Tényleg megváltoztatta a szelfizés az utazási szokásokat?

 https://turizmus.com/cikk/utazas/eloszor-posztolj-azutan-elvezd-igy-valtoztatja-meg-a-kozossegi-media-az-utazasi-szokasokat?fbclid=IwY2xjawUMd9lwZG9mBWV4dG4DYWVtAjEwAHNydGMGYXBwX2lkEDIyMjAzOTE3ODgyMDA4OTIAAR7hgZ5yV17sYgIHuFBe0B6yjwaFvOyiNzd942FFSs7c84sEoQyXnQo1X6XAZQ_aem_MQobD9DLFhvFx2hSZa0d_Q

Ez a cikk azt állítja, hogy a közösségi oldalak, azon belül is leginkább a TikTok, megváltoztatták az utazási szokásokat. Nemcsak inspirációt adnak embereknek azt illetően, hova utazzanak, hanem megfordult a logika: az emberek nem elutaznak egy szép helyre, és ezt mellesleg fényképpel dokumentálják, hanem pont azért utaznak valahova, hogy lefotózhassák, és azon túl már nem feltétlenül érdekli őket. A cikk ráadásul nem is említi a szelfikultúra egyéb veszélyeit. A virágokkal pózolni kívánó influenszerek besétálnak a virágmező közepébe, és letapossák azokat, felbecsülhetetlen károkat okozva a kertészeknek (https://nlc.hu/szabadido/20190425/tulipan-viragzas-hollandia-szelfi-turista-turizmus-foto-instagram-kampany/), de ugyanígy az őshonos növények is megsínylik, ha naponta több száz turista tapos végig rajtuk egy-egy szelfi kedvéért. A sziklákon, sziklahidakon készített szelfik pedig számos fiatal utazó halálát okozták már, ahogy az is, amikor gyalogtúrás tapasztalattal nem rendelkező emberek elindulnak egy nehéz terepen, hogy reprodukálhassák az instán látott fotót (amelynek készítője amúgy profi hegymászó). Nálunk különösen a környezetvédő csoportok által szervezett túrákon, de olykor a túraegyesületek programjain is kérik, hogy ha feltesszük a képeket a közösségi médiára, ne alkalmazzunk automatikus helymegjelölést, nehogy odacsődüljön egy csomó fogalmatlan wannabe influenszer, és elpusztítsa az általunk lefotózott különleges növényeket.

Nem mondom, engem is zavarnak azok az emberek, akik úgy utaznak el valahova, hogy tulajdonképpen semmi hajlandóságuk megismerni az illető helyet (https://mmreflexiok.blogspot.com/2025/12/david-lodge-paradise-news.html), sőt ha véletlenül szembejön velük a helyi kultúra valamely eleme, felháborodottan tiltakoznak (https://mmreflexiok.blogspot.com/2024/06/a-turista-esete-tul-rancos-krumplival.html). Ez azonban nem a közösségi médiával kezdődött (a fent említett David Lodge-regény például az 1980-as években jelent meg). Gyerekkoromban az utazási irodák katalógusait bújtam, ahol mindig ugyanazok a képek illusztráltak egy-egy várost, és a "városnézés" programpont mindig ugyanazokat a megállókat sorolta fel (Eiffel-torony, Notre-Dame, Louvre). Amikor akkori barátnőmmel először jártam Párizsban, ő ragaszkodott hozzá, hogy végigjárjuk az útikönyvekben felsorolt látnivalókat, még azokat is, amikről előre tudta, hogy nem fognak nekünk tetszeni (és igaza is volt), viszont értetlenül fogadta, miért akarok a Louvre-ban olyan kiállításokat megnézni, amelyeket a zsebútikönyv nem említ kötelezően megtekintendőként. Még régebben, a 19. században gyakori volt, hogy az angol arisztokrata ifjakat egyéves körutazásra küldték az európai kontinensre (ez volt az úgynevezett Grand Tour). Ennek során vélhetően rengeteg üresfejű, a művészet iránt abszolút nem érdeklődő fiatalember járta végig kötelességtudatból az Uffizit vagy a Vatikáni Múzeumot anélkül, hogy bármi megragadt volna benne. Spanyolországba viszont, mint ezt egy tavaly hallott előadáson megtudtam, igen kevesen jutottak el, ugyanis elkönyvelték elmaradott országnak, ahol nincs semmi látnivaló. Gyakorlatilag a (meleg) tengerparti fürdőzés népszerűvé válása indította el a spanyolországi turizmust, és akkor csodálkoztak rá az emberek az ország természeti és építészeti kincseire, amelyekről addig nem is tudtak, mert az utazási irodák brosúrái és az ismerősök beszámolói nem említették őket.

Vagyis ahogy mindig is léteztek olyan emberek, akiknek más véleménye fontosabb volt, mint a saját örömük, ugyanígy voltak mindig is olyan utazók, akik azért utaztak valahova, hogy kipipálhassák. És ezeknek a gyakorlatoknak ugyanúgy megvoltak a veszélyei, mint a szelfizésnek: szinte minden nagyobb európai cseppkőbarlangban elmondják, hogy régen a látogatók összevissza fogdosták a cseppköveket, aminek hatására azok "elpusztultak", vagyis nem nőttek tovább, és biztos vagyok benne, hogy ahogyan ma a meredek sziklán készített szelfi olykor a képen mosolygó fiatalok életébe kerül, régen is sokan lezuhantak az Alpokban vagy a Tátrában egy-egy olyan úticél felé menet, amit semmiképp sem akartak kihagyni. Mindig is voltak olyanok, akik a saját örömükre utaztak, de olyanok is, akik azért, hogy henceghessenek vele mások előtt, vagy hogy teljesítsék mások elvárásait ("ne már, jártál Londonban és nem mentél el a Towerbe??") Az emberi természet nem változott, csak ugyanaz a jelenség más formában bukkant fel.

(Én is fotózom olykor "szelfi-spotokon": ez a Tündérek Ösvénye az Anagában. Nyugodtan megmondhatom, hol van, hiszen elég ismert, ráadásul mint a képen is látszik, le van aszfaltozva, ebben nem tehetnek kárt a szelfituristák.)

Beverly Hills 90120: Brandon védője, avagy a rasszizmus-érme másik oldala

 

Már nem tudom, melyik epizódban Brandont mint a diákönkormányzat elnökét rasszizmussal vádolják meg. Még tárgyalásra is sor kerül, amelyhez Brandon Andrea férjét, a jogászhallgató Jesse-t kéri fel védőjének. A tárgyalás során ellenfele megjegyzi: micsoda zseniális húzás, hogy egy nem-fehér védőt választott, ezzel is hangsúlyozva, hogy nem lehet rasszista. Brandon totál meglepődik a feltételezésen: "Ja, én csak úgy gondoltam, megkérem a legjobb barátnőm férjét."

Persze attól, mert valaki latinó védőt választ, még tökre lehet rasszista (lásd a "nem vagyok antiszemita, vannak zsidó barátaim" kijelentést). Ugyanakkor egy rasszbéli hierarchiákra épülő világban egy nem-fehér ember bőrszíne mindig számít, és ezzel az olyan jófiúk is kénytelenek szembesülni, mint Brandon vagy egy másik történetben kedvenc izlandi kriminyomozóm, a piperkőc Sigurdur Óli (https://mmreflexiok.blogspot.com/2017/11/arnaldur-inridason-hideg-nyomon.html). A színészek bőrszínük szerint kapnak szerepeket (extrém magyar példa itt: https://mmreflexiok.blogspot.com/2019/02/frida-kalid-artur-csalad-esze.html), és egy afroamerikai karrierjét mindig befolyásolja a származása, ha nem is mindig ugyanabba az irányba. Ezt példázza a cambridge-i professzor, Jason Arday története, akit már korábban is megvádoltak plágiummal, de akkor az egyetem nem vizsgálta ki a vádat, csak most, amikor Nathan Cofnas amerikai kutató végigfuttatta Arday disszertációját egy plágiumellenőrző szoftveren, és gyanúsan sok pozitív eredményt talált. Az ilyesmibe annó Schmidt Pali annak ellenére belebukott, hogy köztársasági elnök volt, Ardayt viszont meglepően sokan támogatják. És népszerűsége mellett ebbe egész biztosan belejátszik, hogy Arday fekete, így ha bebizonyosodna az alkalmatlansága, az a rasszisták malmára hajtaná a vizet, akik szerint a feketék intelligenciája alulmarad a fehérekéhez képest: lám, a professzori széket is csak csalással tudják megszerezni. Az egyetem nagyon nem szeretné, hogy ilyen emberekkel azonosítsák, ezért óvatosan lavírozik, nehogy a rasszizmus vádjával illessék. Míg tehát egy fehér plagizáló csak a saját fejére hoz bajt és megvetést, egy fekete mindenképpen szimbólummá válik, és ezáltal nem kizárt, hogy kevesebb baja lesz a dologból (Arday ugyan lemondott, de önként, nem kényszerítették rá).

Persze az, hogy egy feketének megengedik, amit egy fehérnek nem, ugyanúgy a rasszizmusból táplálkozik, hiszen támogatói a rendszerszintű diszkriminációt hozzák fel érvként. Szóval én egyáltalán nem örülnék, ha Arday megúszná, pedig laza csávónak tűnik. Annak örülnék, ha egy olyan világban élnénk, ahol se pro, se kontra nem számít a bőrszín. Ahol senkit nem foglalkoztatna, hogy Brandon védőjének mi az etnikai háttere, ahol Sigurdur Ólinak nem kellene aggódnia leendő gyermeke biztonsága miatt, ahol Kálid Artúr fehér színészeket is szinkronizálna, és ahol egy egyetem nem bánna másként a fekete professzorral, mint a fehérrel.

(A teljes sztori a BBC cikkében olvasható: https://www.bbc.com/news/articles/c1e146jw618o)

A kanári (és magyar) vízgazdálkodásról

 https://www.youtube.com/watch?v=5WTkvkQSOn4

A Kanári-szigeteken alig van állandó vízfolyás. Bár úgy tűnik, most visszatér a csapadékosabb időjárás, a 2020-as éveket 30 évig tartó aszály előzte meg. Ezért az édesvíz mindig is problémát jelentett. Kézenfekvő megoldás lenne a tengervíz sótalanítása, de mint azt az itt linkelt dokuból megtudhatjuk, ez az eljárás rendkívül sok fosszilis energiát igényel, ráadásul szennyező sóoldatot bocsát a tengerbe, ami elpusztítja a tengeri élővilágot. Szóval enyhén szólva nem zöld megoldás, ezért is tervezi La Gomera – az egyetlen sziget, amelynek még nincs sótalanítója – hogy csak olyankor fogja majd beindítani az üzemet, ha elfogynak az egyéb vízkészletek.

Na de honnan vannak ezek a vízkészletek? Leginkább az összegyűjtött esővízből. A madeirai levadákhoz hasonló öntözőcsatornák behálózzák a hegyeket, bár sok helyen most már inkább csőben vezetik le a vizet a párolgás csökkentése érdekében. 

Ez az összegyűjtött esővíz azután nagy közös víztározókba vagy vízzel teli barlangokba (galeriákba) vezetik. A dokuban a gomerai gazdálkodók elmagyarázzák a rendszert: be van osztva, ki mikor és mennyi vizet használhat fel, hogy mindenkinek jusson elegendő (persze tudatosan választják ki a termesztett növényfajokat is, hogy adott esetben kevés vízzel is kibírják). Vagyis az évszázadok óta meglevő közösségi összefogás teszi lehetővé, hogy ilyen mostoha körülmények között is fennmaradjon a mezőgazdaság.

Pont ez a közösségi összefogás az, ami Magyarországon hiányzik. Most, vízhiány idején sokan biztatnak ugyan víztakarékosságra, de az az általános hozzáállás, hogy „én nem változtatok a szokásaimon, spóroljanak a vízzel azok, akik nálam többet pocsékolnak belőle.” Vannak, akik felháborodva közlik, hogy ők összegyűjtött esővízzel öntöznek, szóval senki ne kritizálja őket – az egyiküknek se jut eszébe, hogy ebből az összegyűjtött vízből felajánljon valamennyit a szomszédainak, akik esetleg rászorulnak. Magyarországnak még így, aszály idején is jóval nagyobb vízkészletei vannak, mint amiről egy kanári gazdálkodó valaha is álmodni mert. Mégis krízist okoz a vízhiány, és nemcsak azért, mert az emberek nem szoktak hozzá, hanem mert az egyéni érdekek felülírják a közösségét.

Grönland, a transz nők jogai és a sötét idők visszatérte

 https://www.bbc.com/news/articles/cdrvk32y2ypo

A sztori: az Amnesty International UK június végén közzétett egy jelentést a jogellenes mozgalmakról az Egyesült Királyságban, és ezek közé sorolta azokat a "genderkritikus" nőszervezeteket is, amelyek kizárólag cisz nőknek nyújtanak segítséget. Köztük volt az edinburghi Beira's Place; ezt az a közismert személyiség alapította, akit egyik leghíresebb regényalakja után egyszerűen Voldemortnak szoktam nevezni (igaz, neki van orra, viszont a sötét varázslóhoz hasonlóan úgy gondolja, hogy az emberek egy bizonyos csoportja – az aranyvérűek, illetve a cisz emberek – értékesebbek és több jogot érdemelnek, mint a többiek). Voldemort végtelenül felháborodott a jelentés miatt, és megfenyegette az Amnesty Internationalt, hogy a gatyát is leperli róluk. Az Amnesty azonnal levette a jelentést a honlapjáról, most pedig nyilvánosan bocsánatot is kért a Beira's Place-től, hangsúlyozva, hogy a jelentést nem is tervezték közzétenni (ami mondjuk nem ugyanaz, mint hogy elhatárolódnak a tartalmától, de hát próbálnak itt egyensúlyozni valahogy).

(Nemcsak) a Kabaré óta tudjuk, hogy a pénz mozgatja a világot, de az utóbbi időben még látványosabb, hogy egyes kőgazdag emberek úgy gondolják, bármit megtehetnek. Trump meg akarta venni Grönlandot, Voldemort pedig igyekszik aláásni a transz emberek jogait az Egyesült Királyságban. Előbbi ugyan nem járt sikerrel, utóbbi viszont elérte, hogy a brit Legfelsőbb Bíróság tavaly meghozott döntése szerint a nőknek járó jogi védelmek és garanciák kizárólag a cisz nőket illetik meg. Sőt, mint láthatjuk, Voldemort most egy neves, több mint 60 éve működő nemzetközi jogvédő szervezetet is térdre kényszerített, tehát mondhatjuk, hogy egyelőre sikeresebb, mint Trump. Persze Grönland mögött ott áll Dánia és potenciálisan a teljes Európai Unió, az Amnesty mögött pedig leginkább csak a nemzetközi közvélemény, de én azért nagyon reménykedtem, hogy ez is elegendő lesz egy hatalmától megrészegült ámokfutó megfékezésére. Titkon még mindig arról ábrándozom, hogy az Amnesty nemzetközi nyomásra ismét visszatáncol és felveszi a harcot Voldemorttal, de sajnos erre egyre kevesebb esélyt látok.

Persze az emberi történelem során nem ezek az első ilyen esetek. Az Egyesült Államok annak idején Alaszkát is pénzért vette meg (talán ezért gondolta Trump, hogy ahol inuitok élnek, ott ez működhet), a II. világháború idején pedig számos embercsoport ellen történtek súlyos jogsértések, sőt akár népirtás Európában. Csakhogy azóta változott a világ: ma már az a közmegegyezés, hogy nem lehet egy földrajzi területet egyszerűen átpasszolni egy másik országnak anélkül, hogy a lakóinak ebbe beleszólásuk lenne, és pont azért jöttek létre a különböző emberi jogi egyezmények és normák, hogy a II. világháború szörnyűségei ne ismétlődhessenek meg. Sokáig abban a hitben voltunk, hogy az emberi jogok területén előre megyünk, nem hátra. Azonban az elmúlt pár évben Magyarországon hozott LMBT+-ellenes törvények már megmutatták, hogy ez tévedés, most pedig olyan országok is megindultak lefelé a lejtőn – leginkább azért, mert egyes megszállottak túl nagy hatalommal rendelkeznek és visszaélnek vele –, amelyeket a közösségünk jogai szempontjából sokáig úttörőnek tekintettünk. És sajnos, ha az egyik legnagyobb emberi jogvédő szervezet sem tud szembeszállni Voldemorttal és társaival, mi átlagemberek nem tehetünk sokkal többet, mint a Grönland címerében található jegesmedve:

Egy siket nő és az anyaság

 

***SPOILER***

Ángela, a film siket hősnője nagyon boldog a férjével, Héctorral, és nagyon várja már, hogy megszülessen a gyereke. Amikor azonban kiderül, hogy a gyerek tökéletesen hall, Ángela nehézségekkel kerül szembe: egyrészt ki kell lépnie a főleg családjára és siket barátaira korlátozódó közegéből, a hallók világában kell mozognia, ahol folyamatosan kínos helyzetekbe és coming outokra kényszerül; másrészt úgy érzi, kimarad valamiből, amikor halló családtagjai hang alapon kommunikálnak a kislányával. Mindez végül csaknem válságba sodorja a családot.

A film nagyon érzékletesen mutatja be a siket emberek mindennapi nehézségeit, attól a felismeréstől, hogy nekik is kell coming outolniuk (ahogy sok más embercsoportnak, akikről nem is gondolnánk: https://mmreflexiok.blogspot.com/2023/07/a-meduza-tekintete-cukorbeteg-coming.html), addig a zseniális húzásig, hogy a film egy pontján elmegy a hang, és Ángela fülével halljuk a világot (ez gyakorlatban leginkább dobogásokat vagy adott esetben a hallókészülék sípolását jelenti). Ugyanakkor nem tudtam nem észrevenni, hogy az Ángela által tapasztalt nehézségek nem feltétlenül mind a siketségéből adódnak. Rengeteg anyával megtörténik, hogy elapad a teje; hogy úgy érzi, a gyereke nem figyel oda rá, vagy más családtagokkal jobban elvan; hogy zavarja, amikor gyereke játszótársain keresztül olyan emberekkel kell kommunikálnia, akik valójában egyáltalán nem érdeklik; vagy hogy néha szeretne elszabadulni az anyai feladatoktól, sőt inkább túlórázik a munkahelyén, csak ne kelljen a családjával lennie. És persze az is, hogy mindezek miatt bűntudata van.

Donald Winnicott brit pszichoanalitikus már sok évtizede megalkotta azt az elméletet, miszerint egy anyának nem kell tökéletességre törekednie, megfelel az is, ha "elég jó anya" (egy rövid összefoglaló arról, hogy ez mit takar: https://pszichologuskereso.hu/pszichologia-blog/nem-kell-t%C3%B6k%C3%A9letes-sz%C3%BCl%C5%91nek-lenni-el%C3%A9g-ha-el%C3%A9g-j%C3%B3k-vagyunk). Ugyanakkor napjainkban rengeteg elvárás nehezedik az anyákra (erről pl. itt írtam:  https://mmreflexiok.blogspot.com/2026/07/sarah-blaffer-hrdy-mother-nature-avagy.html), ami ahhoz vezet, hogy többségük folyamatosan alkalmatlannak érzi magát. Természetesen a fogyatékossággal élő és/vagy LMBTQ+ emberek még inkább törekednek a tökéletességre szülőként, hiszen úgy érezhetik, hogy ha belebuknak, az az egész csoporttal szembeni előítéleteket erősítheti: a 70-es években az USÁ-ban váláskor automatikusan az apának ítélték a gyereket a leszbikus anyával szemben, mondván, hogy egy leszbikus nem alkalmas a gyereknevelésre (egyébként ez ösztönözte a meleg és leszbikus szülőség területén végzett első kutatásokat), és egy vak ismerősöm mesélte, hogy a terhessége idején még a 2020-as évek Magyarországán is megkapta azt a reakciót, hogy "egy vaknak ne legyen gyereke". Az tehát, hogy Ángela folyamatosan kudarcnak éli meg az anyaságot, ugyanakkor bűntudata van, hogy nem csinálja tökéletesen, nem egyedi jelenség. Ha beszélgetne más szülőkkel, például a baráti körébe tartozó siket leszbikus párral vagy akár tökéletes apukának tűnő Héctorral, rájönne, hogy sokan vannak így vele. Azonban az anyaság nehézségeire panaszkodni társadalmunkban tabu (ld. https://mmreflexiok.blogspot.com/2024/09/a-mi-hazank-plakatleragaszto-akcioja.html), ezért Ángela egyedül kénytelen megküzdeni a démonjaival. A filmet nézve folyamatosan az járt a fejemben: ha az irreális elvárásokkal szemben összeroppanó anyák meg mernének szólalni és mások meghallanák őket (szándékos a hallás alapú metafora), mennyivel könnyebb lenne nekik és a gyerekeiknek is.

A Vad Angyal és a mesterséges intelligencia

 

Természetesen a Vad angyal és más telenovellák szereplői nem találkoztak a mesterséges intelligenciával, bár lehet, hogy javukra vált volna, lévén a természetesből nem túl sok jutott nekik. Ebben a posztban, ami egy korábbinak a folytatása, azokkal az MI által készített képekkel és történetekkel szeretnék foglalkozni, amelyeket sokan "AI-giccsként" emlegetnek. Ugye én nem nagyon szeretem a "giccs" szót, engem is zavar viszont ezeknek a hatásvadász történeteknek és manipulált képeknek a társadalmi hatása.

Egyre több olyan oldalt látok a Facebookon, amely megható, de egyértelműen a mesterséges intelligencia által írt történeteket oszt meg. Ezek nyilván személyre szabottak, tehát ahogy az én feedemen mindig az utolsó pillanatban jelentkezik valaki az eutanáziára ítélt macskáért vagy ment meg egy macska egy kisgyereket, a randioldalakat bújó férjezetlen nők gondolom a szőke herceg különböző változatairól kapnak romantikus történeteket. Még problémásabb módon történetek keringenek olyan hétköznapi hősökről, akik a Holokauszt idején zsidókat mentettek vagy egy zseniális felfedezésükkel megváltoztatták egy egész embercsoport életét – és akik valójában soha nem léteztek. És persze mindezt MI-vel készült "fényképek" egészítik ki olyan emberekről, akik vagy teljesen kitalált személyek, vagy éltek ugyan, de fénykép nem maradt fenn róluk. Vannak teljes oldalak, amelyek kizárólag ilyen történeteket nyomnak, de amúgy magukat komolyan vevő, fontos társadalmi kérdésekben érzékenyíteni akaró internetes tartalomkészítők is olykor ezekhez a módszerekhez folyamodnak. Persze mindez kapcsolódik a netes tartalomkészítés követelményeihez. Egy adott tartalomkészítő akkor tudja legjobban megtartani az olvasóit, ha rendszeresen publikál, viszont egy-egy történelmi tárgyú cikk komoly utánjárást igényel, a megírása se két perc, ezért aki az MI-re bízza az egyik vagy mindkét feladatot, az kevesebb munkával tud pénzt keresni (mert ugye mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy ezek az emberek különböző módokon anyagilag profitálnak a Facebook-oldalukból vagy a blogjukból – én is kereshetnék pénzt ezzel a bloggal, ha akarnék, csak nekem nincs ilyen szándékom). Plusz napjainkban már elvárás, hogy minden posztot illusztráljunk képekkel, és egy olyan személyről, akiről nem készültek fotók (mert túl régen élt, vagy mert nem is létezett), nyilván nem találunk hiteles ábrázolást, az MI viszont szívesen csinál nekünk egyet. Korrektebb szerzők ilyenkor hozzáteszik, hogy mesterségesen generált "fotót" látunk, illetve most már a Facebook is figyelmeztet, hogy a posztban MI-tartalom található, bár azt nem pontosítja, hogy ez csak a fotó vagy a szöveg is.

Persze nem a mesterséges intelligenciával kezdődött az emberek félrevezetése; egy ismerősöm felháborodott rantjére, miszerint ezek "meghamisítják a történelmet", felhívtam a figyelmét, hogy az államszocialista Romániában felnőve biztos látott már ilyet azelőtt is. A gond az, hogy az MI sokkal  hitelesebben csinálja a hamisítást, mint azok, akik ügyetlenül retusálták ki a Nagy Vezér fotóiról az azóta kegyvesztett politikusokat. És az a nagy helyzet, hogy még egy tudatosan gondolkodó ember se feltétlenül végez kutatómunkát minden egyes olvasott hír után, hogy kinyomozza, valós történetet mesélt-e el. Mindenfajta média befolyásolja a közönségét (ld. pl. https://mmreflexiok.blogspot.com/2021/03/instrumentalization-of-lgbti-rights-in.html), de az MI majdnem tökéletes illúziót keltő posztjai még inkább. És persze nem olyan nagy probléma, ha elhisszük, hogy a százéves néni cicát (más változatokban kutyát vagy nyuszit) fogadott örökbe öreg napjaira, de aki ennek bedől, azt potenciálisan meg fog győzni egy gyűlöletkeltő "hiteles" híradás is az átoperált óvodásokról vagy a terrorista kebabosról. 

Emellett a nagyon komoly probléma mellett talán eltörpül, de számomra szintén fájdalmas, ahogy az MI hatásvadász történetei hatással vannak a nyelvre és az emberek működésére. Persze ez sem az MI-vel kezdődött; pont azért emlegetem a bejegyzés címében a Vad angyalt (amellett, hogy hasznos és nem MI által készített illusztrációt kínál), mert a telenovellák és a romkomok túldramatizált világa átszivárog az emberi kapcsolatokba is. Az egyik exem családja ijesztő módon emlékeztetett egy latin-amerikai szappanoperára: kizárólag érzelmi szélsőségekben tudtak létezni, és a "te vagy a legcsodálatosabb, téged szeretlek a legjobban a világon" állapotból egy fél perc műve volt átesni abba, hogy "nem vagy többé a testvérem!", ha az illető meggondolatlanul bejelentette, hogy félórát késni fog egy családi születésnapról. Sokan csak a szirupos romantikus történetek szóhasználatával tudták kifejezni a valódi érzéseiket, és ezeknek a sztoriknak a helyét vették most át az MI által írt Facebook-posztok. Még a nyelvhelyességbe is átszivárog az MI hatása: sok blogbejegyzésben és Facebook-posztban a gépi vagy MI-fordításokra jellemző nyelvtani hibák vannak (például a tárgyrag lehagyása, "megettem a vacsora"), amelyek így kezdenek átszivárogni az anyanyelvi beszélők nyelvhasználatába. Míg pár éve azt jósolták, hogy az egyre nagyobb korpusznak köszönhetően a nagy nyelvi modellek egyre pontosabb fordításokat fognak kínálni, az ellenkezője történt, ugyanis az emberi ellenőrzés nélkül kitett MI-fordítások ugyanúgy része lettek a korpusznak, az MI immár saját fordításait tekinti magyar nyelvű forrásnak. Egy Google-fordítóba beírt kínai kifejezésre több hibás, mint helyes magyar fordítás jön ki, mert több Temu-reklám és hasonló szintű szöveg található ebben a nyelvkombinációban, mint profin megcsinált, gondos emberi fordítás. Ezek a nyelvi zagyvaságok aztán az átlagos beszélők nyelvhasználatába is bekúsznak, és még nyelvi szakemberek körében is előfordul, hogy egyáltalán nem is veszik észre egy gyakori szerkezet hibás vagy kétértelmű voltát.

Már többször kifejtettem: az MI nem hozott gyökeresen új dolgokat az emberi kommunikációba, csak rátelepedett olyan tendenciákra, amelyeket korábban más dolgok, például a szappanoperák, képviseltek. A Vad angyal és az MI-sztorik ugyanazt a leegyszerűsített világképet és szenzációhajhász nyelvezetet alkalmazzák. És az sem egészen új jelenség, hogy amúgy komoly társadalmi mondanivalóval rendelkező szerzők a szappanoperák vagy MI-giccsek stílusában írnak, talán mert így akarnak olvasókat bevonzani, talán mert a mindent elárasztó MI-történetek korában ez jön nekik automatikusan. Esetleg valóban MI-t használnak a megíráshoz is; mint fent említettem, egy-egy Facebook-bejegyzésben nem tudni, hogy az "MI által generált tartalom" figyelmeztetés a szövegre, a képre vagy mindkettőre vonatkozik. Pont ezért azt gondolom, hogy egy magára valamit is adó tartalomkészítőnek mindkettő használatát kerülnie kéne, ha hiteles akar maradni.

Varázslatos gladiátorok

A Balthazár Színház értelmi sérült színészei saját világukban élnek, amelyben az idill és a szeretet uralkodik. A film jelenetei közt szerepel piknik a mólón, barátnőjét a mezőn lefestő fiú, önfeledt lubickolás kettesben a tóban és egy Down-kóros lány, aki mindenáron rá akar sózni az Oktogon járókelőire egy szív alakú lufit.

A vetítés utáni, „beszélgetés a rendezővel” című programpontban a beszélgetés vezetője (gondolom, valamelyik fesztiválszervező) ezeket a jeleneteket giccsesnek bélyegezte, és kritizálta miattuk a rendezőt. Pedig, mint kiderült, többségüket maguk a szereplők kérték. A kérdező egyrészt itt azt az attitúdöt közvetítette, miszerint az idill önmagában véve giccses, és csak az tekinthető „színvonalas” művészetnek, ami szenvedést és drámát ábrázol. (Egy ismerősöm nemrég panaszkodott, hogy annyira szeretne boldog meleg történeteket olvasni, de ami novellát vagy regényt csak talál, az mind tele van szenvedéssel.) Egy dokurendezőnek ugyanakkor etikailag is kötelessége, hogy ha már alanyai beengedték őt az életükbe, azt ne úgy ábrázolja, hogy a szereplők a végén alig ismerjenek magukra. És milyen alapon vitatjuk el vagy tekintjük alacsonyabb rendűnek az ő értékrendjüket? Ez ugyanaz a fajta sznobizmus, mint amikor a dél-amerikai szappanoperákat, a lakodalmas rockot vagy a cicanacit egy adott ember vagy társadalmi csoport primitívsége bizonyítékának vesszük. Skandináv krimiket olvasni entellektüel és trendi, Alkonyatot viszont ciki, pedig korlátozott tapasztalatom alapján pl. jellemábrázolás tekintetében az utóbbi felülmúlja az előbbiek egy részét. Nem arról van inkább szó, hogy attól „magas művészet” valami, hogy entellektüelek olvassák, az olyan kulturális elemek viszont, amelyek a szegényebb rétegekhez és főleg a cigánysághoz köthetők (leszámítva az Ando Drom-típusú zenét, amivel entellektüelek bizonygatják a rasszizmus hiányát, kb. mint a feketére suvickolt „négereket” felvonultató dzsessz-zenekarokkal a XX. század elején), automatikusan alacsonyabb rendűnek minősülnek? A kulturális és a társadalmi elnyomás két irányban hatnak egymásra.