Pánik és láthatatlanság Ghánában

https://www.identitas.co/post/panik-ghanaban-az-uj-torveny-meg-jobban-megnehezitheti-az-lmbtq-emberek-es-tamogatoik-helyzetet 

Míg Európa megtorpanásokkal is, de egyre elfogadóbbá válik az LMBTQ+ emberek iránt, az afrikai országok egy része láthatóan „ki a nagyobb homofób?” versenyt hirdetett. Ghánában már a gyarmati idők óta büntetik a homoszexualitást, azt gondolnánk, a nyugat-afrikai ország megelégszik ezzel, de nem. A parlament által nemrég hozott (még nem ratifikált) törvény bünteti az LMBTQ+ identitást (tehát nemcsak magát a szexuális aktust), az LMBTQ+ közösség támogatását, sőt azt is, ha valaki nem jelenti az LMBTQ-gyanús egyéneket. Most kifejezetten az utóbbi következményeivel szeretnék foglalkozni.

A Human Rights Watch már önmagában azért is elítéli a törvényt, mert az embereket egymás jelentgetésére biztatja. Ráadásul ugye egy homo- vagy biszexualitással megvádolt embernek elég nehéz bizonyítania, hogy a vád hamis. Elég valószínű, hogy Ghánában olyan légkör fog kialakulni, mint Ceaușescu Romániájában, csak itt az irigy szomszédok melegséggel fognak megvádolni, ha nem hívtad meg őket a szülinapodra, nem pedig azzal, hogy hallgatod a Szabad Európa Rádiót.

A homoszexualitás kifejezését és/vagy megjelenítését tiltó törvények hatásairól írtam már korábban is a blogon a magyar homofóbtörvény kapcsán (pl. https://mmreflexiok.blogspot.com/2023/07/antonia-forster-diving-into-lgbtq.html, https://mmreflexiok.blogspot.com/2023/11/a-melegek-janomamik-es-lathatatlansag.html). A ghánai törvény olyan szempontból még durvább, mint Orbán vagy akár Putyin melegellenes törvényei, hogy a médiában és könyvekben való megjelenítésen felül a coming out bármely formáját is bünteti. A helyi LMBTQ+ szervezetek már most arra ösztönzik a közösség tagjait, hogy töröljék minden olyan megnyilvánulásukat a közösségi médiából, amely alapján lebukhatnak a szexuális irányultságukat vagy nemi identitásukat illetően. Egy elnyomó közegben a közösségi oldalak nagyon fontos kapcsolódási pontot jelenthetnek az LMBTQ+ embereknek: ezeken keresztül találhatnak információt, szerepmodelleket, barátokat, közösségeket. Ha azonban az interneten mindenki cenzúrázza önmagát és ciszheteró álarcot vesz fel, akkor egy frissen öntudatra ébredt fiatal könnyen azt hiheti, hogy Ghánában egyetlen LMBTQ+ ember sincs rajta kívül. Sőt, még olyan se, aki támogatná az LMBTQ+ jogokat, hiszen az új törvény az azok melletti felszólalást is bünteti; ez azon esetek egyike, amikor a szövetségesek (akiknek a zászlóját illusztrációként idetettem) éppúgy szenvednek az elnyomástól, mint az LMBTQ+ emberek.

Korábban több bejegyzésben (köztük a fentiekben) bizonygattam, hogy akármennyire is próbálkoznak a homofóbok, az időt nem lehet visszaforgatni, az internet gondoskodik róla, hogy az LMBTQ+ emberek soha többé ne kényszerüljenek olyan mértékű elszigeteltségbe, mint a korábbi századokban. Való igaz, a ghánai LMBTQ+ emberek továbbra is hozzájuthatnak majd olyan tartalmakhoz a neten, amelyek megerősítik őket az identitásukban, ám ha az új törvény hatályba lép, csak online élhetik majd meg szexuális irányultságukat és/vagy nemi identitásukat, abban a hitben, hogy saját országukban senkitől sem számíthatnak elfogadásra. 

A hazudósok 6. rész – citromvadászat és színházi bántalmazás

 

***SPOILER***

A dúsgazdag Sinclair család szigetén éves hagyomány a citromvadászat: aki a legtöbb elrejtett citromot megtalálja, díjat kap. Ebben az évben a családfő bejelenti: a győztesre hagyja a házat halála után. Három pénzéhes lánya (akiket látva Lear király hálás gyermekekként ölelné keblére a sajátjait) természetesen vérre menő küzdelemnek tekinti a játékot, tinédzser gyerekeik, a Hazudósok, azonban egy ponton rájönnek, hogy nem kívánnak ugyanilyenekké válni. Begyűjtött citromjaikat fogadott testvérüknek, az indiai Gatnak adják, aki ezáltal természetesen megnyeri a játékot. Ezen a ponton azonban a nagyapa bejelenti: nyilvánvalóan csalás történt, ezért a játékkiírás semmis, Gat nem kapja meg a házat (és más sem).

Most, hogy Eszenyi Enikőt ismét felvették rendezőnek, újraéledt a diskurzus a színházi bántalmazásról. Sokan elfogadhatatlannak tartják, amit Eszenyi művelt, és korábbi áldozatai is elkezdtek felszólalni. Megjelentek azonban olyan hangok is, hogy ugyan már, hiszen minden rendező ezt csinálja, sőt eleve mindenki megélt ilyen megaláztatásokat az életében az óvodától a munkahelyig – ami valószínűleg tényleg sokakra igaz, de ez az érvelés azt sugallja, hogy ez az élet rendje, nincs itt semmi látnivaló.

Mi köze mindennek a Hazudósokhoz? A sorozat ezen epizódjában azt látjuk, hogy a fiatal nemzedék próbál kiszabadulni a korábbi generációk toxikus működéséből, és normálisabb emberi kapcsolatokat létrehozni, ám a szabályokat nem ők hozzák, így próbálkozásuk végül kudarcba fullad (amúgy ez az egész sorozaton végigvonul, csak ebben a cselekményszálban a leglátványosabb). Hasonlóképpen a 2020-as években Magyarországon is elkezdődött egy olyan diskurzus, amely felelősségre próbálja vonni a hatalmi pozícióban levő embereket – edzőket, tanárokat, színházi rendezőket – , akik pozíciójukkal visszaélve pszichésen, verbálisan és olykor szexuálisan is bántalmazták a hierarchiában alattuk állókat. Ez nem feltétlenül nemzedéki kérdés (ahogy a filmben sem: Gat látogatóba érkező édesanyja mély döbbenettel szemléli a Sinclair család toxikus működését), inkább arról szól, hogy kik ragadnak benne a káros rutinokban, és kik azok, akik szeretnének változtatni. Mert attól, hogy mi magunk megaláztatásokat szenvedtünk el adott intézményekben vagy helyzetekben, nem szükségszerű, hogy így legyen, ahogy az sem szükségszerű, hogy a családtagoknak egymásra kelljen acsarkodniuk. Vannak olyanok, akik szeretnék megtörni a mintázatokat, hogy a jövő generációinak ne kelljen ugyanazt átélniük, mint nekik. Ám ehhez arra volna szükség, hogy a rendszer alapjában változzon meg – és amíg fennáll a hierarchiákra alapuló rendszer, erre kicsi az esély.

Alberto Mira: De Sodoma a Chueca – LMBTQ emberek a diktatúrák után

 

A homoszexualitás spanyolországi történetét taglaló könyvben számomra a legérdekesebb az a rész volt, ami a Franco halálát követő időszakról szólt. Látványos párhuzamokat láttam azzal, ami Magyarországon történt a 90-es évek elején. A diktatúra során nemcsak az LMBTQ emberek, hanem általában a szexualitás és a hagyományos nemi szerepektől való eltérés tabutéma volt mindkét országban. A rendszerváltás után viszont hirtelen átestek a ló túloldalára: a csapból is a szex folyt, megjelentek a szexuális témákon csámcsogó pletykalapok és talkshow-k, hirtelen az összes filmet elárasztotta az „egészséges erotika”. Az LMBTQ emberek is ebben a kontextusban jelentek meg: leggyakrabban a travesztiket ábrázolták mint a nemi határátlépések legextrémebb és leglátványosabb esetét, és ha meg is jelentek a melegek és a leszbikusok, leginkább a szexualitásra redukálva. Az interjúkötetekben és dokukban nem az LMBTQ emberek saját szemszögét láttuk, hanem a jóindulatú vagy szenzációhajhász heteró alkotóét, aki izgalmas egzotikumként vagy sajnálatra méltó kisebbségként ábrázolta interjúalanyait, burkoltan vagy akár nyíltan megkérdőjelezve azt az állításukat, hogy ők boldogok. Mindeközben a ciszheterók, akik addig alig hallottak az övékétől eltérő szexuális és/vagy nemi identitásokról, az egészet úgy élték meg, hogy hirtelen „elszaporodtak” az LMBTQ emberek, ez pedig a homofóbia erősödéséhez és a „hagyományos családi értékek” propagálásához vezetett.

Elgondolkoztam, vajon várható-e hasonló jelenség most, amikor az új vezetés vélhetően visszavonja majd az Orbán-kormány homofób intézkedéseit, legalább azokat, amelyek a láthatóságot korlátozták. Vannak ugyanis hasonlóságok, ugyanakkor jelentős különbségek is a 70-es évek Spanyolországához és a 90-es évek Magyarországához képest. Nem feltétlenül olyan szempontból, hogy az Orbán-rezsim mindenben engedékenyebb lett volna, sőt, a 80-as években bizonyos szempontokból jobban érezhették magukat a magyar LMBTQ emberek, mint a 2010-es években, hiszen nem volt velük szemben nyílt gyűlöletkeltés, nem tűrt és támogatott a kormány szélsőjobboldali csoportosulásokat, és kétlem, hogy például az „Egymásra nézve” elkészülhetett volna állami támogatásból Orbán alatt. Ugyanakkor az EU-tagság és a névleges demokrácia fenntartásának kényszere ahhoz vezetett, hogy a civil szervezetek létezését az Orbán-rezsim nagyon megnehezítette ugyan, de betiltani nem tudta. Ezek a szervezetek pedig folyamatosan hallatták a hangjukat, és tettek arról, hogy az LMBTQ emberek a szélesebb közönség számára is láthatóak legyenek. A puszta láthatóságuk egyébként nem is volt a kormány ellenére, hiszen sokkal könnyebb ellenségképet kreálni egy olyan csoportból, akik effektíve léteznek az országban (szemben pl. a zsidók nélküli antiszemitizmusról Lengyelországban). Ugyanakkor nagyon nem mindegy, hogy egy eddig láthatatlan csoport hirtelen reflektorfénybe kerül, vagy egy eddig is látható csoporttal kapcsolatban változik meg a diskurzus. A bulvármédiának önmagában a melegség már nem téma, az ezen való csámcsogás nem növeli meg a nézők/olvasók számát. A média szintjén tehát valószínűleg nem várható az LMBTQ emberek olyan szintű reflektorfénybe kerülése, mint a 90-es években.

Abban azonban nem vagyok biztos, hogy az átlagember másképp érzékeli majd az LMBTQ jogok hirtelen felvirágzását (már ha megtörténik, de talán van okunk reménykedni ebben). Az Orbán-rendszer ellenséges közegében valószínűleg sokan választották a rejtőzködést a közvetlen környezetük előtt, nem is szólva arról a több ezer LMBTQ emberről, aki külföldre menekült. Most viszont könnyen lehet, hogy az új remény sokakat előbújásra ösztönöz majd, és azok a ciszheterók, akik „ugyan már, amiatt az öt darab magyar transz miatt ijesztgetnek minket?” érvvel csak a vállát vonogatta a FIDESZ gyűlöletkeltésére, most szembesülhet vele, hogy a magyar transzok ötnél jóval többen vannak. Így tehát, hiába nem uszít ellenünk a kormány, nem kizárt, hogy a homo- és transzfóbia éppúgy erősödni fog, mint a korábbi elnyomó rendszerek bukása után.

A Halló, halló! és a November holdja, avagy vajon mi lett Renével a háború után?

 ***SPOILER***

Belegondoltatok már, hogy a háború után vajon mi lett René sorsa (és persze a bukott Madonnáé a nagy didikkel)? Merthogy a külvilág szemében ő a nácikkal cimborált, és értelemszerűen csak kevesen tudták, hogy közben az ellenállásnak dolgozik és angol pilótákat rejteget. A német November holdja című film végén ugyanis kiderül, hogy francia területeken a németekkel kollaboráló helybélieket durva nyilvános megaláztatásnak vetették alá a felszabadulás után. A film hősnője csak azért lett egy német tiszt szeretője, hogy megmentse zsidó szerelmét, de persze a helyiek csak a felszínt látják, így a háború után még nagyobb veszélybe kerül, mint előtte volt.

Természetesen nem gondolom, hogy a Fidesz támogatói és főleg politikusai mind csak látszólag támogatták a diktatúrát, miközben titokban meghekkelték a rendszert. Azt is megértem, hogy nagyon  sokakban van gyűlölet az elnyomó diktatúra iránt, és annak bukása után a kollaboránsok elleni erőszakkal próbálják kiengedni a gőzt. Természetesen felelősségre kell vonni azokat, akik gaztetteket hajtottak végre, és el kell távolítani a pozíciójukból azokat, akik azt csak a hatalomnak való smúzolásnak köszönhették, nem pedig mondjuk a szakértelmüknek. De meglehetősen aggódva látom azt, ahogy a korábbi ellenzékiek legyőzött ellenfeleikkel bánnak. Annak idején joggal kifogásolták, ha az ellenzéki politikusokat vagy közszereplőket nyilvánosan megalázták, verbálisan bántalmazták, kártevőkhöz hasonlították vagy a külsejükön gúnyolódtak – akkor kerülni kellene az ilyesmit a most ellenzékbe került fideszesekkel szemben is.

Szeretném úgy elképzelni a Halló, halló! sztorijának végét, hogy René ellen bírósági eljárás indul, amelyben Michelle, az angol pilóták meg a fogadó teljes személyzete tanúskodik mellette, így végül felmentik a kollaboráció vádja alól. De sajnos nem biztos, hogy így történt volna. Az emberek több éven (sőt, Magyarországon több mint egy évtizeden) át csak gyűlölködő diskurzusokat hallottak, nem pedig azt, hogy még a súlyos bűnök elkövetőinek is tiszteletben kellene tartani az emberi méltóságát. Ha ugyanaz folytatódik tovább, mint eddig, csak szerepcserével, akkor bármennyire is erőlködjenek a politikusok, nem lesz valódi demokrácia Magyarországon.

María del Mar Rodriguez: La Prestamista - az LMBTQ emberek meghekkelik a diktatúrát

 

***SPOILER***

Amikor José María megtudja, hogy anyja, Juana, és bérmakeresztanyja, Petra leszbikus párt alkotnak, felháborodva elrohan és megszakít velük minden kapcsolatot. Sok évvel anyja halála után azonban segítségre van szüksége, ugyanis öt kommunistát rejteget, akiket a fasiszták halálra ítéltek, ezért minél előbb el kell őket menekíteni La Palma szigetéről. José María kénytelen-kelletlen Petrához fordul segítségért. Az öregasszony rögtön kezébe veszi a dolgokat: felkeresi elhunyt legjobb barátja meleg unokaöccsét, Albertót, és közösen megtervezik a szöktetést. A dologban az a vicc, hogy egyikük sem  kommunista. Petrát a keresztfia iránti szeretet motiválja, Alberto pedig vissza akar vágni a falangistáknak, akik melegsége miatt megalázták. A sikeres akció után hazafelé tartva Albertónak az jár a fejében: azért nem semmi, hogy a legmegvetettebb csoport tagjai, egy leszbikus és egy meleg, jól bemutattak a rendszernek.

Persze Petra és Alberto akciója nem fordította meg a spanyol polgárháború menetét, és talán kevésnek tűnik, amit tettek, de ezek az apró, alulról jövő kezdeményezések hosszú távon nagy változásokat idézhetnek elő. Az Orbán-rendszer bukása például nem a TISZA párt győzelmével, hanem a tavalyi pride-dal kezdődött. Az, hogy a betiltás és a fenyegetések ellenére hatalmas tömegek vonultak az utcára, megmutatta, hogy az Orbán-kormánynak már nincs hatalma az emberek fölött. Nyilván segített, hogy Karigeri beleállt a dologba, de az én ismerőseim többsége nagyon határozottan utcára akart vonulni, akár betiltják a rendezvényt, akár nem. Szerintem a 2025-ös Budapest Pride győzte meg az embereket, hogy igenis van esély a változásra – ahogy ki tudja, milyen politikai változásokhoz járult hozzá a regénybeli tanár, aki megmenekülése után külföldön folytatta antifasiszta tudatosító munkáját. 

Amikor tehát a leendő gyermekvédelmi államtitkár azt nyilatkozza, hogy "az LMBT propagandáknak nincs helye a gyermekvédelemben", az nemcsak azért gáz, mert feltételezi, hogy _létezik_ LMBT propaganda, ami ártalmas lenne a gyerekekre (még ha az eddigi magyar gyakorlatokat nem is sorolja közéjük), illetve hogy propaganda az, ha láthatóvá tesznek a gyerekek számára egy adott embercsoportot. Hanem azért is, mert pont egy olyan csoportot állít be potenciálisan ártalmasnak, akik nagyban hozzájárultak a 2026-os rendszerváltáshoz. Bár kérdés, hogy beszélhetünk-e valódi rendszerváltásról, ha bármilyen mértékben is megmarad az LMBT-ellenes retorika.

Waris Dirie: Desert Flower

 Waris Dirie önéletrajza többek között azért is lett bestseller, mert számos népszerű műfajhoz és témához kapcsolódik. Először is, az egzotikumra éhes olvasók két olyan világba is bepillanthatnak - a szomáliai nomádok, illetve a topmodellek világába - , amelyekkel kapcsolatban romantikus elképzelései lehetnek. Ott van aztán a női nemi szerv megcsonkítása (amit a könyv megjelenésekor bevett szóhasználat szerint Waris még "női körülmetélésnek" nevez), ami ugyan jóval kisebb szerepet kap a történetben, mint a borítószöveg alapján gondolhatnánk, viszont jól lehet szörnyülködni rajta (teszem hozzá, jogosan persze). Végül pedig Waris története beleillik a klasszikus népmese kapitalista változatába, amelyben a szegény sorból jövő lány saját kitartására, élelmességére és barátaira támaszkodva eljut a felemelkedésig: elnyeri, ha nem is a király kezét, de a világ csodálatát. Az, hogy egy afrikai nőről van szó, még inkább dob ezen a történeten, a női és/vagy fekete olvasóknak Waris nemcsak a kifutón, hanem az életben is modellként szolgálhat.

Nem kérdőjelezem meg a fenti olvasatok jogosságát, és tudván, hogy Waris az afrikai nők emberi jogainak (és ezen belül különösen a nemi szervek megcsonkítása elleni küzdelemnek) az élharcosa, kifejezetten fontosnak tartom, hogy megírta a történetét. Ugyanakkor az utolsó olvasatot erősítő kritikák ("obscure African camel-tender becomes internationally admired (and vindicated) high-life heroine") hajlamosak elfelejteni, hogy bár Waris valóban nomádok közt élt, anyai ági rokonai Szomáliában jómódúnak számítottak, és nem is álmodhatott volna modellkarrierről, ha nagybátyja, Szomália egyesült királyságbeli nagykövete, nem viszi magával Londonba. Persze ettől még sokkal nagyobb nehézségeket kellett leküzdenie, mint az ugyanezen pályára készülő, akármilyen szegény brit állampolgároknak, de még így is sokkal nagyobb hátszelet kapott, mint a szomáliai lányok 99,9%-a.

Amikor a 2010-es évek közepén elkezdődött a menekültválság, sokan azzal indokolták a menekültekkel szembeni ellenérzéseiket, hogy ezek a külsejükből ítélve mind műveletlen "alja nép" - vagy éppen megkérdőjelezték, hogy valóban szüksége van-e menekültstátuszra egy olyan embernek, aki mobiltelefonnal érkezik. Mondjuk az utóbbi érv már akkor is elég furcsán hatott egy olyan országban, ahol a tiszántúli falvakban is mobiltelefonnal szaladgáltak az iskolás gyerekek - de mindkét fenti nézőpont ugyanazt erősíti: mivel a menekültek kevés holmival, szakadt ruhában érkeztek, a magyarok azzal a társadalmi réteggel azonosították őket, akik az ő országukban hasonlóan néznek ki. Pedig amellett, hogy egy több ezer kilométeres útra senki se viszi magával a jacuzzit és a plazmatévét, és arra is ritkán van lehetősége, hogy mindennap tiszta ruhát vegyen, a globális hierarchiákat is érdemes figyelembe venni. Ahogy a magyar gazdálkodó vagy akár tanár ámulva nézi, milyen anyagi körülmények között él szakmájának norvég vagy német képviselője, a Magyarországon a minimálbért épphogy megkereső emberek életkörülményei számos afrikai országban luxusnak számítanának (ezt jól érzékelteti Waris, amikor leírja háztartási teendőit Mogadishuban, illetve Londonban). A helyzet az, hogy akik megengedhetik maguknak, hogy Európába jöjjenek, saját hazájukban rendszerint az átlag fölötti pénzzel vagy státusszal rendelkeznek, hiszen sok pénz vagy kapcsolatok kellenek még a legveszélyesebb kivándorlási utak megtételéhez is (pl. https://mmreflexiok.blogspot.com/2025/01/sotet-vizeken-afrikabol-kanari.html). Azok, akiktől a "migráncsellenesek" viszolyognak, valójában sokan művelt, jól képzett emberek, akik ennek ellenére képzettséget nem igénylő, alulfizetett munkákat is elvállalnak, csak hogy egy olyan országban élhessenek, ahol nincs háború, vallási alapú üldözés vagy kényszerházasság. Természetesen nem gondolom, hogy a kevésbé művelt és képzett, elit kapcsolatokkal nem rendelkező afrikaiaknak ne lenne joguk ehhez, de az a szomorú igazság, hogy szinte nulla esélyük van eljutni Európába.

Repültök-e Idén Nyáron Spanyolba?

 https://www.youtube.com/watch?v=3Mfsc2MTbJU

Amióta az iráni háború miatt kevesebb olaj jut Nyugatra, teljes a pánik a potenciális kerozinhiány miatt. A fenti videóban elhangzott állítást, miszerint Európában már csak hat hétre való kerozin maradt, én semmilyen hitelesnek mondható spanyol forrásban nem láttam megerősítve. Leginkább a közösségi oldalakon paráznak az emberek, hogy mi lesz a nyaralásukkal, a spanyol közlekedési miniszter ellenben kijelentette, hogy az országnak van elegendő kerozinja - hiszen többnyire nem a Közel-Keletről szerzi be -, sőt csatlakozni kíván a kerozin-megosztást célzó európai uniós kezdeményezéshez. Ugyanakkor valóban előfordult már, hogy egy Anglia és Spanyolország között közlekedő járat nem tudott Londonban megtankolni, és az alábbi cikk is elismeri, hogy sokan újragondolják nyaralási terveiket, olyan célpontokat választva, amelyekhez nem kell repülőre ülni.

https://www.majorcadailybulletin.com/news/local/2026/04/24/141861/spain-takes-hit-from-the-war-but-stresses-that-there-are-supply-shortages-tourism-numbers-slow.html

Érthető persze, hogy egy olyan ország, amelynek gazdaságában fontos szerepet játszik a turizmus (ami amúgy a legtöbb országra igaz napjaikban: https://mmreflexiok.blogspot.com/2025/01/bocacangrejo-lecementezett-szivecskek.html), igyekszik meggyőzni a potenciális látogatókat, hogy minden a legnagyobb rendben van. Ezzel együtt kétlem, hogy hat hét múlva tényleg nulla liter kerozin maradna Európában. Ha így volna, már most szigorúan korlátoznák a légi közlekedést, hiszen nemcsak nyaralók röpködnek, hanem légiposta, üzletemberek, tudósok, egyetemisták, politikusok stb., akiknek adott esetben kicsit fontosabb eljutni a másik országba, mint egy turistának. A repülőjáratok teljes megszűnésével a távolabbi szigetek például csaknem teljesen el lennének vágva a kontinenstől - nem véletlen, hogy az illusztrációnak választott kedvenc légitársaságom napi 3-4 járatot is üzemeltet Teneriféről különböző spanyol nagyvárosokba.

Ugyanakkor hiába osztják meg jófej módon a saját vagy nem Közel-Keletről szerzett olajban bővelkedő EU-s tagállamok a készleteiket a többiekkel, az biztos, hogy a kerozinhiány hatással lesz a légi közlekedésre. Valószínűleg kevesebb lesz a járat, drágulnak a repjegyek, esetleg más szolgáltatások árának emelésével próbálják kompenzálni a veszteséget a légitársaságok: a Lufthansa például bejelentette, hogy a fapadosokhoz hasonlóan csak plusz díjért lehet majd gurulós bőröndöket kézipoggyászként a gépre felvinni. Az utasok persze háborognak, de ahhoz képest, hogy a háború sújtotta országokban az embereknek az életükért kell rettegniük, ez igazán first world problem. Már korábban is írtam a tömegturizmus jelenségéről (pl. a fent hivatkozott bejegyzésben vagy ebben: https://mmreflexiok.blogspot.com/2025/12/david-lodge-paradise-news.html), ami egyértelműen kapcsolódik az olcsó repülőjegy-árakhoz. Azok is igyekeznek spórolni az utazáson, akik amúgy megengedhetnék maguknak a kényelmesebb megoldást (aki ténylegesen szegénységben él, annak ugyanis a röpködés még fapados árakon se fér bele). A "César Cascabel a fapadoson" című blogbejegyzésemben (https://mmreflexiok.blogspot.com/2026/03/cesar-cascabel-fapadoson.html) bemutatott utasok vélhetően lemondanak majd a repülőutakról, ha csak drágábban tudják majd megoldani azokat. Nem biztos azonban, hogy a helyi turizmus számára ez akkora érvágás lesz. Aki ugyanis a repülésen spórol, jó eséllyel máson is fog: ők azok, akik inkább rozsdás lakókocsiban szállnak meg apartman helyett, és az otthonról hozott babkonzervet melegítik meg a tengerparton, nehogy helyben kelljen vásárolniuk (amúgy a magyarországinál olcsóbb) élelmiszert. Azok, akik hajlandók pénzt kiadni repülőjegyre, a helyi gazdasághoz is nagyobb mértékben járulnak hozzá. Lehet, hogy ha hosszú távon nem jutunk hozzá a közel-keleti olajhoz, a repülőutak ismét csak bizonyos rétegek kiváltsága lesznek - de nem azért, mert a többieknek ténylegesen nincs rájuk pénze, hanem mert nincs meg bennük az a mentalitás, hogy hajlandóak legyenek pénzt kiadni.