Önéletrajzi regényében Isabel Allende elmeséli, hogy amikor már nagyon égett a lába alatt a talaj a Pinochet-diktatúrában, Venezuelába menekült. Ez mai szemmel elég hülye választásnak tűnik, az a Venezuela azonban, amit ő a 70-es években talált, nagyon különbözött a maitól. Noha nyilván nem volt mindenki dúsgazdag, a városi középosztály viszonylagos jólétben és intellektuális szabadságban élt. Mondjuk nagyon az olajra építették a gazdaságot, ami az olajválságkor visszaütött, és ekkor választották meg Hugo Chávezt (Isabel addigra már szerencsésen elhúzott onnan). És innentől kezdődött a populista féldiktatúra először Chávez, majd az ő halála után Nicolas Maduro vezetésével. Egy kosár alapvető élelmiszer négyszer annyiba kerül, mint a havi minimálbér, a gyerekek 11%-a alultáplált volt (2017-ben a CNN szerint), a vízhiány miatt járványok alakulnak ki, sokan kénytelenek szemetet enni. A tízezerszeres hiperinfláció, az alapvető cikkek hiánya és a nyomor elől hárommillióan menekültek el az országból.
Érdemes ezt összevetni Daniel Miller Trinidadról szóló etnográfiáival, Trinidad szigete ugyanis mindössze 16 km-re fekszik Venezuelától, és ugyanazon az olajmezőn osztoznak. Itt azonban nagyon más helyzetet találunk. Rájuk is hatott persze az olajválság, például egyes termékek eltűntek a boltokból és volt, akinek külföldre kellett utaznia, hogy kedvenc kukoricapelyhét beszerezze – ez azonban nagyon távol áll attól, hogy az emberek betörnek az állatkertekbe és megeszik az ottani állatokat, mert annyira nincs ennivaló. Daniel Miller az internethasználatot kutatja, és egyáltalán nem csak a jómódú középosztályból kerülnek ki interjúalanyai. Igaz, a düledező viskóban élő tinilánynak nincs saját internete, de át tud járni a szomszédhoz szörfözni; a reménybeli utazóbloggernek egyelőre csak Tobagóra (a szomszédos sziget) van pénze nyaralni menni, de jobb híján onnan tölti fel képeit az Instára. 2011-es könyvében Daniel azt írja, Trinidadon a világon a második legmagasabb az internet-penetráció.
Honnan eredhet a különbség? Az egyik ok az lehet, hogy Trinidadot nem kápráztatta el az olajból jövő gazdagság és igyekezett több lábon állni; egyrészt folytatta a hagyományos mezőgazdaságot (Daniel bevallja: egyik adatközlőjével azért csinált annyi interjút, mert az illetőnek kakaóültetvénye van, és mindig kapott egy kis kóstolót), másrészt különböző összeszerelő-iparokat is telepített. Mindez Venezuelának, nagyobb ország lévén, sokkal könnyebb lett volna, mégsem csinálta. Az sem mindegy, hogy egy adott ország vezetése mibe fektet bele állami forrásokat. Míg Venezuelában grandiózus építkezések folytak, Trinidadban az oktatásra és a vállalkozói készségekre helyezték a hangsúlyt. Az országban gyakorlatilag nincs analfabétizmus (ebben kb. minket is leköröznek), és a trinik (igen, hivatalosan is így hívják őket) kitűnően teljesítenek a világ legjobb egyetemein. ÉS végül, ami a fentiek és sok más különbség okozója: Venezuelában diktatúra van, Trinidadon meg nem.
Az utóbbi időben Magyarországon reneszánsza van a marxista politikai gazdaságtannak, amely hajlamos az ország helyzetéből levezetni annak gazdasági-politikai viszonyait. Ezek szerint Magyarország „félperifériás” helyzetéből fakad egy csomó minden, a nemi szerepektől a gondoskodás válságán át addig, hogy milyen szerepet töltünk be a nemzetközi politikai és gazdasági munkamegosztásban. Ezzel nekem az a bajom, hogy túlságosan determinisztikus: ide születtünk, nem tehetünk semmit, bocsi. Tény, hogy egy ország földrajzi helyzete bizonyos dolgokban korlátozó lehet: Csehország soha nem lesz tengeri nagyhatalom, és nem véletlenül vígjátékot gyártottak a jamaikai bobcsapatról. De ugyanabban a régióban, sőt egymás tőszomszédságában is találunk hasonló természeti adottságú, de rendkívül különböző gazdasági-politikai-társadalmi viszonyokkal rendelkező országokat, és ezt nem magyarázza a félperifériás helyzet. Venezuela példája mutatja, hogy egy ország helyzetéért nagymértékben a politikai vezetést terheli a felelősség. És persze azokat, akik megválasztották: a 70-es években a venezuelaiak annyira hozzászoktak a jóléthez, hogy mikor Chávez ennek visszatértét ígérte, sutba dobták a demokrácia iránti elköteleződésüket, míg a szabadságszerető, kozmopolita trinikről nehezen tudom ugyanezt elképzelni (és remélem, ebben sosem fog csalódás érni; Daniel Miller könyveiből nagyon megkedveltem őket). Nem mindegy, hogy grandiózus építkezésekbe vagy az internet-elérés fejlesztésébe fektetünk bele milliárdokat; hogy a szépségkirálynőinkre vagy a vállalkozó szellemünkre vagyunk büszkék. Az ilyen általános kulturális értékek határozzák meg, melyik politikai vezetők kapnak támogatást. Szerintem ha egy trinidadi miniszterelnök le akarná építeni az oktatást, azt rövid úton belefojtanák egy fazék chiliszószba (ez is csak feltevés persze, és nem is lesz soha tesztelve, mert nincs az a hülye politikus, aki megpróbálná). Nem automatikus, hogy egy gyarmati múlttal rendelkező egykori rabszolgatartó, nyersanyagtermelő országban hatalmas gazdasági-társadalmi különbségek és diktatorikus vezetés alakuljon ki – ez azokon is múlik, akik benne laknak. És ugyanígy nem automatikus, hogy egy volt szocialista országban a rendszerváltás után x évvel ismét egy rosszul leplezett diktatúra alakuljon ki (ld. http://mmreflexiok.blogspot.com/2019/12/marina-ottaway-democracy-challenged.html). Szóval azon kellene elgondolkoznunk: mik azok az értékek, amelyeket a magyar lakosság előbbre valónak tekintett a demokráciánál, amikor (immár háromszor is) azzal szemben döntött.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése