A Vad Angyal és a mesterséges intelligencia

 

Természetesen a Vad angyal és más telenovellák szereplői nem találkoztak a mesterséges intelligenciával, bár lehet, hogy javukra vált volna, lévén a természetesből nem túl sok jutott nekik. Ebben a posztban, ami egy korábbinak a folytatása, azokkal az MI által készített képekkel és történetekkel szeretnék foglalkozni, amelyeket sokan "AI-giccsként" emlegetnek. Ugye én nem nagyon szeretem a "giccs" szót, engem is zavar viszont ezeknek a hatásvadász történeteknek és manipulált képeknek a társadalmi hatása.

Egyre több olyan oldalt látok a Facebookon, amely megható, de egyértelműen a mesterséges intelligencia által írt történeteket oszt meg. Ezek nyilván személyre szabottak, tehát ahogy az én feedemen mindig az utolsó pillanatban jelentkezik valaki az eutanáziára ítélt macskáért vagy ment meg egy macska egy kisgyereket, a randioldalakat bújó férjezetlen nők gondolom a szőke herceg különböző változatairól kapnak romantikus történeteket. Még problémásabb módon történetek keringenek olyan hétköznapi hősökről, akik a Holokauszt idején zsidókat mentettek vagy egy zseniális felfedezésükkel megváltoztatták egy egész embercsoport életét – és akik valójában soha nem léteztek. És persze mindezt MI-vel készült "fényképek" egészítik ki olyan emberekről, akik vagy teljesen kitalált személyek, vagy éltek ugyan, de fénykép nem maradt fenn róluk. Vannak teljes oldalak, amelyek kizárólag ilyen történeteket nyomnak, de amúgy magukat komolyan vevő, fontos társadalmi kérdésekben érzékenyíteni akaró internetes tartalomkészítők is olykor ezekhez a módszerekhez folyamodnak. Persze mindez kapcsolódik a netes tartalomkészítés követelményeihez. Egy adott tartalomkészítő akkor tudja legjobban megtartani az olvasóit, ha rendszeresen publikál, viszont egy-egy történelmi tárgyú cikk komoly utánjárást igényel, a megírása se két perc, ezért aki az MI-re bízza az egyik vagy mindkét feladatot, az kevesebb munkával tud pénzt keresni (mert ugye mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy ezek az emberek különböző módokon anyagilag profitálnak a Facebook-oldalukból vagy a blogjukból – én is kereshetnék pénzt ezzel a bloggal, ha akarnék, csak nekem nincs ilyen szándékom). Plusz napjainkban már elvárás, hogy minden posztot illusztráljunk képekkel, és egy olyan személyről, akiről nem készültek fotók (mert túl régen élt, vagy mert nem is létezett), nyilván nem találunk hiteles ábrázolást, az MI viszont szívesen csinál nekünk egyet. Korrektebb szerzők ilyenkor hozzáteszik, hogy mesterségesen generált "fotót" látunk, illetve most már a Facebook is figyelmeztet, hogy a posztban MI-tartalom található, bár azt nem pontosítja, hogy ez csak a fotó vagy a szöveg is.

Persze nem a mesterséges intelligenciával kezdődött az emberek félrevezetése; egy ismerősöm felháborodott rantjére, miszerint ezek "meghamisítják a történelmet", felhívtam a figyelmét, hogy az államszocialista Romániában felnőve biztos látott már ilyet azelőtt is. A gond az, hogy az MI sokkal  hitelesebben csinálja a hamisítást, mint azok, akik ügyetlenül retusálták ki a Nagy Vezér fotóiról az azóta kegyvesztett politikusokat. És az a nagy helyzet, hogy még egy tudatosan gondolkodó ember se feltétlenül végez kutatómunkát minden egyes olvasott hír után, hogy kinyomozza, valós történetet mesélt-e el. Mindenfajta média befolyásolja a közönségét (ld. pl. https://mmreflexiok.blogspot.com/2021/03/instrumentalization-of-lgbti-rights-in.html), de az MI majdnem tökéletes illúziót keltő posztjai még inkább. És persze nem olyan nagy probléma, ha elhisszük, hogy a százéves néni cicát (más változatokban kutyát vagy nyuszit) fogadott örökbe öreg napjaira, de aki ennek bedől, azt potenciálisan meg fog győzni egy gyűlöletkeltő "hiteles" híradás is az átoperált óvodásokról vagy a terrorista kebabosról. 

Emellett a nagyon komoly probléma mellett talán eltörpül, de számomra szintén fájdalmas, ahogy az MI hatásvadász történetei hatással vannak a nyelvre és az emberek működésére. Persze ez sem az MI-vel kezdődött; pont azért emlegetem a bejegyzés címében a Vad angyalt (amellett, hogy hasznos és nem MI által készített illusztrációt kínál), mert a telenovellák és a romkomok túldramatizált világa átszivárog az emberi kapcsolatokba is. Az egyik exem családja ijesztő módon emlékeztetett egy latin-amerikai szappanoperára: kizárólag érzelmi szélsőségekben tudtak létezni, és a "te vagy a legcsodálatosabb, téged szeretlek a legjobban a világon" állapotból egy fél perc műve volt átesni abba, hogy "nem vagy többé a testvérem!", ha az illető meggondolatlanul bejelentette, hogy félórát késni fog egy családi születésnapról. Sokan csak a szirupos romantikus történetek szóhasználatával tudták kifejezni a valódi érzéseiket, és ezeknek a sztoriknak a helyét vették most át az MI által írt Facebook-posztok. Még a nyelvhelyességbe is átszivárog az MI hatása: sok blogbejegyzésben és Facebook-posztban a gépi vagy MI-fordításokra jellemző nyelvtani hibák vannak (például a tárgyrag lehagyása, "megettem a vacsora"), amelyek így kezdenek átszivárogni az anyanyelvi beszélők nyelvhasználatába. Míg pár éve azt jósolták, hogy az egyre nagyobb korpusznak köszönhetően a nagy nyelvi modellek egyre pontosabb fordításokat fognak kínálni, az ellenkezője történt, ugyanis az emberi ellenőrzés nélkül kitett MI-fordítások ugyanúgy része lettek a korpusznak, az MI immár saját fordításait tekinti magyar nyelvű forrásnak. Egy Google-fordítóba beírt kínai kifejezésre több hibás, mint helyes magyar fordítás jön ki, mert több Temu-reklám és hasonló szintű szöveg található ebben a nyelvkombinációban, mint profin megcsinált, gondos emberi fordítás. Ezek a nyelvi zagyvaságok aztán az átlagos beszélők nyelvhasználatába is bekúsznak, és még nyelvi szakemberek körében is előfordul, hogy egyáltalán nem is veszik észre egy gyakori szerkezet hibás vagy kétértelmű voltát.

Már többször kifejtettem: az MI nem hozott gyökeresen új dolgokat az emberi kommunikációba, csak rátelepedett olyan tendenciákra, amelyeket korábban más dolgok, például a szappanoperák, képviseltek. A Vad angyal és az MI-sztorik ugyanazt a leegyszerűsített világképet és szenzációhajhász nyelvezetet alkalmazzák. És az sem egészen új jelenség, hogy amúgy komoly társadalmi mondanivalóval rendelkező szerzők a szappanoperák vagy MI-giccsek stílusában írnak, talán mert így akarnak olvasókat bevonzani, talán mert a mindent elárasztó MI-történetek korában ez jön nekik automatikusan. Esetleg valóban MI-t használnak a megíráshoz is; mint fent említettem, egy-egy Facebook-bejegyzésben nem tudni, hogy az "MI által generált tartalom" figyelmeztetés a szövegre, a képre vagy mindkettőre vonatkozik. Pont ezért azt gondolom, hogy egy magára valamit is adó tartalomkészítőnek mindkettő használatát kerülnie kéne, ha hiteles akar maradni.

Varázslatos gladiátorok

A Balthazár Színház értelmi sérült színészei saját világukban élnek, amelyben az idill és a szeretet uralkodik. A film jelenetei közt szerepel piknik a mólón, barátnőjét a mezőn lefestő fiú, önfeledt lubickolás kettesben a tóban és egy Down-kóros lány, aki mindenáron rá akar sózni az Oktogon járókelőire egy szív alakú lufit.

A vetítés utáni, „beszélgetés a rendezővel” című programpontban a beszélgetés vezetője (gondolom, valamelyik fesztiválszervező) ezeket a jeleneteket giccsesnek bélyegezte, és kritizálta miattuk a rendezőt. Pedig, mint kiderült, többségüket maguk a szereplők kérték. A kérdező egyrészt itt azt az attitúdöt közvetítette, miszerint az idill önmagában véve giccses, és csak az tekinthető „színvonalas” művészetnek, ami szenvedést és drámát ábrázol. (Egy ismerősöm nemrég panaszkodott, hogy annyira szeretne boldog meleg történeteket olvasni, de ami novellát vagy regényt csak talál, az mind tele van szenvedéssel.) Egy dokurendezőnek ugyanakkor etikailag is kötelessége, hogy ha már alanyai beengedték őt az életükbe, azt ne úgy ábrázolja, hogy a szereplők a végén alig ismerjenek magukra. És milyen alapon vitatjuk el vagy tekintjük alacsonyabb rendűnek az ő értékrendjüket? Ez ugyanaz a fajta sznobizmus, mint amikor a dél-amerikai szappanoperákat, a lakodalmas rockot vagy a cicanacit egy adott ember vagy társadalmi csoport primitívsége bizonyítékának vesszük. Skandináv krimiket olvasni entellektüel és trendi, Alkonyatot viszont ciki, pedig korlátozott tapasztalatom alapján pl. jellemábrázolás tekintetében az utóbbi felülmúlja az előbbiek egy részét. Nem arról van inkább szó, hogy attól „magas művészet” valami, hogy entellektüelek olvassák, az olyan kulturális elemek viszont, amelyek a szegényebb rétegekhez és főleg a cigánysághoz köthetők (leszámítva az Ando Drom-típusú zenét, amivel entellektüelek bizonygatják a rasszizmus hiányát, kb. mint a feketére suvickolt „négereket” felvonultató dzsessz-zenekarokkal a XX. század elején), automatikusan alacsonyabb rendűnek minősülnek? A kulturális és a társadalmi elnyomás két irányban hatnak egymásra.

Szájjal, lábbal, MI-vel festők

 Természetesen nem áll szándékomban egyenlőségjelet tenni a szájjal és lábbal festő művészek alkotásai és a mesterséges intelligenciával "festett" képek között, és nem próbálom azt sugallni, hogy ezek a művészek mesterséges intelligenciával alkotnák a képeiket. Inkább ahhoz a vitához szeretnék hozzászólni, hogy művészetnek tekinthetjük-e az MI "alkotásokat". Nagyon sokan erre heves fejrázással válaszolnának, de előbb érdemes tisztázni: mit jelent a művészet?

Már korábban is írtam arról, hogy problémásnak látom a művészet és a giccs közötti kultúrsznob különbségtételt (https://mmreflexiok.blogspot.com/2023/04/kolodko-mihaly-es-rejto-jeno-avagy.html, https://mmreflexiok.blogspot.com/2024/11/balomania-avagy-ujra-giccsrol-es-magas.html). A második blogbejegyzésben egyértelműen a művészet önkifejező funkciója mellett érvelek. Lehet, hogy a brazil favelákban készült hőlégballonokat vagy a művészetterápiás foglalkozásokon festett képeket sose fogják múzeumokban mutogatni, de az alkotó számára műalkotások, mert a saját érzéseit, gondolatait fejezik ki. Amikor az MI-vel "fest" valaki, akkor is ő adja az utasításokat, a kép (ha megfelelően promptolt) az ő belső világának a tükröződése lesz. Valószínűleg művészi érték szempontjából nem egy Picasso, de nem minden műalkotást a művészeti érték szerint értékelünk. Például biztos vagyok benne, hogy a szájjal és lábbal festők által kiadott naptárakat sokan jótékonykodásból veszik, nem pedig azért, mert tetszenek nekik a képek, bár Nagy Ildikónak ez a festménye (amit a Szájjal és Lábbal Festő Művészek Kiadója honlapjáról másoltam ide) szerintem tök szép.

Tehát önmagában én semmi rosszat nem látok abban, ha valaki, akinek nincs lehetősége vagy affinitása az ecsettel bánni, az MI-vel "fest" és így fejezi ki önmagát, ahogy nem kárhoztatom azt az apukát se, aki csemetéje extrém igényeire ("Apuu, holnap este a szakállas agámáról mesélj!", miközben apuka azt se tudja, hogy azt eszik-e vagy isszák) az MI-hez fordul estimese-ötletekért. A kultúra demokratizálódásának egyik jele az, hogy az egyéni önkifejezés szélesebb rétegek számára vált elérhetővé. Ugyanakkor azt nagyon problémásnak tartom, amikor valami az MI-vel készült képeket, regényeket, műfordításokat és egyéb alkotásokat ember (jellemzően saját maga) által készültként próbál feltüntetni, és nemcsak azért, mert ez megtévesztés profitszerzés céljából (ugyanis majdnem mindig közvetlen vagy közvetett profitért csinálja), hanem mert széles körű kulturális hatásokkal jár. Ez azonban már egy következő bejegyzés témája.

Sarah Blaffer Hrdy: Mother Nature, avagy a szülés veszélyei

 Láttatok már macskát szülni? A felelős állattartók többsége nem látott, hiszen ivartalaníttatja az állatait, de nekem egy nyaraláson volt szerencsém asszisztálni egy félvad cicamama szülésénél. Az emberi szüléshez képest döbbenetesen gyorsan és fájdalommentesen zajlott le, legalábbis a cicamama nem mutatott szenvedést, inkább némi meglepetéssel konstatálta, hogy jé, még egy baba. Persze a babák nagyon picik és soványak voltak, első pillantásra inkább egérkének nézte volna az ember őket, szóval nem meglepő, hogy a szülés és az anyaság sokkal inkább örömöt, mint fizikai megterhelést jelentett a cicamamának. 

Nemcsak a macskáknál, hanem más állatoknál is jellemző, hogy az újszülöttek kicsi súllyal, soványan jönnek a világra, így a szülés maga kevésbé megterhelő az anyaállat számára. Akkor az embernél vajon miért nem így van? Sarah Blaffer Hrdy nagy vihart kavart könyvében azt az elméletet vázolja föl, hogy az állatok többsége ösztönösen gondoskodik kicsinyéről, nincs szükségük arra, hogy a baba vonzó meg cuki legyen. Az embernél viszont szerinte nem így van, ezért kell a csecsemőknek kerek fejjel és már meglevő zsírpárnákkal születnie: az anya a baba láttán úgy gondolja, hogy ez egy szép, erős utód, biztosan megmarad, így megéri energiát belefektetni, a nyiszlett újszülöttet viszont minden további nélkül sorsára hagyná. (Természetesen az állatvilágban is előfordul, hogy a legkisebb, leggyengébb újszülöttel az anyaállat nem foglalkozik. Már csaknem 20 éve annak, hogy barátnőm egy ilyen esetben közbelépett, felvette az ignorált kis fekete cicuskát, aki felsírt, ezzel magára vonva az anyja figyelmét. Ez a majdnem elpusztult kis fekete baba ma is él, már elegáns idős macskahölgyként.)

Akár egyetértünk Sarah elméletével, akár nem, az mindenképpen tény, hogy az embernél a szülés nagyon megviseli a testet. Eleve maga a szülés órákig, sőt akár napokig tartó fájdalmas folyamat, hiszen az emberi utódok születéskor arányaikat tekintve nagyobbak és nagyobb a fejük, mint a legtöbb emlősállat utódainak. Ezáltal a terhesség is sokkal nehezebb, nagyobb mértékben korlátozza a gyermeket kihordó személyt, akinél a terhesség és a szülés következtében gyakran maradandó betegségek alakulhatnak ki a visszerektől az aranyeren át a cukorbetegségig. És ezek még csak a biológiai következmények; nem szabad elfeledkeznünk a társadalmi hatásoktól. A kisgyermekes nőket diszkriminálják a munkaerőpiacon, párkapcsolatukban pedig gyakran akkor is háziasszony-szerepbe kényszerülnek, ha a gyerek születése előtt egyenlőbb volt a munkamegosztás (https://mmreflexiok.blogspot.com/2018/06/az-azonos-nemu-parok-es-hazimunka.html). Már Betty Friedan is megírta, hogy a (gyerekkel vagy anélkül, de nálunk jellemzően gyereknevelés miatt) otthon maradó nők körében gyakoribb az elszigeteltség és a depresszió, hiszen a mai világban már nincsenek körülöttük azok a hagyományos közösségek, amelyek a történelem során segítséget és társaságot biztosítottak neki (legalábbis az alsóbb osztályokban). Az állami támogatások nem fedezik azt a költséget, amibe egy gyerek felnevelése kerül, és sok család (még jobban) elszegényedik egy új jövevény születése után. Mindehhez hozzájárulnak a társadalmi elvárások arról, hogy tökéletes szülőnek kell lenni, minden figyelmet és (jellemzően pénzbe kerülő) ösztönzést meg kell adni a gyereknek, különben nem fog boldogulni az életben, és ez a szülők lelkén szárad. Napjainkban a gyerekvállalás gyakorlatilag azzal jár, hogy legalább az egyik (de sok esetben mindkét/mindhárom stb.) szülőnek nincs többé saját élete, minden pénzét és energiáját a gyerekre kell fordítania, miközben az államtól és a környezetétől minimális segítséget kap.

És ezeknek a potenciális nehézségeknek a teljes ignorálásával Dúró Dóra műanyag magzatokat osztogat a parlamentben. A Mi Hazánk nem foglalkozik azzal, hogy a gyerekek milyen körülmények között nőnek föl vagy milyen nehézséget jelent a felnevelésük a szüleiknek; számukra csak annyi a lényeg, hogy szaporodjon az (ő fogalmaik szerint értett) magyar emberek száma. Gyakorlatilag elvárják a nőktől, hogy testi-lelki egészségüket, karrierjüket és anyagi biztonságukat feláldozzák a "nemzet" létszámának növelése érdekében. Persze maga Dúró Dóra nem tapasztalja meg ennek a lehetséges hátulütőit, hiszen anyagi helyzetéből fakadóan anyaként is meg tudott maradni parlamenti képviselőnek (gondolom, van pénze bébiszitterre), és nem valószínű, hogy gyerekei születése komoly anyagi gondokat okozott volna neki. Persze ettől még lehetne benne annyi empátia, hogy felismeri, mivel jár a gyerekvállalás nála kevésbé szerencsés nőtársai számára, de ehelyett ő csak nyomatja a pronatalista nacionalista retorikát és mások méhével veri a csalánt.

A briliáns barátnő imposztor-szindrómája

 

Elena Ferrante nápolyi regényeinek narrátora folyamatos imposztor-szindrómában szenved. Noha tehetségének és szorgalmának köszönhetően a nápolyi szegénynegyedből sikerül felemelkednie az értelmiség köreibe (talán ez így nem spoiler), folyamatosan kevesebbnek érzi magát társainál. Újra és újra megemlíti a regényekben, mi mindennel kapcsolatban nincs képben a kultúrától kezdve a napi politikáig, és hatalmas erőfeszítést igényel eljutnia oda, hogy legalább látszólag ugyanolyan műveltnek és tájékozottnak tűnjön, mint a környezete. Az olvasó több ponton is sejti, hogy diáktársainak sincs sokkal több információja a dolgokról, de őket ez nem zavarja, míg Lenuccia egyfolytában retteg, hogy lebukik mint egyszerű, munkásosztálybeli kislány.

Úgy gondolhatnánk, hogy az a fajta osztálykritika, amely Ferrante regényeinek talán a legnagyobb erőssége, az egykori keleti blokk országaira nem érvényes, hiszen itt az államszocializmus alatt tudatosan törekedtek az osztályok keveredésére és egy munkás-paraszt származású értelmiség kinevelésére. Valóban nagyon sok olyan ember végzett egyetemet, akiknek korábban erre nem volt lehetősége, a régi értelmiség azonban nem tűnt el nyomtalanul. Emlékszem, egyetemista koromban egyszer bementem a tanszéki könyvtárba, és rákerestem az összes oktató nevére; gyakorlatilag minden esetben találtam olyan művet, amit egy azonos vezetéknevű, de eltérő keresztnevű ember írt, vagyis professzoraimnak és a tanársegédeknek már a felmenői is nemcsak hogy tudományos pályán tevékenykedtek, hanem kifejezetten az anglisztika területén. Azt is láttam, hogy teljesen másképp álltak hozzám azok a tanáraim, akik valamilyen kontextusban meglátták anyám leánykori nevét: ebből kiderült számukra, hogy anyai ágon a neves történész unokája vagyok, míg a vezetéknevemmel apám volt az első, aki diplomát szerzett, és ő is más területen. És persze látványosan különböztem azoktól az évfolyamtársaimtól, akikkel a szüleik már tinédzserkorukban elolvastatták az összes klasszikust, akiket zongoraórára járattak, akiknél tudományos művek és nem krimik sorakoztak a könyvespolcon. A régi magyar értelmiségben mindenki ismerte egymást, én pedig hiába tudtam jól elbeszélgetni bárkivel (ez a személyiségemből adódik), mindig is kívülálló maradtam.

 Ha a régi értelmiségből származnék, valószínűleg elvárás lenne velem szemben, hogy egyetemen tanítsak. Nyilván a családom is nagyon büszke lenne rám, ha ezt tenném, hiszen ez emelné az ő presztízsüket, és talán egy szintre emelné őket az elittel. Én viszont szerencsésnek gondolom magam, hogy ez a pálya nem volt előre kijelölve számomra, és nem ültették belém azt az elvárást, hogy magas presztízsű foglalkozást kell keresnem. Nem kívánok elegáns kultúreseményeken bájologni, sznobizmust színlelni, nem kívánom imposztor-szindrómával leélni az életemet. Választottam egy olyan szakmát, ami boldoggá tesz, és nagyjából kívül tudok helyezkedni – elköltözésem óta még inkább – a merev magyar osztálytársadalmon.

Agymenők 5. évad 15. rész: kell egy kis áramszünet?

 ***SPOILER***

Ebben az epizódban Leonard felfüggeszti a lakótársi szerződést, ami formálisan véget vet Sheldonnal való barátságának. Sheldon igyekszik ezt helyrehozni, többek közt azzal, hogy lekapcsolja az épületben a főkapcsolót, így áramszünetet idéz elő. Azt reméli, Leonard az ő társaságát választja majd Penny helyett, de csalódnia kell, ráadásul a Bunsen-égő fölött sütögetett pillecukra is kigyullad (kép a bigbangtheory fandomról). Vagyis, mint annyi más alkalommal a sorozatban, maga esik bele a másnak ásott verembe.

Kapitány István gazdasági és energetikai miniszter csütörtökön arra kérte a lakosságot, hogy igyekezzen takarékoskodni az árammal, különösen csúcsidőben, este 6 és 9 között. Természetesen rengetegen felháborodtak, és nemcsak az ellenzékből, hanem azok közül is, akik szerint a kőgazdag politikusoknak nincs joguk olyasmit kérni a lakosságtól, hogy ne járassák a légkondit vagy ne töltsék a laptopjukat 6 és 9 között, hiszen ők maguk egész biztosan ilyenkor is pazarolják az áramot (bár erre nincs bizonyíték). Sőt, alakult egy külön Facebook-csoport, amelynek tagjai kijelentették: csakazértis járatni fogják 6 és 9 között a légkondit, sőt a mosógépet, a mosogatógépet és minden mást is.

A lázadozók csak azt felejtik el, hogy mi volt a valódi indoka Kapitány István kérésének: az, hogy csak az energiafogyasztás korlátozásával lehet garantálni a zavartalan áramellátást. Ha az ország összes légkondicionált lakásában egyszerre kapcsolják be a klímát és a többi háztartási gépet, abból szép nagy áramszünetek lehetnek, ezt pedig azok is meg fogják szívni, akik direkt meg akarták hekkelni a miniszter projektjét. Szóval értem én, hogy sokan indulatból automatikusan elleneznek mindent, amit a kormány csinál, de az ilyen óvodás reakciók előtt érdemes átgondolni, saját maguknak nem ártanak-e ezzel. Különben lehet, hogy nagy lázadónak érzik majd magukat, de ugyanúgy Bunsen-égőnél fogják sütögetni a pillecukrot, mint mindenki más.

South Park 1. évad 3. rész, avagy a vulkáni veszélyről

 Tenerife vulkáni sziget, ezt mindig is tudtuk. Az sem volt titok, hogy a Teide nem kialudt, hanem szunnyadó vulkán, és nem kizárt, hogy a jövőben újra történik majd vulkánkitörés a szigeten – valószínűleg nem a főkráterből, hanem valamelyik kisebb vulkán fog kitörni, ahogy az elmúlt néhány alkalommal is. Az idén tavasszal azonban több szeizmikus aktivitást észleltek a szigeten, mint azelőtt, és ebből egyes átlagemberek (nem a szakértők!) arra következtettek, hogy a kitörés időpontja közeleg. Természetesen egy csomóan pánikba estek. Voltak, akik visszamondták a tenerifei nyaralást vagy átköltöztek a szárazföldre, de ismerek egy párt, akik villámgyorsan eladták a lakásukat egy olyan városban, ahol az előrejelzések szerint magas a vulkáni kockázat, hogy egy kevésbé veszélyeztetett településre költözzenek. Amíg viszont nem találnak másik lakást, átköltöztek egy faluba, amely legalább akkora valószínűséggel kerül a láva útjába egy esetleges kitörés esetén, mint korábbi lakhelyük, ráadásul nem tengerparton helyezkedik el, így az utak lezáródása esetén sokkal nehezebb lenne onnan kimenekíteni az embereket.

Persze nem azt mondom, hogy ignoráljuk a vulkáni kockázatot, de a tudatosság és a pánik két különböző dolog. Jól teszitek például, ha elmentek a vulkáni kockázatról szóló előadásokra (ezekről az önkormányzatok honlapján értesülhettek, és totálisan szabad másik város előadására elmenni, mint ahol laktok), elmenni a vulkánkitörés-szimulációkra (tavaly Garachicóban volt, idén Guía de Isorában és még egy másik helyen tervezik) és tájékozódni a vonatkozó információs honlapon, amit itt belinkelek: https://www.tenerife.es/pein-y-paiv. De pánikba ne essetek, és főleg légyszi-légyszi ne tegyétek azt, mint a South Park szereplői a címben hivatkozott epizódban.