Sigríður Hagalín Björnsdóttir: A sziget, avagy a korlátozott erőforrások és a populizmus

 ***SPOILER***

Izland persze valóban sziget, de ebben a regényben egy reggel arra ébred, hogy teljesen elvesztette kapcsolatát a külvilággal. A telefon és az internet csak belföldön működik, egyetlen hajó vagy repülő sem érkezik, azoknak pedig, amelyek elindulnak, az ország légterét vagy felségvizeit elhagyva nyoma vész. Nem tudni, hogy a Föld többi része teljesen elpusztult-e, vagy csak Izland nem tud kommunikálni velük többé, mindenesetre az ország új vezetője (mert persze a csapás akkor következett be, amikor a miniszterelnök külföldön tárgyalt) kijelenti: mostantól önellátásra kell berendezkedniük.

Persze egy szigeten ez egyébként sem könnyen megvalósítható (ld. https://mmreflexiok.blogspot.com/2025/06/maria-del-mar-rodriguez-la-tuerta.html egy nem antiutópisztikus, hanem történeti példáért), Izland mostoha viszonyai között pedig még kevésbé. Míg azonban Maria del Mar Rodriguez arra koncentrál, hogy az egyéni sorsokat hogyan befolyásolja az élelmiszerhiány, az izlandi regényben jelentős szerepet kap a populizmus és a széthúzás. Ahogy egyre fogy az élelmiszer, egyre durvább a társadalmi szintű kirekesztés: először az értelmiségieket és művészeket támadják, mert azok nem termelnek ennivalót, utána pedig megjelenik az idegengyűlölet, erősen rasszista felhangokkal, mint ezt az Izlandon született, izlandi állampolgár fekete kisfiú sorsa illusztrálja. A kormány nemhogy nem tesz semmit az előítéletek ellen, hanem szalon-xenofóbiájával még szítja is őket, miközben a sajtó természetesen nem írhat a problémákról, hiszen tartani kell az emberekben a lelket – és ha bármely újságíró kritizálni meri a politikai irányvonalat vagy akár csak említést tesz az éhezésről vagy a rendbontásokról, gyorsan munka nélkül találja magát. Az izlandi társadalom széthullása a maslowi piramis elméletének tökéletes illusztrációja: mivel alapvető igények (pl. élelmiszer) nem teljesülnek, a magasabb szintű igényekkel már nem is foglalkozik senki. Ráadásul teljesen individualizálódik a társadalom: míg Maria del Mar Rodriguez regényében sok példát látunk arra, hogy az emberek összefognak és egymást segítve próbálnak túlélni, „A sziget” Izlandján csak egy-két kísérlet történik önellátó közösségeket létrehozni, és az államhatalom előbb-utóbb ezeket is szétveri.

A korlátozott erőforrások retorikája a populizmus gyakori eszköze: a bevándorlók nem dolgoznak és elveszik tőlünk a munkát, az ideköltöző külföldiek srófolják fel az albérletárakat (és nem ám a lakástulajdonosok, akik csillagászati bérleti díjakat kérnek tőlük ahelyett, hogy normális áron hirdetnék meg a lakásukat, amit egy helybéli is meg tud fizetni), és nehogy már befogadjunk menekülteket, amikor egy csomó magyar család is szegénységben él. Persze a legtöbben, akik korlátozott erőforrásokra hivatkozva akarnak kirekeszteni másokat, valójában jómódban és szabadságban élnek, és el se tudják képzelni azokat a körülményeket, amelyekből például a menekültek érkeznek (erre egy példa: https://mmreflexiok.blogspot.com/2020/11/udvozoljuk-csecsenfoldon.html). Egy részük persze akkor sem változtat a véleményén, ha szívszorító dokukat mutatunk nekik az afrikai vagy csecsenföldi állapotokról, mivel értékesebbnek tekinti saját honfitársait, mint a bárhonnan máshonnan érkezőket (erről a logikáról ld. itt: https://mmreflexiok.blogspot.com/2019/08/bolsonaro-az-esoerdok-es-homofobia.html).

Az orbáni populizmus iróniája természetesen az, hogy miközben a korlátozott erőforrások ürügyén szít gyűlöletet a migránsok és a romák ellen, saját maga járul hozzá ahhoz, hogy ezek az erőforrások még szűkösebbek legyenek. A kötelességszegési eljárások miatt már most kevesebb uniós pénzt kap Magyarország, mint korábban, az Orbán-kormány mégis mintha folyamatosan húzgálná az EU bajuszát. Pedig nem kizárt, hogy az EU egy ponton megelégeli a húzgálást és harapni fog; a Der Spiegel olvasóinak 92%-a szerint Magyarországot, ha követi a jelenlegi kurzust, ki kellene zárni az Unióból (https://hvg.hu/itthon/20260226_spiegel-orban-valasztat-magyarorszag-eu-tagsag). Noha ebben az esetben sem válna olyan elszigeteltté, mint a regénybeli Izland, nyilván mind az árak, mind a kommunikáció megsínylené a dolgot. A magyar társadalom már most nem áll messze attól, mint amit Sigríður Hagalín Björnsdóttir regénye felvázol; nem akarok belegondolni, milyen társadalmi összeomlás várható, ha ténylegesen korlátozott erőforrások állnak majd a rendelkezésére.

César Cascabel a fapadoson

Akik gyerekkorukban szintén Verne-rajongók voltak, biztosan emlékeznek César Cascabelre, a francia cirkuszigazgatóra, aki amerikai turnéjuk után társulatával együtt hajóval kíván hazatérni, ám az útra összespórolt pénzüket ellopják. Ő pedig nem valamilyen kézenfekvő megoldást választ, például hitelt vesz föl vagy elhalasztja az utazást, amíg össze nem gyűlik a pénz, hanem elindul észak felé, hogy a Bering-szoros jegén átkelve (jórészt) szárazföldön jusson el Európába. (Ezt nem tekintem spoilernek, lévén a könyv magyarul Cirkuszkocsival a sarkvidéken át címmel is megjelent.) Összeszámolva csak pl. a kajára költött összeget, ez így valószínűleg többe kerül nekik, nem is szólva az olyan gyakorlati nehézségekről, mint az időjárás viszontagságai vagy a kevéssé barátságos országokon (cári Oroszország vagy az akkor még gyarmat Brit-Kolumbia) való átkelésről. De sebaj, a lényeg az, hogy nem adtak ki pénzt a drága jegyre.

Napjaink César Cascabeljei nem feltétlenül azért akarnak olcsón utazni, mert kirabolták őket; egyszerűen csak bennük van az a Kelet-Európában általános, de máshol is fellelhető mentalitás, hogy igyekeznek mindenen spórolni, akár kényelmetlenségek vagy szabályszegés árán is (ld. még https://mmreflexiok.blogspot.com/2022/07/tomasz-rakowski-hunters-gatherers-and.html, https://mmreflexiok.blogspot.com/2022/05/damon-galgut-promise.html). A fapados légitársaságok erre jól rá is játszanak. A járatkereső legolcsóbb megoldásként gyakran olyan opciót ad ki, amihez ott kell tölteni az éjszakát egy másik városban, vagy olyan későn érkezik a gép, hogy már csak taxival lehet eljutni a reptérről a központba; amennyit a fogalmatlan turista megspórolt a repjegyen, azt el is költötte szállásra vagy taxira. Újabban sokan örömmel újságolják, hogy londoni átszállással milyen olcsó lehetőséget találtak, de abba nem gondolnak bele, hogy az Egyesült Királyság (amely napjainkban sem vendégszeretőbb, mint a regény idején, és ez ma már nemcsak a francia, hanem általában az európai uniós állampolgárokat sújtja) az ETA (electronic travel authorization) kiváltására kötelezi azokat, akik brit felségterületre lépnek, akár azon célból, hogy átmenjenek másik terminálra vagy felvegyék a poggyászukat, ha erre szükség van (például mert külön vette meg valaki a két jegyet). Nemcsak arról van szó, hogy így fejenként 16 (hamarosan már 20) fontot hozzá kell adni az útiköltséghez; sok utas elfelejti megigényelni az engedélyt, esetleg még útlevél sincs nála (mert mondjuk eddig a schengeni övezetben személyivel utazott), és akkor szembesül a problémával, amikor ezek hiányában nem engedik felszállni a gépre.

A fapadosok utasai más módon is igyekeznek spórolni. Például nem adnak fel poggyászt, hanem mindent a kézipoggyászba igyekeznek bezsúfolni. A kézipoggyászok méretére és számára vonatkozóan viszont korlátozások vannak (nagyon helyesen; így is problémát okoz, hogy férjenek el az utastéri poggyásztartóban), ezért élelmes kelet-európai turista mindenféle módon trükközik. Például az ajándékba szánt szuveníreket egy nejlonzacskóba rakja és azt állítja, a vámmentesben vette őket, ezért nem számítanak bele a fejenkénti egy vagy két kézipoggyászba - persze a csomagolásról, a blokkról, a nyilvántartásokból vagy akár a zacskó tartalma alapján a földi személyzet fél perc alatt kiderítheti, hogy ez nem igaz. Mások igyekeznek a megengedettnél nagyobb kézipoggyászt átcsempészni a kapun. Egyszer egy Ryanair gépnél a földi személyzet megkért egy (valamilyen szláv nyelvet beszélő) utast, hogy tegye be a bőröndjét a keretbe, amivel mérik, hogy előírásos méretű-e. A vadiúj gurulós bőrönd, amin még rajta volt az árcédula, természetesen nem fért bele. Erre a pasas sorra letörte a bőrönd kerekeit, hátha úgy sikerül majd bepréselni (nem sikerült). Inkább megrongált és eredeti funkciójára alkalmatlanná tett egy vadiúj bőröndöt, mint hogy fizessen azért, hogy feladott csomagként szállítsák.

Ezek az emberek csak saját maguknak okoznak problémát a spórolásukkal, de rosszabb esetben más is szenved tőle. Nemrég egy macskát kellett Teneriféről Budapestre szállítanom, aminek fejében a megbízóm (aki nem mellesleg magyar) felajánlotta, hogy a macska jegyén felül az én jegyem felét is kifizeti. Viszont nem volt elégedett azzal a budapesti járattal, amit találtam, ugyanis felfedezett egy Bécsbe érkező opciót 30 euróval olcsóbban, és ragaszkodott hozzá, hogy arra vegyek jegyet. Nekem volt kinél aludnom Bécsben, és a vonatjeggyel együtt csak minimálisan került többe, mintha Pestre érkeztem volna, viszont a cica új gazdája kénytelen volt kibuszozni Bécsbe. Ráadásul a gép este 11-kor érkezett, hogy már nem volt vonat, Flixbuszon viszont nem szabad állatot szállítani, ezért a macska és embere hajnalig a reptéren dekkolt, amikor is telekocsival elvitték őket Budapestre. Egy macskának mindenképpen traumatikus egy repülőút és a régi emberétől való elszakadás, de ezúttal kb. 10 óra helyett összesen majdnem 22 órát töltött úton. Mindezt azért, mert az őt állítólag szívből szerető korábbi gazdája spórolni akart 15 eurót. Ez nekem az a szint, amikor a smucigság már nem nevetséges, hanem felháborító, és állatjóléti szempontból problémás.

Elena Correa: 2054

 Ökokatasztrófás antiutópiákat korábban csak észak-európai és észak-amerikai szerzőktől olvastam (pl. https://mmreflexiok.blogspot.com/2018/09/emmi-itaranta-teamesterno-konyve.html, https://mmreflexiok.blogspot.com/2024/05/ritso-isomaki-vedenpaisumuksen-lapset.html), ezért különösen kíváncsi voltam erre a novellára, hiszen a szerző Madridban él, egy olyan városban, amely már most durván megszenvedi a klímaváltozást. Nem meglepő tehát, hogy sötét színekben festi le a nem is olyan távoli jövőt. 

2054-ben az Ibériai-félsziget sokkal durvábban el van sivatagosodva, mint a pár évvel ezelőtti képemen (Alicante környékén). Az emberek csak az idősek meséiből ismerik az esőt, és olyan hőség van, hogy aki teheti, csak napkelte előtt és napnyugta után megy ki az utcára. Az aszály miatt gyakorlatilag megszűnt a mezőgazdaság: növényi élelmiszerhez egyáltalán nem lehet hozzájutni, a húst és a halat jegyre adják. Hasonlóképpen korlátozzák a vízfogyasztást is: reggel 7 után elzárják a lakásokban a vizet, így az emberek napirendje is átalakult, hiszen aki fürödni, mosni vagy mosogatni akar, annak hajnalban kell kelnie. A szűkös erőforrások miatt a gyerekvállalás luxus lett, és ha egy nő állapotos, arra igencsak ferde szemmel néznek a többiek.

Az ironikus persze az, hogy ezeknek az intézkedéseknek egy részét, legalábbis enyhébb formában, már most érdemes lenne megfontolni, és ezzel késleltethetnénk a katasztrófát. Nem szabadna pazarolnunk az élelmiszert és a vizet, és tényleg tudatosítanunk kellene magunkban, hogy a jelenlegi túlnépesedés hatalmas terhet ró a bolygónkra. Nem azt szeretném, ha olyan szintű előítéletek sújtanák a gyereket vállalókat, mint ebben a novellában, de legalább nem kellene még külön ösztönözni az embereket a szülésre és megnehezíteni a fogamzásgátláshoz, illetve abortuszhoz való hozzájutást. Ha csak annyi gyerek születne, ahányat az emberek valóban akarnak, már jelentősen lelassulna az emberiség túlszaporodása. Azonban, mint ezt korábban már kifejtettem (https://mmreflexiok.blogspot.com/2022/02/david-attenborough-egy-elet-bolygonkon.html), a populista nacionalizmus ezzel ellentétes irányban lobbizik, hiszen az ő szemükben az adott nemzethez tartozó csecsemők értékesebbek a többinél, ezért népük genetikai értelemben vett fennmaradásához feltétlenül szükséges, hogy minél több szülessen belőlük, akármekkora terhet is ró ez a környezeti erőforrásokon felül a gazdaságra, az egészségügyre és az oktatásra is.

Múlt héten olvastam, hogy Lengyelországban bevezetik a négynapos munkahetet (ami amúgy jó ötlet), mégpedig azért, hátha akkor több gyerek fog születni. Mondjuk nem hiszem, hogy eddig a lengyelek azért csináltak kevesebb gyereket, mert nem volt rá idejük, ezért valószínűtlennek tartom, hogy az új intézkedés hatására ugrásszerűen megnövekedne a születésszám. Viszont azt a mögöttes ideológiát, hogy a nemzetnek minél több újszülöttre van szüksége, rendkívül károsnak tartom - a környezeti hatások mellett a nők jogainak a szempontjából is; ha a négynapos munkahét nem hozza meg a nacionalisták által kívánt eredményt, mi lesz a következő lépés? És egyáltalán, miért fontos az, hogy szülessen egy csomó lengyel kisbaba, ha amúgy is túl sok ember él a Földön? Vannak kontinensek, ahol - leginkább a keresztény egyházak hittérítőinek hatására - az embereknek nincs elég tudása vagy lehetősége fogamzásgátló eszközöket alkalmazni, és továbbra is sorra születnek a gyerekek, akik hosszú távon megoldást jelenthetnek egy esetleges európai munkaerőhiányra. Ők persze nem lesznek lengyelek, de a bolygó (és jelenlegi életszínvonalunk) megmentésére az az egyetlen esélyünk, ha elfelejtjük a "nemzetek" közti határokat.

A Downton Abbey és a Csengetett, Mylord?, avagy csak nem lesz maga is szocialista?

 

A címben szereplő kérdést Ivy (képünkön, forrás: yourangmylord fandom) teszi fel Jamesnek, amikor az egyszer kritikával illeti a lordot és családját. A bejegyzésem apropóját az adta, hogy a közelmúltban egy online könyvklubban az Elfújta a szél volt a téma, és ezen belül szóba került természetesen az, hogy a könyv mennyire idealizálja a rabszolgák és a földbirtokosok viszonyát, és hogy ez valamilyen szinten a megjelenés korát is tükrözi, hiszen az 1930-as években a régi Délen még nagyon nem voltak egyenlőek a feketék és a fehérek. Mivel nemrég néztem végig a Downton Abbeyt, óhatatlanul is felmerült bennem a párhuzam, hiszen Lord Granthamék ugyanolyan bensőséges, családias viszonyt ápolnak szolgáikkal, mint a könyvben Scarlett O'Hara például Mammyvel. És persze nem kizárt, hogy tényleg voltak olyan angol nemesek, akik szükség esetén ügyvédet vagy orvost szereztek (és fizettek) a komornájuknak és kölcsönadták valamelyik ruhájukat a házvezetőnőnek az esküvőre, ahogy biztosan voltak emberséges ültetvényesek is a Konföderációban – bár ha igazán emberségesek lettek volna, esetleg felszabadíthatták volna a rabszolgáikat; ha mégse tették, akkor nem hittek valóban az egyenjogúságban (ahogy árulkodó az is, mennyire felháborodik a Downton Abbey-ben az úrnő, hogy egy szolga az ő ruháját próbálja, egész addig, míg meg nem tudja, hogy erre engedélyt kapott). De az alá-fölérendeltségi viszony magában hordozza a visszaélés lehetőségét, és egész biztos vagyok benne, hogy az urak közül sokan éltek is ezzel. 

Vagyis a Downton Abbey éppúgy egy idealizált világot mutat be, mint az Elfújta a szél, és létrejöttének kontextusa is hasonló: ahogy az 1930-as években, úgy a 2010-es években is sokan aggódtak a változások miatt, és visszavágytak egy idealizált múltbéli aranykorba. Ez egyrészt egy politikai jobbra tolódást eredményezett, másrészt olyan irodalmi és filmes alkotásokat, amelyekben a fekete dajka saját gyermekeként szereti a kisasszonyt, a szolgák pedig mélységes lojalitást tanúsítanak gazdáik iránt, és könnyek közt hagyják el a házat, ahol szolgáltak.

Érdekes szembeállítani a Downton Abbey világát a Csengetett, Mylord?-dal, amely egészen más korszakban, az 1980-as évek Angliájában született. Itt is egy nemesi házról van szó ugyancsak az 1920-as években, amelyet itt is az urak és a szolgák szemszögéből egyaránt láthatunk. Ez a sorozat azonban könyörtelenül bemutatja az egyenlőtlenségeket a nemesi család és a "lentiek" között: az anyagi különbségeket, a megaláztatásokat, sőt a szexuális visszaélést. Míg a Downton Abbeyben úrnő és szolga viszonya igaz szerelem, addig a Csengetett, Mylord? teljesen egyértelművé teszi, hogy Mr. Teddy fetisizálja a szolgálókat, és amikor – Lady Lavender szavaival élve – anyává teszi őket, az egyáltalán nem feltétlenül közös beleegyezéssel történik (ugye ez senkinek nem volt spoiler?) A downtoni szolgáknak megtakarítása van, amiből házat vesznek öreg napjaikra, míg Mabel és a többiek úgy kuporgatják össze a filléreket. Éppen Mabel és Stokes azok, akik gyakran határozott kritikával illetik a felsőbb osztály tagjait, de még a hierarchiát viszonylag elfogadó James szájából is elhangzik egy olyan mondat, ami Ivy címbeli kérdését inspirálja.

Persze mondhatjuk, hogy egy vígjátéksorozatnak könnyebb szókimondónak lennie, de érzésem szerint nemcsak ennyi a különbség: a Mylord lehetett volna dráma is, a Downton Abbeyben pedig bőven találunk humort, elsősorban a csodálatos Dame Maggie Smithnek köszönhetően, aki egyébként pont csaknem az egyetlen, aki kifigurázza a fent tárgyalt osztálykülönbségeket („Mi az a hétvége?”). Csinálhatták volna az egész sorozatot ilyenre, de ehelyett felültek ugyanarra a nosztalgiavonatra, mint az Elfújta a szél. Azonban míg az utóbbit ma már rengeteg kritika éri a rasszizmusa miatt, a Downton Abbey ügyesen elkerüli ezt a csapdát azzal, hogy nem faji, hanem osztálykülönbségekre alapoz (figyeljük meg, milyen ügyesen kerüli el a rasszizmus és az antiszemitizmus vádját az egyik női szereplő fekete, illetve zsidó udvarlója kapcsán); kapott persze kritikákat Nagy-Britanniában, de csak korlátozott mértékben, és ezek Magyarországra nem jutottak el. A rasszizmus ma már, mint a Mitchell-könyvvel foglalkozó egyik Facebook-posztra írta valaki, nem szexi, de a fehér munkásosztályt lekezelni továbbra is az. Hol van Mr. Stokes most, amikor szükség van rá?

Boubacar Boris Diop: Kaveena

 

***SPOILER***

N'Zo Nikiema, a diktátor uralmának az vet véget, hogy korábbi első embere, Pierre Castaneda fellázad; a következmény egy polgárháború, amelynek végén a nyertes Castaneda saját bábját ülteti az elnöki székbe, Nikiema pedig rejtőzködni kényszerül. Castaneda győzelméhez persze szükség van a nép támogatására is, akik felháborodnak Nikiema véres tettein, ezek közül is leginkább a hatéves Kaveena brutális megölésén. Persze nem tudják, hogy ez a gyilkosság valójában Castaneda lelkén szárad, aki most a felvilágosult vezető szerepében tetszeleg, azt ígérve, hogy az országot a fejlődés és a jogállamiság útjára tereli.

Boubacar Boris Diop regénye egy fiktív országban játszódik fiktív szereplőkkel, de bármi hasonlóság valós személyekkel nem teljesen a véletlen műve; a szenegáli szerző közelről láthatta azokat a diktatúrákat, amelyek számos afrikai országban közvetlenül a függetlenség után kialakultak. És arra is van a világon példa, hogy egy diktátor hűséges csatlósa egy ponton hirtelen politikai vagy akár fegyveres harcot indít korábbi jóbarátja ellen. Erre különböző motivációi lehetnek. Elképzelhető, hogy elege van a másodhegedűs szerepéből, vagy bosszút akar állni valamilyen személyes konfliktus miatt. Lehet, hogy felismerte, a diktátor csillaga leáldozóban van, és gyorsan beveti magát mint alternatívát, hogy megőrizze a status quót, ami egy ténylegesen ellenzéki vezető hatalomra jutása esetén nagyot borulna. Persze az sem lehetetlen, hogy nem az álellenzéki vezető jut erre a felismerésre, hanem azok, akik mindkét felet a háttérből irányítják, és akiknek érdekében áll, hogy ne történjen komoly változás; a diktátor idősödik, egyre nagyobb hülyeségeket mond és csinál, az emberek egyre csalódottabbak be nem váltott ígéreteiben, kell tehát valaki más, lehetőleg olyan, aki koránál vagy egyéb tulajdonságainál fogva el tudja hitetni velük, hogy ő a haladás és a jólét záloga (a regényben látványos különbség, hogy míg a gyarmati uralom alól frissen felszabadult ország magától értetődően fekete vezetőt választ, az évtizedekkel később a barbaritásból való kiemelkedést ígérő Pierre Castaneda fehér). Szóval sokféle oka lehet, hogy a diktátorral szembefordul egy korábbi hű támogatója, de egyvalamit kizártnak tartok: hogy valóban a demokrácia és az emberi jogok élharcosa lett.

Thomas Barrow, Agatha Christie, és az MSM a száz évvel ezelőtti Angliában

Klisé, hogy manapság szinte minden könyvben, filmben és sorozatban megjelennek LMBTQ emberek – amúgy jogosan, hiszen a saját nemükhöz vonzódók aránya minden társadalomban nagyjából 10% körül mozog, tehát ha egy történetnek 10-nél több szereplője van, a nagy számok alapján kb. biztos, hogy legalább egyikük nem ciszheteró. Az már érdekesebb kérdés, hogyan jelenítődnek meg ezek a figurák, illetve hogy reagál rájuk a környezetük. Ilyen szempontból a más történelmi korokban játszódó sztorik különösen nehéz helyzetben vannak, hiszen úgy kell megjeleníteniük az azonos neműek közötti vonzalmakat, hogy az egyszerre legyen korhű és szóljon a mai olvasóhoz/nézőhöz. Ennek a nevében ez a bejegyzés az MSM (azaz férfiakkal szexelő férfiak) kifejezést használja, hiszen az 1920-as években a „meleg” identitáskategória még nem létezett, sőt a „homoszexuális” szó sem volt általánosan elfogadott, hiszen különböző irányzatok különböző nevekkel illették a jelenséget. Az MSM viszont nem identitáskategória, hanem egyszerűen egy ember szexuális gyakorlatát írja le, így nem anakronizmus múltbéli (valós vagy kitalált) emberekre alkalmazni.

A teljesség igénye nélkül két olyan brit alkotásban vizsgálom meg az MSM szereplőhöz való hozzáállást, amely az 1920-as években játszódik és az illető szexuális irányultsága viszonylag a mű elején kiderül, így spoilerezéssel se vagyok vádolható. (Természetesen sokkal több ilyen mű van, a Csengetett, Mylord?-ban például felbukkan Noël Coward,  de ő valós személy volt, így esetében az alkotóknak nyilván jobban meg volt kötve a keze.) Az első Andrew Wilson A Different Kind of Evil című krimije.

Andrew Wilson irodalomtörténészként Agatha Christie életét kutatja, regényeiben pedig maga a krimi királynője jelenik meg detektívként, aki utazásai során bűnügyeket old meg. Ennek a Tenerifén játszódó regénynek viszonylag az elején egy ismerőse coming outol az írónőnek. Bár akkoriban még kevésbé volt általános, hogy a saját nemükhöz vonzódó emberek megnyílnak erről heteró ismerőseik előtt, teljesen hiteles, hogy az illető inkább ezt választja, mint hogy gyanúsítottá váljon. Agatha Christie nem sokkolódik le, nem ítéli el, nem változik a szereplőhöz való hozzáállása, tehát kb. úgy reagál, ahogyan szeretnénk, hogy ciszheteró ismerőseink reagáljanak a coming outunkra. De valóban így reagált volna Agatha Christie 1927-ben, amikor a történet játszódik? Későbbi regényeiben felbukkannak olyan szereplők, akikről kimondja vagy legalábbis sejteti, hogy a saját nemükhöz vonzódnak, de hát közben eltelt pár évtized, a közfelfogás változott. Bár Agatha Christie az átlagnál tájékozottabb és nyitottabb ember volt, nem vagyok meggyőződve róla, hogy ilyen lazán kezelt volna egy coming outot 1927-ben. Viszont, mint fentebb említettem, a szerzőnek a mai olvasóra is figyelemmel kell lennie: ha egy mai brit regényben egy szereplő homofób megnyilvánulásokat tesz, azonnal elveszíti az olvasók többségének szimpátiáját, és Andrew ezt nyilván nem akarta, főleg, hogy a kedvenc írónőjéről van szó. Sose tudjuk meg, hogy Agatha Christie 1927-ben tényleg ilyen elfogadó volt-e (tudtommal nincsenek írásos bizonyítékaink arra, hogy akkoriban ismert volna nem-heteroszexuális embereket); nem lehetetlen, ahogy az ellenkezője sem, de valószínűleg jó írói döntés volt úgy mutatni be, mint aki megelőzte a korát.

Hasonló nehézséggel szembesültek a Downton Abbey alkotói Thomas, a lakáj kapcsán (kép: Downton Abbey wiki fandom), akiről a néző már az első epizódban megtudja, hogy a saját neméhez vonzódik, de a nyílt lebuktatására pár évadot várni kell. Akkor viszont mindenki előtt lelepleződik, így a szerzők eljátszadozhatnak azzal, hogy mindenki a személyiségének megfelelően reagál: a konzervatív komornyik mélyen fel van háborodva, a mindenkivel megértő Mrs. Hughes Thomasszal is az, a lord meg leginkább a botrányt akarja elkerülni. A legjellemzőbb reakció: „de hát ezt mind tudtuk!” Noha soha egyetlen célzás sem érkezett rá, valójában a család és a személyzet tagjai előtt nyílt titok volt Thomas szexuális irányultsága, és akik felháborodnak, azokat is inkább az zavarja, hogy kiderült. Persze mindebben biztosan benne van az, hogy évek óta ismerik Thomast, és ha nem is közkedvelt, az érdemeit nem tagadják el. „A mi kutyánk kölyke”, így nem kárhoztatják olyasmiért, ami miatt másokat elutasítanának. Ahogy sok mai LMBTQ+ ember szembesül azzal, hogy az egyébként konzervatív, sőt nyíltan homofób családtagok, munkatársak vagy ismerősök a coming outja után is ugyanúgy szeretik, mint azelőtt. Az előítéletük egy arctalan mumusra vonatkozik, nem terjesztik ki a közvetlen környezetük tagjaira – akik viszont ezáltal dolgozhatnak azon, hogy lebontsák ezt az előítéletet, ahogy az ultrakonzervatív Mr. Carson is némileg megengedőbbé válik a Thomasszal folytatott beszélgetése után.

Ez a beszélgetés tartalmazza az egyetlen olyan motívumot, amit én nem érzek teljesen hitelesnek. Mr. Carson „elfajzott”-nak nevezi Thomast, mire ő ezt büszkén visszautasítja: „Nem vagyok elfajzott. Más vagyok, mint maguk, de nem elfajzott.” A mai LMBT+ vagy közösségünkkel szimpatizáló nézők természetesen azonosulni tudnak ezzel a bátor kiállással, de bennem kérdés, hogy egy száz évvel ezelőtti lakáj érvelt volna-e így. Ekkoriban már voltak olyan gondolkodók, akik a férfiak közötti vonzalmakat a szexualitás természetes formájaként kezelték, sőt a (pszichés/biológiai) „másság” fogalma is előkerülhetett a munkájukban – gondoljunk csak Kertbenyre, Ulrichsra vagy akár a brit Edward Carpenterre. Az ő gondolataik azonban csak viszonylag szűk körben voltak ismertek. Kétlem, hogy egy lakáj hozzájutott az írásaikhoz (a sorozat különböző pontjain is előfordul, hogy ferde szemmel néznek azokra a szolgákra, akik számukra túl komolynak tartott dolgokat olvasnak). Thomasnak feltehetően azokkal az MSM közösségekkel se voltak kapcsolatai, amelyek ekkor már virágoztak Londonban és más nagyvárosokban. Egy vidéki kastélyban szolgálni elég elszigetelt helyzet, és az, hogy Thomas rámozdul gyakorlatilag mindenkire, akiben „rokon lelket” sejt, nekem azt sugallja, hogy nem ismer olyan helyeket, ahol MSM-ekkel ismerkedhetne. Márpedig ahhoz a fajta öntudathoz, amit ebben a jelenetben mutat, szükséges, hogy találkozzon más véleményekkel is, mint amit a többségi társadalom képvisel az ő szexuális irányultságát illetően, különben el se tudná képzelni, hogy alternatív megközelítés is lehetséges (ld. https://mmreflexiok.blogspot.com/2022/02/a-stonewall-lazadas-avagy-mit-nem-akart.html).

Persze, mint a bejegyzés elején kifejtettem, egy kosztümös sorozat a mai nézőkhöz szól, így be kellett vennie ilyen felvilágosult hangokat is, ha nem akarta, hogy maradinak tartsák. Tehát a hitelesség kedvéért tételezzük fel, hogy a háború alatt, amikor kiszabadult Downton zárt világából, Thomas találkozhatott Carpenter vagy valamely más korai aktivista műveivel, és így már kevésbé ellentmondásos az elszigeteltség és az öntudat kombinációja.

A tigris szeme és Tóth Gabi angolja

 

Nyilván egy wikipédiás tigrisképet tettem illusztrációnak és nem Tóth Gabi minősíthetetlen előadását – először tök komolyan azt hittem, hogy valaki viccből keverte az énekesnő fellépése alá a 12 éves Zsuzsika produkcióját, akit kirúgtak a bivalybasznádi általános iskola leánykarából. Tóth Gabi valószínűleg jobban járt volna, ha fenntartja ezt az illúziót, ő azonban felháborodva védekezett azzal, hogy de hát nem mindenki olyan szerencsés, hogy gyerekkorától tanul angolul.

Most nem akarok abba belemenni, hogy Tóth Gabinak nemcsak a kiejtése borzalmas, hanem hamisan is énekel, mert nyelvi szakemberként és egykori nyelvtanárként úgy érzem, a nyelvi kérdéshez jobban hozzá tudok szólni. Tehát először: valóban nem minden gyereknek van lehetősége angolul tanulni, ez sokban függ attól, milyen társadalmi réteghez tartozik és milyen jellegű településen él. A bivalybasznádi Zsuzsikán kevésbé lennék kiakadva, ha ilyen kiejtést produkálna. Viszont most, felnőttként Tóth Gabi már ünnepelt és valószínűleg nem koldusszegény énekesnő, nem ütközött volna komoly akadályokba, ha úgy dönt, megtanulja a szakmája nemzetközi nyelvét.

Másodszor, még az se feltétlenül kellett volna, hogy beiratkozik egy angoltanfolyamra. Egy popszám elénekléséhez nem kell komoly nyelvi szint, ahogy vélhetően számos magyar operaénekes olasztudása is legfeljebb az  áriák szövegének megértéséig terjed, és nem feltétlenül tudják képezni mondjuk a Trapassato Remotót. Sőt, az ember akár olyan dalt is el tud énekelni, amelynek a nyelvét nem beszéli, csak nagyjából elmagyarázták neki a tartalmat – ezt igazolhatja bármely kórustag vagy bárki, aki nem latinosként a ballagásán a Gaudeamus igiturt énekelte.

Szóval ha az ember angolul akar énekelni, elég, ha nagyjából sejti, miről szól a dal, és elpróbálja a kiejtést egy olyan videóval, amin dalszöveg is van (csatolok egy ilyet arra az esetre, ha valamely olvasóm megpróbálná: https://www.youtube.com/watch?v=_qDML_BCju8). Zenével foglalkozó embereknek ez igazából könnyebb, mint másoknak, ugyanis a zenei hallás nagyban segíti a kiejtés elsajátítását, amint azt nyelvtanárként számos tanítványomnál láttam. Emlékszem, annak idején hogy meglepődtem, mikor a Music TV interjúiban szembesültem vele, hogy Marie Fredriksson a Roxette-ből és Björk bizony akcentussal beszéli az angolt, a dalaikból ugyanis ez egyáltalán nem derült ki. Egyszerűen megtanulták az adott dalszöveg pontos kiejtését, így az angolosabban hangzott, mint a spontán megnyilvánulásaik. Ha Marie-nak sikerült ezt a teljes életművén végigvinni (gondolom, Björknek is sikerülni fog, de ő még él, szóval még bármi lehet), vagy ha a brit Hugh Laurie képes volt nyolc Dr. House-évadon keresztül hiteles amerikai kiejtéssel beszélni, akkor Tóth Gabi is megtanulhatta volna egyetlen dalszöveg kiejtését.

Vagy harmadszor, ha nem volt hajlandó ebbe energiát fektetni, akkor adva van egy kínálkozó megoldás: énekeljen magyarul. Rengeteg magyar popszám van, bőven lett volna miből válogatnia. 

Egy magára valamit is adó énekes a fenti megoldások valamelyikéhez folyamodott volna. De Tóth Gabi nem így cselekedett, mégpedig azért, mert úgy érezte, bármit megtehet. Ő a NER-rendszer üdvöskéje, tehát nem kell erőfeszítéseket tennie az angol kiejtés elsajátítására, hiszen ha egy EP-képviselőtől elnézik a bénázást (ld. https://mmreflexiok.blogspot.com/2025/01/tompika-what-watch-ten-watch.html), akkor bizonyára tőle is. (A másik opció az, hogy nem is volt tudatában saját hibás kiejtésének, de ezt azért nehezen tudom elképzelni.) Magyarországon nem attól vagy sztár, hogy megfelelő energiát fektetsz a dalaid megtanulásába, hanem attól, hogy kinek vagy a kegyeiben. Ez hozzájárul a provincialitáshoz (amiről bővebben itt: https://mmreflexiok.blogspot.com/2024/07/antonio-lopez-ortega-los-oyentes-avagy.html), és ahhoz, hogy sok minden más mellett az ország kultúrájának a színvonala is a béka feneke alá zuhanjon.