Sarah Blaffer Hrdy: Mother Nature, avagy a szülés veszélyei

 Láttatok már macskát szülni? A felelős állattartók többsége nem látott, hiszen ivartalaníttatja az állatait, de nekem egy nyaraláson volt szerencsém asszisztálni egy félvad cicamama szülésénél. Az emberi szüléshez képest döbbenetesen gyorsan és fájdalommentesen zajlott le, legalábbis a cicamama nem mutatott szenvedést, inkább némi meglepetéssel konstatálta, hogy jé, még egy baba. Persze a babák nagyon picik és soványak voltak, első pillantásra inkább egérkének nézte volna az ember őket, szóval nem meglepő, hogy a szülés és az anyaság sokkal inkább örömöt, mint fizikai megterhelést jelentett a cicamamának. 

Nemcsak a macskáknál, hanem más állatoknál is jellemző, hogy az újszülöttek kicsi súllyal, soványan jönnek a világra, így a szülés maga kevésbé megterhelő az anyaállat számára. Akkor az embernél vajon miért nem így van? Sarah Blaffer Hrdy nagy vihart kavart könyvében azt az elméletet vázolja föl, hogy az állatok többsége ösztönösen gondoskodik kicsinyéről, nincs szükségük arra, hogy a baba vonzó meg cuki legyen. Az embernél viszont szerinte nem így van, ezért kell a csecsemőknek kerek fejjel és már meglevő zsírpárnákkal születnie: az anya a baba láttán úgy gondolja, hogy ez egy szép, erős utód, biztosan megmarad, így megéri energiát belefektetni, a nyiszlett újszülöttet viszont minden további nélkül sorsára hagyná. (Természetesen az állatvilágban is előfordul, hogy a legkisebb, leggyengébb újszülöttel az anyaállat nem foglalkozik. Már csaknem 20 éve annak, hogy barátnőm egy ilyen esetben közbelépett, felvette az ignorált kis fekete cicuskát, aki felsírt, ezzel magára vonva az anyja figyelmét. Ez a majdnem elpusztult kis fekete baba ma is él, már elegáns idős macskahölgyként.)

Akár egyetértünk Sarah elméletével, akár nem, az mindenképpen tény, hogy az embernél a szülés nagyon megviseli a testet. Eleve maga a szülés órákig, sőt akár napokig tartó fájdalmas folyamat, hiszen az emberi utódok születéskor arányaikat tekintve nagyobbak és nagyobb a fejük, mint a legtöbb emlősállat utódainak. Ezáltal a terhesség is sokkal nehezebb, nagyobb mértékben korlátozza a gyermeket kihordó személyt, akinél a terhesség és a szülés következtében gyakran maradandó betegségek alakulhatnak ki a visszerektől az aranyeren át a cukorbetegségig. És ezek még csak a biológiai következmények; nem szabad elfeledkeznünk a társadalmi hatásoktól. A kisgyermekes nőket diszkriminálják a munkaerőpiacon, párkapcsolatukban pedig gyakran akkor is háziasszony-szerepbe kényszerülnek, ha a gyerek születése előtt egyenlőbb volt a munkamegosztás (https://mmreflexiok.blogspot.com/2018/06/az-azonos-nemu-parok-es-hazimunka.html). Már Betty Friedan is megírta, hogy a (gyerekkel vagy anélkül, de nálunk jellemzően gyereknevelés miatt) otthon maradó nők körében gyakoribb az elszigeteltség és a depresszió, hiszen a mai világban már nincsenek körülöttük azok a hagyományos közösségek, amelyek a történelem során segítséget és társaságot biztosítottak neki (legalábbis az alsóbb osztályokban). Az állami támogatások nem fedezik azt a költséget, amibe egy gyerek felnevelése kerül, és sok család (még jobban) elszegényedik egy új jövevény születése után. Mindehhez hozzájárulnak a társadalmi elvárások arról, hogy tökéletes szülőnek kell lenni, minden figyelmet és (jellemzően pénzbe kerülő) ösztönzést meg kell adni a gyereknek, különben nem fog boldogulni az életben, és ez a szülők lelkén szárad. Napjainkban a gyerekvállalás gyakorlatilag azzal jár, hogy legalább az egyik (de sok esetben mindkét/mindhárom stb.) szülőnek nincs többé saját élete, minden pénzét és energiáját a gyerekre kell fordítania, miközben az államtól és a környezetétől minimális segítséget kap.

És ezeknek a potenciális nehézségeknek a teljes ignorálásával Dúró Dóra műanyag magzatokat osztogat a parlamentben. A Mi Hazánk nem foglalkozik azzal, hogy a gyerekek milyen körülmények között nőnek föl vagy milyen nehézséget jelent a felnevelésük a szüleiknek; számukra csak annyi a lényeg, hogy szaporodjon az (ő fogalmaik szerint értett) magyar emberek száma. Gyakorlatilag elvárják a nőktől, hogy testi-lelki egészségüket, karrierjüket és anyagi biztonságukat feláldozzák a "nemzet" létszámának növelése érdekében. Persze maga Dúró Dóra nem tapasztalja meg ennek a lehetséges hátulütőit, hiszen anyagi helyzetéből fakadóan anyaként is meg tudott maradni parlamenti képviselőnek (gondolom, van pénze bébiszitterre), és nem valószínű, hogy gyerekei születése komoly anyagi gondokat okozott volna neki. Persze ettől még lehetne benne annyi empátia, hogy felismeri, mivel jár a gyerekvállalás nála kevésbé szerencsés nőtársai számára, de ehelyett ő csak nyomatja a pronatalista nacionalista retorikát és mások méhével veri a csalánt.

A briliáns barátnő imposztor-szindrómája

 

Elena Ferrante nápolyi regényeinek narrátora folyamatos imposztor-szindrómában szenved. Noha tehetségének és szorgalmának köszönhetően a nápolyi szegénynegyedből sikerül felemelkednie az értelmiség köreibe (talán ez így nem spoiler), folyamatosan kevesebbnek érzi magát társainál. Újra és újra megemlíti a regényekben, mi mindennel kapcsolatban nincs képben a kultúrától kezdve a napi politikáig, és hatalmas erőfeszítést igényel eljutnia oda, hogy legalább látszólag ugyanolyan műveltnek és tájékozottnak tűnjön, mint a környezete. Az olvasó több ponton is sejti, hogy diáktársainak sincs sokkal több információja a dolgokról, de őket ez nem zavarja, míg Lenuccia egyfolytában retteg, hogy lebukik mint egyszerű, munkásosztálybeli kislány.

Úgy gondolhatnánk, hogy az a fajta osztálykritika, amely Ferrante regényeinek talán a legnagyobb erőssége, az egykori keleti blokk országaira nem érvényes, hiszen itt az államszocializmus alatt tudatosan törekedtek az osztályok keveredésére és egy munkás-paraszt származású értelmiség kinevelésére. Valóban nagyon sok olyan ember végzett egyetemet, akiknek korábban erre nem volt lehetősége, a régi értelmiség azonban nem tűnt el nyomtalanul. Emlékszem, egyetemista koromban egyszer bementem a tanszéki könyvtárba, és rákerestem az összes oktató nevére; gyakorlatilag minden esetben találtam olyan művet, amit egy azonos vezetéknevű, de eltérő keresztnevű ember írt, vagyis professzoraimnak és a tanársegédeknek már a felmenői is nemcsak hogy tudományos pályán tevékenykedtek, hanem kifejezetten az anglisztika területén. Azt is láttam, hogy teljesen másképp álltak hozzám azok a tanáraim, akik valamilyen kontextusban meglátták anyám leánykori nevét: ebből kiderült számukra, hogy anyai ágon a neves történész unokája vagyok, míg a vezetéknevemmel apám volt az első, aki diplomát szerzett, és ő is más területen. És persze látványosan különböztem azoktól az évfolyamtársaimtól, akikkel a szüleik már tinédzserkorukban elolvastatták az összes klasszikust, akiket zongoraórára járattak, akiknél tudományos művek és nem krimik sorakoztak a könyvespolcon. A régi magyar értelmiségben mindenki ismerte egymást, én pedig hiába tudtam jól elbeszélgetni bárkivel (ez a személyiségemből adódik), mindig is kívülálló maradtam.

 Ha a régi értelmiségből származnék, valószínűleg elvárás lenne velem szemben, hogy egyetemen tanítsak. Nyilván a családom is nagyon büszke lenne rám, ha ezt tenném, hiszen ez emelné az ő presztízsüket, és talán egy szintre emelné őket az elittel. Én viszont szerencsésnek gondolom magam, hogy ez a pálya nem volt előre kijelölve számomra, és nem ültették belém azt az elvárást, hogy magas presztízsű foglalkozást kell keresnem. Nem kívánok elegáns kultúreseményeken bájologni, sznobizmust színlelni, nem kívánom imposztor-szindrómával leélni az életemet. Választottam egy olyan szakmát, ami boldoggá tesz, és nagyjából kívül tudok helyezkedni – elköltözésem óta még inkább – a merev magyar osztálytársadalmon.

Agymenők 5. évad 15. rész: kell egy kis áramszünet?

 ***SPOILER***

Ebben az epizódban Leonard felfüggeszti a lakótársi szerződést, ami formálisan véget vet Sheldonnal való barátságának. Sheldon igyekszik ezt helyrehozni, többek közt azzal, hogy lekapcsolja az épületben a főkapcsolót, így áramszünetet idéz elő. Azt reméli, Leonard az ő társaságát választja majd Penny helyett, de csalódnia kell, ráadásul a Bunsen-égő fölött sütögetett pillecukra is kigyullad (kép a bigbangtheory fandomról). Vagyis, mint annyi más alkalommal a sorozatban, maga esik bele a másnak ásott verembe.

Kapitány István gazdasági és energetikai miniszter csütörtökön arra kérte a lakosságot, hogy igyekezzen takarékoskodni az árammal, különösen csúcsidőben, este 6 és 9 között. Természetesen rengetegen felháborodtak, és nemcsak az ellenzékből, hanem azok közül is, akik szerint a kőgazdag politikusoknak nincs joguk olyasmit kérni a lakosságtól, hogy ne járassák a légkondit vagy ne töltsék a laptopjukat 6 és 9 között, hiszen ők maguk egész biztosan ilyenkor is pazarolják az áramot (bár erre nincs bizonyíték). Sőt, alakult egy külön Facebook-csoport, amelynek tagjai kijelentették: csakazértis járatni fogják 6 és 9 között a légkondit, sőt a mosógépet, a mosogatógépet és minden mást is.

A lázadozók csak azt felejtik el, hogy mi volt a valódi indoka Kapitány István kérésének: az, hogy csak az energiafogyasztás korlátozásával lehet garantálni a zavartalan áramellátást. Ha az ország összes légkondicionált lakásában egyszerre kapcsolják be a klímát és a többi háztartási gépet, abból szép nagy áramszünetek lehetnek, ezt pedig azok is meg fogják szívni, akik direkt meg akarták hekkelni a miniszter projektjét. Szóval értem én, hogy sokan indulatból automatikusan elleneznek mindent, amit a kormány csinál, de az ilyen óvodás reakciók előtt érdemes átgondolni, saját maguknak nem ártanak-e ezzel. Különben lehet, hogy nagy lázadónak érzik majd magukat, de ugyanúgy Bunsen-égőnél fogják sütögetni a pillecukrot, mint mindenki más.

South Park 1. évad 3. rész, avagy a vulkáni veszélyről

 Tenerife vulkáni sziget, ezt mindig is tudtuk. Az sem volt titok, hogy a Teide nem kialudt, hanem szunnyadó vulkán, és nem kizárt, hogy a jövőben újra történik majd vulkánkitörés a szigeten – valószínűleg nem a főkráterből, hanem valamelyik kisebb vulkán fog kitörni, ahogy az elmúlt néhány alkalommal is. Az idén tavasszal azonban több szeizmikus aktivitást észleltek a szigeten, mint azelőtt, és ebből egyes átlagemberek (nem a szakértők!) arra következtettek, hogy a kitörés időpontja közeleg. Természetesen egy csomóan pánikba estek. Voltak, akik visszamondták a tenerifei nyaralást vagy átköltöztek a szárazföldre, de ismerek egy párt, akik villámgyorsan eladták a lakásukat egy olyan városban, ahol az előrejelzések szerint magas a vulkáni kockázat, hogy egy kevésbé veszélyeztetett településre költözzenek. Amíg viszont nem találnak másik lakást, átköltöztek egy faluba, amely legalább akkora valószínűséggel kerül a láva útjába egy esetleges kitörés esetén, mint korábbi lakhelyük, ráadásul nem tengerparton helyezkedik el, így az utak lezáródása esetén sokkal nehezebb lenne onnan kimenekíteni az embereket.

Persze nem azt mondom, hogy ignoráljuk a vulkáni kockázatot, de a tudatosság és a pánik két különböző dolog. Jól teszitek például, ha elmentek a vulkáni kockázatról szóló előadásokra (ezekről az önkormányzatok honlapján értesülhettek, és totálisan szabad másik város előadására elmenni, mint ahol laktok), elmenni a vulkánkitörés-szimulációkra (tavaly Garachicóban volt, idén Guía de Isorában és még egy másik helyen tervezik) és tájékozódni a vonatkozó információs honlapon, amit itt belinkelek: https://www.tenerife.es/pein-y-paiv. De pánikba ne essetek, és főleg légyszi-légyszi ne tegyétek azt, mint a South Park szereplői a címben hivatkozott epizódban.

Pánik és láthatatlanság Ghánában

https://www.identitas.co/post/panik-ghanaban-az-uj-torveny-meg-jobban-megnehezitheti-az-lmbtq-emberek-es-tamogatoik-helyzetet 

Míg Európa megtorpanásokkal is, de egyre elfogadóbbá válik az LMBTQ+ emberek iránt, az afrikai országok egy része láthatóan „ki a nagyobb homofób?” versenyt hirdetett. Ghánában már a gyarmati idők óta büntetik a homoszexualitást, azt gondolnánk, a nyugat-afrikai ország megelégszik ezzel, de nem. A parlament által nemrég hozott (még nem ratifikált) törvény bünteti az LMBTQ+ identitást (tehát nemcsak magát a szexuális aktust), az LMBTQ+ közösség támogatását, sőt azt is, ha valaki nem jelenti az LMBTQ-gyanús egyéneket. Most kifejezetten az utóbbi következményeivel szeretnék foglalkozni.

A Human Rights Watch már önmagában azért is elítéli a törvényt, mert az embereket egymás jelentgetésére biztatja. Ráadásul ugye egy homo- vagy biszexualitással megvádolt embernek elég nehéz bizonyítania, hogy a vád hamis. Elég valószínű, hogy Ghánában olyan légkör fog kialakulni, mint Ceaușescu Romániájában, csak itt az irigy szomszédok melegséggel fognak megvádolni, ha nem hívtad meg őket a szülinapodra, nem pedig azzal, hogy hallgatod a Szabad Európa Rádiót.

A homoszexualitás kifejezését és/vagy megjelenítését tiltó törvények hatásairól írtam már korábban is a blogon a magyar homofóbtörvény kapcsán (pl. https://mmreflexiok.blogspot.com/2023/07/antonia-forster-diving-into-lgbtq.html, https://mmreflexiok.blogspot.com/2023/11/a-melegek-janomamik-es-lathatatlansag.html). A ghánai törvény olyan szempontból még durvább, mint Orbán vagy akár Putyin melegellenes törvényei, hogy a médiában és könyvekben való megjelenítésen felül a coming out bármely formáját is bünteti. A helyi LMBTQ+ szervezetek már most arra ösztönzik a közösség tagjait, hogy töröljék minden olyan megnyilvánulásukat a közösségi médiából, amely alapján lebukhatnak a szexuális irányultságukat vagy nemi identitásukat illetően. Egy elnyomó közegben a közösségi oldalak nagyon fontos kapcsolódási pontot jelenthetnek az LMBTQ+ embereknek: ezeken keresztül találhatnak információt, szerepmodelleket, barátokat, közösségeket. Ha azonban az interneten mindenki cenzúrázza önmagát és ciszheteró álarcot vesz fel, akkor egy frissen öntudatra ébredt fiatal könnyen azt hiheti, hogy Ghánában egyetlen LMBTQ+ ember sincs rajta kívül. Sőt, még olyan se, aki támogatná az LMBTQ+ jogokat, hiszen az új törvény az azok melletti felszólalást is bünteti; ez azon esetek egyike, amikor a szövetségesek (akiknek a zászlóját illusztrációként idetettem) éppúgy szenvednek az elnyomástól, mint az LMBTQ+ emberek.

Korábban több bejegyzésben (köztük a fentiekben) bizonygattam, hogy akármennyire is próbálkoznak a homofóbok, az időt nem lehet visszaforgatni, az internet gondoskodik róla, hogy az LMBTQ+ emberek soha többé ne kényszerüljenek olyan mértékű elszigeteltségbe, mint a korábbi századokban. Való igaz, a ghánai LMBTQ+ emberek továbbra is hozzájuthatnak majd olyan tartalmakhoz a neten, amelyek megerősítik őket az identitásukban, ám ha az új törvény hatályba lép, csak online élhetik majd meg szexuális irányultságukat és/vagy nemi identitásukat, abban a hitben, hogy saját országukban senkitől sem számíthatnak elfogadásra. 

A hazudósok 6. rész – citromvadászat és színházi bántalmazás

 

***SPOILER***

A dúsgazdag Sinclair család szigetén éves hagyomány a citromvadászat: aki a legtöbb elrejtett citromot megtalálja, díjat kap. Ebben az évben a családfő bejelenti: a győztesre hagyja a házat halála után. Három pénzéhes lánya (akiket látva Lear király hálás gyermekekként ölelné keblére a sajátjait) természetesen vérre menő küzdelemnek tekinti a játékot, tinédzser gyerekeik, a Hazudósok, azonban egy ponton rájönnek, hogy nem kívánnak ugyanilyenekké válni. Begyűjtött citromjaikat fogadott testvérüknek, az indiai Gatnak adják, aki ezáltal természetesen megnyeri a játékot. Ezen a ponton azonban a nagyapa bejelenti: nyilvánvalóan csalás történt, ezért a játékkiírás semmis, Gat nem kapja meg a házat (és más sem).

Most, hogy Eszenyi Enikőt ismét felvették rendezőnek, újraéledt a diskurzus a színházi bántalmazásról. Sokan elfogadhatatlannak tartják, amit Eszenyi művelt, és korábbi áldozatai is elkezdtek felszólalni. Megjelentek azonban olyan hangok is, hogy ugyan már, hiszen minden rendező ezt csinálja, sőt eleve mindenki megélt ilyen megaláztatásokat az életében az óvodától a munkahelyig – ami valószínűleg tényleg sokakra igaz, de ez az érvelés azt sugallja, hogy ez az élet rendje, nincs itt semmi látnivaló.

Mi köze mindennek a Hazudósokhoz? A sorozat ezen epizódjában azt látjuk, hogy a fiatal nemzedék próbál kiszabadulni a korábbi generációk toxikus működéséből, és normálisabb emberi kapcsolatokat létrehozni, ám a szabályokat nem ők hozzák, így próbálkozásuk végül kudarcba fullad (amúgy ez az egész sorozaton végigvonul, csak ebben a cselekményszálban a leglátványosabb). Hasonlóképpen a 2020-as években Magyarországon is elkezdődött egy olyan diskurzus, amely felelősségre próbálja vonni a hatalmi pozícióban levő embereket – edzőket, tanárokat, színházi rendezőket – , akik pozíciójukkal visszaélve pszichésen, verbálisan és olykor szexuálisan is bántalmazták a hierarchiában alattuk állókat. Ez nem feltétlenül nemzedéki kérdés (ahogy a filmben sem: Gat látogatóba érkező édesanyja mély döbbenettel szemléli a Sinclair család toxikus működését), inkább arról szól, hogy kik ragadnak benne a káros rutinokban, és kik azok, akik szeretnének változtatni. Mert attól, hogy mi magunk megaláztatásokat szenvedtünk el adott intézményekben vagy helyzetekben, nem szükségszerű, hogy így legyen, ahogy az sem szükségszerű, hogy a családtagoknak egymásra kelljen acsarkodniuk. Vannak olyanok, akik szeretnék megtörni a mintázatokat, hogy a jövő generációinak ne kelljen ugyanazt átélniük, mint nekik. Ám ehhez arra volna szükség, hogy a rendszer alapjában változzon meg – és amíg fennáll a hierarchiákra alapuló rendszer, erre kicsi az esély.

Alberto Mira: De Sodoma a Chueca – LMBTQ emberek a diktatúrák után

 

A homoszexualitás spanyolországi történetét taglaló könyvben számomra a legérdekesebb az a rész volt, ami a Franco halálát követő időszakról szólt. Látványos párhuzamokat láttam azzal, ami Magyarországon történt a 90-es évek elején. A diktatúra során nemcsak az LMBTQ emberek, hanem általában a szexualitás és a hagyományos nemi szerepektől való eltérés tabutéma volt mindkét országban. A rendszerváltás után viszont hirtelen átestek a ló túloldalára: a csapból is a szex folyt, megjelentek a szexuális témákon csámcsogó pletykalapok és talkshow-k, hirtelen az összes filmet elárasztotta az „egészséges erotika”. Az LMBTQ emberek is ebben a kontextusban jelentek meg: leggyakrabban a travesztiket ábrázolták mint a nemi határátlépések legextrémebb és leglátványosabb esetét, és ha meg is jelentek a melegek és a leszbikusok, leginkább a szexualitásra redukálva. Az interjúkötetekben és dokukban nem az LMBTQ emberek saját szemszögét láttuk, hanem a jóindulatú vagy szenzációhajhász heteró alkotóét, aki izgalmas egzotikumként vagy sajnálatra méltó kisebbségként ábrázolta interjúalanyait, burkoltan vagy akár nyíltan megkérdőjelezve azt az állításukat, hogy ők boldogok. Mindeközben a ciszheterók, akik addig alig hallottak az övékétől eltérő szexuális és/vagy nemi identitásokról, az egészet úgy élték meg, hogy hirtelen „elszaporodtak” az LMBTQ emberek, ez pedig a homofóbia erősödéséhez és a „hagyományos családi értékek” propagálásához vezetett.

Elgondolkoztam, vajon várható-e hasonló jelenség most, amikor az új vezetés vélhetően visszavonja majd az Orbán-kormány homofób intézkedéseit, legalább azokat, amelyek a láthatóságot korlátozták. Vannak ugyanis hasonlóságok, ugyanakkor jelentős különbségek is a 70-es évek Spanyolországához és a 90-es évek Magyarországához képest. Nem feltétlenül olyan szempontból, hogy az Orbán-rezsim mindenben engedékenyebb lett volna, sőt, a 80-as években bizonyos szempontokból jobban érezhették magukat a magyar LMBTQ emberek, mint a 2010-es években, hiszen nem volt velük szemben nyílt gyűlöletkeltés, nem tűrt és támogatott a kormány szélsőjobboldali csoportosulásokat, és kétlem, hogy például az „Egymásra nézve” elkészülhetett volna állami támogatásból Orbán alatt. Ugyanakkor az EU-tagság és a névleges demokrácia fenntartásának kényszere ahhoz vezetett, hogy a civil szervezetek létezését az Orbán-rezsim nagyon megnehezítette ugyan, de betiltani nem tudta. Ezek a szervezetek pedig folyamatosan hallatták a hangjukat, és tettek arról, hogy az LMBTQ emberek a szélesebb közönség számára is láthatóak legyenek. A puszta láthatóságuk egyébként nem is volt a kormány ellenére, hiszen sokkal könnyebb ellenségképet kreálni egy olyan csoportból, akik effektíve léteznek az országban (szemben pl. a zsidók nélküli antiszemitizmusról Lengyelországban). Ugyanakkor nagyon nem mindegy, hogy egy eddig láthatatlan csoport hirtelen reflektorfénybe kerül, vagy egy eddig is látható csoporttal kapcsolatban változik meg a diskurzus. A bulvármédiának önmagában a melegség már nem téma, az ezen való csámcsogás nem növeli meg a nézők/olvasók számát. A média szintjén tehát valószínűleg nem várható az LMBTQ emberek olyan szintű reflektorfénybe kerülése, mint a 90-es években.

Abban azonban nem vagyok biztos, hogy az átlagember másképp érzékeli majd az LMBTQ jogok hirtelen felvirágzását (már ha megtörténik, de talán van okunk reménykedni ebben). Az Orbán-rendszer ellenséges közegében valószínűleg sokan választották a rejtőzködést a közvetlen környezetük előtt, nem is szólva arról a több ezer LMBTQ emberről, aki külföldre menekült. Most viszont könnyen lehet, hogy az új remény sokakat előbújásra ösztönöz majd, és azok a ciszheterók, akik „ugyan már, amiatt az öt darab magyar transz miatt ijesztgetnek minket?” érvvel csak a vállát vonogatta a FIDESZ gyűlöletkeltésére, most szembesülhet vele, hogy a magyar transzok ötnél jóval többen vannak. Így tehát, hiába nem uszít ellenünk a kormány, nem kizárt, hogy a homo- és transzfóbia éppúgy erősödni fog, mint a korábbi elnyomó rendszerek bukása után.