2013. július 26., péntek

R.W. Connell: Masculinities

Connell interjúalanyainak egyik csoportja olyan férfiakból áll, akik aktívan részt vesznek a zöld mozgalomban. A környezetvédő szervezetekben számos feministával találkoztak; az ő hatásukra kezdtek el másként gondolkozni a nemek viszonyáról és megváltoztatni saját magukat is. Connell joggal mondhatja, hogy a zöld mozgalom a bába a gender aktivizmus születésénél.

A rossz hír az, hogy nálunk a feminista férfiak bába nélkül születnek. Eleve nem volt nálunk soha olyan aktív, harcos ellenkulturális tömegmozgalom, mint a nyugati országokban a 70-es években: a gulyáskommunizmusban nemcsak az eszmék nem jutottak el hozzánk, de a rendszer nem engedett volna meg egy ilyen tömegszintű lázadást; a kor magyar fiataljai már baromi radikálisnak érezhették magukat, ha titokban becsempészett Coca-Colát ittak vagy a szexualitást említették (nagyon virágnyelven) egy dalszövegben. A rendszerváltás utáni zöld szervezetek többsége pedig vagy nemzetközi szervezetek helyi alcsoportja, amely tényleg nem foglalkozik mással az állatokon és növényeken kívül (mint a Greenpeace vagy a WWF), vagy pedig enyhén szólva nem olyan irányvonalat követ, amelynek hatására feministák tömegei csatlakoznának hozzá. Talán még emlékszünk arra a Zöld Pártra, amely a „társadalmi környezetszennyezés” megszüntetése végett a homoszexualitás ellen kívánt fellépni, de az ősmagyar ideológiákkal operáló csoportok sem nevezhetők éppen progresszív társadalmi mozgalomnak.

A magyar férfiak nemcsak hogy kicsi eséllyel kerülnek be olyan közegbe, ahol többségben vannak a feministák, hanem szerencsésnek mondhatják magukat, ha eggyel is összehozza őket a sors. Magyarországon a feminizmus szitokszó, és rendszerint azok sem így azonosítják magukat, akik pedig amúgy határozottan kiállnak a nemek egyenjogúsága mellett. Persze az esetek többségében ez csak felemás feminizmus; látható nagyléptékű feminista mozgalom híján általában nincs egy koherens nézetrendszerük, és könnyen belecsúsznak a hagyományos nemi szerepekbe. Sokszor eszembe jut egy volt csoporttársam, aki pechére heteroszexuális feminista magyar fiú volt, és sokszor elpanaszolta, hogy nem talál partnert, mert a magyar lányok egyszerűen nem vevők a feminizmusára. Egyszer felmerült bennem, hogy összehozom Dóra barátnőmmel, aki folyton panaszkodott, a férfiak mennyire lekezelik és milyen bunkók vele. Erről a tervemről akkor tettem le, mikor egy pasijával kapcsolatban Dóra kifejtette: hát ő ugyan föl nem fogja hívni, hiszen a pasinak kell hívnia a nőt, nem fordítva! Na ekkor jöttem rá, hogy Zoli mégse járna jól vele. Azóta Zoli amúgy kiköltözött Norvégiába és összejött egy norvég lánnyal; köztük könnyebben talált olyat, akivel egy hullámhosszon volt.

Connell feminista interjúalanyai nehéz utat járnak be: egy olyan álláspontot kell elfogadniuk, amely őket elnyomónak tekinti, és keményen dolgozniuk magukon, hogy aktívan ne vegyenek részt ebben az elnyomásban. Épp elég nehéz lehet ezt megélni; még mennyivel nehezebb a magyar feminista férfiaknak, akik nem látnak maguk körül modelleket vagy támogató közeget, és elméleti olvasmányaikból gyakran saját maguknak kell kialakítaniuk azokat a modelleket, amelyekkel tiszta lelkiismerettel tudnak azonosulni. Mélységes tisztelettel tekintek rájuk, ugyanakkor sajnálom őket, hogy ennyire elszigeteltek.

2013. július 16., kedd

Senki többet

***SPOILER***

A filmbéli pár tagjai fokozatosan engedik be egymást saját, itt szó szerinti értelemben vett legbelsőbb szobáikba: az agorafóbiás lány végül beengedi Virgilt a rejtett ajtó mögé, ahová a külvilág elől menekül, Virgil pedig viszonzásképp őt abba a helyiségbe, ahol legnagyobb kincseit: az évek alatt felhalmozott női portrék felbecsülhetetlen értékű gyűjteményét tartja. Mintha azt sugallná a film, hogy ezzel a gesztussal kerülnek igazán közel egymáshoz – egészen addig, míg egyikük el nem árulja a belé fektetett bizalmat.

Veszélyes-e hát beengedni a másikat legbelső szobánkba? Olyan értelemben mindenképpen, hogy sebezhetővé válunk a másik előtt. De nem biztos, hogy ez az egyetlen ok, ami miatt Virgil helyében nem biztos, hogy beengedtem volna Claire-t a titkos szobába. A festmények ugyebár éppen arra szolgáltak, hogy pótolják azt a hiányt, amit Virgil párkapcsolatra való képtelensége okozott. Egy hús-vér partner megjelenésével a képek funkciójukat veszíthették volna: szép és értékes tárgyakká, esetleg hasznos befektetésekké válhattak volna. Ez esetben pedig nem lett volna jelentősége, hogy Virgil megmutatja-e őket Claire-nek. Nem biztos, hogy egy párkapcsolatban abszolút mindent fel kell tárnunk magunkról a másiknak. Olyan múltbéli vagy akár jelenbéli dolgokról, amelyek a párkapcsolat kezdetével jelentőségüket vesztik, beszélhetünk, de nem feltétlenül szükséges. Ez nem a bizalom hiányáról szól, hanem annak az elismeréséről, hogy soha nem ismerhetünk meg egy másik embert 100%-ban. De ez valamilyen szinten jó is, hiszen egy valódi emberi kapcsolat fenntartásának mindig a másik felfedezése az alapja.

2013. július 10., szerda

Jadviga párnája - a tánc

„Úgy képzelem, hogy az emberek valamikor sokkal több érintéssel élhettek, mint manapság, amikor jobbára már csak tárgyakhoz nyúlunk, de a másikat megérinteni csak akkor juthat eszünkbe, ha az gyerek, ápolnivaló öreg – vagy a szerelmesünk. Egyetlen társas kivétel a tánc.” Így ír Jadviga a táncról, és párhuzamba állítja a strandolással: fürdőruhában az ember mutogathatja a testét, amit máskülönben ruhák alá kell rejtenie.

A csaknem 80 év alatt persze változott a világ: ma már az utcai ruhák sem rejtenek sokkal többet, mint egy átlagos fürdőruha. Az érintés azonban még mindig tabu, különösen magyar közegben. Az amerikaiaknál vagy svédeknél legalább az ölelés belefér, nálunk nem; tegnap a buszmegállóban két férfi barátilag megölelte egymást, mire a buszon ülők a bajszuk alatt lebuzizták őket. Sőt még a tánc is átalakult: a modern táncokat külön-külön járják, lehetőleg egyáltalán nem érve egymáshoz. Mindent a szemnek, semmit a kéznek.

Akik sosem táncoltak társastáncot, talán nem is értik Jadviga sorait, aki szenvedélyes erotikus élményként írja le a táncot ebben a jelenetben. Talán nevetségesnek is tartják, hogy emberek megszabott lépéskombinációkat táncoljanak ódivatúnak számító zenékre. Számomra viszont, akárcsak Jadviga számára, a tánc az érintés élménye és az egymásra hangolódásé. Akárcsak ő, én is megéltem azt, hogy a tánc eljuttathat a szerelemhez. És minden alkalom különlegessé válik, amikor a szerelmemmel táncolok.

2013. július 8., hétfő

A Szent Johanna Gimi - Dave

Előrebocsátanám, hogy Dave az egyik kedvenc szereplőm. Cuki, egyéni és nagyon vicces (a „Dave barchobázik” jelenet például egy óriási poén). Az is szimpatikus vonás a könyvben, hogy Dave zsidósága magától értetődőnek van kezelve, és maximum poénok forrása (mint amikor megkérik, hogy hozzon gyertyatartót a szülinapi ünnepséghez, és beállít egy menórával). Nyilvánvaló, hogy a szerző ugyanolyan idealizált, rasszizmustól és egyéb előítéletektől mentes közeget próbált létrehozni, mint pl. a Harry Potter, ahol a bőrszín vagy az etnikai hovatartozás teljesen mellékes és negatív értéket nem hordozó információ (most más kérdés, hogy a Harry Potterben más jellegű előítéletek viszont vannak).

A jószándék tehát megvan, de nem sikerült tökéletesen. Dave ugyanis az a szereplő, akin nagyon látszik a pénz. Pedig hát ugye ebbe az elit magániskolába nyilvánvalóan milliomoscsemeték járnak, akiknek tizenévesen már robogója vagy autója van, külön bevonulóruhát csináltatnak a szalagavatóra és nem nagyon fordul elő, hogy valamit ne engedhessenek meg maguknak. De Dave az egyetlen, aki folyamatosan veszi a méregdrága kütyüket, vagy akit egész (profi) stáb filmez a szalagavatón. Nem az a gond, hogy szerepel ilyen figura a történetben, hanem hogy pont a zsidó srác az, amivel szépen ráerősít a „pénzes zsidó” jobboldali sztereotípiájára.

Kisebbségi szereplőt megjeleníteni egy történetben mindig nagyon nagy körültekintést igényel, főleg, ha a sztori humoros: nyilván a kisebbségi szereplőnek is viccesnek kell lennie, különben nem fogja szeretni a néző/olvasó, ugyanakkor fontos, hogy ne a csoportot tegye nevetségessé. Egy antiszemitizmustól fűtött magyar közegben zsidó figurát bevenni a történetbe nagyon nagy körültekintést igényel. Van olyan alkotás, ami csont nélkül veszi az akadályt (ilyen pl. a Csoda Krakkóban című film), Leiner Laura regényei is majdnem. De csak majdnem.

2013. július 4., csütörtök

Szerelmesfilm

"Bárcsak lenne valami, amiben mindketten hiszünk, saját magunkon kívül! Bárcsak összekötne minket még valami!" - sóhajt fel a film hősnője. Az én számomra is fontos, hogy a párommal fontos dolgokban ne csak egyformán gondolkodjunk, hanem egyformán tegyünk is értük. Nem véletlenül kevés olyan párom volt, aki ne lett volna valamilyen szinten aktivista a meleg, feminista vagy bármely más emberi jogi mozgalomban. Azt gondolom, az ilyenfajta értékközösség nagyon fontos összetartó erő egy kapcsolatban. Annyi párt látok, akik csak a maguk kis világával törődnek, csak a saját egyéni céljaikban gondolkodnak - aztán ha ezek eltérnek a másikétól, szétmegy a kapcsolat. Azt hiszem, szerencsésnek mondhatom magunkat, hogy van valami, amiben mindketten hiszünk. És amikor szombaton majd a melegfelvonuláson kézen fogva megyek a párommal, az számomra nemcsak a szerelmünkről szól, hanem arról, hogy egy közösségért harcolunk mind a ketten - még ha az nem is mindig fogad be minket.