Callie Hart: Brimstone - vámpírok, veganizmus, feminizmus és kognitív disszonancia

 

***SPOILER***

A vámpírkirálynő bálja váratlan fordulatot vesz: kiderül, hogy egy boszorkány megmérgezte a vérrel kevert bort, így hamarosan minden vámpír a halálán van. A boszorkány előrelátóan gondoskodott ellenméregről is, amit a szolgák kínálnak fel mindenkinek, aki kéri. Az ellenmérget fogyasztók azonban nem vámpírként folytatják létezésüket, hanem olyan lényként, amik vámpírrá alakulásuk előtt voltak (ember, tünde stb.), és ilyen formában kell szembenézniük azokkal a rémtettekkel, amiket vámpírként elkövettek. Ezzel a választással szembesülve alig 10-ből egy vámpír kéri az ellenmérget; a többiek inkább örökre elpusztulnak, mint hogy feldolgozzák a múltjukat.

A pszichológia kognitív disszonanciaként ismeri azt a jelenséget, amikor valaki rájön, hogy értékrendje szerint elfogadhatatlan dolgot tett, és ez nincs összhangban azzal, hogy saját magát egyébként jó embernek (tündének stb.) tartja. A belső konfliktus feloldása érdekében a személy vagy racionalizálja a viselkedését, vagy egész egyszerűen nem hajlandó szembenézni vele. A könyvbéli vámpírok akár létezésüket is feladják a kognitív disszonancia elkerüléséért, de a való világban is léteznek hasonló elkerülési stratégiák, bár kevésbé tragikus (amennyiben tragédiának tekintjük egy csomó vámpír pusztulását) következményekkel. Például amikor valaki azt hallja, hogy a húsevés állatjogi és környezetvédelmi szempontból is problémás, vagy hogy a nők bántalmazása rossz dolog, gyakran azzal vág vissza, hogy a környezetvédő/vegán/feminista fél "nem normális" vagy "torzítva látja a világot". Ez a minősítés feloldja az illetőt az alól, hogy szembenézzen vele: ő maga is fogyaszt húst/hozzájárul a patriarchátus fennmaradásához, és ezáltal a "rossz" oldalon helyezkedik el abban az etikai rendszerben, amit vitapartnere felvázolt, és amellyel alapvetően ő is egyetért. Ha a másiknak van valami olyan tulajdonsága, ami miatt "abnormálisnak" mondható, abba jól bele lehet kapaszkodni; ilyen például Greta Thunberg autizmusa, amin vadul lovagolnak az ellenlábasok, mintha egy autistának ne lehetne igaza valamiben. Az is feltűnő, hogy rögtön agresszívnek bélyegeznek mindenkit, aki vegán vagy feminista érveket hoz fel, míg nem szokták hasonló vádakkal illetni azokat, akik pl. a C-vitamin előnyeiről próbálják meggyőzni őket; a C-vitamin szedése vagy nem szedése nem kapcsolódik olyan etikai értékekhez, mint a környezetvédelem vagy a nők elnyomása. 

A regényben viszonylag könnyen megoldódik a kognitív disszonancia problémája azáltal, hogy akik nem hajlandók saját korábbi helytelen viselkedésükkel szembenézni és ennek hatására potenciálisan jobb emberré (tündévé stb.) válni a jövőben, azok egész egyszerűen elpusztulnak. A húsevés és más környezetkárosító viselkedések szintén vezethetnek hosszú távon pusztuláshoz, ám nemcsak az érintettek, hanem az egész emberiség számára. Elég hasznos lenne tehát, ha az emberek szert tennének némi önismeretre, és kifejlesztenének olyan technikákat a kognitív disszonancia kezelésére, amelyek tagadás helyett pozitív változáshoz vezetnek.

A kórházsorozatok szinkronja és a konstruktív kritika

 https://www.facebook.com/events/895322006223212/?acontext=%7B%22event_action_history%22%3A[%7B%22extra_data%22%3A%22%22%2C%22mechanism%22%3A%22left_rail%22%2C%22surface%22%3A%22bookmark%22%7D%2C%7B%22extra_data%22%3A%22%22%2C%22mechanism%22%3A%22left_rail%22%2C%22surface%22%3A%22bookmark%22%7D%2C%7B%22extra_data%22%3A%22%22%2C%22mechanism%22%3A%22calendar_past_events_unit%22%2C%22surface%22%3A%22bookmark_calendar%22%7D]%2C%22ref_notif_type%22%3Anull%7D

A konferencia utolsó panelbeszélgetésén szinkronszínészekkel beszélgettek arról, jó-e a kórházsorozatok szinkronja. Bár erre a kérdésre egyértelmű választ nem kaptunk, az a hozzáállás, amit a megjelent szinkronszínészek tanúsítottak (kivéve talán a képen látható úriember magyar hangját) nem feltétlenül a pozitív irányba billentette a mérleget. Az derült ki ugyanis, hogy csak minimális erőfeszítést fektetnek bele a munkájukba. Igyekeznek ugyan az eredeti színész hanglejtését utánozni, de némileg megmosolyogták azt a kollégájukat, aki effektíve beleéli magát a szerepébe szinkronizálás közben. Az egyik művésznő elmondta: szerepe szerint évek óta epizódonként többször is ki kell mondania a "defibrilláció" szót, ám egyszer se jutott eszébe utánanézni a jelentésének. Egy másikuk közölte: "baromi nagy ám a szinkrondramaturgok felelőssége, mert nekünk fogalmunk sincs, mit mondunk, csak felolvassuk,  ami oda van írva." És a jelek szerint még azt sem tökéletesen; ugyanő osztott meg egy olyan esetet, amikor a Facebookon valaki felhívta a figyelmét, hogy rendszeresen rosszul ejt ki egy adott szakkifejezést. Mit tett a művésznő? Nem utánanézett, hogy hogy ejtik ki helyesen ezt a szót és szükség esetén helyesbített a gyakorlatán; még csak nem is indokolta meg, hogy például a szinkronstúdió ragaszkodik az általuk tévesen helyesnek vélt kiejtéshez (ilyesmi előfordul, mint pár éve egy fordítói konferencián a hasonló témában meghívott Csőre Gábortól megtudtuk). Hanem fogta magát és letiltotta a kommentelőt, és erre még büszke is volt.

Nemcsak azt éreztem "tipikus magyarnak" ebben a beszélgetésben, hogy a résztvevők igyekeznek minél kevesebb energiát befektetni a munkájukba, vagy hogy még egy többnyire laikusokból (és egyúttal a munkájuk fogyasztóiból) álló közönség előtt is dicsekedtek a professzionalizmusuk hiányával (nem foglalkozva a potenciális következményekkel: egyikük pont az egyik kedvenc sorozatom főszereplőjének magyar hangja, de most elérte, hogy ezt a sorozatot soha többé nem fogom szinkronnal nézni, mert az első megszólalásakor rögtön a beszélgetésen elmondott arrogáns szövegei jutnának eszembe). A legutolsó történettel kapcsolatban látványos, hogy a művésznő a munkáját kritizáló embert azonnal letiltotta, sőt ugyanezt javasolta a közönségnek, ha kritikával találkoznának. 

Persze vannak a közösségi oldalakon trollok és bunkók, és velük szemben tényleg a letiltás a legegyszerűbb eszköz, ám ezek jellemzően lényegtelen dolgokba szoktak belekötni, márpedig, még ha elfogadjuk is azt, hogy a szinkronszínész egyedüli feladata felolvasni a szöveget, elég lényeges, hogy hogyan ejti ki. A művésznő egyértelműen támadásnak vette azt, ami a szakmai tevékenysége szempontjából jogos kritika; abból indult ki, hogy aki vele nem ért egyet, azzal nem áll szóba. Ez a megközelítés mindig is jellemző volt a magyar közéletre, de a közösségi médiában hatványozottan jelentkezik (noha sokakkal szemben azt gondolom, ez nem ok, hanem okozat: https://mmreflexiok.blogspot.com/2023/08/a-facebook-polarizalta-tarsadalmat.html). Meggyőződésem, hogy többek közt azért sincs Magyarországon érdemi ellenzéki összefogás évek óta, mert amint valaki megtudja, hogy egy ismerőse nem ugyanazt a baloldali pártot támogatja, mint ő, azonnal agymosott hülyének tekinti, és vagy letiltja, vagy agresszívan támadja. Nem lehet arról beszélni, hogy "a te pártodnak is jó a programja, csak én hiányolom ezt meg ezt", mert aki bármit kritizál velem vagy az általam kedvelt párttal / popénekessel / sorozattal stb. kapcsolatban, azt helyből ellenségnek tekintem és el sem gondolkodom a kritikáján. Így aztán nemcsak a magyar szinkron süllyed egyre kisebb békák feneke alá, hanem a magyar közbeszéd is.

Sigríður Hagalín Björnsdóttir: A sziget, avagy a korlátozott erőforrások és a populizmus

 ***SPOILER***

Izland persze valóban sziget, de ebben a regényben egy reggel arra ébred, hogy teljesen elvesztette kapcsolatát a külvilággal. A telefon és az internet csak belföldön működik, egyetlen hajó vagy repülő sem érkezik, azoknak pedig, amelyek elindulnak, az ország légterét vagy felségvizeit elhagyva nyoma vész. Nem tudni, hogy a Föld többi része teljesen elpusztult-e, vagy csak Izland nem tud kommunikálni velük többé, mindenesetre az ország új vezetője (mert persze a csapás akkor következett be, amikor a miniszterelnök külföldön tárgyalt) kijelenti: mostantól önellátásra kell berendezkedniük.

Persze egy szigeten ez egyébként sem könnyen megvalósítható (ld. https://mmreflexiok.blogspot.com/2025/06/maria-del-mar-rodriguez-la-tuerta.html egy nem antiutópisztikus, hanem történeti példáért), Izland mostoha viszonyai között pedig még kevésbé. Míg azonban Maria del Mar Rodriguez arra koncentrál, hogy az egyéni sorsokat hogyan befolyásolja az élelmiszerhiány, az izlandi regényben jelentős szerepet kap a populizmus és a széthúzás. Ahogy egyre fogy az élelmiszer, egyre durvább a társadalmi szintű kirekesztés: először az értelmiségieket és művészeket támadják, mert azok nem termelnek ennivalót, utána pedig megjelenik az idegengyűlölet, erősen rasszista felhangokkal, mint ezt az Izlandon született, izlandi állampolgár fekete kisfiú sorsa illusztrálja. A kormány nemhogy nem tesz semmit az előítéletek ellen, hanem szalon-xenofóbiájával még szítja is őket, miközben a sajtó természetesen nem írhat a problémákról, hiszen tartani kell az emberekben a lelket – és ha bármely újságíró kritizálni meri a politikai irányvonalat vagy akár csak említést tesz az éhezésről vagy a rendbontásokról, gyorsan munka nélkül találja magát. Az izlandi társadalom széthullása a maslowi piramis elméletének tökéletes illusztrációja: mivel alapvető igények (pl. élelmiszer) nem teljesülnek, a magasabb szintű igényekkel már nem is foglalkozik senki. Ráadásul teljesen individualizálódik a társadalom: míg Maria del Mar Rodriguez regényében sok példát látunk arra, hogy az emberek összefognak és egymást segítve próbálnak túlélni, „A sziget” Izlandján csak egy-két kísérlet történik önellátó közösségeket létrehozni, és az államhatalom előbb-utóbb ezeket is szétveri.

A korlátozott erőforrások retorikája a populizmus gyakori eszköze: a bevándorlók nem dolgoznak és elveszik tőlünk a munkát, az ideköltöző külföldiek srófolják fel az albérletárakat (és nem ám a lakástulajdonosok, akik csillagászati bérleti díjakat kérnek tőlük ahelyett, hogy normális áron hirdetnék meg a lakásukat, amit egy helybéli is meg tud fizetni), és nehogy már befogadjunk menekülteket, amikor egy csomó magyar család is szegénységben él. Persze a legtöbben, akik korlátozott erőforrásokra hivatkozva akarnak kirekeszteni másokat, valójában jómódban és szabadságban élnek, és el se tudják képzelni azokat a körülményeket, amelyekből például a menekültek érkeznek (erre egy példa: https://mmreflexiok.blogspot.com/2020/11/udvozoljuk-csecsenfoldon.html). Egy részük persze akkor sem változtat a véleményén, ha szívszorító dokukat mutatunk nekik az afrikai vagy csecsenföldi állapotokról, mivel értékesebbnek tekinti saját honfitársait, mint a bárhonnan máshonnan érkezőket (erről a logikáról ld. itt: https://mmreflexiok.blogspot.com/2019/08/bolsonaro-az-esoerdok-es-homofobia.html).

Az orbáni populizmus iróniája természetesen az, hogy miközben a korlátozott erőforrások ürügyén szít gyűlöletet a migránsok és a romák ellen, saját maga járul hozzá ahhoz, hogy ezek az erőforrások még szűkösebbek legyenek. A kötelességszegési eljárások miatt már most kevesebb uniós pénzt kap Magyarország, mint korábban, az Orbán-kormány mégis mintha folyamatosan húzgálná az EU bajuszát. Pedig nem kizárt, hogy az EU egy ponton megelégeli a húzgálást és harapni fog; a Der Spiegel olvasóinak 92%-a szerint Magyarországot, ha követi a jelenlegi kurzust, ki kellene zárni az Unióból (https://hvg.hu/itthon/20260226_spiegel-orban-valasztat-magyarorszag-eu-tagsag). Noha ebben az esetben sem válna olyan elszigeteltté, mint a regénybeli Izland, nyilván mind az árak, mind a kommunikáció megsínylené a dolgot. A magyar társadalom már most nem áll messze attól, mint amit Sigríður Hagalín Björnsdóttir regénye felvázol; nem akarok belegondolni, milyen társadalmi összeomlás várható, ha ténylegesen korlátozott erőforrások állnak majd a rendelkezésére.

César Cascabel a fapadoson

Akik gyerekkorukban szintén Verne-rajongók voltak, biztosan emlékeznek César Cascabelre, a francia cirkuszigazgatóra, aki amerikai turnéjuk után társulatával együtt hajóval kíván hazatérni, ám az útra összespórolt pénzüket ellopják. Ő pedig nem valamilyen kézenfekvő megoldást választ, például hitelt vesz föl vagy elhalasztja az utazást, amíg össze nem gyűlik a pénz, hanem elindul észak felé, hogy a Bering-szoros jegén átkelve (jórészt) szárazföldön jusson el Európába. (Ezt nem tekintem spoilernek, lévén a könyv magyarul Cirkuszkocsival a sarkvidéken át címmel is megjelent.) Összeszámolva csak pl. a kajára költött összeget, ez így valószínűleg többe kerül nekik, nem is szólva az olyan gyakorlati nehézségekről, mint az időjárás viszontagságai vagy a kevéssé barátságos országokon (cári Oroszország vagy az akkor még gyarmat Brit-Kolumbia) való átkelésről. De sebaj, a lényeg az, hogy nem adtak ki pénzt a drága jegyre.

Napjaink César Cascabeljei nem feltétlenül azért akarnak olcsón utazni, mert kirabolták őket; egyszerűen csak bennük van az a Kelet-Európában általános, de máshol is fellelhető mentalitás, hogy igyekeznek mindenen spórolni, akár kényelmetlenségek vagy szabályszegés árán is (ld. még https://mmreflexiok.blogspot.com/2022/07/tomasz-rakowski-hunters-gatherers-and.html, https://mmreflexiok.blogspot.com/2022/05/damon-galgut-promise.html). A fapados légitársaságok erre jól rá is játszanak. A járatkereső legolcsóbb megoldásként gyakran olyan opciót ad ki, amihez ott kell tölteni az éjszakát egy másik városban, vagy olyan későn érkezik a gép, hogy már csak taxival lehet eljutni a reptérről a központba; amennyit a fogalmatlan turista megspórolt a repjegyen, azt el is költötte szállásra vagy taxira. Újabban sokan örömmel újságolják, hogy londoni átszállással milyen olcsó lehetőséget találtak, de abba nem gondolnak bele, hogy az Egyesült Királyság (amely napjainkban sem vendégszeretőbb, mint a regény idején, és ez ma már nemcsak a francia, hanem általában az európai uniós állampolgárokat sújtja) az ETA (electronic travel authorization) kiváltására kötelezi azokat, akik brit felségterületre lépnek, akár azon célból, hogy átmenjenek másik terminálra vagy felvegyék a poggyászukat, ha erre szükség van (például mert külön vette meg valaki a két jegyet). Nemcsak arról van szó, hogy így fejenként 16 (hamarosan már 20) fontot hozzá kell adni az útiköltséghez; sok utas elfelejti megigényelni az engedélyt, esetleg még útlevél sincs nála (mert mondjuk eddig a schengeni övezetben személyivel utazott), és akkor szembesül a problémával, amikor ezek hiányában nem engedik felszállni a gépre.

A fapadosok utasai más módon is igyekeznek spórolni. Például nem adnak fel poggyászt, hanem mindent a kézipoggyászba igyekeznek bezsúfolni. A kézipoggyászok méretére és számára vonatkozóan viszont korlátozások vannak (nagyon helyesen; így is problémát okoz, hogy férjenek el az utastéri poggyásztartóban), ezért élelmes kelet-európai turista mindenféle módon trükközik. Például az ajándékba szánt szuveníreket egy nejlonzacskóba rakja és azt állítja, a vámmentesben vette őket, ezért nem számítanak bele a fejenkénti egy vagy két kézipoggyászba - persze a csomagolásról, a blokkról, a nyilvántartásokból vagy akár a zacskó tartalma alapján a földi személyzet fél perc alatt kiderítheti, hogy ez nem igaz. Mások igyekeznek a megengedettnél nagyobb kézipoggyászt átcsempészni a kapun. Egyszer egy Ryanair gépnél a földi személyzet megkért egy (valamilyen szláv nyelvet beszélő) utast, hogy tegye be a bőröndjét a keretbe, amivel mérik, hogy előírásos méretű-e. A vadiúj gurulós bőrönd, amin még rajta volt az árcédula, természetesen nem fért bele. Erre a pasas sorra letörte a bőrönd kerekeit, hátha úgy sikerül majd bepréselni (nem sikerült). Inkább megrongált és eredeti funkciójára alkalmatlanná tett egy vadiúj bőröndöt, mint hogy fizessen azért, hogy feladott csomagként szállítsák.

Ezek az emberek csak saját maguknak okoznak problémát a spórolásukkal, de rosszabb esetben más is szenved tőle. Nemrég egy macskát kellett Teneriféről Budapestre szállítanom, aminek fejében a megbízóm (aki nem mellesleg magyar) felajánlotta, hogy a macska jegyén felül az én jegyem felét is kifizeti. Viszont nem volt elégedett azzal a budapesti járattal, amit találtam, ugyanis felfedezett egy Bécsbe érkező opciót 30 euróval olcsóbban, és ragaszkodott hozzá, hogy arra vegyek jegyet. Nekem volt kinél aludnom Bécsben, és a vonatjeggyel együtt csak minimálisan került többe, mintha Pestre érkeztem volna, viszont a cica új gazdája kénytelen volt kibuszozni Bécsbe. Ráadásul a gép este 11-kor érkezett, hogy már nem volt vonat, Flixbuszon viszont nem szabad állatot szállítani, ezért a macska és embere hajnalig a reptéren dekkolt, amikor is telekocsival elvitték őket Budapestre. Egy macskának mindenképpen traumatikus egy repülőút és a régi emberétől való elszakadás, de ezúttal kb. 10 óra helyett összesen majdnem 22 órát töltött úton. Mindezt azért, mert az őt állítólag szívből szerető korábbi gazdája spórolni akart 15 eurót. Ez nekem az a szint, amikor a smucigság már nem nevetséges, hanem felháborító, és állatjóléti szempontból problémás.

Elena Correa: 2054

 Ökokatasztrófás antiutópiákat korábban csak észak-európai és észak-amerikai szerzőktől olvastam (pl. https://mmreflexiok.blogspot.com/2018/09/emmi-itaranta-teamesterno-konyve.html, https://mmreflexiok.blogspot.com/2024/05/ritso-isomaki-vedenpaisumuksen-lapset.html), ezért különösen kíváncsi voltam erre a novellára, hiszen a szerző Madridban él, egy olyan városban, amely már most durván megszenvedi a klímaváltozást. Nem meglepő tehát, hogy sötét színekben festi le a nem is olyan távoli jövőt. 

2054-ben az Ibériai-félsziget sokkal durvábban el van sivatagosodva, mint a pár évvel ezelőtti képemen (Alicante környékén). Az emberek csak az idősek meséiből ismerik az esőt, és olyan hőség van, hogy aki teheti, csak napkelte előtt és napnyugta után megy ki az utcára. Az aszály miatt gyakorlatilag megszűnt a mezőgazdaság: növényi élelmiszerhez egyáltalán nem lehet hozzájutni, a húst és a halat jegyre adják. Hasonlóképpen korlátozzák a vízfogyasztást is: reggel 7 után elzárják a lakásokban a vizet, így az emberek napirendje is átalakult, hiszen aki fürödni, mosni vagy mosogatni akar, annak hajnalban kell kelnie. A szűkös erőforrások miatt a gyerekvállalás luxus lett, és ha egy nő állapotos, arra igencsak ferde szemmel néznek a többiek.

Az ironikus persze az, hogy ezeknek az intézkedéseknek egy részét, legalábbis enyhébb formában, már most érdemes lenne megfontolni, és ezzel késleltethetnénk a katasztrófát. Nem szabadna pazarolnunk az élelmiszert és a vizet, és tényleg tudatosítanunk kellene magunkban, hogy a jelenlegi túlnépesedés hatalmas terhet ró a bolygónkra. Nem azt szeretném, ha olyan szintű előítéletek sújtanák a gyereket vállalókat, mint ebben a novellában, de legalább nem kellene még külön ösztönözni az embereket a szülésre és megnehezíteni a fogamzásgátláshoz, illetve abortuszhoz való hozzájutást. Ha csak annyi gyerek születne, ahányat az emberek valóban akarnak, már jelentősen lelassulna az emberiség túlszaporodása. Azonban, mint ezt korábban már kifejtettem (https://mmreflexiok.blogspot.com/2022/02/david-attenborough-egy-elet-bolygonkon.html), a populista nacionalizmus ezzel ellentétes irányban lobbizik, hiszen az ő szemükben az adott nemzethez tartozó csecsemők értékesebbek a többinél, ezért népük genetikai értelemben vett fennmaradásához feltétlenül szükséges, hogy minél több szülessen belőlük, akármekkora terhet is ró ez a környezeti erőforrásokon felül a gazdaságra, az egészségügyre és az oktatásra is.

Múlt héten olvastam, hogy Lengyelországban bevezetik a négynapos munkahetet (ami amúgy jó ötlet), mégpedig azért, hátha akkor több gyerek fog születni. Mondjuk nem hiszem, hogy eddig a lengyelek azért csináltak kevesebb gyereket, mert nem volt rá idejük, ezért valószínűtlennek tartom, hogy az új intézkedés hatására ugrásszerűen megnövekedne a születésszám. Viszont azt a mögöttes ideológiát, hogy a nemzetnek minél több újszülöttre van szüksége, rendkívül károsnak tartom - a környezeti hatások mellett a nők jogainak a szempontjából is; ha a négynapos munkahét nem hozza meg a nacionalisták által kívánt eredményt, mi lesz a következő lépés? És egyáltalán, miért fontos az, hogy szülessen egy csomó lengyel kisbaba, ha amúgy is túl sok ember él a Földön? Vannak kontinensek, ahol - leginkább a keresztény egyházak hittérítőinek hatására - az embereknek nincs elég tudása vagy lehetősége fogamzásgátló eszközöket alkalmazni, és továbbra is sorra születnek a gyerekek, akik hosszú távon megoldást jelenthetnek egy esetleges európai munkaerőhiányra. Ők persze nem lesznek lengyelek, de a bolygó (és jelenlegi életszínvonalunk) megmentésére az az egyetlen esélyünk, ha elfelejtjük a "nemzetek" közti határokat.

A Downton Abbey és a Csengetett, Mylord?, avagy csak nem lesz maga is szocialista?

 

A címben szereplő kérdést Ivy (képünkön, forrás: yourangmylord fandom) teszi fel Jamesnek, amikor az egyszer kritikával illeti a lordot és családját. A bejegyzésem apropóját az adta, hogy a közelmúltban egy online könyvklubban az Elfújta a szél volt a téma, és ezen belül szóba került természetesen az, hogy a könyv mennyire idealizálja a rabszolgák és a földbirtokosok viszonyát, és hogy ez valamilyen szinten a megjelenés korát is tükrözi, hiszen az 1930-as években a régi Délen még nagyon nem voltak egyenlőek a feketék és a fehérek. Mivel nemrég néztem végig a Downton Abbeyt, óhatatlanul is felmerült bennem a párhuzam, hiszen Lord Granthamék ugyanolyan bensőséges, családias viszonyt ápolnak szolgáikkal, mint a könyvben Scarlett O'Hara például Mammyvel. És persze nem kizárt, hogy tényleg voltak olyan angol nemesek, akik szükség esetén ügyvédet vagy orvost szereztek (és fizettek) a komornájuknak és kölcsönadták valamelyik ruhájukat a házvezetőnőnek az esküvőre, ahogy biztosan voltak emberséges ültetvényesek is a Konföderációban – bár ha igazán emberségesek lettek volna, esetleg felszabadíthatták volna a rabszolgáikat; ha mégse tették, akkor nem hittek valóban az egyenjogúságban (ahogy árulkodó az is, mennyire felháborodik a Downton Abbey-ben az úrnő, hogy egy szolga az ő ruháját próbálja, egész addig, míg meg nem tudja, hogy erre engedélyt kapott). De az alá-fölérendeltségi viszony magában hordozza a visszaélés lehetőségét, és egész biztos vagyok benne, hogy az urak közül sokan éltek is ezzel. 

Vagyis a Downton Abbey éppúgy egy idealizált világot mutat be, mint az Elfújta a szél, és létrejöttének kontextusa is hasonló: ahogy az 1930-as években, úgy a 2010-es években is sokan aggódtak a változások miatt, és visszavágytak egy idealizált múltbéli aranykorba. Ez egyrészt egy politikai jobbra tolódást eredményezett, másrészt olyan irodalmi és filmes alkotásokat, amelyekben a fekete dajka saját gyermekeként szereti a kisasszonyt, a szolgák pedig mélységes lojalitást tanúsítanak gazdáik iránt, és könnyek közt hagyják el a házat, ahol szolgáltak.

Érdekes szembeállítani a Downton Abbey világát a Csengetett, Mylord?-dal, amely egészen más korszakban, az 1980-as évek Angliájában született. Itt is egy nemesi házról van szó ugyancsak az 1920-as években, amelyet itt is az urak és a szolgák szemszögéből egyaránt láthatunk. Ez a sorozat azonban könyörtelenül bemutatja az egyenlőtlenségeket a nemesi család és a "lentiek" között: az anyagi különbségeket, a megaláztatásokat, sőt a szexuális visszaélést. Míg a Downton Abbeyben úrnő és szolga viszonya igaz szerelem, addig a Csengetett, Mylord? teljesen egyértelművé teszi, hogy Mr. Teddy fetisizálja a szolgálókat, és amikor – Lady Lavender szavaival élve – anyává teszi őket, az egyáltalán nem feltétlenül közös beleegyezéssel történik (ugye ez senkinek nem volt spoiler?) A downtoni szolgáknak megtakarítása van, amiből házat vesznek öreg napjaikra, míg Mabel és a többiek úgy kuporgatják össze a filléreket. Éppen Mabel és Stokes azok, akik gyakran határozott kritikával illetik a felsőbb osztály tagjait, de még a hierarchiát viszonylag elfogadó James szájából is elhangzik egy olyan mondat, ami Ivy címbeli kérdését inspirálja.

Persze mondhatjuk, hogy egy vígjátéksorozatnak könnyebb szókimondónak lennie, de érzésem szerint nemcsak ennyi a különbség: a Mylord lehetett volna dráma is, a Downton Abbeyben pedig bőven találunk humort, elsősorban a csodálatos Dame Maggie Smithnek köszönhetően, aki egyébként pont csaknem az egyetlen, aki kifigurázza a fent tárgyalt osztálykülönbségeket („Mi az a hétvége?”). Csinálhatták volna az egész sorozatot ilyenre, de ehelyett felültek ugyanarra a nosztalgiavonatra, mint az Elfújta a szél. Azonban míg az utóbbit ma már rengeteg kritika éri a rasszizmusa miatt, a Downton Abbey ügyesen elkerüli ezt a csapdát azzal, hogy nem faji, hanem osztálykülönbségekre alapoz (figyeljük meg, milyen ügyesen kerüli el a rasszizmus és az antiszemitizmus vádját az egyik női szereplő fekete, illetve zsidó udvarlója kapcsán); kapott persze kritikákat Nagy-Britanniában, de csak korlátozott mértékben, és ezek Magyarországra nem jutottak el. A rasszizmus ma már, mint a Mitchell-könyvvel foglalkozó egyik Facebook-posztra írta valaki, nem szexi, de a fehér munkásosztályt lekezelni továbbra is az. Hol van Mr. Stokes most, amikor szükség van rá?

Boubacar Boris Diop: Kaveena

 

***SPOILER***

N'Zo Nikiema, a diktátor uralmának az vet véget, hogy korábbi első embere, Pierre Castaneda fellázad; a következmény egy polgárháború, amelynek végén a nyertes Castaneda saját bábját ülteti az elnöki székbe, Nikiema pedig rejtőzködni kényszerül. Castaneda győzelméhez persze szükség van a nép támogatására is, akik felháborodnak Nikiema véres tettein, ezek közül is leginkább a hatéves Kaveena brutális megölésén. Persze nem tudják, hogy ez a gyilkosság valójában Castaneda lelkén szárad, aki most a felvilágosult vezető szerepében tetszeleg, azt ígérve, hogy az országot a fejlődés és a jogállamiság útjára tereli.

Boubacar Boris Diop regénye egy fiktív országban játszódik fiktív szereplőkkel, de bármi hasonlóság valós személyekkel nem teljesen a véletlen műve; a szenegáli szerző közelről láthatta azokat a diktatúrákat, amelyek számos afrikai országban közvetlenül a függetlenség után kialakultak. És arra is van a világon példa, hogy egy diktátor hűséges csatlósa egy ponton hirtelen politikai vagy akár fegyveres harcot indít korábbi jóbarátja ellen. Erre különböző motivációi lehetnek. Elképzelhető, hogy elege van a másodhegedűs szerepéből, vagy bosszút akar állni valamilyen személyes konfliktus miatt. Lehet, hogy felismerte, a diktátor csillaga leáldozóban van, és gyorsan beveti magát mint alternatívát, hogy megőrizze a status quót, ami egy ténylegesen ellenzéki vezető hatalomra jutása esetén nagyot borulna. Persze az sem lehetetlen, hogy nem az álellenzéki vezető jut erre a felismerésre, hanem azok, akik mindkét felet a háttérből irányítják, és akiknek érdekében áll, hogy ne történjen komoly változás; a diktátor idősödik, egyre nagyobb hülyeségeket mond és csinál, az emberek egyre csalódottabbak be nem váltott ígéreteiben, kell tehát valaki más, lehetőleg olyan, aki koránál vagy egyéb tulajdonságainál fogva el tudja hitetni velük, hogy ő a haladás és a jólét záloga (a regényben látványos különbség, hogy míg a gyarmati uralom alól frissen felszabadult ország magától értetődően fekete vezetőt választ, az évtizedekkel később a barbaritásból való kiemelkedést ígérő Pierre Castaneda fehér). Szóval sokféle oka lehet, hogy a diktátorral szembefordul egy korábbi hű támogatója, de egyvalamit kizártnak tartok: hogy valóban a demokrácia és az emberi jogok élharcosa lett.