A pátriától a terrorizmusig

 ***SPOILER***

Fernando Aramburu regénye két baszk családról szól, akiknek több évtizedes barátsága szakad meg, amikor az egyik család idősebbik fia, Joxe Mari, csatlakozik az ETA-hoz, míg a másik család feje, Chato, éppen az ETÁ-nak esik áldozatul. Joxe Mari édesanyja, Miren, azonban kitart amellett, hogy Chato megérdemelte sorsát: bár baszk volt, a nép elnyomói közé sorolja mint egy kisebb szállítási vállalat tulajdonosát, meg különben is, az ETA tudja, mit csinál. Ez egyébként igaz, Chato nem véletlenül lett az ETA célpontja, hanem azért, mert fizette ki mindazt a pénzt, amelyet megpróbáltak kizsarolni tőle, hiszen a szervezet a baszk vállalkozók pénzéből finanszírozta terrorista tevékenységét. Miren szemében fia igazi hős, aki nemes cselekedeteket hajt végre a baszk nép függetlenségéért; nem sejti, hogy Joxe Mari aktivizmusa nagyrészt azzal telik, hogy tétlenül bujkál francia parasztházakban, időnként bombákat próbál összerakni, amelyek nem robbannak fel, és amikor észrevétlenül kéne követnie valakit, azt oly mértékben elcseszi, hogy a célpont konkrétan beszédbe elegyedik vele az utcasarkon. Egyszóval Joxe Mari lényegesen kevésbé tehetséges terroristának, mint kézilabdázónak, és amiatt ráadásul nem kapott volna több mint száz év börtönbüntetést, de erre ő csak a regény legvége felé jön rá.

A  regény nagyszerű karakterábrázolásaiból átjön az, amiről elméleti szinten gyakran szó esik: hogy az emberek gyakran nem racionális, hanem érzelmi okokból ragaszkodnak szélsőséges politikai nézetekhez és csoportosulásokhoz. Mirennek Joxe Mari a kedvenc fia, leginkább az iránta való szeretetből támogatja az ETA tevékenységét, bár benne van némi irigység is Chato családja iránt, akik jobb módban élnek, mint ő. Maga Joxe Mari tehetséges kézilabdázó ugyan, de ez nem elég ahhoz, hogy igazi menő legyen a faluban (főleg egy olyan kultúrában, ahol a férfiak többsége a focit tartja az egyetlen igazi sportnak), a jóképűtől igen messze van, és észből se jutott túl sok neki (az előző bekezdésből ez szerintem sejthető). Amint viszont belép az ETÁ-ba, ő lesz a sztár a faluban. Eleve a fiatal férfiakon erős a nyomás, hogy csatlakozzanak a fegyveres függetlenségi harchoz: ha valaki sose jár az irredenta kocsmába, azt bizony észreveszik, ha viszont elmész, szinte elkerülhetetlen, hogy bevonjanak valami akcióba. Gorka, Joxe Mari öccse csak úgy tud kimenekülni ebből a csapdahelyzetből, hogy elköltözik a városba.

Van még egy figura, aki kulcsszerepet játszik a szélsőséges eszmék terjedésében: Don Serapio, a falu plébánosa. Foglalkozásából adódóan mindenhova bejárása van, mindent tud, és olyan speciális hatalommal bír, amellyel könnyű visszaélni (ld. még https://mmreflexiok.blogspot.com/2024/11/szabo-t-anna-zsoltarszimfonia.html). Don Serapio szexuális tévelygéseiről nem tudunk (bár sose tudjuk meg, kit látott az egyik szereplő egy özvegyasszony házából kiosonni; szerintem ő lehetett az), viszont nagyon tudatosan nyomatja a nacionalista eszméket, különösen az idősebb nőknek és a kamaszoknak. Ő az, aki Mirent meggyőzi róla, hogy fia nemzeti hős, akiért imádkozni fog, Gorkát pedig gyakorlatilag rákényszeríti, hogy a verspályázaton nyert pénzét a baszk függetlenségért való küzdelemre fordítsa. Az egyik emlékezetes jelenetben Don Serapio kijelenti: Isten akarata, hogy a baszk nemzet kivívja a függetlenségét. Egy ilyen helyzetben az a falubeli, aki nyíltan elítéli a terrorizmust, gyakorlatilag feladja a közösségben meglevő pozícióját, vagy akár a hitét is.

Amikor a magyar szélsőjobb képviselői véresszájú (mostanában szerencsére főleg verbális) támadásokat intéznek a kormány, az LMBT+ emberek, a szivárványcsaládok vagy adott közszereplők ellen, néha belegondolok: vajon ezt a konkrét embert mi motiválja erre az agresszióra? Mert persze vannak közöttük hatalmukat féltő politikusok és fizetett trollok, de nem mind azok. Azokat, akik nem látják át a politikai-gazdasági folyamatokat, könnyű megvezetni (https://mmreflexiok.blogspot.com/2020/09/zadie-smith-swing-time-tracey-es.html): ahogy Magyarországon tömegek hitték el, hogy Brüsszel át akarja operálni az óvodásokat, egy nemrég emlegetett (bár módszertanilag nem biztos, hogy hiteles) brit felmérés azt bizonygatja, hogy az alsóbb osztályokba tartozó cisz nők nagy része fenyegetve érzi magát a transz nőktől. A TERF-ek ezt önmaguk igazolására hozzák fel, azzal az érvvel, hogy a transzbarát meggyőződés elitista, pedig valójában csak annyi történt, hogy az ő csapból is folyó propagandájuk könnyebben meggyőzi az iskolázatlan embereket. Persze egy dolog elhinni a gyűlölködő propagandát és más dolog tényleges szóbeli vagy akár fizikai agressziót elkövetni. Azok közül, akik az utóbbira vetemednek, véleményem szerint sokan vannak, akiket valami érzelmi tényező befolyásol (saját trauma, csoporthoz tartozás, az egyház vagy a kortársak irányából érkező nyomás stb.).

A regény 2011-ben kezdődik, amikor az ETA bejelentette, hogy abbahagyja a fegyveres harcot. 2018-ban, már a könyv megjelenése után, végleg meg is szűnt. Baszkföld újra csendes. Vajon Magyarország mikor ér el oda, hogy a politikai nézetkülönbségek nem torkollnak agresszív támadásokba?

Phoebe Buffey és az Emberség Erejével Alapítvány

https://444.hu/2026/10/15/barkibol-lehet-barmi-hirdette-egy-civil-szervezet-alsosoknak-a-fideszes-agitprop-es-takacs-peter-rohant-felhaborodni 

Az Emberség Erejével Alapítvány, amelyet egy élő könyvtáras program kapcsán személyesen is ismerek, nagyon klassz emberi jogi foglalkozásokat tart iskolásoknak. Takács Péter volt egészségügyi államtitkár azonban felháborodva tudta meg: a foglalkozáson arról beszélnek a gyerekeknek, hogy a pályaválasztásban nem az ember neme a döntő tényező, bárkiből lehet bármi. Rögtön gyűlöletkampány indult az egyesület ellen, elkezdtek fröcsögni gender-ideológiáról meg gyermekvédelemről, miközben az általuk állítólag védett gyerekekről MI által manipulált képeket töltöttek fel a netre.

Most én itt nem az MI-manipulált képekre reagálnék, hanem arra, hogy baj-e, ha igazat mondunk a gyerekeknek. Az Emberség Erejével Alapítvány ugyanis teljes mértékben igazat mondott, amiről bármelyik gyerek meggyőződhet: a saját iskolájában jó eséllyel ugyanúgy vannak tanító bácsik, mint tanító nénik, az utcára kimenve láthat női taxisofőröket, és ha végigolvassa a Nobel-díjas tudósok listáját, ott találhat olyan neveket is, mint Marie Curie és Karikó Katalin. Vagyis azt megtiltani, hogy a foglalkozási sztereotípiákat eloszlassuk, gyakorlatilag egyenértékű azzal, hogy nem mondunk nekik igazat. Arra emlékeztet, mikor a Jóbarátokban Phoebe-t (akinek a képe a Friends Central Fandomról származik) meghívják egy könyvtárba(?) gyerekeknek énekelni, ám ő nem a szokásos cukormázas dalocskákat adja elő, hanem arról mesél nekik, hogy vannak meleg emberek, meg hogy a vacsorájuk alapanyaga az a cuki boci a mezőn. A könyvtár felháborodva kirúgja Phoebe-t, de a gyerekek hamarosan megkeresik, és megkérik, énekeljen nekik megint a valóságról. Akárcsak egy barátnőm (némileg idősebb) gimnazista tanítványai, akik az év utolsó óráján szabadon választott témaként arra kérték a tanárnőt: beszélgessenek a homoszexualitásról, mert ez a téma nagyon érdekli őket, de az iskolában sose kerül szóba, így nem kaphatnak válaszokat a kérdéseikre.

Tegnap érdekes előadást hallottam az MI és a foglalkozási sztereotípiák témájában. Ugandai gyerekeket kértek meg, hogy rajzoljanak le bizonyos szakmákat űző embereket (gondolom, azért őket, mert hátha kevesebbet lógnak a neten, mint Európában élő társaik). Megjósolható módon a legtöbben nőnek rajzolták a tanárt és az ápolót, férfinak az orvost és a rendőrt satöbbi. Azonban a kutatók azt találták: ha a mesterséges intelligenciának adunk ilyen feladatot, sokkal nagyobb arányban fogja hozni a nemi sztereotípiákat (vagyis sokkal ritkábban jelenik meg pl. férfi tanár vagy női rendőr a képeken), mint az ugandai gyerekek. Ebben tulajdonképpen nincs semmi meglepő, mivel a mesterséges intelligencia az emberek által a netre feltett anyagokból táplálkozik. Akik fel vannak háborodva, hogy a civil szervezetek befolyásolják a gyerekek nemekkel kapcsolatos gondolkodását, elfeledkeznek arról, hogy az egész társadalmunk, a tankönyvektől az internetig, beléjük sulykol valamilyen gondolkodást. A mesterséges intelligencia, amelyet (többségében) felnőttek tanítanak, merevebben kezeli a nemi szerepeket, mint az ugandai kisiskolások. Az Emberség Erejével Alapítvány és más hasonló szervezetek igazából csak ellensúlyozni próbálják ezt az aránytalanságot a maguk szerény eszközeivel, hogy a gyerekeknek ne egy ideológiák és mesterséges intelligencia által torzított, hanem valós képük legyen a világról.

Andris és a többiek, ne lepődjetek meg, ha egy nap egy csomó gyerek jelenik meg az alapítvány irodájában, keresve azokat a néniket/bácsikat, akik a valóságról beszélnek nekik.

Rachel Gillig: The Knight and the Moth

 ***SPOILER***

Kezdettől fogva tudtam, hogy ennek a könyvnek terveznek folytatást (azóta meg is jelent), de a regény végéhez közeledve nem nagyon tudtam elképzelni, mi lesz a tartalma. Hiszen látszólag mindjárt itt a happy end, a lovagok a 17 éves ifjú király vezetésével — aki olyan laza, hogy konkrétan Benjinek kell szólítani — legyőzték az Ómeneket és a gonosz apátnőt és felszabadították a Stonewater Királyság népét a vallási elnyomás alól. Miről fog szólni a következő rész: szerelmi bonyodalmak Sybil és Rory között? Maud végre coming outol leszbikusként? Ezek azért nem töltenek meg egy teljes romantasyt. Aztán az utolsó oldalakon jön a fordulat: Benji kijelenti, hogy a népnek szüksége van a diktatorikus államberendezkedésre, ezért mostantól ő lép az apátnő helyébe és fogja elnyomni alattvalóit. Erre még Rory se számított, és bevallom, én sem; van ugyan korábban egy gyanús jelenet, amikor Benji láthatóan szervezkedik valamin a kevésbé jófej lovagokkal Sybilék háta mögött, de nem sejtettem, hogy ez lesz belőle.

A gonosz erőket legyőző hős toposza nemcsak a fantasykben, hanem az életben is befolyásolja azt, ahogyan a diktatúra ellen fellépő politikusokra gondolunk. Hajlamosak vagyunk idealizált hősként tekinteni rájuk, akik elhozzák majd a teljes szabadságot. Pedig semmi garancia nincs arra, hogy a diktátort leváltó politikus demokratikusan fog kormányozni (ld. Szenegált példaként itt: https://mmreflexiok.blogspot.com/2019/12/marina-ottaway-democracy-challenged.html), ahogy arra se, hogy nem lesz populista, nem fog visszalépni választási ígéreteitől, és felszámolja a korrupciót.

 Ahogy Magyar Péter kormányzata megszilárdul, egyre többen csalódnak benne. Mondjuk az borítékolható volt, hogy nem fogja tudni varázsütéssel megoldani az ország összes problémáját, de most olyan ígéretektől is visszatáncol — mint az egyenlő házasság kérdése —, amelyeket full elhitt neki mindenki, aki megfeledkezett MP jobboldali hátteréről. Ugyanaz történt, mint Rachel Gillig regényében: a közös ellenség elleni harc összekovácsolja a különböző ellenzéki erőket, ám amikor ez a csoport hatalomra kerül, már felszínre kerülnek az ellentétek. Nem tudjuk, hogy Benji alapjáraton jó fej volt és csak a kevésbé liberális gondolkodású lovagok rontották meg, vagy a laza, kisfiús külső kezdettől fogva ravasz, számító embert takart. Lehet, hogy ez a következő részben kiderül, lehet, hogy nem is fontos. A lényeg az, hogy a Magyar Pétert támogató baloldali erők most ott állnak az előző diktatúra romjain, mint Sybil, Rory és Maud, és szembesülnek azzal, hogy az általuk hatalomra segített rendszer bizonyos pontokon kísértetiesen hasonlít az előzőhöz.

A mi cicánk különleges

 Ezzel a címmel hallottam egy előadást még augusztusban, amely azzal foglalkozott, alkalmas-e a citizen science a vadmacskahibridek számának felbecsülésére a házimacska-populációban. A citizen science ugye egy olyan megközelítés, amelyben laikusokat vonnak be tudományos vizsgálatokba megfigyelőként. Jelen kutatásban cirmos macskák gazdáit kérték meg, hogy fotózzák le cicájukat megadott szögekből, és figyeljék meg, hogy megjelennek-e rajta a vadmacskák tipikus jegyei, ez ugyanis azt jelentheti, hogy a jószág valamelyik őse félrelépett egy vadmacskával. A beküldött válaszokból azonban az derült ki, hogy sokkal többen tippelték állatkájukat vadmacskahibridnek, mint amennyi esetben ez a külső jegyek alapján indokolt lett volna.

Az eredmény számomra nem volt meglepő, és az előadás címe azt sugallja, hogy a kutatók elég könnyen beazonosították a jelenség okát. Az emberek szeretik azt hinni, hogy az ő állatkájuk különleges. És persze minden macska egyéniség, és ilyenformán éppúgy különleges, ahogy minden ember is az, de sokaknak ez nem elég. Az ártalmatlan, bár a biológusoknak elég sok fejfájást okozó változat az, amikor valaki már meglevő tök átlagos cicáján valamely ritka faj jellegzetességeit véli felfedezni. Magyarországon ez a vadmacska, Bolíviában mostanában nem meglepő módon a tilcayo; az összes pöttyös kiscicát DNS-tesztre hurcolásszák, hátha kiderül, hogy a különleges új macskafaj egy példánya. 

Kevésbé ártalmatlan az, amikor valaki kifejezetten egy különleges faj vagy fajta egy példányát szeretné beszerezni. Hiába vannak tele a menhelyek cukibbnál cukibb házimacskákkal, mindig lesznek olyanok, akik inkább csillagászati összegeket fizetnek egy ritka fajtáért, csak hogy eldicsekedhessenek vele (most nyilván nem azokra gondolok itt, akiknek allergiájuk miatt vagy terápiás célokra csak bizonyos fajták felelnek meg). Extrém esetben még vadállatok is áldozatul eshetnek ennek a trendnek. A dél-amerikai biológusok már látnak egy olyan ijesztő tendenciát, hogy emberek tilcayókat szeretnének örökbe fogadni, és nem győznek figyelmeztetni: ez vadállat, csak bizonyos mértékig szelídíthető meg, és otthoni tartása veszélyes lehet gazdáira és a vadon élő állományra egyaránt. És persze ide kapcsolódik az egzotikus fajok kereskedelme is. A Fővárosi Állat- és Növénykert ma tette közzé azt a hírt, hogy a Nemzeti Nyomozó Iroda munkatársai egy selyemmajmot foglaltak le egy pasasnál, akinél 10 hónappal ezelőtt kistigrist találtak (és valamiért senkinek nem jutott eszébe olyan büntetést kiszabni rá, aminek része az eltiltás mindenféle állatokkal való foglalkozástól). A poszt alatt több olyan megjegyzés született, hogy de jó lenne, ha legálisan lehetne ilyeneket tartani Magyarországon, meg hogy biztos szerető otthonra talál majd, hiszen Rossnak is volt majma a Jóbarátokban. Amellett, hogy ez a kommentelő majomismeretből nem áll a helyzet magaslatán (Ross majma még csak nem hasonlít), láthatóan nem is érzékeli, hogy pont azt a gyakorlatot támogatja, ami miatt a majmocska szállítója jelenleg őrizetben van. A Fővárosi Állat- és Növénykertnek külön utánkövető posztot kellett írnia arról, miért nem jó ötlet majmot, tilcayót vagy bármi más vadállatot háziállatként tartani, és még erre is érkezett olyan komment, ami láthatóan nem vette a lényeget (gondolom, lesz még több is, még csak négy órája van kint a poszt). 

Nagy szükség van tehát érzékenyítésre ezen a területen is. De vadállatok tartása ellen szóló racionális érvek mellett az is kellene, hogy az emberek ne akarjanak feltétlenül különleges állatkájukkal felvágni. Szerezzenek be átlagos házimacskát, kutyát vagy bármilyen állatot, és ismerjék meg a személyiségét, hogy felfedezzék a hétköznapiban a különlegest.

A képen egy cirmák látható, akivel vagy 10 éve játszottam egy horvátországi kis faluban. Valószínűleg nincsenek vadmacskajegyei, de nem figyeltem, mert nekem nem ez a lényeg, pláne egy ilyen helyzetben.

A zalameai bíró és a nők elleni erőszak

 

***SPOILER***

Biztos, hogy Pedro Calderón de la Barcát még idézőjelben se lehet feministának tekinteni, A zalameai bíró című darabja azonban nagyon tudatosan gondolkozik a nők elleni erőszakról, különösen azt figyelembe véve, hogy a 17. században keletkezett egy 16. századi igaz történet alapján. Amikor a Portugáliába tartó spanyol hadsereg Zalameában éjszakázik, Don Álvaro de Aitade megerőszakolja vendéglátója, Pedro Crespo lányát, abban a biztos tudatban, hogy büntetlenül meg fogja úszni a dolgot. Terve azon bukik el, hogy Pedro Crespót időközben bírónak választják a faluban (ennél tovább nem spoilerezek).

Eddig a történelmi tények, a többi már Calderón emberismerete. Ugyanis úgy alkotta meg Don Álvaro figuráját, mint egy klasszikus szoknyavadászt, aki már a faluba érkezésekor arra utasítja szolgáját: olyan házat keressen neki, ahol szép lány van. Miután meglátta Isabelt, folyamatosan arról beszél, hogy szerelmes belé, és nem tud élni nélküle – de láthatóan ez az állítólagos szerelem arra korlátozódik, hogy elrabolja és szexre kényszeríti az iránta cseppet sem érdeklődő lányt. Ha igazán szerelmes lenne, elfogadná az elutasítást, és sose tenne olyasmit, ami imádottjának árthat. Ámde a szerelem jó alibi, jól meg lehet vele indokolni, miért akar mindenáron megismerkedni Isabellel, akár annak akarata ellenére.

Több bejegyzést írtam már arról, hogy a szerelem fogalma gyakran félreértelmeződik és gázos, akár zaklató gyakorlatoknak szolgál indokul (pl. https://mmreflexiok.blogspot.com/2018/09/csakazertis-szerelem.html,https://mmreflexiok.blogspot.com/2023/12/az-igazabol-szerelem-igazabol-feltarja.html). A közelmúltban egy rendőrségi oldalon, ahol egy párkapcsolati erőszak áldozatául esett fiatal nő képét tették közzé, a pasi kommentelők némelyike bejelentette, hogy ez a nő „élete szerelme”. Pedig ugye semmit nem tudnak róla a külsején kívül. Szóval tegyük helyre a dolgokat: amikor meglátsz egy nőt, maximum szexuális vágyat érzel iránta, de nem szerelmet, hiszen a szerelem érzelmi kötődés, ami akkor alakul ki, ha valamennyire már ismered a másik embert, tudsz valamit a személyiségéről. Egy szerelmes ember nemcsak a másik külsejét látja, hanem teljes emberként közelít felé, és tiszteletben tartja a döntéseit. Nem nyáladzik rá a kommentszekcióban, és főleg nem kényszeríti olyasmire, amit az nem akar. Ne keverd a szezont a fazonnal, ne légy olyan, mint Don Álvaro.

Gondolatok a tilcayo kapcsán

 https://www.nationalgeographic.com/animals/article/meet-the-first-new-cat-species-discovered-in-100-years?cmpid=org=ngp::mc=social::src=facebook::cmp=editorial::add=fb20260917animals-newwildcatfreemiumhedcard&fbclid=IwY2xjawUeMX1wZG9mBWV4dG4DYWVtAjEwAGJyaWQRME1rS29DS1BEMnBCb3U5d3RzcnRjBmFwcF9pZBAyMjIwMzkxNzg4MjAwODkyAAEeTH-viRmRqqDYBXUcu4tzuP7c8pjRA_06uIVEshDP0CqWWWSlIWmdpH_lCyo_aem_G2KBxV8jMjnZ0CyVcNG6iQ

Mint mindenki, én is végtelenül boldog vagyok, hogy találtak egy új vadmacskafajt. Ugyanakkor a felfedezés története elgondolkodtatott. Nem az történt ugyanis, ahogy elképzeljük egy új faj megtalálását, hogy egy bátor felfedező bement a dzsungelbe, megpillantott egy addig sose látott állatot, dokumentálta, majd bejelentette felfedezését a nagyvilágnak. Az új faj első azonosított példánya, Tigrino, élete első évét egy bolíviai bácsi házában töltötte, aki kiscicaként találta őt az út szélén. Mikor rájött, hogy ez valszeg nem házicirmák, elvitte egy vadvédelmi központba, ahol Tigrino további 9 évet élt úgy, hogy tök átlagos tigrismacskának hitték. Ekkor végzett rajta DNS-tesztet Paola Nogales-Ascarrunz biológus, és jött rá, hogy új fajt talált. Ekkor gyorsan elkezdték tesztelni a fogságban levő tigrismacskákat, és még négy tilcayót találtak (a fent linkelt cikk csak kettőt említ, mert régebbi).

Mindez szépen példázza, hogy az emberiség mára kizárólag a genetikát tekinti az élőlények csoportosítási alapjának. Régen talán azt mondták volna, hogy Tigrino átlagos tigrismacska, hiszen majdnem úgy néz ki, ahogy simán fehérnek tekintettek volna egy olyan embert, akinek nincsenek afrikai jellegű vonásai, se ismert fekete bőrű őse. Ma viszont minden kérdésre a genetika adja meg a választ. Az emberek DNS-teszttel próbálják kideríteni etnikai származásukat, noha könnyen lehet, hogy soha nem volt közük ahhoz a kultúrához, amelynek képviselői az eredmény alapján rokonaik. Ha egy DNS-tesztből az derülne ki, hogy felmenőim között szefárd zsidók is voltak, Spanyolország azonnal lehetővé tenné nekem az állampolgárság megszerzését kárpótlásul a több száz éve kiutasított őseim miatt, akikről tudomásom sem volt. Egy korábbi bejegyzésben már írtam arról, hogy az állatfajok genetikai behatárolása hogyan befolyásolja a környezetvédelmi gyakorlatokat (https://mmreflexiok.blogspot.com/2019/08/john-bradshaw-cat-sense.html). A tilcayót láthatóan pusztán a genetika alapján sorolták be új fajba, hiszen egyedeit korábban is látták, sőt fogságban is tartották, csak épp nem ismerte föl senki, hogy különböznek a megszokott tigrismacskáktól.

Pontosabban a tudósok nem ismerték fel. Amikor a helyi őslakosokat kérdezték, ők vidáman azt felelték, hogy persze, ismerik ezeket a cicákat, itt szaladgálnak a környéken, ők tilcayónak nevezik. Tehát ők nemcsak látták már Tigrino rokonait, de saját csoportnak tekintették őket (ami nem mond ellent a fentieknek, hiszen különböző népek különböző módon kategorizálják az állatokat). Ahogyan Amerikát se Kolumbusz fedezte föl, sőt nem is a vikingek, hanem a mai őslakos népek elődei, akik először keltek át a Bering-szoroson, úgy a tilcayót se most fedezték fel és nem Paola Nogales-Ascarrunz, hanem a környékbeli őslakos népek. 

Tigrinónak, az elmúlt napok hősének hosszú, boldog életet kívánok, a nyugati tudósoknak pedig szeretném felvetni, hogy esetleg beszélgessenek többet az őserdőben vagy más kevésbé felderített helyeken élő népcsoportok tagjaival. Lehet, hogy sokkal könnyebben tudnának új fajokat felfedezni.

A Colored Spade és Nádasdy emléktáblája

 https://www.youtube.com/watch?v=3Pu-SPjtk68

Vicces volt azt látni, hogy a dal youtube-klipjén ki van pontozva a szavak fele, ugyanis ez a dal pont visszaköveteli a feketékre használt sértő szavakat, és gúnyt űz az afroamerikaiakkal kapcsolatos sztereotípiákból. És úgy, hogy ezt egy fekete énekes adja elő, ez nem sértő, hanem megerősítő, kábé mint Cyrano orrmonológja, csak emberi jogi keretben.

Nádasdy Ádámnak emléktáblát kívánt állítani a XIII. kerület, ám a tervezett szövegből az önkormányzat kihúzta azt a részt, ami a költő-nyelvésznek a meleg emberek helyzetéért végzett tevékenységét méltatja. Mindez gyakorlatilag egy meleg ember és rajta keresztül a melegek mint csoport láthatatlanná tétele, ami oly gyakran megesett a történelem során. Eredménye ugyanaz, mint a fóliatörvényé: az átlagpolgár nem lát melegeket, pontosabban az útjába kerülő melegeknek a melegségét nem látja, mert az tabu, nem beszélünk róla. És könnyen arra a következtetésre jutnak, hogy a melegek nem tettek hozzá semmit a társadalomhoz, hiszen mutassunk például egyetlen meleg költőt! Na ugye, hogy nem tudunk! Nádasdy? Ugyan már, miből gondoljuk, hogy meleg volt, még az emléktáblája se említi.

A témával kapcsolatos posztok alatt többen azt a véleményt fejtették ki, hogy de hát a melegség magánügy. Ahelyett, hogy belemennék a meleg felszabadító mozgalom alapüzenetére a coming out fontosságáról – ami remélhetőleg olvasóimnak mind a könyökén jön ki – , egy másik irányból közelíteném a történetet. Akarná-e Nádasdy, hogy ez az információ megjelenjék az emléktábláján? Nyilván őt magát nem kérdezhetjük már meg erről. Viszont az, ahogyan élete során több interjúban és szépirodalmi alkotásban beszélt a saját melegségéről, sőt szerepelt a Meleg férfiak, hideg diktatúrák című filmben, nekem azt sugallja, hogy egyáltalán nem bánná. Nádasdy melegsége nem volt magánügy, mert ő maga tette közüggyé. Szerintem tartozunk azzal az emlékének, hogy nem tesszük láthatatlanná a láthatóságát.

(kép: Lira.hu)