2020. január 26., vasárnap

Miért nem ratifikálja a magyar kormány az Isztambuli Egyezményt?



Tegnap Ausztriában élő magyarok kis csoportja demonstrációt tartott a bécsi magyar nagykövetség előtt, az Isztambuli Egyezmény ratifikációját követelve (beszámoló itt: https://merce.hu/2020/01/25/becsben-tuntettek-azert-hogy-a-magyar-kormany-lepjen-fel-a-csaladon-beluli-eroszak-ellen/?fbclid=IwAR3UYJd4v5Z9p-Hjq8jhdQuhnP84uxLUnmIiojktbjQzudvbocl33tWwNRc) - ennek a szórólapjait és jelképeit láthatjátok a képen. A beszédekben, ahogy a témához kapcsolódó írásbeli vagy szóbeli megnyilvánulásokban gyakran, implicit vagy explicit módon megjelentek olyan elméletek, hogy vajon a magyar állam miért nem ratifikálja az egyezményt. Ezeknek az elméleteknek nagy részét én téves vagy csak részleges magyarázatnak tartom, és itt le is fogom írni, hogy miért. Utolsóként felvezetem majd a saját elméletemet – amivel persze lehet, hogy sokan nem értenek egyet, és ugyanúgy lehet vele vitatkozni, ahogy én vitatkozom a többivel.

Tehát az elméletek:
1. Félreértik, nem tudják, miről szól valójában. Ez az átlag magyar állampolgárra igaz lehet (Varga Judit egyik promóvideója alatt kommentelte valaki: „Ez az, törvényekkel kell fellépni a családon belüli erőszak ellen, nem holmi egyezmények ratifikálásával” – láthatóan az illető nem tudja, hogy az egyezmény ratifikálása többek között vonatkozó törvények meghozatalára kötelez), a kormánnyal kapcsolatban azonban szerintem ne legyünk ilyen naivak. Feminista élő könyvként kb. 3 mondatban el tudtam magyarázni a diákoknak, miről szól az isztambuli egyezmény és miért fontos – a fideszes politikusoknak ezt már többen többször megmagyarázták, és azt azért nem gondolom, hogy ennyivel rosszabb lenne a felfogásuk, mint egy kőbányai szakközépiskolás kissrácnak.

2. Nincs rá szükség, mert a magyar törvények már így is megfelelő védelmet nyújtanak az áldozatoknak (Varga Judit magyarázata). Ez egyrészt elég körkörös magyarázat, hiszen ha már úgyis megvannak a megfelelő törvényeink, akkor nem tökmindegy, hogy ratifikáljuk-e az egyezményt? Aláírni már aláírtuk, tehát szimbolikusan egyetértünk vele (más kérdés, hogy az korábban történt – szerintem a mai magyar kormány már nem írná alá, de erről később). Másrészt ha megvannak a megfelelő törvények, mivel magyarázzuk az elmúlt időszak döbbenetes tragédiáit? Ja, hogy nem megfelelően alkalmazták a törvényeket, vagy a jogalkalmazók nem voltak megfelelően képben a témában? Az Isztambuli Egyezmény pont gondoskodna ezeknek a problémáknak a megoldásáról.

3. Azért, mert szerepel benne a „gender” szó. Mondjuk elég nehéz lett volna a nők elleni erőszakról úgy megírni egy egyezményt, hogy ne szerepeljen benne. Tény, hogy ebbe bele lehet kötni, mégis feltűnő, hogy pont az Isztambuli Egyezmény esetében kötöttek bele, és nem azon uniós irányelvek esetében, amelyek szintén operálnak a társadalmi nem/gender fogalmával, mint például az Áldozatvédelmi Irányelv (2012/29/EU) – ezekkel nyilván nem tehetjük meg, hogy nem csatlakozunk hozzájuk, mégis feltűnő, hogy egyetlen utalás sem történt ezen „problémás pontjukra”.

4. Azért, mert támogatja a migrációt (ezt is Varga Judit mondta). Tény, hogy az irányelvben szerepel az, hogy menekült státuszra való tekintet nélkül alkalmazandó, bár azt nem vágom, hogy a menekültek segítése (akik ugyebár már megkapták a menedékjogot, tehát már Magyarországon vannak, és nem a jövőben fognak bejönni, sőt az állam befogadásra alkalmasnak nyilvánította őket) hogyan támogatná a migrációt. Tény, a mai magyar állam nagyon nem örül az olyan előírásoknak, amelyek értelmében a nem magyar állampolgárnak született személyeket is emberi lényként kell kezelnie. Ezt azonban nemcsak az Isztambuli Egyezmény követeli meg, hanem számos más nemzetközi emberi jogi dokumentum, amelyekhez csatlakoztunk, valamint egy csomó uniós irányelv – és akárcsak a társadalmi nem esetében, a menekültek esetében sem pattogott senki emiatt.

5. Azért, mert a magyar állam nem akar pénzt költeni az abban előírt szolgáltatások bevezetésére. Ez valószínűleg igaz, hiszen a magyar állam mostanában inkább költ pénzt stadionokra és mexikói templomok restaurációjára, mint mondjuk kórházakra (a „senkit nem hagyunk az út szélén” szlogen valódi folytatása az, hogy „hanem belökjük onnan az árokba”). Az érdekes ismét az, hogy míg a kórházak esetén legalább retorikai szinten beszélnek arról, hogy többet kellene költeni rájuk (majd ezután nem teszik), az Isztambuli Egyezmény ellen nyíltan hadat viselnek.

6. Azért, mert a nőket védi. Mondjuk eleve erősen diszkriminatív lenne egy állam részéről, ha azért nem iktatna törvénybe valamit, mert az a lakosságnak csak egy részére vonatkozik; ilyen alapon ne legyen jogilag szabályozva a válás, mert egy csomó ember egyszer sem válik el élete folyamán. Ráadásul az Isztambuli Egyezmény NEM a nőket védi - van ilyen egyezmény is, az 1979-es CEDAW Egyezmény, amelyhez Magyarország is csatlakozott (https://net.jogtar.hu/jogszabaly?docid=98200010.tvr) és senki sem pörög rajta. Az Isztambuli Egyezmény azonban a magyarul kapcsolati erőszaknak nevezett családon belüli erőszakról szól. A családon belüli erőszak nagyobb arányban érinti azokat, akik eleve hátrányosabb helyzetben vannak többi családtagjukhoz képest, pl. anyagilag (így nehezebben tudnak pl. elmenekülni a bántalmazó elől, hiszen nincs miből) és/vagy azért, mert a társadalmi üzenetek azt közvetítik, hogy ők csökkent értékűek (ostobák/munkaképtelenek/nem hasznos tagjai a társadalomnak stb.), ezért könnyen juthat valaki arra a következtetésre, hogy joggal gyakorol hatalmat fölöttük. Ezek Magyarországon leggyakrabban a nők, gyerekek, idősek és fogyatékkal élők. Mivel azonban, mint a fogyatékosjogi aktivisták hangsúlyozni szeretik, mindenki lesz idős és vagy/fogyatékos, ha megéri, az egyezmény tulajdonképpen mindenkit véd (még a mostani bántalmazókat is, hiszen nem ritka, hogy amikor megöregszenek, korábbi áldozataik visszaadják a kölcsönt).

7. Azért, mert a magyar állam nem a gyengék, hanem a hatalmasok oldalán áll. Ez amúgy szintén így van – csakhogy ugyanúgy enyhe büntetést szabnak az iskolázatlan elkövetőkre, mint a jómódú értelmiségire, ugyanúgy nem kap segítséget az egyetemi professzorasszony, mint a segélyből tengődő bántalmazott édesanya. A hatalmi különbség a családon belüli erőszak esetén jellemzően csak a férfi-nő tengelyen jelenik meg. Vagyis ez az állítás igaz, de fontos kihangsúlyozni benne a társadalmi nemi vetületet. Ugyanis a nem-ratifikálás valódi oka szerintem az, hogy

8. azért, mert az egyezmény támogatja a nők egyenjogúságát, és ez szembemegy azzal, ahogy a mostani magyar kormány a nemek viszonyát elképzeli. Szerintem mindenki tud példákat mondani arra, amikor vezető magyar politikusok kinyilvánították: a nőknek az a feladata, hogy gyerekeket szüljenek és a háztartást vezessék, teljesedjenek ki ebben (vagy, ha jófejek vagyunk velük, az ezen felül fennmaradó szabadidejükben). A nők elsődleges feladata az, hogy megszüljék a következő nemzedéket (vagy ijesztőbb megfogalmazásban, Kövér Lászlónak unokákat). Viszont egy olyan világban, ahol – részben a szocializmus örökségeként, részben a külföldi minták hatására – a nők nagy része mást is szeretne csinálni az életben, ezt leginkább úgy tudjuk biztosítani, ha kontrollt gyakorlunk a nők teste fölött; erről szólnak például az időnként felbukkanó abortuszellenes kampányok. A családon belüli erőszak is kontrollt gyakorol a nők teste fölött, ráadásul leveszi ezt a feladatot az állam válláról. Ezért az állam nem nagyon lép közbe (vagy csak az extrém esetekben, amelyek közfelháborodást okoznak), hiszen nagyon is jól jön az neki, ha a nőket elnyomás alatt tartják. Ha minden bántalmazót érdeme szerint büntetne, akkor nem lenne, aki elvégzi helyette a piszkos munkát; ha a nők tudnák, hogy bántalmazás esetén megfelelő védelemre számíthatnak, akkor megerősödnének és esetleg követelnék a jogaikat az állammal szemben is. Belegondolva nem tudok olyan diktatúrát mondani, amely érdemben kiállt volna a nemek egyenlőségéért a családon belül, és ez nem véletlen. bell hooks szerint (The Significance of the Feminist Movement) a család jó terepe lehet annak, hogy megtanuljuk a demokratikus működés mintáit – vagy a hierarchikus alá-fölérendeltséget, adott család működésétől függően. Egy diktatúrának alattvalókra, nem aktív, öntudatos állampolgárokra van szüksége, ezért inkább pártolja a hierarchikus, mint a demokratikus családmodellt.

Akár azon az áron is, hogy aláássa saját céljait. Folyamatosan halljuk, hogy fogy a magyar, nem születik elég gyerek – ám egy meggyilkolt fiatal lány vagy egy olyan nő, akinek exe durván megcsonkította a nemi szervét, már nem fog szülni. Van, aki külföldre menekül a bántalmazója elől, így gyermekei szintén nem szaporítják a Kárpát-medence magyar ajkú lakosságát. Van, aki pont azért nem vállal gyereket, nehogy az is áldozatul essen az erőszaknak. Sok gyerek megszületik, azután belehal a bántalmazásba, esetleg olyan súlyos traumákat szenved, amelyek miatt felnőttként nem tud majd családot alapítani, durvább esetben öngyilkos lesz. Ám láthatóan Magyarország kormánya számára mégis kevésbé ijesztő a magyar lakosság számának csökkenése (és a lakosok pszichés állapotának romlása), mint az a lehetőség, hogy Magyarország egy demokratikusan működő országgá váljék, amelyet a családban és a közéletben is az esélyegyenlőség jellemez.

2020. január 12., vasárnap

Khaled Hosseini: Papírsárkányok

A jómódú, háború elől elmenekült afgán család fia több mint 20 évvel később tér vissza hazájába (ez talán nem spoiler, lévén a könyv alcíme „Hazatérés Afganisztánba”). Döbbenettel nézi a háború pusztításait, és megjegyzi: „Turistának érzem magam a saját országomban.” Sofőrje erre rámutat: ő mindig is a többségtől eltérő, nyugati típusú életformát folytatott, amivel most szembesül, annak egy része akkor is létezett. „Ez az igazi Afganisztán, aga szaheb. Te mindig turista voltál ebben az országban, csak nem vetted észre.”


Eltekintve attól, hogy a háború hatására „az igazi Afganisztán” is megváltozott (Amir, a főhős több ilyen változást észlel gyerekkorához képest, pl. hogy kivágták a városi fákat, lebombázták a házakat, elpusztultak a cukornád-ültetvények), érdekes kérdés, hogy a háború előtti Afganisztánt miért a szegények ismerték volna jobban, mint a gazdagok. Persze van ennek egy romantikára visszahúzódó vetülete, amikor „az egyszerű népet” tekintették a nemzeti kultúra valódi letéteményeseinek (ezt lovagolják meg napjaink populista politikusai, akik pedig messze nem az „egyszerű nép” életét élik, csak ezt igyekeznek titkolni). Ez az elképzelés a mai Magyarországon párhuzamosan él azzal az elitizmussal, amely például gúnyolódik azon, hogy a szegényebb néprétegek szappanoperákból vett spanyol neveket adnak gyerekeiknek; mindeközben a magánóvodákban Koppányok, Csengék és Eperkék szaladgálnak, akik nem tudják megkülönböztetni a libát a kacsától. Az értelmiség azt állítja, hogy műveltsége és nemzetközi kapcsolatai révén jobban átlátja a politikai folyamatokat, mások viszont azzal vádolják, hogy jobban be van ágyazva egyfajta nemzetközi elit hálóba, mint saját országába. A szegények (és az ő szavazataikat megnyerni kívánó, egyáltalán nem szegény populista politikusok) szerint az értelmiség a turista saját hazájában, a gazdasági elit szerint a szegények egy része vagy nem is tartozik ide, vagy maga felelős a helyzetéért. Az mintha senkiben sem merülne fel, hogy párhuzamosan több magyar valóság létezik: az is Magyarország, amit a hétkerben bulizó fiatalok látnak és az is, amivel a tiszántúli cigánytelep lakói szembesülnek. Bármelyik fél turista lesz saját országában, ha a másik közegbe látogat, és ez nem feltétlenül baj. Senki sem tapasztalhatja meg saját bőrén az összes olyan élettapasztalatot, amivel ma Magyarországon találkozhat az ember (pl. mert egyszerre nehéz leányanyának és aggszűznek lenni). És ez nem feltétlenül baj. A baj ott kezdődik, ha nem ismerjük el a másik tapasztalatát, és párbeszéd helyett az „ő nem ismeri a valódi helyzetet” felkiáltásokkal ignoráljuk mindazt, amivel pedig a mi rálátásunkat is gazdagíthatná.

2020. január 6., hétfő

Álhírek a PrEP-ről: kinek jó ez és miért?

https://www.identitas.co/single-post/2020/01/05/Felrevezeto-PrEP-ellenes-reklamok-a-Facebookon-?fbclid=IwAR2Qnm3ESTV3T3oAxfo0oEjlLMOLSjy0ETkfwg69aBLLA302fcGV4YYd89E

A Facebookon és az Instagramon felröppentek olyan hírek, hogy a PrEP – az a megelőző gyógyszeres kezelés, amellyel a HIV-fertőzés esélye minimálisra csökkenthető – nem hatásos, sőt veszélyes. Ezek az állítások a tudomány mai állása szerint valótlanok. Az orvostudományi szempontokhoz nem értek, azon viszont elgondolkoztam: vajon ki és miért terjeszt olyan híreket, amelyek eltántoríthatnak egy csomó embert egy esetleg életmentő kezelés használatától?


Az első logikus válasz persze az, hogy a háttérben egy rivális gyógyszergyár áll. De engem ez a kampány túlzottan is emlékeztet arra, amikor II. János Pál pápa kijelentette: az óvszer nem véd a HIV-fertőzéstől, mert kis lyukak vannak rajta. (Mindig elég viccesnek tartottam, hogy egy pápa ebben szakértőként állítja be magát.) Miért állított a katolikus egyház feje olyasmit, ami milliók életét sodorta veszélybe? Nyilván részben azért, nehogy el kelljen ismernie egy olyan eszköz hasznosságát, ami alapvetően fogamzásgátlásra szolgál. (Az, hogy az egyház miért van ennyire rápörögve a fogamzásgátlás tiltására, stílszerűen szólva szintén megérne egy misét, de ehhez az én teológiai szakértelmem kevés, bár egyik oka valószínűleg az ebben a posztban leírtakhoz kapcsolódik.) De azt gondolom, nemcsak erről van szó.


Az ugyebár klisé, hogy a római katolikus egyház fővonala elítéli a homoszexualitást (most mintha kezdődne némi változás, lásd a német püspöki zsinatot, de ne feledjük, hogy ezek nagyon kezdeti lépések és csak nagyon regionális szinten). A hatvanas évek végéig ebből nem volt semmi konfliktus, mert a Föld legtöbb országában a jog és/vagy a közvélemény hasonlóképpen vélekedett. Aztán a meleg felszabadító mozgalommal változott a helyzet, egyre elfogadottabbak lettek az azonos nemű kapcsolatok, a vallásos értelmezéseket felváltotta az emberi jogi keret, és azzal már nehéz volt szembemenni. Ráadásul a heterók is felfedezték a szabad szerelmet, nem törődtek többé a korlátozó vallási tanításokkal. Ezért aztán az AIDS – bármilyen durván hangzik is – valóságos isten áldása volt a katolikus retorika számára. Igazolva látták a szexuális élet korlátozását, hiszen lám, Isten is megbünteti a promiszkuitást. Többen is fogalmaztak úgy, hogy az AIDS az Úr eszköze Szodoma és Gomorra elpusztítására, és ez egészen hatásos volt addig, amíg a HIV-fertőzöttség halálos ítéletet jelentett. A tudomány azonban haladt előre: először rájöttek, hogy az óvszer megvéd, aztán megjelentek azok a gyógyszerkoktélok, amelyek stabilizálják a HIV-fertőzöttek állapotát. Most meg már gyógyszeres kezeléssel is megelőzhető a fertőzés. Mindez szépen aláássa azt a homofób (és általában szexfób) retorikát, amelyet a katolikus egyház olyan szépen felépített.


Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy személyesen Feri pápa vagy valamelyik haverja posztolgat hülyeségeket a Facebookon és az Instán. De bárki is teszi ezt, nagyon szeretné, ha a melegeket továbbra is démonizálni lehetne, mint az AIDS-járvány első évtizedeiben. És azokra, akik így gondolkodnak, mindenképpen hatott a katolikus egyház retorikája. Ahogy az LMBT+ emberek jogait támogató diskurzusok világszerte összekapcsolódnak egymással (többek közt az olyan internetes oldalak segítségével, amelyek külföldi szövegeket publikálnak vagy azokra reflektálnak), a homofóbia különböző formáira is igaz ugyanez. Nem biztos, hogy a PrEP-ellenes reklámok többek egy szimpla lejárató kampánynál, de még akkor is erősítik azokat a gondolatmeneteket, amelyek szerint az AIDS-járvány megfékezésének módja nem a védekezés, hanem a homoszexualitás és szexuális szabadosság megszűnése volna. Az ilyen álhírek ugyanúgy kapcsolódnak a homofóbiához, mint a nyíltan melegellenes megnyilvánulások vagy törvények.

2020. január 5., vasárnap

Paula – Isabel Allende Venezuelában (valamint Daniel Miller Trinidadon)

Önéletrajzi regényében Isabel Allende elmeséli, hogy amikor már nagyon égett a lába alatt a talaj a Pinochet-diktatúrában, Venezuelába menekült. Ez mai szemmel elég hülye választásnak tűnik, az a Venezuela azonban, amit ő a 70-es években talált, nagyon különbözött a maitól. Noha nyilván nem volt mindenki dúsgazdag, a városi középosztály viszonylagos jólétben és intellektuális szabadságban élt. Mondjuk nagyon az olajra építették a gazdaságot, ami az olajválságkor visszaütött, és ekkor választották meg Hugo Chávezt (Isabel addigra már szerencsésen elhúzott onnan). És innentől kezdődött a populista féldiktatúra először Chávez, majd az ő halála után Nicolas Maduro vezetésével. Egy kosár alapvető élelmiszer négyszer annyiba kerül, mint a havi minimálbér, a gyerekek 11%-a alultáplált volt (2017-ben a CNN szerint), a vízhiány miatt járványok alakulnak ki, sokan kénytelenek szemetet enni. A tízezerszeres hiperinfláció, az alapvető cikkek hiánya és a nyomor elől hárommillióan menekültek el az országból.


Érdemes ezt összevetni Daniel Miller Trinidadról szóló etnográfiáival, Trinidad szigete ugyanis mindössze 16 km-re fekszik Venezuelától, és ugyanazon az olajmezőn osztoznak. Itt azonban nagyon más helyzetet találunk. Rájuk is hatott persze az olajválság, például egyes termékek eltűntek a boltokból és volt, akinek külföldre kellett utaznia, hogy kedvenc kukoricapelyhét beszerezze – ez azonban nagyon távol áll attól, hogy az emberek betörnek az állatkertekbe és megeszik az ottani állatokat, mert annyira nincs ennivaló. Daniel Miller az internethasználatot kutatja, és egyáltalán nem csak a jómódú középosztályból kerülnek ki interjúalanyai. Igaz, a düledező viskóban élő tinilánynak nincs saját internete, de át tud járni a szomszédhoz szörfözni; a reménybeli utazóbloggernek egyelőre csak Tobagóra (a szomszédos sziget) van pénze nyaralni menni, de jobb híján onnan tölti fel képeit az Instára. 2011-es könyvében Daniel azt írja, Trinidadon a világon a második legmagasabb az internet-penetráció.
Honnan eredhet a különbség? Az egyik ok az lehet, hogy Trinidadot nem kápráztatta el az olajból jövő gazdagság és igyekezett több lábon állni; egyrészt folytatta a hagyományos mezőgazdaságot (Daniel bevallja: egyik adatközlőjével azért csinált annyi interjút, mert az illetőnek kakaóültetvénye van, és mindig kapott egy kis kóstolót), másrészt különböző összeszerelő-iparokat is telepített. Mindez Venezuelának, nagyobb ország lévén, sokkal könnyebb lett volna, mégsem csinálta. Az sem mindegy, hogy egy adott ország vezetése mibe fektet bele állami forrásokat. Míg Venezuelában grandiózus építkezések folytak, Trinidadban az oktatásra és a vállalkozói készségekre helyezték a hangsúlyt. Az országban gyakorlatilag nincs analfabétizmus (ebben kb. minket is leköröznek), és a trinik (igen, hivatalosan is így hívják őket) kitűnően teljesítenek a világ legjobb egyetemein. ÉS végül, ami a fentiek és sok más különbség okozója: Venezuelában diktatúra van, Trinidadon meg nem.


Az utóbbi időben Magyarországon reneszánsza van a marxista politikai gazdaságtannak, amely hajlamos az ország helyzetéből levezetni annak gazdasági-politikai viszonyait. Ezek szerint Magyarország „félperifériás” helyzetéből fakad egy csomó minden, a nemi szerepektől a gondoskodás válságán át addig, hogy milyen szerepet töltünk be a nemzetközi politikai és gazdasági munkamegosztásban. Ezzel nekem az a bajom, hogy túlságosan determinisztikus: ide születtünk, nem tehetünk semmit, bocsi. Tény, hogy egy ország földrajzi helyzete bizonyos dolgokban korlátozó lehet: Csehország soha nem lesz tengeri nagyhatalom, és nem véletlenül vígjátékot gyártottak a jamaikai bobcsapatról. De ugyanabban a régióban, sőt egymás tőszomszédságában is találunk hasonló természeti adottságú, de rendkívül különböző gazdasági-politikai-társadalmi viszonyokkal rendelkező országokat, és ezt nem magyarázza a félperifériás helyzet. Venezuela példája mutatja, hogy egy ország helyzetéért nagymértékben a politikai vezetést terheli a felelősség. És persze azokat, akik megválasztották: a 70-es években a venezuelaiak annyira hozzászoktak a jóléthez, hogy mikor Chávez ennek visszatértét ígérte, sutba dobták a demokrácia iránti elköteleződésüket, míg a szabadságszerető, kozmopolita trinikről nehezen tudom ugyanezt elképzelni (és remélem, ebben sosem fog csalódás érni; Daniel Miller könyveiből nagyon megkedveltem őket). Nem mindegy, hogy grandiózus építkezésekbe vagy az internet-elérés fejlesztésébe fektetünk bele milliárdokat; hogy a szépségkirálynőinkre vagy a vállalkozó szellemünkre vagyunk büszkék. Az ilyen általános kulturális értékek határozzák meg, melyik politikai vezetők kapnak támogatást. Szerintem ha egy trinidadi miniszterelnök le akarná építeni az oktatást, azt rövid úton belefojtanák egy fazék chiliszószba (ez is csak feltevés persze, és nem is lesz soha tesztelve, mert nincs az a hülye politikus, aki megpróbálná). Nem automatikus, hogy egy gyarmati múlttal rendelkező egykori rabszolgatartó, nyersanyagtermelő országban hatalmas gazdasági-társadalmi különbségek és diktatorikus vezetés alakuljon ki – ez azokon is múlik, akik benne laknak. És ugyanígy nem automatikus, hogy egy volt szocialista országban a rendszerváltás után x évvel ismét egy rosszul leplezett diktatúra alakuljon ki (ld. http://mmreflexiok.blogspot.com/2019/12/marina-ottaway-democracy-challenged.html). Szóval azon kellene elgondolkoznunk: mik azok az értékek, amelyeket a magyar lakosság előbbre valónak tekintett a demokráciánál, amikor (immár háromszor is) azzal szemben döntött.