https://mmreflexiok.blogspot.com/2023/12/az-igazabol-szerelem-igazabol-feltarja.html). A közelmúltban egy rendőrségi oldalon, ahol egy párkapcsolati erőszak áldozatául esett fiatal nő képét tették közzé, a pasi kommentelők némelyike bejelentette, hogy ez a nő „élete szerelme”. Pedig ugye semmit nem tudnak róla a külsején kívül. Szóval tegyük helyre a dolgokat: amikor meglátsz egy nőt, maximum szexuális vágyat érzel iránta, de nem szerelmet, hiszen a szerelem érzelmi kötődés, ami akkor alakul ki, ha valamennyire már ismered a másik embert, tudsz valamit a személyiségéről. Egy szerelmes ember nemcsak a másik külsejét látja, hanem teljes emberként közelít felé, és tiszteletben tartja a döntéseit. Nem nyáladzik rá a kommentszekcióban, és főleg nem kényszeríti olyasmire, amit az nem akar. Ne keverd a szezont a fazonnal, ne légy olyan, mint Don Álvaro.

Gondolatok a tilcayo kapcsán

 https://www.nationalgeographic.com/animals/article/meet-the-first-new-cat-species-discovered-in-100-years?cmpid=org=ngp::mc=social::src=facebook::cmp=editorial::add=fb20260917animals-newwildcatfreemiumhedcard&fbclid=IwY2xjawUeMX1wZG9mBWV4dG4DYWVtAjEwAGJyaWQRME1rS29DS1BEMnBCb3U5d3RzcnRjBmFwcF9pZBAyMjIwMzkxNzg4MjAwODkyAAEeTH-viRmRqqDYBXUcu4tzuP7c8pjRA_06uIVEshDP0CqWWWSlIWmdpH_lCyo_aem_G2KBxV8jMjnZ0CyVcNG6iQ

Mint mindenki, én is végtelenül boldog vagyok, hogy találtak egy új vadmacskafajt. Ugyanakkor a felfedezés története elgondolkodtatott. Nem az történt ugyanis, ahogy elképzeljük egy új faj megtalálását, hogy egy bátor felfedező bement a dzsungelbe, megpillantott egy addig sose látott állatot, dokumentálta, majd bejelentette felfedezését a nagyvilágnak. Az új faj első azonosított példánya, Tigrino, élete első évét egy bolíviai bácsi házában töltötte, aki kiscicaként találta őt az út szélén. Mikor rájött, hogy ez valszeg nem házicirmák, elvitte egy vadvédelmi központba, ahol Tigrino további 9 évet élt úgy, hogy tök átlagos tigrismacskának hitték. Ekkor végzett rajta DNS-tesztet Paola Nogales-Ascarrunz biológus, és jött rá, hogy új fajt talált. Ekkor gyorsan elkezdték tesztelni a fogságban levő tigrismacskákat, és még négy tilcayót találtak (a fent linkelt cikk csak kettőt említ, mert régebbi).

Mindez szépen példázza, hogy az emberiség mára kizárólag a genetikát tekinti az élőlények csoportosítási alapjának. Régen talán azt mondták volna, hogy Tigrino átlagos tigrismacska, hiszen majdnem úgy néz ki, ahogy simán fehérnek tekintettek volna egy olyan embert, akinek nincsenek afrikai jellegű vonásai, se ismert fekete bőrű őse. Ma viszont minden kérdésre a genetika adja meg a választ. Az emberek DNS-teszttel próbálják kideríteni etnikai származásukat, noha könnyen lehet, hogy soha nem volt közük ahhoz a kultúrához, amelynek képviselői az eredmény alapján rokonaik. Ha egy DNS-tesztből az derülne ki, hogy felmenőim között szefárd zsidók is voltak, Spanyolország azonnal lehetővé tenné nekem az állampolgárság megszerzését kárpótlásul a több száz éve kiutasított őseim miatt, akikről tudomásom sem volt. Egy korábbi bejegyzésben már írtam arról, hogy az állatfajok genetikai behatárolása hogyan befolyásolja a környezetvédelmi gyakorlatokat (https://mmreflexiok.blogspot.com/2019/08/john-bradshaw-cat-sense.html). A tilcayót láthatóan pusztán a genetika alapján sorolták be új fajba, hiszen egyedeit korábban is látták, sőt fogságban is tartották, csak épp nem ismerte föl senki, hogy különböznek a megszokott tigrismacskáktól.

Pontosabban a tudósok nem ismerték fel. Amikor a helyi őslakosokat kérdezték, ők vidáman azt felelték, hogy persze, ismerik ezeket a cicákat, itt szaladgálnak a környéken, ők tilcayónak nevezik. Tehát ők nemcsak látták már Tigrino rokonait, de saját csoportnak tekintették őket (ami nem mond ellent a fentieknek, hiszen különböző népek különböző módon kategorizálják az állatokat). Ahogyan Amerikát se Kolumbusz fedezte föl, sőt nem is a vikingek, hanem a mai őslakos népek elődei, akik először keltek át a Bering-szoroson, úgy a tilcayót se most fedezték fel és nem Paola Nogales-Ascarrunz, hanem a környékbeli őslakos népek. 

Tigrinónak, az elmúlt napok hősének hosszú, boldog életet kívánok, a nyugati tudósoknak pedig szeretném felvetni, hogy esetleg beszélgessenek többet az őserdőben vagy más kevésbé felderített helyeken élő népcsoportok tagjaival. Lehet, hogy sokkal könnyebben tudnának új fajokat felfedezni.

A Colored Spade és Nádasdy emléktáblája

 https://www.youtube.com/watch?v=3Pu-SPjtk68

Vicces volt azt látni, hogy a dal youtube-klipjén ki van pontozva a szavak fele, ugyanis ez a dal pont visszaköveteli a feketékre használt sértő szavakat, és gúnyt űz az afroamerikaiakkal kapcsolatos sztereotípiákból. És úgy, hogy ezt egy fekete énekes adja elő, ez nem sértő, hanem megerősítő, kábé mint Cyrano orrmonológja, csak emberi jogi keretben.

Nádasdy Ádámnak emléktáblát kívánt állítani a XIII. kerület, ám a tervezett szövegből az önkormányzat kihúzta azt a részt, ami a költő-nyelvésznek a meleg emberek helyzetéért végzett tevékenységét méltatja. Mindez gyakorlatilag egy meleg ember és rajta keresztül a melegek mint csoport láthatatlanná tétele, ami oly gyakran megesett a történelem során. Eredménye ugyanaz, mint a fóliatörvényé: az átlagpolgár nem lát melegeket, pontosabban az útjába kerülő melegeknek a melegségét nem látja, mert az tabu, nem beszélünk róla. És könnyen arra a következtetésre jutnak, hogy a melegek nem tettek hozzá semmit a társadalomhoz, hiszen mutassunk például egyetlen meleg költőt! Na ugye, hogy nem tudunk! Nádasdy? Ugyan már, miből gondoljuk, hogy meleg volt, még az emléktáblája se említi.

A témával kapcsolatos posztok alatt többen azt a véleményt fejtették ki, hogy de hát a melegség magánügy. Ahelyett, hogy belemennék a meleg felszabadító mozgalom alapüzenetére a coming out fontosságáról – ami remélhetőleg olvasóimnak mind a könyökén jön ki – , egy másik irányból közelíteném a történetet. Akarná-e Nádasdy, hogy ez az információ megjelenjék az emléktábláján? Nyilván őt magát nem kérdezhetjük már meg erről. Viszont az, ahogyan élete során több interjúban és szépirodalmi alkotásban beszélt a saját melegségéről, sőt szerepelt a Meleg férfiak, hideg diktatúrák című filmben, nekem azt sugallja, hogy egyáltalán nem bánná. Nádasdy melegsége nem volt magánügy, mert ő maga tette közüggyé. Szerintem tartozunk azzal az emlékének, hogy nem tesszük láthatatlanná a láthatóságát.

(kép: Lira.hu)

Tényleg megváltoztatta a szelfizés az utazási szokásokat?

 https://turizmus.com/cikk/utazas/eloszor-posztolj-azutan-elvezd-igy-valtoztatja-meg-a-kozossegi-media-az-utazasi-szokasokat?fbclid=IwY2xjawUMd9lwZG9mBWV4dG4DYWVtAjEwAHNydGMGYXBwX2lkEDIyMjAzOTE3ODgyMDA4OTIAAR7hgZ5yV17sYgIHuFBe0B6yjwaFvOyiNzd942FFSs7c84sEoQyXnQo1X6XAZQ_aem_MQobD9DLFhvFx2hSZa0d_Q

Ez a cikk azt állítja, hogy a közösségi oldalak, azon belül is leginkább a TikTok, megváltoztatták az utazási szokásokat. Nemcsak inspirációt adnak embereknek azt illetően, hova utazzanak, hanem megfordult a logika: az emberek nem elutaznak egy szép helyre, és ezt mellesleg fényképpel dokumentálják, hanem pont azért utaznak valahova, hogy lefotózhassák, és azon túl már nem feltétlenül érdekli őket. A cikk ráadásul nem is említi a szelfikultúra egyéb veszélyeit. A virágokkal pózolni kívánó influenszerek besétálnak a virágmező közepébe, és letapossák azokat, felbecsülhetetlen károkat okozva a kertészeknek (https://nlc.hu/szabadido/20190425/tulipan-viragzas-hollandia-szelfi-turista-turizmus-foto-instagram-kampany/), de ugyanígy az őshonos növények is megsínylik, ha naponta több száz turista tapos végig rajtuk egy-egy szelfi kedvéért. A sziklákon, sziklahidakon készített szelfik pedig számos fiatal utazó halálát okozták már, ahogy az is, amikor gyalogtúrás tapasztalattal nem rendelkező emberek elindulnak egy nehéz terepen, hogy reprodukálhassák az instán látott fotót (amelynek készítője amúgy profi hegymászó). Nálunk különösen a környezetvédő csoportok által szervezett túrákon, de olykor a túraegyesületek programjain is kérik, hogy ha feltesszük a képeket a közösségi médiára, ne alkalmazzunk automatikus helymegjelölést, nehogy odacsődüljön egy csomó fogalmatlan wannabe influenszer, és elpusztítsa az általunk lefotózott különleges növényeket.

Nem mondom, engem is zavarnak azok az emberek, akik úgy utaznak el valahova, hogy tulajdonképpen semmi hajlandóságuk megismerni az illető helyet (https://mmreflexiok.blogspot.com/2025/12/david-lodge-paradise-news.html), sőt ha véletlenül szembejön velük a helyi kultúra valamely eleme, felháborodottan tiltakoznak (https://mmreflexiok.blogspot.com/2024/06/a-turista-esete-tul-rancos-krumplival.html). Ez azonban nem a közösségi médiával kezdődött (a fent említett David Lodge-regény például az 1980-as években jelent meg). Gyerekkoromban az utazási irodák katalógusait bújtam, ahol mindig ugyanazok a képek illusztráltak egy-egy várost, és a "városnézés" programpont mindig ugyanazokat a megállókat sorolta fel (Eiffel-torony, Notre-Dame, Louvre). Amikor akkori barátnőmmel először jártam Párizsban, ő ragaszkodott hozzá, hogy végigjárjuk az útikönyvekben felsorolt látnivalókat, még azokat is, amikről előre tudta, hogy nem fognak nekünk tetszeni (és igaza is volt), viszont értetlenül fogadta, miért akarok a Louvre-ban olyan kiállításokat megnézni, amelyeket a zsebútikönyv nem említ kötelezően megtekintendőként. Még régebben, a 19. században gyakori volt, hogy az angol arisztokrata ifjakat egyéves körutazásra küldték az európai kontinensre (ez volt az úgynevezett Grand Tour). Ennek során vélhetően rengeteg üresfejű, a művészet iránt abszolút nem érdeklődő fiatalember járta végig kötelességtudatból az Uffizit vagy a Vatikáni Múzeumot anélkül, hogy bármi megragadt volna benne. Spanyolországba viszont, mint ezt egy tavaly hallott előadáson megtudtam, igen kevesen jutottak el, ugyanis elkönyvelték elmaradott országnak, ahol nincs semmi látnivaló. Gyakorlatilag a (meleg) tengerparti fürdőzés népszerűvé válása indította el a spanyolországi turizmust, és akkor csodálkoztak rá az emberek az ország természeti és építészeti kincseire, amelyekről addig nem is tudtak, mert az utazási irodák brosúrái és az ismerősök beszámolói nem említették őket.

Vagyis ahogy mindig is léteztek olyan emberek, akiknek más véleménye fontosabb volt, mint a saját örömük, ugyanígy voltak mindig is olyan utazók, akik azért utaztak valahova, hogy kipipálhassák. És ezeknek a gyakorlatoknak ugyanúgy megvoltak a veszélyei, mint a szelfizésnek: szinte minden nagyobb európai cseppkőbarlangban elmondják, hogy régen a látogatók összevissza fogdosták a cseppköveket, aminek hatására azok "elpusztultak", vagyis nem nőttek tovább, és biztos vagyok benne, hogy ahogyan ma a meredek sziklán készített szelfi olykor a képen mosolygó fiatalok életébe kerül, régen is sokan lezuhantak az Alpokban vagy a Tátrában egy-egy olyan úticél felé menet, amit semmiképp sem akartak kihagyni. Mindig is voltak olyanok, akik a saját örömükre utaztak, de olyanok is, akik azért, hogy henceghessenek vele mások előtt, vagy hogy teljesítsék mások elvárásait ("ne már, jártál Londonban és nem mentél el a Towerbe??") Az emberi természet nem változott, csak ugyanaz a jelenség más formában bukkant fel.

(Én is fotózom olykor "szelfi-spotokon": ez a Tündérek Ösvénye az Anagában. Nyugodtan megmondhatom, hol van, hiszen elég ismert, ráadásul mint a képen is látszik, le van aszfaltozva, ebben nem tehetnek kárt a szelfituristák.)