Gabriel García Márquez: El otoňo del patriarca

***SPOILER*** Az idős diktátor nem látja, milyen nyomorban tengődik a népe. Azaz: megteheti, hogy nem látja meg, hiszen a széles sugárutakra Patyomkin-palotákat emeltek, hogy elrejtsék előle a nyomornegyedek viskóit. Így aztán könnyen tarthatja magát a nép jótevőjének. Ma egy olyan faluba utazom, ahová naponta csak két busz megy. Épp eleget hallottam és olvastam arról, milyen nehéz az ilyen helyen élőknek állást találni és azt meg is tartani; még ha lenne is a közelben, gyakran a munkaidő nem egyeztethető össze a menetrenddel. Mindezen a buszon ülve gondolkodtam futásból hazafelé jövet, miközben a Szépvölgyi úton elegáns villák sorakoztak egymás mellett. Az ilyen villák a mi Patyomkin-palotáink. És hatásosan működnek: sok jólszituált budapestinek fogalma sincs arról, milyen körülmények közt élnek az elmaradottabb falvakban. Ezért hallok napi szinten olyan mondatokat, hogy „ne mondd már, hogy valakinek sok a 2000 forintos belépő!” vagy „de hát manapság már mindenkinek van internete!” Nem vesszük észre a szegénységet, mert megtehetjük. A regénybeli diktátor végül meghal; halálának napját a nép a szabadulás pillanataként ünnepli. Irigylésre méltó helyzet, amikor egyetlen ember eltávolítása megoldja a demokrácia problémáját. (Már ha tényleg megoldja, de erről már nem szól a regény.) Ezzel szemben egy párt nem szokott csak úgy meghalni (kivétel talán az SZDSZ, de az sem történt előzmények nélkül). Ha egy vezetőt eltávolítanak, jön egy másik hasonló. És ha egy párt 2/3-os többségét kihasználva olyan törvényeket hoz, amelyek bebetonozzák vezető szerepében, nagyon nehéz őket eltávolítani. Annak idején az MSZMP távozását a szocialista blokkban általánosan felbukkanó reformok siettették. Milyen külső hatás kéne ahhoz, hogy a magyar helyzet megváltozzon?

Pleasantville

***SPOILER*** A főszereplő testvérpár egy 50-es évekbeli amerikai sorozat fekete-fehér világába csöppen, ahol mindenki nagyon szolid és decens; annyira nem történik semmi, hogy a tűzoltók nem is tudják használni a spricnit, mert egyedüli feladatuk a fákon rekedt kiscicák mentése. A két tinédzser azonban felrázza az állóvizet: általuk a város lakói megismerik a szex, az önkifejezés, az olvasás örömét. És akik megtalálják a szenvedélyüket - akár a maszturbálásban, akár a festésben vagy bármi másban - azok hirtelen színessé változnak. Jellemző módon ők többségükben nők és tinédzserek. A tiszteletet parancsoló férfilakosság viszont mélységesen felháborodik a formabontáson. Megindul a kirekesztés (a film egyik legnagyobb poénja egy tábla egy bolt bejáratánál: "Színeseket nem szolgálunk ki"); sorra születnek az olyan törvények, amelyek megpróbálják visszaszorítani a szenvedély keltésére alkalmas tevékenységeket (pl. zenehallgatás, oktatás). A folyamatot azonban nem lehet megállítani, és eljön az a nap, amikor mindenki színessé válik. Magyarországon is sokan vannak, akik szeretnék, ha mindenki fekete-fehér volna. Ez az egyik forrása a homofóbiának: a melegség szembesíti az átlagpolgárt azzal, hogy nem az ő életformája és világnézete az egyedüli lehetséges. Ugyanakkor a fekete-fehér gondolkodás nemcsak a heterókra jellemző. A közelmúltban a pride.hu genderqueer fórumán találkoztam sok olyan emberrel, aki legszívesebben szürke sminket kenne föl a színes arcú emberekre. Ők azok, akik úgy állnak hozzá a világhoz, hogy csak heterók és melegek, illetve csak férfiak és nők léteznek. Nem tudják elfogadni,hogy a világ sokkal színesebb, mint gondolnák. Gúnyolódnak a queereken és a genderqueereken, mert félnek szembenézni azzal, hogy talán ők maguk sem passzolnak 100%-osan a kategóriákba. Rossz hírem van, srácok: valahol belül mindenki színes, vagy ilyen, vagy olyan szempontból. És egy idő után már nem lehet úgy tenni, mintha a világ fekete-fehér lenne.

Baraka

Emlékszem, milyen megrázó élmény volt ez a film sokaknak a 90-es évek végén. Egy barátom ennek köszönhetően döntött úgy, hogy nem eszik többé tojást, de az emberi nyomor képei is ugyanekkora hatással voltak a nézőkre. Ma, 20 évvel később megnézve nem éreztem ugyanezt a döbbenetet. Azok a témák, amik akkoriban sokkolóan hatottak, ma már egy kellően tájékozott ember számára részei a mindennapi tudásnak. A nagyüzemi állattenyésztés kegyetlensége mindennapi beszédtéma. Tudjuk, milyen kizsákmányolás folyik a kínai gyárakban (a globalizációnak köszönhetően egyesek saját bőrükön is), és nincs abban semmi meglepő, hogy emberek a szeméttelepen keresik meg a betevőt, ha látta valaki az Iszka utazását. Nem feltétlenül az ingerküszöbünk csökkent le, inkább többet tudunk a világ sötét oldaláról. Ami jobban elgondolkodtatott: hogy ezt a filmet ma is ugyanígy le lehetne forgatni. Ugyanígy találnának hozzá nemcsak termálvízben fürdőző majmokat és siratófalnál imádkozó zsidókat, hanem futószalagon továbbított kiscsibéket és kartonpapíron alvó hajléktalanokat is. Pedig ez egy 20 éves film. Minimum 20 éve látjuk ezeket a problémákat, mégse sikerült még őket felszámolni.

B. Radó Lili: Ünnep

Köszönöm, hogy ünnepnek tekintesz,
hogy szíved bíborborával vársz reám
és ó-ezüsttel terítesz miattam;
s hogy el ne fussak előled riadtan,
lelked titkos, százegyedik szobáját
virággal díszíted fel énnekem.

Tiéd minden ujjongó énekem,
tiéd lelkem szivárványos zománca,
tiéd a derű, mely rólam szerteárad,
nem hozok kínt, se sóvárgást, se vágyat,
örömnek jövök, sohase verlek láncra,
ünnep leszek, mert ünnepként fogadtál.

Volt olyan párom, aki azt mondta: fél év után eljuthattunk volna odáig, hogy nem kell mindig mindent megköszönni a másiknak. Én nagyon nem így gondolom. Nekem csaknem egy év után is ünnep, ha a párommal találkozom: készülök rá lélekben, átszervezem a napomat, hogy akkor már lehetőleg csak őrá tudjak figyelni. Van, hogy át is öltözöm, vagy már reggel direkt olyan ruhát veszek fel, amiben úgy vélem, tetszeni fogok neki. És ez nem függ attól, mennyi ideje vagyunk együtt. Ha már nem készülök lelkesen a kedvesemmel való találkozásra, az azt jelenti, hogy a szerelem kihűlőben van; elpusztították a hétköznapok problémái, vagy egyszerűen csak eltávolodtunk egymástól. És valószínűleg fordítva is hat mindez. Amikor azt láttam, hogy a páromnak már másodlagos fontosságú velem találkozni, kezdtem én is kevesebbet belefektetni a kapcsolatba. Ha viszont fenn tudjuk tartani, hogy minden találkozás ünnep legyen, az segíthet megőrizni a szerelmet hosszú időn keresztül.

Szerelem á la Beszélj hozzá

***SPOILER***
http://www.life.hu/sztarszerzok/20120407-franco-marco-husveti-jegyzet-szerelem.html

Ezzel az írással kapcsolatban az első reakcióm valami olyasmi, ami miatt a feministák támadták Almodóvar filmjét: a tökéletes pasi/nő ezek szerint az, aki kómában fekszik? Naná, hogy tökéletes, hiszen még alig ismeri; egy hét kapcsolat után nem sokat tudhat róla, még akkor se, ha annak az egy hétnek minden percét együtt töltötték. Más kapcsolatban fokozatosan megismerik egymást, beleértve a másik hibáit vagy kevésbé szimpatikus tulajdonságait. Ágnesnek erre nem volt alkalma. Számára Gábor a tökéletes pasi - csakhogy nem Gábort szereti, hanem azt, amit egy hét alatt megismert belőle.

Nemcsak ebből a szempontból látom azonban problémásnak, hogy ez a történet az igaz szerelem példázataként kering a neten. Ágnes ugyanis nemcsak egy illúziót szeret egy valóságos férfi helyett, hanem egyben egy passzív, akaratát nyilvánítani nem tudó lényt, akivel kapcsolatban ezért ő dönthet. Ő pedig úgy döntött, hogy az áldozatkész, végsőkig hűséges szerelmest játssza, függetlenül a másik fél érdekétől - ami valószínűleg inkább lenne a kórházi kezelés, ahol megfelelő ellátást kapna, és a tudomány fejlődésével még az is előfordulhat, hogy egy nap visszahozzák a kómából. Közös otthonukban ennek kicsi az esélye. Gábort a lakásban tartani a kórház helyett egyszerűen önzés, ami pedig nem igazán fér össze a szerelemmel.

Azt hiszem, Ágnesnek valójában az az érdeke, hogy Gábor ne ébredjen fel. Ha megtenné, ő döbbenne meg legjobban, mennyire más, mint amilyenként emlékezett rá. A kapcsolatuk nem maradna meg sokáig. Az igazi szerelem ugyanis nem az, amikor kitartasz egy olyan ember mellett, akinek a személyisége és a kommunikációja semmilyen formában nem befolyásolhatja a döntéseidet. Az igazi szerelembe beletartozik, hogy figyelembe veszed a másik igényeit, és azok kedvéért olykor lemondasz a sajátjaidról; hogy lépést tartasz hangulatingadozásaival és folyamatos változásával; hogy elviseled, ha nincs ideje vagy energiája törődni veled; hogy kibírod, ha boldogtalan és te nem tudsz segíteni rajta. Az ilyen - tulajdonképpen nagyon hétköznapi - történetek inkább lehetnének a szerelem példázatai, mint a könnyes-romantikus love storyk a kómába esett férfi/nő mellett kitartó kedvesről.

Kőkemény Minnesota

***SPOILER***
A klasszikus amerikai feminista film: hogyan száll szembe egyetlen nő a munkahelyi szexuális zaklatással (és mintegy mellékszálként gyorsan leleplezi az iskolai szexuális zaklatást is). Klasszikusan amerikai, mert végül az okos ügyvéd, illetve az apa (NB mind a ketten férfiak!) érzelmeket megmozgató beszédének hatására mellé áll a fél város és megnyeri a pert. Csakhogy mi van, ha ez nem történik meg? Ha nem lett volna egy tehetséges ügyvéd, aki elvállalja a pert, és egy hivatalból kirendelt hülyével kellett volna boldogulnia? Vagy ha nincs a halálos beteg barátnő, aki minden mindegy alapon kiáll mellette? Ha az anya nem áll a lánya mellé, és az apa nem kap észbe? Ha nincs a barátnő férje, aki jóbarátként segít Josie fiának, hogy rendezze a viszonyát az anyjával?

Tartok tőle, hogy a való életben a Josie Aimesek nem találnak szövetségeseket. Csak olyan férfiakkal találkoznak, akik fel se fogják a problémáikat, és olyan nőkkel, akik túlságosan féltik az állásukat és nem merik leleplezni zaklatóikat. Vagy éppenséggel magától értetődőnek tartják, ami történik velük, hiszen őket is egy férfijogú társadalomban szocializálták. Nyerhet-e Josie Aimes egyedül? Nagyon szeretném azt hinni, hogy igen, de bizonyítékot az amerikai happy end-es filmeken kívül még nem nagyon láttam rá.

Vera Whisman: Queer by Choice

Vera a 90-es évek elején 33 new yorki meleget és 39 leszbikust kérdezett az identitásáról. Számos meglepő eredménye közül az egyik: a nők csaknem felének huszonéves koráig fogalma sem volt róla, hogy létezhet két nő között szexuális, illetve párkapcsolat. Általában akkor tudták meg, amikor főiskolásként csatlakoztak egy feminista csoporthoz és/vagy találkoztak egy leszbikussal. (A férfi válaszadók ellenben mind tudtak a homoszexualitás létezéséről, gyerekkoruktól fogva.) Addig nők iránti vonzalmaikat fel sem fedezték, vagy valamiféle abnormalitásnak tekintették, vagy megpróbálták nem-szexuális jellegű kötődésnek értelmezni.

Noha nyilván nem vehető egy kalap alá a 20 évvel ezelőtti New York és a mai Magyarország, azért elgondolkodtató, vajon jobb helyzetben vannak-e itt a nőkhöz vonzódó nők. Hiszen feminista csoportok alig vannak, és abban a kevésben sem esik sok szó a leszbikusságról. A nagyobb tévéadókon kevesebb sorozatban és filmben láthatunk melegeket és leszbikusokat, mint a 80-as évek Amerikájában. A meleg egyesületek és rendezvények is kevésbé láthatóak. A hírekben a csaknem egyedüli LMBTQ téma a felvonulás, amelynek kapcsán a fotókon rendszerint transzvesztiták és olykor meleg férfiak szerepelnek, nők gyakorlatilag soha. Persze az interneten rengeteg infó és közösség van, na de ahhoz, hogy az ember rákeressen egy fogalomra, ismernie kell a fogalmat magát, ugyebár.

Szóval meggyőződésem, hogy ma is nőnek föl fiatal lányok úgy Magyarországon, hogy kizárólag heteroszexuális mintákat látnak maguk körül. Lehet, hogy sokan akkor is heteroszexuálisok maradnának, ha látnának meleg mintát is (hiszen még San Franciscóban is élnek heterók, pedig aztán…) De legalább meglenne a lehetőségük, hogy mérlegeljék a másik életformát is, és nem középkorú családanyaként szembesülnének azzal, hogy megélhették volna nők iránti vonzalmaikat.