A Downton Abbey és a Csengetett, Mylord?, avagy csak nem lesz maga is szocialista?

 

A címben szereplő kérdést Ivy (képünkön, forrás: yourangmylord fandom) teszi fel Jamesnek, amikor az egyszer kritikával illeti a lordot és családját. A bejegyzésem apropóját az adta, hogy a közelmúltban egy online könyvklubban az Elfújta a szél volt a téma, és ezen belül szóba került természetesen az, hogy a könyv mennyire idealizálja a rabszolgák és a földbirtokosok viszonyát, és hogy ez valamilyen szinten a megjelenés korát is tükrözi, hiszen az 1930-as években a régi Délen még nagyon nem voltak egyenlőek a feketék és a fehérek. Mivel nemrég néztem végig a Downton Abbeyt, óhatatlanul is felmerült bennem a párhuzam, hiszen Lord Granthamék ugyanolyan bensőséges, családias viszonyt ápolnak szolgáikkal, mint a könyvben Scarlett O'Hara például Mammyvel. És persze nem kizárt, hogy tényleg voltak olyan angol nemesek, akik szükség esetén ügyvédet vagy orvost szereztek (és fizettek) a komornájuknak és kölcsönadták valamelyik ruhájukat a házvezetőnőnek az esküvőre, ahogy biztosan voltak emberséges ültetvényesek is a Konföderációban – bár ha igazán emberségesek lettek volna, esetleg felszabadíthatták volna a rabszolgáikat; ha mégse tették, akkor nem hittek valóban az egyenjogúságban (ahogy árulkodó az is, mennyire felháborodik a Downton Abbey-ben az úrnő, hogy egy szolga az ő ruháját próbálja, egész addig, míg meg nem tudja, hogy erre engedélyt kapott). De az alá-fölérendeltségi viszony magában hordozza a visszaélés lehetőségét, és egész biztos vagyok benne, hogy az urak közül sokan éltek is ezzel. 

Vagyis a Downton Abbey éppúgy egy idealizált világot mutat be, mint az Elfújta a szél, és létrejöttének kontextusa is hasonló: ahogy az 1930-as években, úgy a 2010-es években is sokan aggódtak a változások miatt, és visszavágytak egy idealizált múltbéli aranykorba. Ez egyrészt egy politikai jobbra tolódást eredményezett, másrészt olyan irodalmi és filmes alkotásokat, amelyekben a fekete dajka saját gyermekeként szereti a kisasszonyt, a szolgák pedig mélységes lojalitást tanúsítanak gazdáik iránt, és könnyek közt hagyják el a házat, ahol szolgáltak.

Érdekes szembeállítani a Downton Abbey világát a Csengetett, Mylord?-dal, amely egészen más korszakban, az 1980-as évek Angliájában született. Itt is egy nemesi házról van szó ugyancsak az 1920-as években, amelyet itt is az urak és a szolgák szemszögéből egyaránt láthatunk. Ez a sorozat azonban könyörtelenül bemutatja az egyenlőtlenségeket a nemesi család és a "lentiek" között: az anyagi különbségeket, a megaláztatásokat, sőt a szexuális visszaélést. Míg a Downton Abbeyben úrnő és szolga viszonya igaz szerelem, addig a Csengetett, Mylord? teljesen egyértelművé teszi, hogy Mr. Teddy fetisizálja a szolgálókat, és amikor – Lady Lavender szavaival élve – anyává teszi őket, az egyáltalán nem feltétlenül közös beleegyezéssel történik (ugye ez senkinek nem volt spoiler?) A downtoni szolgáknak megtakarítása van, amiből házat vesznek öreg napjaikra, míg Mabel és a többiek úgy kuporgatják össze a filléreket. Éppen Mabel és Stokes azok, akik gyakran határozott kritikával illetik a felsőbb osztály tagjait, de még a hierarchiát viszonylag elfogadó James szájából is elhangzik egy olyan mondat, ami Ivy címbeli kérdését inspirálja.

Persze mondhatjuk, hogy egy vígjátéksorozatnak könnyebb szókimondónak lennie, de érzésem szerint nemcsak ennyi a különbség: a Mylord lehetett volna dráma is, a Downton Abbeyben pedig bőven találunk humort, elsősorban a csodálatos Dame Maggie Smithnek köszönhetően, aki egyébként pont csaknem az egyetlen, aki kifigurázza a fent tárgyalt osztálykülönbségeket („Mi az a hétvége?”). Csinálhatták volna az egész sorozatot ilyenre, de ehelyett felültek ugyanarra a nosztalgiavonatra, mint az Elfújta a szél. Azonban míg az utóbbit ma már rengeteg kritika éri a rasszizmusa miatt, a Downton Abbey ügyesen elkerüli ezt a csapdát azzal, hogy nem faji, hanem osztálykülönbségekre alapoz (figyeljük meg, milyen ügyesen kerüli el a rasszizmus és az antiszemitizmus vádját az egyik női szereplő fekete, illetve zsidó udvarlója kapcsán); kapott persze kritikákat Nagy-Britanniában, de csak korlátozott mértékben, és ezek Magyarországra nem jutottak el. A rasszizmus ma már, mint a Mitchell-könyvvel foglalkozó egyik Facebook-posztra írta valaki, nem szexi, de a fehér munkásosztályt lekezelni továbbra is az. Hol van Mr. Stokes most, amikor szükség van rá?