Grönland, a transz nők jogai és a sötét idők visszatérte

 https://www.bbc.com/news/articles/cdrvk32y2ypo

A sztori: az Amnesty International UK június végén közzétett egy jelentést a jogellenes mozgalmakról az Egyesült Királyságban, és ezek közé sorolta azokat a "genderkritikus" nőszervezeteket is, amelyek kizárólag cisz nőknek nyújtanak segítséget. Köztük volt az edinburghi Beira's Place; ezt az a közismert személyiség alapította, akit egyik leghíresebb regényalakja után egyszerűen Voldemortnak szoktam nevezni (igaz, neki van orra, viszont a sötét varázslóhoz hasonlóan úgy gondolja, hogy az emberek egy bizonyos csoportja – az aranyvérűek, illetve a cisz emberek – értékesebbek és több jogot érdemelnek, mint a többiek). Voldemort végtelenül felháborodott a jelentés miatt, és megfenyegette az Amnesty Internationalt, hogy a gatyát is leperli róluk. Az Amnesty azonnal levette a jelentést a honlapjáról, most pedig nyilvánosan bocsánatot is kért a Beira's Place-től, hangsúlyozva, hogy a jelentést nem is tervezték közzétenni (ami mondjuk nem ugyanaz, mint hogy elhatárolódnak a tartalmától, de hát próbálnak itt egyensúlyozni valahogy).

(Nemcsak) a Kabaré óta tudjuk, hogy a pénz mozgatja a világot, de az utóbbi időben még látványosabb, hogy egyes kőgazdag emberek úgy gondolják, bármit megtehetnek. Trump meg akarta venni Grönlandot, Voldemort pedig igyekszik aláásni a transz emberek jogait az Egyesült Királyságban. Előbbi ugyan nem járt sikerrel, utóbbi viszont elérte, hogy a brit Legfelsőbb Bíróság tavaly meghozott döntése szerint a nőknek járó jogi védelmek és garanciák kizárólag a cisz nőket illetik meg. Sőt, mint láthatjuk, Voldemort most egy neves, több mint 60 éve működő nemzetközi jogvédő szervezetet is térdre kényszerített, tehát mondhatjuk, hogy egyelőre sikeresebb, mint Trump. Persze Grönland mögött ott áll Dánia és potenciálisan a teljes Európai Unió, az Amnesty mögött pedig leginkább csak a nemzetközi közvélemény, de én azért nagyon reménykedtem, hogy ez is elegendő lesz egy hatalmától megrészegült ámokfutó megfékezésére. Titkon még mindig arról ábrándozom, hogy az Amnesty nemzetközi nyomásra ismét visszatáncol és felveszi a harcot Voldemorttal, de sajnos erre egyre kevesebb esélyt látok.

Persze az emberi történelem során nem ezek az első ilyen esetek. Az Egyesült Államok annak idején Alaszkát is pénzért vette meg (talán ezért gondolta Trump, hogy ahol inuitok élnek, ott ez működhet), a II. világháború idején pedig számos embercsoport ellen történtek súlyos jogsértések, sőt akár népirtás Európában. Csakhogy azóta változott a világ: ma már az a közmegegyezés, hogy nem lehet egy földrajzi területet egyszerűen átpasszolni egy másik országnak anélkül, hogy a lakóinak ebbe beleszólásuk lenne, és pont azért jöttek létre a különböző emberi jogi egyezmények és normák, hogy a II. világháború szörnyűségei ne ismétlődhessenek meg. Sokáig abban a hitben voltunk, hogy az emberi jogok területén előre megyünk, nem hátra. Azonban az elmúlt pár évben Magyarországon hozott LMBT+-ellenes törvények már megmutatták, hogy ez tévedés, most pedig olyan országok is megindultak lefelé a lejtőn – leginkább azért, mert egyes megszállottak túl nagy hatalommal rendelkeznek és visszaélnek vele –, amelyeket a közösségünk jogai szempontjából sokáig úttörőnek tekintettünk. És sajnos, ha az egyik legnagyobb emberi jogvédő szervezet sem tud szembeszállni Voldemorttal és társaival, mi átlagemberek nem tehetünk sokkal többet, mint a Grönland címerében található jegesmedve:

Pánik és láthatatlanság Ghánában

https://www.identitas.co/post/panik-ghanaban-az-uj-torveny-meg-jobban-megnehezitheti-az-lmbtq-emberek-es-tamogatoik-helyzetet 

Míg Európa megtorpanásokkal is, de egyre elfogadóbbá válik az LMBTQ+ emberek iránt, az afrikai országok egy része láthatóan „ki a nagyobb homofób?” versenyt hirdetett. Ghánában már a gyarmati idők óta büntetik a homoszexualitást, azt gondolnánk, a nyugat-afrikai ország megelégszik ezzel, de nem. A parlament által nemrég hozott (még nem ratifikált) törvény bünteti az LMBTQ+ identitást (tehát nemcsak magát a szexuális aktust), az LMBTQ+ közösség támogatását, sőt azt is, ha valaki nem jelenti az LMBTQ-gyanús egyéneket. Most kifejezetten az utóbbi következményeivel szeretnék foglalkozni.

A Human Rights Watch már önmagában azért is elítéli a törvényt, mert az embereket egymás jelentgetésére biztatja. Ráadásul ugye egy homo- vagy biszexualitással megvádolt embernek elég nehéz bizonyítania, hogy a vád hamis. Elég valószínű, hogy Ghánában olyan légkör fog kialakulni, mint Ceaușescu Romániájában, csak itt az irigy szomszédok melegséggel fognak megvádolni, ha nem hívtad meg őket a szülinapodra, nem pedig azzal, hogy hallgatod a Szabad Európa Rádiót.

A homoszexualitás kifejezését és/vagy megjelenítését tiltó törvények hatásairól írtam már korábban is a blogon a magyar homofóbtörvény kapcsán (pl. https://mmreflexiok.blogspot.com/2023/07/antonia-forster-diving-into-lgbtq.html, https://mmreflexiok.blogspot.com/2023/11/a-melegek-janomamik-es-lathatatlansag.html). A ghánai törvény olyan szempontból még durvább, mint Orbán vagy akár Putyin melegellenes törvényei, hogy a médiában és könyvekben való megjelenítésen felül a coming out bármely formáját is bünteti. A helyi LMBTQ+ szervezetek már most arra ösztönzik a közösség tagjait, hogy töröljék minden olyan megnyilvánulásukat a közösségi médiából, amely alapján lebukhatnak a szexuális irányultságukat vagy nemi identitásukat illetően. Egy elnyomó közegben a közösségi oldalak nagyon fontos kapcsolódási pontot jelenthetnek az LMBTQ+ embereknek: ezeken keresztül találhatnak információt, szerepmodelleket, barátokat, közösségeket. Ha azonban az interneten mindenki cenzúrázza önmagát és ciszheteró álarcot vesz fel, akkor egy frissen öntudatra ébredt fiatal könnyen azt hiheti, hogy Ghánában egyetlen LMBTQ+ ember sincs rajta kívül. Sőt, még olyan se, aki támogatná az LMBTQ+ jogokat, hiszen az új törvény az azok melletti felszólalást is bünteti; ez azon esetek egyike, amikor a szövetségesek (akiknek a zászlóját illusztrációként idetettem) éppúgy szenvednek az elnyomástól, mint az LMBTQ+ emberek.

Korábban több bejegyzésben (köztük a fentiekben) bizonygattam, hogy akármennyire is próbálkoznak a homofóbok, az időt nem lehet visszaforgatni, az internet gondoskodik róla, hogy az LMBTQ+ emberek soha többé ne kényszerüljenek olyan mértékű elszigeteltségbe, mint a korábbi századokban. Való igaz, a ghánai LMBTQ+ emberek továbbra is hozzájuthatnak majd olyan tartalmakhoz a neten, amelyek megerősítik őket az identitásukban, ám ha az új törvény hatályba lép, csak online élhetik majd meg szexuális irányultságukat és/vagy nemi identitásukat, abban a hitben, hogy saját országukban senkitől sem számíthatnak elfogadásra. 

Alberto Mira: De Sodoma a Chueca – LMBTQ emberek a diktatúrák után

 

A homoszexualitás spanyolországi történetét taglaló könyvben számomra a legérdekesebb az a rész volt, ami a Franco halálát követő időszakról szólt. Látványos párhuzamokat láttam azzal, ami Magyarországon történt a 90-es évek elején. A diktatúra során nemcsak az LMBTQ emberek, hanem általában a szexualitás és a hagyományos nemi szerepektől való eltérés tabutéma volt mindkét országban. A rendszerváltás után viszont hirtelen átestek a ló túloldalára: a csapból is a szex folyt, megjelentek a szexuális témákon csámcsogó pletykalapok és talkshow-k, hirtelen az összes filmet elárasztotta az „egészséges erotika”. Az LMBTQ emberek is ebben a kontextusban jelentek meg: leggyakrabban a travesztiket ábrázolták mint a nemi határátlépések legextrémebb és leglátványosabb esetét, és ha meg is jelentek a melegek és a leszbikusok, leginkább a szexualitásra redukálva. Az interjúkötetekben és dokukban nem az LMBTQ emberek saját szemszögét láttuk, hanem a jóindulatú vagy szenzációhajhász heteró alkotóét, aki izgalmas egzotikumként vagy sajnálatra méltó kisebbségként ábrázolta interjúalanyait, burkoltan vagy akár nyíltan megkérdőjelezve azt az állításukat, hogy ők boldogok. Mindeközben a ciszheterók, akik addig alig hallottak az övékétől eltérő szexuális és/vagy nemi identitásokról, az egészet úgy élték meg, hogy hirtelen „elszaporodtak” az LMBTQ emberek, ez pedig a homofóbia erősödéséhez és a „hagyományos családi értékek” propagálásához vezetett.

Elgondolkoztam, vajon várható-e hasonló jelenség most, amikor az új vezetés vélhetően visszavonja majd az Orbán-kormány homofób intézkedéseit, legalább azokat, amelyek a láthatóságot korlátozták. Vannak ugyanis hasonlóságok, ugyanakkor jelentős különbségek is a 70-es évek Spanyolországához és a 90-es évek Magyarországához képest. Nem feltétlenül olyan szempontból, hogy az Orbán-rezsim mindenben engedékenyebb lett volna, sőt, a 80-as években bizonyos szempontokból jobban érezhették magukat a magyar LMBTQ emberek, mint a 2010-es években, hiszen nem volt velük szemben nyílt gyűlöletkeltés, nem tűrt és támogatott a kormány szélsőjobboldali csoportosulásokat, és kétlem, hogy például az „Egymásra nézve” elkészülhetett volna állami támogatásból Orbán alatt. Ugyanakkor az EU-tagság és a névleges demokrácia fenntartásának kényszere ahhoz vezetett, hogy a civil szervezetek létezését az Orbán-rezsim nagyon megnehezítette ugyan, de betiltani nem tudta. Ezek a szervezetek pedig folyamatosan hallatták a hangjukat, és tettek arról, hogy az LMBTQ emberek a szélesebb közönség számára is láthatóak legyenek. A puszta láthatóságuk egyébként nem is volt a kormány ellenére, hiszen sokkal könnyebb ellenségképet kreálni egy olyan csoportból, akik effektíve léteznek az országban (szemben pl. a zsidók nélküli antiszemitizmusról Lengyelországban). Ugyanakkor nagyon nem mindegy, hogy egy eddig láthatatlan csoport hirtelen reflektorfénybe kerül, vagy egy eddig is látható csoporttal kapcsolatban változik meg a diskurzus. A bulvármédiának önmagában a melegség már nem téma, az ezen való csámcsogás nem növeli meg a nézők/olvasók számát. A média szintjén tehát valószínűleg nem várható az LMBTQ emberek olyan szintű reflektorfénybe kerülése, mint a 90-es években.

Abban azonban nem vagyok biztos, hogy az átlagember másképp érzékeli majd az LMBTQ jogok hirtelen felvirágzását (már ha megtörténik, de talán van okunk reménykedni ebben). Az Orbán-rendszer ellenséges közegében valószínűleg sokan választották a rejtőzködést a közvetlen környezetük előtt, nem is szólva arról a több ezer LMBTQ emberről, aki külföldre menekült. Most viszont könnyen lehet, hogy az új remény sokakat előbújásra ösztönöz majd, és azok a ciszheterók, akik „ugyan már, amiatt az öt darab magyar transz miatt ijesztgetnek minket?” érvvel csak a vállát vonogatta a FIDESZ gyűlöletkeltésére, most szembesülhet vele, hogy a magyar transzok ötnél jóval többen vannak. Így tehát, hiába nem uszít ellenünk a kormány, nem kizárt, hogy a homo- és transzfóbia éppúgy erősödni fog, mint a korábbi elnyomó rendszerek bukása után.

María del Mar Rodriguez: La Prestamista - az LMBTQ emberek meghekkelik a diktatúrát

 

***SPOILER***

Amikor José María megtudja, hogy anyja, Juana, és bérmakeresztanyja, Petra leszbikus párt alkotnak, felháborodva elrohan és megszakít velük minden kapcsolatot. Sok évvel anyja halála után azonban segítségre van szüksége, ugyanis öt kommunistát rejteget, akiket a fasiszták halálra ítéltek, ezért minél előbb el kell őket menekíteni La Palma szigetéről. José María kénytelen-kelletlen Petrához fordul segítségért. Az öregasszony rögtön kezébe veszi a dolgokat: felkeresi elhunyt legjobb barátja meleg unokaöccsét, Albertót, és közösen megtervezik a szöktetést. A dologban az a vicc, hogy egyikük sem  kommunista. Petrát a keresztfia iránti szeretet motiválja, Alberto pedig vissza akar vágni a falangistáknak, akik melegsége miatt megalázták. A sikeres akció után hazafelé tartva Albertónak az jár a fejében: azért nem semmi, hogy a legmegvetettebb csoport tagjai, egy leszbikus és egy meleg, jól bemutattak a rendszernek.

Persze Petra és Alberto akciója nem fordította meg a spanyol polgárháború menetét, és talán kevésnek tűnik, amit tettek, de ezek az apró, alulról jövő kezdeményezések hosszú távon nagy változásokat idézhetnek elő. Az Orbán-rendszer bukása például nem a TISZA párt győzelmével, hanem a tavalyi pride-dal kezdődött. Az, hogy a betiltás és a fenyegetések ellenére hatalmas tömegek vonultak az utcára, megmutatta, hogy az Orbán-kormánynak már nincs hatalma az emberek fölött. Nyilván segített, hogy Karigeri beleállt a dologba, de az én ismerőseim többsége nagyon határozottan utcára akart vonulni, akár betiltják a rendezvényt, akár nem. Szerintem a 2025-ös Budapest Pride győzte meg az embereket, hogy igenis van esély a változásra – ahogy ki tudja, milyen politikai változásokhoz járult hozzá a regénybeli tanár, aki megmenekülése után külföldön folytatta antifasiszta tudatosító munkáját. 

Amikor tehát a leendő gyermekvédelmi államtitkár azt nyilatkozza, hogy "az LMBT propagandáknak nincs helye a gyermekvédelemben", az nemcsak azért gáz, mert feltételezi, hogy _létezik_ LMBT propaganda, ami ártalmas lenne a gyerekekre (még ha az eddigi magyar gyakorlatokat nem is sorolja közéjük), illetve hogy propaganda az, ha láthatóvá tesznek a gyerekek számára egy adott embercsoportot. Hanem azért is, mert pont egy olyan csoportot állít be potenciálisan ártalmasnak, akik nagyban hozzájárultak a 2026-os rendszerváltáshoz. Bár kérdés, hogy beszélhetünk-e valódi rendszerváltásról, ha bármilyen mértékben is megmarad az LMBT-ellenes retorika.

LMB(T) jogok a világ körül

 

Nem véletlenül tettem zárójelbe a T-t, ugyanis Farkas Krisztina előadásán látványosan nem jelentek meg a transz jogok. Amikor a végén valaki erre vonatkozóan kérdést tett föl az előadónak, ő azt felelte, hogy egyrészt az időbe nem fért bele (mondjuk szerintem belefért volna, ha nem 20 percig taglalja az emberi jogok fogalmát filozófiai szempontból), másrészt mivel ő nem transz ember, nem ugyanaz a megélése, mint a transzoknak, így nem érezte helyénvalónak, hogy beszéljen róluk. Ezzel a megközelítéssel nemcsak az a probléma, hogy akkor miért tette bele a címbe a T betűt.

A „semmit rólunk nélkülünk” elvét többen félreértik (itt is említek egy példát: https://mmreflexiok.blogspot.com/2019/06/meszaros-gyorgy-az-lmbt-identitasok-es.html). Szó sincs arról, hogy egy LMBT jogokról szóló előadásban az előadó ne beszélhetne más kategóriákról, mint amikbe ő maga is beletartozik – mellesleg Farkas Krisztina ezt meg is tette, amikor a meleg férfiakra és az interszex emberekre vonatkozó szabályozást ismertette. Még ha nem is tudja megélni egy transz ember érzéseit (megjegyzem, némi empátiával ez is menne valamilyen szinten), a joghátrányok objektív tények, ezek felismeréséhez nem kell se transznak, se különösebben empatikusnak lenni. Nyilván azzal is képben van, hogy a transz egyesületek kritizálják a nemváltást korlátozó szabályozást, tehát ha erről beszél, nem a transz emberek nevében próbál állítani valamit, csak kifejezi azt, hogy ebben a témában a szövetségesük. Így viszont, hogy a transz jogokról nem esett szó, a transz emberek ismét láthatatlanná váltak, és az előadás azon események és szervezetek sajnos nem túl kicsi csoportját gyarapította, amelyek csak politikai korrektségből teszik oda az LMB után a T betűt, de valójában nem kívánnak a transz emberekkel közösséget vállalni semmilyen szinten.

Egy példa arra, hogy hogy lehet ezt transzinkluzívan csinálni, az ILGA-Europe szivárványtérképe, amelyet a bejegyzésem illusztrációjának választottam, a részletes információk és módszertan itt olvasható: https://rainbowmap.ilga-europe.org/

Thomas Barrow, Agatha Christie, és az MSM a száz évvel ezelőtti Angliában

Klisé, hogy manapság szinte minden könyvben, filmben és sorozatban megjelennek LMBTQ emberek – amúgy jogosan, hiszen a saját nemükhöz vonzódók aránya minden társadalomban nagyjából 10% körül mozog, tehát ha egy történetnek 10-nél több szereplője van, a nagy számok alapján kb. biztos, hogy legalább egyikük nem ciszheteró. Az már érdekesebb kérdés, hogyan jelenítődnek meg ezek a figurák, illetve hogy reagál rájuk a környezetük. Ilyen szempontból a más történelmi korokban játszódó sztorik különösen nehéz helyzetben vannak, hiszen úgy kell megjeleníteniük az azonos neműek közötti vonzalmakat, hogy az egyszerre legyen korhű és szóljon a mai olvasóhoz/nézőhöz. Ennek a nevében ez a bejegyzés az MSM (azaz férfiakkal szexelő férfiak) kifejezést használja, hiszen az 1920-as években a „meleg” identitáskategória még nem létezett, sőt a „homoszexuális” szó sem volt általánosan elfogadott, hiszen különböző irányzatok különböző nevekkel illették a jelenséget. Az MSM viszont nem identitáskategória, hanem egyszerűen egy ember szexuális gyakorlatát írja le, így nem anakronizmus múltbéli (valós vagy kitalált) emberekre alkalmazni.

A teljesség igénye nélkül két olyan brit alkotásban vizsgálom meg az MSM szereplőhöz való hozzáállást, amely az 1920-as években játszódik és az illető szexuális irányultsága viszonylag a mű elején kiderül, így spoilerezéssel se vagyok vádolható. (Természetesen sokkal több ilyen mű van, a Csengetett, Mylord?-ban például felbukkan Noël Coward,  de ő valós személy volt, így esetében az alkotóknak nyilván jobban meg volt kötve a keze.) Az első Andrew Wilson A Different Kind of Evil című krimije.

Andrew Wilson irodalomtörténészként Agatha Christie életét kutatja, regényeiben pedig maga a krimi királynője jelenik meg detektívként, aki utazásai során bűnügyeket old meg. Ennek a Tenerifén játszódó regénynek viszonylag az elején egy ismerőse coming outol az írónőnek. Bár akkoriban még kevésbé volt általános, hogy a saját nemükhöz vonzódó emberek megnyílnak erről heteró ismerőseik előtt, teljesen hiteles, hogy az illető inkább ezt választja, mint hogy gyanúsítottá váljon. Agatha Christie nem sokkolódik le, nem ítéli el, nem változik a szereplőhöz való hozzáállása, tehát kb. úgy reagál, ahogyan szeretnénk, hogy ciszheteró ismerőseink reagáljanak a coming outunkra. De valóban így reagált volna Agatha Christie 1927-ben, amikor a történet játszódik? Későbbi regényeiben felbukkannak olyan szereplők, akikről kimondja vagy legalábbis sejteti, hogy a saját nemükhöz vonzódnak, de hát közben eltelt pár évtized, a közfelfogás változott. Bár Agatha Christie az átlagnál tájékozottabb és nyitottabb ember volt, nem vagyok meggyőződve róla, hogy ilyen lazán kezelt volna egy coming outot 1927-ben. Viszont, mint fentebb említettem, a szerzőnek a mai olvasóra is figyelemmel kell lennie: ha egy mai brit regényben egy szereplő homofób megnyilvánulásokat tesz, azonnal elveszíti az olvasók többségének szimpátiáját, és Andrew ezt nyilván nem akarta, főleg, hogy a kedvenc írónőjéről van szó. Sose tudjuk meg, hogy Agatha Christie 1927-ben tényleg ilyen elfogadó volt-e (tudtommal nincsenek írásos bizonyítékaink arra, hogy akkoriban ismert volna nem-heteroszexuális embereket); nem lehetetlen, ahogy az ellenkezője sem, de valószínűleg jó írói döntés volt úgy mutatni be, mint aki megelőzte a korát.

Hasonló nehézséggel szembesültek a Downton Abbey alkotói Thomas, a lakáj kapcsán (kép: Downton Abbey wiki fandom), akiről a néző már az első epizódban megtudja, hogy a saját neméhez vonzódik, de a nyílt lebuktatására pár évadot várni kell. Akkor viszont mindenki előtt lelepleződik, így a szerzők eljátszadozhatnak azzal, hogy mindenki a személyiségének megfelelően reagál: a konzervatív komornyik mélyen fel van háborodva, a mindenkivel megértő Mrs. Hughes Thomasszal is az, a lord meg leginkább a botrányt akarja elkerülni. A legjellemzőbb reakció: „de hát ezt mind tudtuk!” Noha soha egyetlen célzás sem érkezett rá, valójában a család és a személyzet tagjai előtt nyílt titok volt Thomas szexuális irányultsága, és akik felháborodnak, azokat is inkább az zavarja, hogy kiderült. Persze mindebben biztosan benne van az, hogy évek óta ismerik Thomast, és ha nem is közkedvelt, az érdemeit nem tagadják el. „A mi kutyánk kölyke”, így nem kárhoztatják olyasmiért, ami miatt másokat elutasítanának. Ahogy sok mai LMBTQ+ ember szembesül azzal, hogy az egyébként konzervatív, sőt nyíltan homofób családtagok, munkatársak vagy ismerősök a coming outja után is ugyanúgy szeretik, mint azelőtt. Az előítéletük egy arctalan mumusra vonatkozik, nem terjesztik ki a közvetlen környezetük tagjaira – akik viszont ezáltal dolgozhatnak azon, hogy lebontsák ezt az előítéletet, ahogy az ultrakonzervatív Mr. Carson is némileg megengedőbbé válik a Thomasszal folytatott beszélgetése után.

Ez a beszélgetés tartalmazza az egyetlen olyan motívumot, amit én nem érzek teljesen hitelesnek. Mr. Carson „elfajzott”-nak nevezi Thomast, mire ő ezt büszkén visszautasítja: „Nem vagyok elfajzott. Más vagyok, mint maguk, de nem elfajzott.” A mai LMBT+ vagy közösségünkkel szimpatizáló nézők természetesen azonosulni tudnak ezzel a bátor kiállással, de bennem kérdés, hogy egy száz évvel ezelőtti lakáj érvelt volna-e így. Ekkoriban már voltak olyan gondolkodók, akik a férfiak közötti vonzalmakat a szexualitás természetes formájaként kezelték, sőt a (pszichés/biológiai) „másság” fogalma is előkerülhetett a munkájukban – gondoljunk csak Kertbenyre, Ulrichsra vagy akár a brit Edward Carpenterre. Az ő gondolataik azonban csak viszonylag szűk körben voltak ismertek. Kétlem, hogy egy lakáj hozzájutott az írásaikhoz (a sorozat különböző pontjain is előfordul, hogy ferde szemmel néznek azokra a szolgákra, akik számukra túl komolynak tartott dolgokat olvasnak). Thomasnak feltehetően azokkal az MSM közösségekkel se voltak kapcsolatai, amelyek ekkor már virágoztak Londonban és más nagyvárosokban. Egy vidéki kastélyban szolgálni elég elszigetelt helyzet, és az, hogy Thomas rámozdul gyakorlatilag mindenkire, akiben „rokon lelket” sejt, nekem azt sugallja, hogy nem ismer olyan helyeket, ahol MSM-ekkel ismerkedhetne. Márpedig ahhoz a fajta öntudathoz, amit ebben a jelenetben mutat, szükséges, hogy találkozzon más véleményekkel is, mint amit a többségi társadalom képvisel az ő szexuális irányultságát illetően, különben el se tudná képzelni, hogy alternatív megközelítés is lehetséges (ld. https://mmreflexiok.blogspot.com/2022/02/a-stonewall-lazadas-avagy-mit-nem-akart.html).

Persze, mint a bejegyzés elején kifejtettem, egy kosztümös sorozat a mai nézőkhöz szól, így be kellett vennie ilyen felvilágosult hangokat is, ha nem akarta, hogy maradinak tartsák. Tehát a hitelesség kedvéért tételezzük fel, hogy a háború alatt, amikor kiszabadult Downton zárt világából, Thomas találkozhatott Carpenter vagy valamely más korai aktivista műveivel, és így már kevésbé ellentmondásos az elszigeteltség és az öntudat kombinációja.

Tíz kicsi mittudoménkicsodácska, avagy a személyre szabott bűntényekről

 

Most nem azt akarom fejtegetni, jó ötletnek tartom-e, hogy Agatha Christie korábban Tíz kicsi néger vagy Tíz kicsi indián című regényét ma már Mert többen nincsenek címmel publikálják – szerintem ez ordas nagy spoiler, nem igaz, hogy nem lehetett volna mást kitalálni, ha már mindenképpen PC-síteni akarták, de mindegy. A regénynek itt azzal az elemével szeretnék foglalkozni, hogy minden áldozat másképpen hal meg, személyre szabott módon. Ugyanis a sikeres bűnözés mindig személyre szabott, és ez nemcsak a gyilkosságra igaz (bár ott is, engem nem nagyon lehetne például halétellel megmérgezni), hanem például a csalásokra is.

Természetesen csalások korábban is léteztek, a strandon árult 10 eurós „valódi Ray Ban” napszemüvegtől a vonaton kis tárgyakat áruló állítólagos siketnémáig, aki, ha a kalauz le akarja dobni, csodálatos módon visszanyeri a beszédképességét és vitatkozni kezd. A digitális korban azonban új átverési formák jelentek meg, személyre szabottan. Aki a facebookján felnőtt gyerekeivel szokott dicsekedni, az előbb-utóbb kap olyan üzenetet, hogy „anyu/apu, elvesztettem a telefonom, ez az új számom, és a bankszámlámhoz se tudok hozzáférni, légyszi utalj ennyi és ennyi pénzt erre és erre a számra”; mások SMS-t kapnak a postától, hogy a megrendelt csomagjukat nem lehet kézbesíteni, és a helyzet megoldása érdekében adott linken adják meg a bankkártyájuk adatait, beleértve a PIN-kódot is. És persze ott vannak a netes üzenetek a megörökölt gyémántbányákról, amelyekből milliomos lehetsz, ha előbb befizetsz x összeget adminisztrációs díj gyanánt. Vujity Tvrtkónak egész gyűjteménye van az ilyenekből, a ritka papagájtól az Afganisztánban fogva tartott katonáig.

Természetesen az LMBTQ emberek átverése jellemzően a partnerkereséshez kapcsolódik. Régebben is előfordult, hogy belepancsoltak az italodba; hogy a veled szemező csinos fiúkáról már az ismerkedés előrehaladott szakaszában derült ki, hogy anyagi ellenszolgáltatást vár; vagy hogy az egy éjszakára felvitt partnernek reggel a lakás értékesebb berendezési tárgyaival együtt hűlt helyét találtad. Volt olyan bár, ahol a pultos is beépített ember volt, és ő maga kevert drogot az italodba, hogy azután bűntársai kifoszthassanak. Napjainkban a Grindren vadásznak azok, akik örök szerelmet ígérve pénzt kunyerálnak mindenféle ürüggyel, vagy akik egy elhagyatott helyre randira hívják áldozatukat és ott kirabolják vagy esetleg meg is ölik (ez utóbbi Oroszországban a homofóbok bevett gyakorlatává vált).

Akkor ez azt jelenti, hogy nem bízhatunk senkiben? Az bizony erősen megnehezítené az ismerkedést. Egy régi leszbikus ismerősöm például annyira parázott, hogy nemcsak semmilyen elérhetőségét, de még a valódi keresztnevét se árulta el másoknak. Aztán siránkozott, hogy nincs barátnője, amin annyira nem lepődtem meg – amellett, hogy sokak számára sértő, ha ennyire nem bíznak bennük, a potenciális partnerek egyszerűen nem tudtak kapcsolatba lépni vele.

Szóval ne vigyük túlzásba az aggódást, de azért átverni se hagyjuk magunkat. Ha például azzal indulunk neki az éjszakának, hogy alkalmi partnert szedjünk fel, legyen tervünk, hova megyünk vele, és lehetőleg ne a lakásunkra. Hasonlóképpen első randira ne magunkhoz hívjuk a jelöltet, hanem találkozzunk nyilvános helyen, például egy olyan kávézóban vagy bárban, ami melegbarát és/vagy ismernek minket, így a személyzet is tud figyelmeztetni, ha valami necceset lát. Ha egy bárban nyomul ránk valaki, akit láthatóan ismernek ott, nyugodtan megkérdezhetjük a pultost, hogy megbízható-e az illető (persze csak ha maga a pultos is megbízható és nem mondjuk cinkosként vesz részt a vendégek lépre csalásában). Ha az ismerkedés online szakaszában bármi gyanús (pl. nagyon nem akar találkozni/videóhívást az illető), inkább hagyjuk a francba. És persze legyünk realisztikusak: lehet, hogy a képen marha jól néz ki a kigyúrt nigériai herceg, de a vele való kapcsolatnak akkor is lehetnek gyakorlati buktatói (pl. nyelvi akadályok, találkozás megoldása), ha történetesen minden szava igaz. Jobban járunk, ha helyette inkább az átlagos magyar sráccal próbálunk meg ismerkedni, aki talán nem tökéletes, viszont legalább valódi.

 

 

Nőkért podcast a feminista és az LMBTQ+ mozgalomról, avagy hol éltek ti tulajdonképpen?

 

https://www.youtube.com/watch?v=Vs07wEAuZJQ

A podcastban (amelynek a csoportképét a Nőkért Egyesület Facebook-oldaláról vettem) a résztvevők igen alaposan körüljárják az összes olyan témát, amelyek a feminista és az LMBTQ+ mozgalom között súrlódási pontok szoktak lenni - a nyugati országokban. Ezek egy része Magyarországon egyáltalán nem releváns, de szerencsére a vendégek erre rá is mutatnak, például hogy nehéz pinkwashingról beszélni egy olyan közegben, ahol egy meleg párt ábrázoló Coca-Cola reklámból országos botrány lesz (aki nem emlékezne rá, itt a sztori: https://mmreflexiok.blogspot.com/2019/08/nohate-kampany-coca-cola-tetovaltak-es.html). Viszont sem a műsorvezetők, se a vendégek nem tesznek utalást arra, hogy a politikai környezet Magyarországon hogyan korlátozza az LMBTQ+ embereket. Hella egy ponton megjegyzi, hogy az átlag transz embereknek nem az a legfőbb problémája, hogy lehetnek-e élsportolók, hanem hogy hogyan lesz munkahelyük és lakhatásuk; míg ezek valóban égető problémák, az általam ismert transzok attól is nagy mértékben szenvednek, hogy nincs lehetőségük a hivatalos nemük megváltoztatására. Hasonlóképpen nyugati klisék hangzanak el arról, hogy a más kultúrából származó gyerek örökbe fogadásakor mi az etikus eljárás (mellesleg összemosva a kultúrát és az etnikai/rasszbeli származást, és egy egységes roma kultúrát feltételezve), de az nem említődik meg, hogy jelen pillanatban mindez Magyarországon nem releváns, lévén LMBTQ+ embereknek esélye sincs örökbe fogadni.

Először abban a hitben voltam, hogy - hasonlóképp a "transzok a vécében/élsportban" témakörhöz - az lesz a stratégia, hogy a műsorvezetők hozzák a nemzetközi feminista mozgalomból származó kliséket, a vendégek meg majd jól visszahúzzák őket a földre. De annyira nem ez történt, hogy a cégek pride-okról való kivonulására is amerikai és nem magyar példákat hoztak. Mintha az egész beszélgetés nem is Magyarországon zajlott volna, vagy legalábbis nem a 2025-ös Magyarországon.

Több potenciális magyarázatot tudok elképzelni erre a jelenségre. A sajnos legvalószínűbb, hogy a műsorvezetők azért nem mertek politizálni, nehogy a program, vagy akár a programsorozat, a kormány célpontjává váljon. Ha így van, az elég komoly látlelet a diktatúráról, ugyanakkor kérdés, mennyire hatékony és/vagy ajánlatos ezt a stratégiát választani. Ugyanakkor őszintén szólva nem most látom először azt, hogy a Háttér mintha ignorálná a politikai környezetet. Pár éve (de már 2021 után) fordítottam nekik egy cégeknek szóló kézikönyvet arról, hogyan kell transzbarát munkahellyé válni, és ebben egy teljes fejezet foglalkozott a munkavállalók hivatalos nemváltásának kezeléséről - annak bármi említése nélkül, hogy jelenleg Magyarországon (sajnos) ezzel a problémával nem fognak szembesülni. A kormány nemrég belengette, hogy törvényileg fogja megakadályozni a civil szervezetek külföldről történő támogatását, ami gyakorlatilag az LMBTQ+ egyesületek munkájának ellehetetlenítéséhez vezetne - mindeközben a Háttér nemrég megnyitott közösségi tere után egy újabb, harmadik helyszín létrehozását tervezi. Nyilván nem azt mondom, hogy essenek pánikba és állítsanak le mindent, de amikor süllyed a hajó, az erőforrásokat inkább a felszínen maradásra kellene koncentrálni, mint új projektek indítására.

Teljesen érthető pszichológiai reakció, ha az ember megpróbálja kizárni az életéből a rosszat, akár úgy is, hogy nem vesz tudomást a közvetlen környezetében levő problémákról. Az aktivizmus részéről azonban szerintem ez az attitűd nem megfelelő. A politika mindenhol befolyásolja az LMBTQ+ emberek életét, egy olyan országban pedig különösen, ahol kifejezetten diszkriminatív törvények vonatkoznak rájuk. Ha ezt a projektjeinkből vagy akár egy ilyen beszélgetésből kihagyjuk, akkor kapunk egy általános, kontextus nélküli párbeszédet, ami elméleti szinten marha érdekes, de csak korlátozottan foglalkozik a magyarországi LMBTQ+ emberek valódi problémáival.

Crossing, avagy a maradandó sérülésekről

 

A film egyik főszereplője Evrim, az isztambuli transz nő. Sok társához hasonlóan prostituáltként kezdte, azonban sikerült kitörnie: jogi diplomát szerzett, és egy civil szervezetnél dolgozik, amely az utcán élőket segíti. Az egyik jelenetben be kell mennie a rendőrségre, hogy kihozza illegálisan letartóztatott védencét, egy utcagyereket. A rendőrök azonban emlékeznek rá prostituált korából, és gúnyos, megalázó megjegyzésekkel illetik, kételkednek jogi végzettségében, és alapból nem veszik komolyan. Evrimnek hosszan kell küzdenie, hogy egyáltalán teljesítsék a kérését, és részben azért, mert ő maga se tud olyan határozottan kiállni ebben a helyzetben, mint a film egyes korábbi jeleneteiben. Látszik rajta: nemcsak attól szenved, ahogy éppen bánnak vele, hanem előjön benne az összes múltbeli sérülés, amit hasonló helyzetekben nem jogi képviselőként, hanem letartóztatottként szerzett. Nyilván az sem segít a dolgon, hogy napi szinten megtapasztalja: sok férfi továbbra is úgy viszonyul hozzá, mintha még mindig pénzért árulná a testét.

Nagyot ment a közelmúltban az Oslo Pride kisfilmje, ami nagyszerűen mutatja be, milyen felszabadító érzés tudni, hogy a környezetedben levő emberek LMBT+-szövetségesek (megnézhető itt: https://www.facebook.com/share/v/15NmbavqzZ/). Olyan komment is volt azonban, amely az LMBT+ embereket vádolja előítéletességgel, amiért mindenkiben az ellenséget látják, amíg be nem bizonyosodik, hogy nem az. Pedig nemcsak az a szomorú helyzet áll fenn, hogy Isztambulban egy transz nőnek, Magyarországon pedig bármely LMBT+ embernek jó oka van tartani mások reakciójától. Akit korábban rendszeresen támadtak, megaláztak vagy ellenségnek tekintettek pusztán az identitása miatt, az nem szabadul meg egycsapásra ezektől a sérülésektől, amint megváltozik az élethelyzete (pl. diplomát szerez vagy elköltözik egy elfogadóbb országba). Mindennapos tapasztalat, hogy a Nyugat-Európába költözött magyar LMBT+ emberek lelkesen keresik és fotózzák a szivárványszínű jelképeket, a helyiek meg értetlenül néznek, hiszen nekik ezek magától értetődő tereptárgyak. A Magyarországról menekült azonos nemű párok félve fogják meg egymás kezét az utcán, gombóccal a torkukban mondják ki a tanítónőnek, hogy a gyereknek két apukája van - pedig most már semmitől sem kell tartaniuk, de túlságosan jól emlékeznek még arra az időszakra, amikor kellett. Ha azzal telnek a mindennapjaid, hogy a mindenhol körülvevő stigmával kell küzdened, akkor igenis sokat jelent, ha van a világnak egy olyan szeglete - egy hely vagy egy ember - amely/aki nem követeli ezt tőled. És idővel talán eljutsz oda, hogy tényleg szorongás nélkül mersz önmagad lenni.

A filmet pedig nézzétek meg, mert jó!

Steve W. Patterson: Sipor panasza - házimanó pride

 

A címben említett esszé egy érdekes kötetben jelent meg. A "Harry Potter világa" (eredeti címén: "Harry Potter and Philosophy") Rowling regényeit használja fel különböző filozófiai kérdések kifejtéséhez. Sipor (akinek a képét a Harry Potter fandom wikiről kölcsönöztem) házimanó, az ő és társai helyzetét használja fel Steve annak tárgyalására, miért van az, hogy sokan érzéketlenek a hátrányos társadalmi helyzetű csoportok problémái iránt. Az LMBT+ emberek nem szerepelnek a példái között, viszont okfejtése ezzel kapcsolatban is érvényes - különösen, mivel a pride és annak betiltása felszínre hoz számos olyan érvet, amelyek nagyon hasonlóak a manók sorsa iránt közömbös varázslók hozzáállásához. Szóval rögtön az elején hangsúlyozom: itt nem a Lucius Malfoyokról van szó, akik a házimanókat alacsonyabb rendű fajnak - vagy, a párhuzamot kifejtve, a homoszexualitást bűnnek vagy undorítónak - tekintik. Hanem azokról az alapvetően jóindulatú emberekről, mint például Ron, akinek amúgy nincs baja a manókkal, de nem érti, neki miért kéne kiállnia értük.

Az egyik érv, ami pont Ron szájából hangzik el, az, hogy nem kell a manókat felszabadítani a szolgaságból, hiszen jól érzik magukat így. Minden nyilvános Pride-os poszt alatt megjelenik egy olyan komment, hogy "nekem is van meleg ismerősöm, aki nem ért egyet a pride-dal". Mondjuk bennem ilyenkor felmerül a kérdés, hogy a szóban forgó meleg ember tényleg ellenzi-e a pride-ot, vagy csak a konfliktusok elkerülése végett ért látszólag egyet vadul pride-ellenes ismerősével. De ha az előbbi eset áll fenn, annak is többfajta oka lehet. Ha a médiában kizárólag negatív képet látott a pride-ról, nem csoda, hogy ugyanúgy félreérti a lényegét és céljait, mint egy csomó ciszheteró. Lehet, hogy a saját kis elfogadó buborékában él, és úgy véli, pride-ra nincs szükség, hiszen az LMBT+ embereket semmi hátrány nem éri (mondjuk magyar esetben ezt nehezebben tudom elképzelni). És az sem kizárt, hogy - a Potter-könyvek számos házimanójához hasonlóan - ő is magáévá tette azt a nézetet, hogy ő melegként nem is érdemel egyenlő jogokat, és felháborodik azon az elképzelésen, hogy ha a Békemenetnek szabad végigvonulnia egy évben egyszer (vagy többször) az Andrássyn, akkor az ő közösségének is szabad legyen. Ezt hívja a szakirodalom internalizált homofóbiának, és egy amúgy ellenséges közegben nagyon nehéz nem belesodródni, de pont a pride és más hasonló események segíthetnek, hogy leküzdjük magunkban.

A második érv az, hogy a házimanók elnyomása/a pride betiltása tényleg gáz, de nem annyira, hogy tegyünk ellene; erkölcsileg nem követelhető meg az emberektől, hogy minden rossz dologgal szemben kiálljanak. Erre Steve válasza az, hogy nem kötelező mindenkinek manójogi/LMBT+ aktivistának lennie, de az azért nem igényel különösebb erőfeszítést és igenis elvárható, hogy az elnyomás tényét elismerjük. 

A harmadik, és Steve szerint legerősebb ellenérv, hogy elismerhetjük ugyan a helyzetet problémaként, de ennél sokkal komolyabb gondok is vannak a világban, inkább azokkal kéne foglalkoznunk ( ("de nekünk elsősorban Voldemort ellen kell harcolnunk"/"de hát irtják az esőerdőt/gyerekek ezrei szenvednek bántalmazó családban, nehogy már ez legyen a legnagyobb problémánk!") Ez kicsit hasonló a második érvhez, bár legalább elismeri a problémát, csak nem tekinti prioritásnak. Ám  ahogy a házimanók rabszolgasága nem független a Voldemort elleni harctól - hiszen a halálfalók ideológiájának központi eleme az "aranyvérű" varázslók uralma más fajok felett - , úgy a mi világunkban is összefüggések vannak az elnyomás különböző formái között (https://mmreflexiok.blogspot.com/2019/08/bolsonaro-az-esoerdok-es-homofobia.html), és az ezek elleni küzdelem is csak úgy lehet sikeres, ha nem korlátozódik egyetlen témára (https://mmreflexiok.blogspot.com/2021/03/az-allatkinzas-osszefuggesei-az.html). Steve arra is rámutat, idézem, hogy "a nyílt fenyegetésekkel való szembeszállás és a társadalmi méltányosságért folytatott harc közötti választás valójában inkább látszatdilemma, és a társadalmi méltányosságra való törekvés tulajdonképpen részét képezi a világ nagyobb gondjaival szembeni küzdelemnek" (143. old., Büki Gabriella fordítása). A Harry Potter-regényekből kiderül (nem spoilerezek), hogy aki rosszul bánik a házimanókkal, az nagyon megszívhatja, aki viszont kedves velük, az értékes és meglepően nagy varázserejű szövetségesekre lelhet. Ez párhuzamba állítható az LMBT+ választók szavazataival, de nem az egyetlen érv amellett, hogy kiálljunk a pride betiltása ellen. Ha semmi konkrét hasznunk nem lenne belőle, ez akkor is erkölcsi kötelességünk lenne egész egyszerűen azért, mert - és ez Steve zárógondolata - a közöny a társadalmi igazságosság legfőbb ellensége. Ha az elnyomó rendszerek azt látják, hogy senki sem védi meg a házimanókat/LMBT+ embereket, szabadon garázdálkodnak tovább, és ássák alá az emberi jogokat, amelyeknek lefektetése annak idején azt a célt szolgálta, hogy ne ismétlődhessenek meg a holokauszt borzalmai. Ha egyetértünk abban, hogy az emberi élet védelme mindannyiunknak erkölcsi kötelessége, az emberi jogok védelmét is annak kell tekintenünk.

Hogyan nagytakarít Orbán Viktor?

 A miniszterelnök poloskás beszédekor még nem volt világos, milyen módon szeretné kitakarítani az ellenzéket. Halász János törvényjavaslatából kiderült: https://telex.hu/belfold/2025/05/14/torvenyjavaslat-kulfoldi-tamogatas-szuverenitasvedelmi-hivatal-szabalyozas

Abban a hitben voltam, hogy minden ismerősöm érti, mit jelent ez a gyakorlatban, de rájöttem, hogy nem, ezért most kifejtem. A "tavaszi nagytakarítás" gyakorlatilag a civil szervezetek megszüntetése, legalábbis a valódi civileké, akiket nem a kormány hozott létre azzal a céllal, hogy lenyúlja a különböző uniós támogatásokat. Ez is része annak, ahogy a FIDESZ próbálja újra felépíteni az államszocializmust (csak most az állam helyett az oligarchák kezében van minden, hogy kevésbé legyen macerás megtartani a pénzt a kormány esetleges bukása esetén). A fiatalabbaknak mondom, hogy az államszocializmusban tilos volt civil szervezeteket működtetni; az első magyar civil szervezet történetét megismerhetitek a Meleg férfiak, hideg diktatúrák című nagyszerű dokumentumfilmből: https://port.hu/adatlap/film/tv/meleg-ferfiak-hideg-diktaturak-meleg-ferfiak-hideg-diktaturak/movie-166178

A kormány persze nem direktben tiltja be a civil szervezeteket, hiszen az egyrészt túl feltűnő lenne, másrészt az ő fent említett álcivileit is érintené. Ehelyett körkörös technikát alkalmaz. Azok a civil szervezetek, amelyek valódi munkát végeznek a hátrányos helyzetű csoportok segítésére vagy a jogállamiság védelmére, már régóta nem kapnak egy fillért sem az államtól, noha egyébként olyan feladatokat vállalnak át, amelyek az állam kötelességei közé tartoznának (jogsértések feltárása, szegénységben élők felzárkóztatása stb.). A magánadományozásnak eleve nincs nagy hagyománya Magyarországon, plusz az ilyen szervezetek támogatói jóval kisebb vagyonnal rendelkeznek, mint a NER-oligarchák. Mészáros Lőrinc adójának egy százalékából egész közösségi házakat lehetne építeni (ha olyan szervezetnek adná), az én egy százalékom maximum pár csomag írószerre lenne elég. Ráadásul kérdés, hogy külföldön élő magyarként az én adományom minek számítana; annak fényében, hogy közösségünk mekkora része vándorolt el az országból az elmúlt 15 évben, az LMBT+ szervezeteket támogató magánadományokból igen nagy összeg külföldről származik. A cégek közül is jellemzően a nemzetköziek támogatják a civilek tevékenységét. Vagyis a magyarországi civil szféra évtizedek óta szinte kizárólag külföldi forrásokból tartja fenn magát. Fokozottan igaz ez persze az LMBT+, a feminista vagy a jogállamiságot védeni próbáló szervezetekre. Ezért is nevesíti a törvényjavaslat a nemzeti szuverenitást veszélyeztető tevékenységek között azt, ha valaki negatív színben tünteti fel "az ország független, demokratikus jogállami jellegét" vagy "a házasság, a család és a biológiai nemek elsődlegességét" - magyarán, kritizálja a heteronormativitást vagy azt, hogy Magyarország mennyire felel meg a jogállamiság feltételeinek. Az ilyen renitenseket nemcsak ijesztgetik mindenfélével (például vezető tisztségviselőik vagyonvizsgálatával), hanem a külföldről kapott pénzt 25-szörösen kell visszafizetniük, ami még a legerősebb anyagi bázissal rendelkező magyar civil szervezetet is csődbe döntené. Ugyanaz a trükk, mint az örökbefogadásnál: nem mondjuk ki, hogy azonos nemű párok nem fogadhatnak örökbe, viszont kikötjük a házasságot mint feltételt, és mivel egy azonos nemű pár Magyarországon nem köthet házasságot (és külföldön kötött házasságát sem ismerik el), eleve kiesnek a pixisből. Ezt hívják közvetett diszkriminációnak.

A Telex fent említett cikke Oroszországhoz hasonlítja a várható végeredményét annak, ha ez a törvényjavaslat jogerőre emelkedik. Engem azonban sokkal inkább emlékeztet az államszocializmusra. Azzal a különbséggel persze, hogy akkor legalább az állam próbált valamit tenni legalább egyes hátrányos helyzetű csoportok segítésére, míg a mostani vezetés nem hagy senkit az út szélén, mert az rossz fényt vetne rá, inkább belöki az árokba.

A civil szervezetek munkája nélkül Magyarország még kevésbé lenne élhető, mint amilyen most. Nem ők azok, akiket ki kéne takarítani innen. Ha Orbán Viktor és sleppje tavaszi nagytakarítást szeretne, vegyen példát a Cat Café ezen lakójáról, és kezdje a tisztogatást saját magán.

Az archivisták, avagy generációk az LMBT+ aktivizmusban

 

A New Yorki Leszbikus Nőtörténelmi Archívum 1974 óta gyűjti a leszbikus múlttal és jelennel kapcsolatos dokumentumokat, tárgyakat. Ami ennél is lenyűgözőbb, többen vannak, akik évtizedek óta vagy akár a kezdetektől részei ennek. A filmben az egyik alapító, Deb Edel büszkélkedik, hogy nemrég volt a 40 éves évfordulójuk, és hozzáteszi, hogy ott tervez lenni az ötvenediken is, bár már kicsit kevésbé aktívan, mint korábban. Nem tudom, így volt-e, a film 2019-es, de a wikipedia tanúsága szerint Deb még él (amúgy ebből a cikkből van a kép arról, hogy néz ki ma az archívum).

Az egyik nagy fájdalmam a magyarországi LMBT+ aktivizmusban az, hogy olyan nagy a fluktuáció. Vannak persze, akik évtizedek óta kitartóan tevékenykednek (érdekes módon pont az archivisták, a Háttér Archívum vezetői jutnak elsőként eszembe), de főleg a fiatalabb generációban gyakori, hogy pár év után abbahagyják. Amikor 2022-ben visszamentem Budapestre az Európai Leszbikus Konferenciára, az önkéntesek nagy részét sose láttam, és ők vagy nem tudták, hogy ki vagyok, vagy nagy kerek szemekkel bámultak rám, hogy úristen, én még élek?

Több oka lehet persze annak, hogy miért tűnnek el az emberek pár év aktivizmus után. Ritkán ugyan, de tudatos döntés eredménye is lehet: volt olyan egyesület, amely a 2000-es években büszke volt rá, hogy már egyetlen alapító sincs ott, mintegy a megújulási képességüket demonstrálandó. (Megjegyzem, azóta az egyik alapító visszatért, az akkori vezetők pedig már sehol nincsenek.) Olyan is előfordul, hogy a régebbi tagok maguktól mennek el, mert úgy érzik, nem tudnak lépést tartani a világ fejlődésével (gondolhatunk itt akár a digitalizációra, akár az identitások egyre növekvő sokféleségére), vagy csak magányosnak érzik magukat a sok fiatal között, hiányzanak nekik a régi harcostársak, akikkel annak idején együtt kezdték. És persze vannak, akik meghaltak vagy külföldre költöztek (ez a New York-i archívum esetében is előfordul, de nyilván kisebb mértékben). Magyarországon ehhez hozzájárul az, hogy munka mellett nehezebb beiktatni az önkénteskedést, ezért vannak, akik felhagynak az aktivizmussal, amikor befejezik a tanulmányaikat. És persze nagyon nem segít a politikai légkör, a civilek állandó vegzálása, illetve maga az a mentálhigiénés állapot, amit a magyar politika eredményez; egy ismerős írta nemrég, hogy a környezetében mindenki annyira ki van bukva, hogy minden energiája az ő segítésükre megy el, és nem tud aktivizmussal is foglalkozni. A politikai nyomáshoz adott esetben hozzáadódhat a nyomás a család részéről, hogy "nem baj, lányom, ha biszexuális vagy, de ne beszélj róla nyilvánosan". Szomorú tendenciának látom például, hogy amint egy LMBT+ ember gyereket vállal azonos nemű párjával, jellemzően visszavonul az aktivizmustól. Egyfelől tény, hogy gyereknevelés mellett kevesebb idő jut aktivistáskodni, de sokkal gyakrabban érzékelem azt a kimondatlan vagy akár kimondott félelmet, hogy ha anyu vagy apu túl nyíltan beszél a szivárványcsaládjukról, akkor a gyereket érheti hátrány. A folyamatos fluktuációnak emellett a kiégés is oka és egyben következménye, hiszen azáltal, hogy az új emberek egy-két év után eltűnnek, még több teher hárul a régiekre.

Szóval tényleg nem könnyű ma Magyarországon LMBT+ aktivistának lenni, de hát valószínűleg Amerikában sem volt az a 70-es 80-as években (erről is sztoriznak a filmben), illetve most megint nem. De szerintem nagyon jó lenne, ha erre nem az lenne a válasz, hogy mindenki visszahúzódik, hanem hogy a közösség tagjai támogatják egymást, segítő hálózatok vagy adott esetben mentálhigiénés szakemberek segítségével igyekeznek megelőzni a kiégést, és tudatos erőfeszítést tesznek, hogy ne csak új önkénteseket toborozzanak, hanem megtartsák a régieket is. Mostanra a mi mozgalmunk is több mint 30 éves, és a körülmények egy pár évtizedes fellendülés után visszaestek a 80-as évek végének szintjére, sőt még lejjebb (mert akkor ugyan volt láthatatlanság, de nem törvényi tiltás hatására). Azért is nagy szükség van a régiekre, mert nekik van tapasztalatuk egy ellenséges közeggel, eszközökkel és ösztönzéssel szolgálhatnak a fiataloknak. A generációk közötti összefogás csak akkor valósulhat meg, ha a generációk jelen vannak.

(A filmet 2025. március 30-án vetítik az LMBT Történeti Hónap keretében.)

Bob szereti Abisholát, avagy szövetségesként hogyan támogassuk LMBT+ szeretteinket

 

Megpróbálom nem elspoilerezni, hogy ki coming outol a második (?) évadban, de egyébként se erre akarok koncentrálni, hanem a többiek reakciójára. Ugye ez azért is izgi, mert az USÁ-ban élő nigériai közösségről van szó, akik különböző mértékben integrálódtak, de nagyon sokuk sose volt olyan helyzetben, hogy egy coming outtal kezdenie kellett volna valamit. Ugyanakkor a maguk módján próbálják kifejezni, hogy támogatják szerettüket: szivárványos bögréket vásárolnak (amiket homofób látogatók esetén elrejtenek), vagy elkísérik őt egy drag brunchra. Vannak, akik kifejezett erőfeszítést tesznek, hogy jobban megismerjék ezt a világot, például szóba elegyednek a drag queennel a buszon, vagy áthívják teázni a szomszédot, akinek szivárványos lábtörlő van a lakása előtt. Büszkén megjelennek LMBT+ szerettükkel a nigériai közösségben, és mikor egy pikniken egy homofób jelenlevő közli, hogy a sült banánból nem eszik, mert azt "egy olyan" csinálta, látványosan az asztalhoz sietnek "imádom a sült banánt!" felkiáltással. Amikor pedig valaki felveti, hogy Olu néni biztos biszex, ha élvezte a drag showt (talán nem túl nagy spoiler, hogy nem Olu néni coming outol), akkor szépen helyreteszik az illetőt - merthogy néha nemcsak az LMBT+ emberek mellett kell kiállni, hanem a szövetségeseik mellett is.

Mióta Orbán Viktor bejelentette, hogy betiltja a pride-ot, sok ciszheteró jelentette ki, hogy idén mindenképpen eljön felvonulni. Ez nagyon fontos és köszönjük szépen, de igazából nem elegendő segítség azoknak az LMBT+ embereknek, akikbe most egy újabbat rúgott a kormány, és akik egyre inkább páriának érzik magukat saját országukban. A pici, hétköznapi gesztusokkal a szövetségesek jelezhetik, hogy a pride-on való vonulásuk nem csupán egy absztrakt ideológiai akció, hanem ténylegesen szívükön viselik LMBT+ barátaik és családtagjaik sorsát. Tény, hogy egy szivárványos bögre nem tudja eltörölni a homofób törvényeket és kormányintézkedéseket, de emlékezteti az LMBT+ embereket, hogy nincsenek egyedül, és erre most nagyon nagy szükség van.

TJ Klune: The House in the Cerulean Sea - Arthur Parnassus kontra szélsőjobbos szivárványcsaládok

 

***SPOILER***

Bocsánat, próbálom nem nagyon szétspoilerezni ezt a könyvet, mert sokat veszít mindenki,  aki nem olvassa el, de a bejegyzésem üzenetéhez pár poént le kell lőni. Ugyebár a történet egy Marsyas nevű szigeten játszódik egy árvaházban, ahol Arthur Parnassus (szerintem JK Rowling sárgul az irigységtől, hogy nem neki jutott eszébe ez a zseniális név) mágikus képességekkel rendelkező gyerekekről gondoskodik. Ezeket a gyerekeket a társadalom kiveti magából, sőt még a létezésüket is elhallgatják, Arthur azonban apjukként gondoskodik róluk (van, aki apának is szólítja). És itt jön a spoiler, bár a kicsit is szemfüles olvasó viszonylag hamar magától is rájön: Arthur Parnassus nem heteró.

Általánosan elterjedt nézet, amit amúgy statisztikák is igazolnak, hogy az LMBT+ emberek szívesen fogadnak örökbe olyan gyerekeket is, akikre senki más jelentkező nincs a koruk, bőrszínük, fogyatékosságuk vagy problémás előéletük miatt. Ebben persze közrejátszhat, hogy egyes országokban a heteró örökbefogadók előnyt élveznek, tehát előfordul, hogy ők lecsapnak az ép fehér csecsemőkre, az azonos nemű pároknak meg csak idősebb, roma és/vagy fogyatékossággal élő gyerekek jutnak. Ugyanakkor arra is bőven van példa, hogy azonos nemű párok kifejezetten hátrányos helyzetű gyerekekre pályáznak, például a nyugati országokban sokan fogadtak örökbe HIV-pozitív gyerekeket Afrikából vagy Ukrajnából. Az egyik magyarázat, amit maguk az azonos nemű szülők is gyakran felhoznak: ők maguk is kisebbséghez tartoznak, ezért erősebb bennük a tudatosság, hogy egy szintén kisebbségi gyereknek segítsenek, illetve saját diszkriminációs tapasztalataik miatt jobban tudják támogatni a hátrányos helyzetű gyereküket, mint azok a szülők, akiket villámcsapásként ér a társadalmi előítéletekkel való szembesülés.

Ennek fényében meglehetős megdöbbenést válthat ki sokakban, hogy Alice Weidel, a szélsőjobboldali német AfD párt társelnöke, akit nemrég Orbán Viktor is fogadott, egy leszbikus nő, ráadásul bevándorló hátterű élettársával két gyereket nevelnek. Mégis hogy fordulhat elő, hogy egy etnikailag vegyes szivárványcsaládban élő ember egy olyan párt színeiben politizál, amely elutasítja a sokszínűséget?

Nyilván kézenfekvő magyarázat, hogy egyeseknek a hatalomért semmi se drága, de ez csak a történet egy része, hiszen azt nem magyarázza meg, hogyan juthatott el pártjában a társelnöki pozícióig. Ez azért történhetett meg, mert szemben Magyarországgal és Oroszországgal, a legtöbb nyugat-európai államban a szélsőjobb már egyáltalán nem tekinti célpontnak az LMBT+ embereket, sőt gyakori érvük a bevándorlók ellen, hogy azok homofóbok (erre az egyik első példa: https://mmreflexiok.blogspot.com/2021/06/pim-fortuyn-esete-avagy-populizmus-is.html). Pár napja voltam egy előadáson, amely összehasonlította a szélsőjobb tevékenységét hét EU-tagállamban, és többek közt grafikonon ábrázolta azokat a témákat, amelyekkel foglalkoznak. A "gender" kizárólag Magyarországon dominálta a szélsőjobbos diskurzusokat, az összes többi országban a bevándorláson volt a hangsúly. (És nyilván a bevándorlók sem esnek mind ugyanazon megítélés alá; míg Magyarországon minden Európán kívülről érkezőt előítéletesen kezelnek, nyugatabbra az iszlamofóbia dominál, amelyet második helyen épp a "kelet-európai bunkók" elleni előítéletek követnek: https://mmreflexiok.blogspot.com/2025/01/sotet-vizeken-afrikabol-kanari.html.) A szélsőjobb mindig is "mi/ők" felosztást alkalmaz, ám az ellenséges "ők"-ből Nyugat-Európában az LMBT+ emberek már átkerültek a "mi"-be. Ami persze nem feltétlenül jó hír, hiszen a bűnbakképzés és az előítéletesség továbbra is folytatódik, csak mások ellen. És annak se igazán örülök, hogy közösségünk egyes tagjai - ahelyett, hogy azt a fajta nyitottságot képviselnék, mint Arthur Parnassus vagy a második bekezdésben említett LMBT+ szülők - beállnak a gyűlölködők közé. Egy pici reménysugarat mégis látok. Ugyanis azáltal, hogy az EU-ban már szélsőjobbos körökben is ciki a homofóbia, Orbán és a sleppje egyre jobban kilóg a sorból. Vagy kénytelenek lelkesen bólogatni Weidel "a család az család" jellegű megnyilvánulásaira, vagy előbb-utóbb egyedül maradnak. És persze ott van még Putyin, de ő újabban más dolgokkal van elfoglalva, egy kis ország fasisztái pedig nem boldogulnak egyedül. Lehet, hogy Orbán előbb-utóbb kénytelen lesz visszafogni homofób és transzfób politikájából, különben szövetségesek nélkül marad Európában.

Hallatlan - Dylan, a divatdiktátor

 

***SPOILER***

Annak is van előnye, ha az ember apukája a reptéri csomagkiadásnál dolgozik: azokat a csomagokat, amelyekért nem jelentkezik senki, hazaviheti (legalábbis ezen sorozat szerint), a bennük levő ruhákkal pedig azt csinál, amit akar. Bár ezeknek egy része elég bizarr, Dylan felveszi őket az iskolába - és hamarosan azzal szembesül, hogy minden diák, sőt néhány tanár, az ő stílusát kezdi utánozni. Ez eléggé irritálja, így egyik nap ebédnél hosszas beszédet intéz a többiekhez arról, hogy nem kell másokat követni, mindenki lehet önmaga, és viselheti azt, ami neki tetszik. Meg is kérdez pár diákot, ők mit viselnének legszívesebben, ám nem olyan válaszokat kap, amire számított: van, aki zoknival hordana szandált, más színes cowboykalapban járna. Néhány ilyen válasz után Dylan elszörnyed és rögtön visszakozik korábbi álláspontjától, bejelentve: "Holnap mindenki jöjjön kékben!"

A Partizán című műsor transzfóbiája most már olyan méreteket öltött, hogy még a Háttér Társaság is kritikát fogalmazott meg vele szemben (némi fáziskéséssel, hiszen évek óta jelennek meg transzfób tartalmak a csatornán). A legnagyobb gáz az, hogy a Partizán feministának mondja magát, látszólag szívén viseli a kisebbségek érdekeit - de csak azokét, amelyek nekik szimpatikusak. Ahogyan Dylan szerint mindenki viselhet, amit akar, amíg nem szandált akar zoknival, úgy Gulyás Marciék szerint is fontos az emberek önrendelkezése, de csak amíg azonosulnak a születéskor kijelölt nemükkel. Ami azért különösen nagy probléma, mert sok ellenzéki érzelmű magyarnak a Partizán az első számú információs csatornája, amelynek lelkesen hirdetett ellenzékisége mögött nem veszik észre a kormány transzfób irányvonalát megtámogató üzeneteket. Pedig akár azért tagadja valaki a nemi identitáshoz való jogot, mert esszencialista módon értelmezi a férfi és női szerepeket, akár azért, mert a nőket véli védeni a maguknak női identitást hazudó férfiaktól, az eredmény ugyanaz. (A maguknak női identitást hazudó férfiakat illetően csak annyit, hogy nyilván minden szabályozással vissza lehet élni; biztos vannak nők, akik hamisan vádolnak meg férfiakat bántalmazással vagy szexuális erőszakkal, mégse mondja egyetlen feminista se azt, hogy emiatt a törpe kisebbség miatt el kell törölni a bántalmazással vagy a szexuális erőszakkal kapcsolatos jogszabályokat.)

Csakhogy, kedves Partizán, az emberi jogok nem így működnek. Nemcsak addig kell engedni, hogy mindenki azt viseljen, amit akar/annak azonosítsa magát, aminek akarja, amíg ez megfelel a mi ízlésünknek. Nem mazsolázgathatunk a csoportok között, hogy melyiknek adjuk meg az önrendelkezés jogát és melyiknek nem. Azzal a retorikával, hogy a transz nők "női ruhás férfiak", a kormány irányvonalát erősítitek - hogy szándékosan-e, azt nem tudom (nem tartom kizártnak), de ellenzéki műsortól semmiképpen sem elfogadható módon.

The Forgotten Pacific - Tuvalu, a digitális ország

 

Óceánia országai a saját bőrükön érzik a klímaváltozást, így érthető, hogy a környezetvédelmi aktivizmusban is élen járnak. Ez a doku (ami amúgy ingyen megnézhető a Youtube-on: https://www.youtube.com/watch?v=cvCMGuIy79A&ab_channel=TheCoconetTV) áttekinti a különböző környezetvédelmi kezdeményezéseket az egyes csendes-óceáni szigetcsoportokon. Ezek között vannak különböző védőintézkedések, mint a nemzetközi lobbizás, környezettudatosító kurzusok diákoknak, mangroveerdők ültetése az erózió megelőzésére vagy éppen a kifehéredett korallok újbóli életre keltése és melegebb vízhez való hozzászoktatása, hogy életben maradjanak az óceán felmelegedése esetén is (ez utóbbi számomra különösen érdekes, mert azt a fajta megőrző helyett reziliencianövelő attitűdöt tükrözi, amiről itt írtam: https://mmreflexiok.blogspot.com/2018/06/attenborough-barkaja-avagy-idomitsunk-e.html). Ugyanakkor vannak, akik tudatosan készülnek a worst case scenarióra - és nem lehet hibáztatni őket, hiszen a párizsi egyezményben meghatározott másfél fokos hőmérséklet-növekedés betartására akkor se lett volna túl sok esély, ha nem Trump nyeri az amerikai választásokat. Tuvalu szigete megállapodást kötött Ausztráliával, amelynek keretében a tuvaluiak apránként átköltözhetnek a szigetkontinensre és ott megélhetést biztosítanak nekik. Tuvalu azonban mást is csinált: digitálisan feltérképezte teljes területét, és erről létrehozta az ország digitális változatát (erről bővebben lehet olvasni ebben a BBC-cikkben, amelyben link formájában illusztrációt is kapunk: https://www.bbc.com/future/article/20241121-tuvalu-the-pacific-islands-creating-a-digital-nation-in-the-metaverse-due-to-climate-change). Ezzel nemcsak azt szeretnék elérni, hogy a tuvalui kultúra elemei megmaradjanak, hanem szeretnék, hogy a digitális rekreációt önálló országként ismerjék el. Egyelőre ezt csak pár állam tette meg (többségük szintén óceáni szigetország, vagyis a személyes érintettség is közrejátszott náluk), és a nemzetközi jog pillanatnyilag nem ad rá lehetőséget, hogy egy földrajzi területtel és állandó lakossággal nem rendelkező hely önálló állam lehessen.

Természetesen nagyon drukkolok, hogy Tuvalu fizikai valójában is megmaradjon, de érdekes lehet belegondolni, mivel járna, ha tényleg eltűnne az óceánban és csak digitális replikája formájában maradna önálló állam. Mit jelentene mindez arra nézve, hogyan gondolkodunk a nemzeti szuverenitásról? Elképzelhető lenne-e például, hogy a példán felbuzdulva a romák is létrehozhatnák saját digitális országukat, amely esetleg hatékonyabban tudná védeni a roma embereket a diszkriminációval és előítéletekkel szemben, vagy ez csak olyan országoknak lenne megengedett, amelyek valaha a fizikai térben is léteztek? Vagy létrejöhetne-e például egy digitális Jugoszlávia, amelyben állampolgárságot kérhetne bárki, aki a szövetség egyetlen utódállamával sem tud azonosulni? Ha lenne egy ilyen kezdeményezés, azt megvétózhatná-e (és megvétózná-e) mondjuk Szerbia vagy Szlovénia? És mi lenne, ha országot hoznának létre olyan közösségek is, amelyek nem a hagyományos értelemben vett nemzetek? A Queer Nation fogalma ugyan az 1980-as évekhez köthető, de azért napjainkban is bőven vannak LMBT+ emberek, akik sokkal erősebben azonosulnak saját közösségükkel, mint azokkal a fizikai országokkal, ahol diszkrimináció vagy akár üldöztetés éri őket. A digitális térben létrehozhatnánk vajon Queerországot? És a mostani homofób országok vajon tiltakoznának az elfogadása ellen, vagy pont örülnének, hogy megszabadulnak LMBT+ állampolgáraiktól? Már ha megszabadulnának, hiszen ahogy Tuvalun is laknak olyanok, akik még katasztrófa esetén se lennének hajlandóak elköltözni, úgy nyilván maradnának bőven LMBT+ emberek, akik a saját országuk állampolgárai akarnak majd maradni akkor is, ha szabadon csatlakozhatnának a Queer Nemzethez, vagy esetleg kettős állampolgárságot szeretnének.

Filozófiai értelemben további kérdés, hogy jó lenne-e, ha lehetőség lenne digitális nemzetek létrehozására? Nem erősítené-e ez fel az emberiség megosztottságát és azt a fajta mi/ők gondolkodást, ami falakat emel az emberek közé és akadályokat gördít a közös cselekvés, köztük pont a klímaaktivizmus útjába? Vagy pont azzal, hogy eltér a hagyományos nemzetkonstrukciótól, felhívja a figyelmet arra, hogy a nemzetek képzelt közösségek, és potenciálisan lehetővé tenné az olyan közösségek politikai tényezőként való elfogadását is, amelyek nem a megszokott nemzetfogalomban gyökereznek? A közösséghez tartozás alapvető emberi igény, és a már emigrált tuvaluiak valószínűleg örülnek, hogy ha nem is fizikai valójában, de bármikor láthatják szülőföldjüket 5000 km-es repülőút nélkül is. Mint már említettem, megbélyegzett, diszkriminált csoportoknak jelentős támogatást adhat, és nemcsak erkölcsi értelemben, ha van valahol egy ország, amelyet magukénak mondhatnak - bármit gondolunk is Izraelről, az antiszemitizmus elleni harcban betöltött szerepe tagadhatatlan. Ha egy nemzet meglétét nem kötnénk feltétlenül egy földrajzi helyhez, egy csomó háború is elkerülhető volna, amelyeket az ország egykori területeinek visszaszerzésére indítottak - kérdés persze, Ukrajna mit szólna egy olyan digitális Oroszországhoz, amelynek az ő területük is része, és mit szólna egy ilyen konstrukcióhoz mondjuk a nemzetközi jog. Ha a digitális Tuvalut teljes értékű nemzetnek fogadnák el, talán máshogy kezdenénk a nemzetekről gondolkodni, és ez hosszú távon előnyös is lehet.

(Ideteszek még egy képet Tuvaluról egy másik BBC-cikkből, hogy ha netán mégse jönne össze a digitális projekt és elsüllyedne a szigetcsoport, itt meglegyen.)

A Loafers és Alana Portero rossz szokásai

 

Mielőtt megnéztem volna a Loafers című dokut, úgy gondoltam, Írország első melegbárjának története maximum helyi kuriózumnak tekinthető. A film nézése során azonban megfogott a bár alapítójának és tulajdonosának, Derricknek a személye. A most már persze idős és szakállas férfi őszintesége, tudatossága és sziporkázó humora viszi el a filmet igazából.

Azután nemrég olvastam Alana S. Portero: La mala costumbre (A rossz szokás) című, vélhetően önéletrajzi ihletésű könyvét, amely egy transz lány öntudatra ébredéséről szól az ezredforduló környéki Madridban. Ebben a folyamatban meghatározó pillanat, amikor 14 évesen a barátjával először megy el egy meleg kávézóba. Antonio, a tulajdonos nemhogy nem dobja ki az egyértelműen kiskorú vendégeket, de támogatólag beszélget velük, mesél saját queer választott családjáról, sőt rövid HIV-prevenciót is tart. Noha a főszereplő nem coming outol transzként, Antonio automatikusan "kislánynak" szólítja, ami nemcsak tökéletesen működő gaydarra utal, hanem az első alkalom, amikor valaki magától értetődően nőnek tekinti a narrátort.

Azon kaptam magam, hogy Antoniót olyannak képzeltem el, mint Derrick a filmből (a szakállas változatban, hiszen a régi külsejéről csak fotókat láthatunk). Akár valós személyről mintázta Antoniót Alana Portero, akár nem, Derrick esete bizonyítja, hogy a melegbárok tulajdonosai rendkívül fontos szerepet játszottak a közösség életében. Eleve létrehozni egy olyan teret, ahol mindenki biztonságban önmaga lehet, nagyon fontos lépés, de ezek a pultosok gyakran kifejezetten felkarolják a hozzájuk betévedő fiatal, útkereső LMBTQ+ embereket, és bevezetik őket a szubkultúrába, amelybe amúgy sokkal nehezebb lenne bekerülniük.

Ma, az internet korában azt gondolnánk, hogy ez a funkció kevésbé fontos, és való igaz, hogy a mai útkereső fiatalok többsége valószínűleg egy netes kereséssel indul el az LMBTQ+ közösség felé. De ez nem mindig szerencsés. Előfordul, hogy csalók karjaiba futnak (ld. https://mmreflexiok.blogspot.com/2021/01/svindlerek-grindren.html), máskor jóakaratú emberektől kapnak rossz tanácsokat, mint egy általam ismert transz lány, akinek egy transz youtuber azt tanácsolta: ugyan, nyomjon csak annyi hormont, amennyit akar, nem kell ezeknek betartani a használati utasítását. (De be kell, és komoly bajod eshet, ha nem teszed.) Persze a netes csoportokban is vannak olyan emberek, akik önjelöltként támogatják az újonnan érkezőket és egyengetik az útjukat. Ugyanakkor a netes LMBTQ+ közösségek nem mindenki számára elérhetők, sok az emberekben a gyanakvás is (tényleg egy jó szándékú meleg sráccal beszélgetnek, vagy Novák Előd kamuprofiljával?). Plusz azt gondolom, személyesen találkozni egy meleg emberrel és látni, hogy nem depressziós, nem elmebeteg és nemcsak anonim módon hajlandó beszélni a szexuális irányultságáról, önmagában egy iszonyatosan fontos pozitív üzenet. Az internet korában is szükség van a Derrickekre és az Antoniókra.

(A Loafers című dokut az idei LIFT-en láthatjátok majd.)

What to do about globalized oligarchs, avagy nem(csak) a pénz mozgatja a világot

 ***SPOILER*** (bár nem tudom, készült-e felvétel az előadásról)

Marlies Glasius a nemzetközi oligarchákat kutatja, ezen belül is kiemelt figyelmet szentel az oroszországiaknak. Ugye az ukrán háború kapcsán számos szankciót hoztak ezek ellen az oligarchák ellen abban a reményben, hogy így rájönnek, nem áll érdekükben folytatni a háborút, erről meggyőzik Putyint és minden rendben lesz. Csakhogy Marlies szerint ezek a szankciók elég sok sebből véreznek. Például elég ritka, hogy egy adott oligarcha ellen minden ország azonos szankciókat vet be, tehát ha valakinek például több országban is van villája, kiválasztja azt, ahol semmiben sem korlátozzák, és odaköltözik. Ha valahová nem engedik be orosz útlevéllel, elővesz egy másikat 2-3 útlevele közül. Az oligarchák vagyonát sehol nem kobozzák el, legföljebb befagyasztják, ami nem mindig minősül érdemi szankciónak, értesültünk például egy olyan esetről, amikor egy oligarcha simán tovább lakhatott a befagyasztott kastélyában. Ha pedig el kell azt hagynia, abban sincs mindig köszönet, hiszen akkor a "befogadó" (bár ez esetben kevésbé befogadó) országnak kell fenntartania az ingatlant vagy yachtot, míg tulajdonosa ismét el nem foglalhatja.

Marlies szerint azonban egy másik fontos oka is van, amiért az oligarchák elleni szankciók maximum szimbolikus gesztusnak jók, de a háborút nem fogják leállítani. Ugyanis ha az oligarchákon múlna, már rég béke lenne Ukrajnában. A gazdaságnak nem tesz jót a háború (kivéve egy-két ágazatot, mint a fegyvergyártás), és számos orosz oligarcha maga is visszafogottan ugyan, de kritizálja Putyint miatta. Putyin azonban nem foglalkozik ezzel. Van neki elég hatalma oligarchák nélkül is, és láthatóan nem foglalkoztatja, hogy anyagilag hasznos-e Oroszországnak a háború. Egy nacionalista vezetés számára nem a pénz a legfontosabb, hanem a hatalom, még akkor is, ha ez anyagi és szellemi elszegényedést von maga után az országban (erre jó példa volt a CEU kiűzetése Magyarországról: https://mmreflexiok.blogspot.com/2019/11/ceu-pushed-from-hungary.html). Nyilván a háború és a gazdasági visszaesés a szegényebb rétegeket sújtja jobban, de egy igazi hataloméhes diktátor akkor sem adja fel nagyratörő terveit, ha esetleg neki magának is hátránya származik belőlük.

Épp ezért vagyok némileg szkeptikus, amikor a Nyitottak Vagyunk és más szervezetek azt hangsúlyozzák: az országnak gazdaságilag is jót tenne, ha megszűnne a politikai homofóbia. Ez ugyanis igaz, viszont az Orbán-kormánynak nem számít. Ők a hatalmat akarják megtartani, és ennek legjobb módja, ha ellenségeket kreálnak, akikkel szemben, állítják, csak ők tudják megvédeni az ország népét. Az LMBT+ emberek túl kézenfekvő ellenség ahhoz, hogy holmi gazdasági haszon érdekében abbahagyják a vegzálásukat.

Anti-doncamillók az egyházban

 Don Camillo figurájával gimnazista koromban találkoztam először, Eszter nevű osztálytársamtól kaptam kölcsön egy róla szóló könyvet. Visszatekintve meg tudom érteni, miért jött be ez a figura Eszternek, aki egy rendkívül jó humorú, ugyanakkor mélyen katolikus lány volt. Don Camillo falusi plébános igaz keresztény, aki ha elutasítást vagy gyűlöletet érez magában, gyorsan önvizsgálatot tart és jó útra tér; emellett azonban vicces, simlis, olykor bunyózik és a Terence Hill-féle változatban motorral megy le a lépcsőn (viszont abban kevésbé vicces, úgyhogy Fernandelt teszem ide illusztrációnak, aki számomra sokkal jobban hozza a figurát).

Persze Don Camillo kitalált figura, de én ismertem valódi hús-vér Don Camillókat. Még a 90-es években Litvániában ismerkedtem meg pár ferences szerzetessel, akik egy ottani lengyel faluban laktak. Rendkívül vicces emberek voltak (Janusz atyát és engem egyszer kidobtak egy vilniusi édességboltból, mert annyira röhögtünk, hogy zavartuk a vevőket). Szabad idejükben fociztak, túráztak, Marek atya Edward Stachurát olvasott és a reverenda alatt rózsaszín inget hordott, a helyi gyerekek pedig esténként a paplak kertjébe tódultak, ahol Janusz atya gitározott, és körjátékokat játszottak arról, milyen házimunkákban segített Jézus kiskorában. Egyikük elmondta nekem, hogy Szent Maximilián, az Auschwitzban mártírhalált halt náciellenes szerzetes példája inspirálta arra, hogy belépjen a rendbe. Számomra máig ők képviselik az emberarcú vallást, amelyben nincsenek fennkölt szólamok, csak hétköznapi vidámság, nyitottság és nagyon mély, őszinte hit.

A magyar katolikus közéletben ezzel szemben anti-doncamillókat találunk: olyan katolikus papokat, akik nagy fennkölten hirdetik a hitüket, de emellett gyűlöletet szítanak, miközben ők maguk is messze nem feddhetetlenek. A nemrég lebukott Bese Gergő atya mellett számomra Hodász atya is ide tartozik, és nemcsak azért, mert gyanítom, hogy bátor coming outját legalább részben a lebukástól való félelem ösztönözte (akkoriban már elég sok pletyka keringett róla). Az internalizált homofóbia egy dolog, ezen nagyon sok LMBT+ ember keresztülmegy, de ettől még nem kell nyilvánosan, hevesen uszítani az LMBT+ emberek ellen. Akkor különösen nem, ha fennáll a veszély, hogy ők maguk is a maguk által (is) gerjesztett homofóbia áldozataivá válnak. Bese Gergő és Hodász atya nemhogy Don Camillo standardjának nem felel meg, de még Fülig Jimmyének sem, akinek közismert bölcs mondása szerint „akinek vaj van a fején, ne sétáljon a napon”. Persze Don Camillo helyzeti előnyben van azáltal, hogy a feszületen levő Krisztus időnként emlékezteti rá, hogy viselkedik egy igaz keresztény – biztos vagyok benne, hogy Bese Gergő atyához nem beszél semmilyen Krisztus-szobor, na de ez nem véletlen.

Akármennyire is nyomja a magyar kormány a kereszténységet, statisztikák bizonyítják, hogy a katolikusok (főleg a gyakorló katolikusok) száma egyre csökken. Ez általában egész Európára igaz, szemben Dél-Amerikával, ahol a felszabadítás teológiája egy sokkal emberközelibb, doncamillo-szerűbb mentalitást hozott létre az egyházban. Ha a katolikus egyház fenn akar maradni, ilyesmire lenne szüksége, nem pedig mellveregető, gyűlöletkeltő anti-doncamillókra.

A zöld kártya és a "családbarát" politika

 Még a 2010-es évek második felében baráti társasággal valami várat vagy mit mentünk megnézni, és azon poénkodtunk, hogy úgy tehetnénk, mintha Patri meg én egy leszbikus pár lennénk, és Dávid és Berci a gyerekeink, hátha kapunk családi jegyet. Mondjuk Dávid és Berci ekkor már bőven huszonévesek voltak, úgyhogy jó eséllyel nem kaptuk volna meg a kiskorú gyereket nevelő szülőknek kitalált kedvezményt. Érdekes kérdés viszont, hogy ha egy (vagy több) kiskorú gyereket mutatunk fel, megkapjuk-e, noha a valóságban Patri és én nem vagyunk egy pár? Ha Dáviddal (akivel szintén nem vagyunk egy pár) mutatjuk fel egy másik kolléga hozzánk semmilyen módon nem kötődő gyerekét, akkor valószínűleg igen, noha nem vagyunk házasok, nem egy helyen lakunk, és szóban forgó gyereknek esetleg a nevét se tudjuk. A múlt hétvégén egy szivárványcsalád számára viszont kiderült: noha ők igazoltan egy pár és saját gyerekeikkel próbáltak bemenni a strandra, nem jár nekik a családi jegy, mert mindkét szülő férfi (a részletek itt: <iframe src="https://www.facebook.com/plugins/post.php?href=https%3A%2F%2Fwww.facebook.com%2Fpalmarci%2Fposts%2Fpfbid034eimuhr9VsNaqppJPqchaJtmPdTuuCQpv1AUa2TaUzqHJSM6RHXAFP9CBwTKstabl&show_text=true&width=500" width="500" height="722" style="border:none;overflow:hidden" scrolling="no" frameborder="0" allowfullscreen="true" allow="autoplay; clipboard-write; encrypted-media; picture-in-picture; web-share"></iframe>)

Az idősebbek talán még emlékeznek a Zöld kártya című filmre, amiben Gerard Depardieu és Andie McDowell eljátszották, hogy ők egy pár, hogy a férfi zöld kártyát kaphasson az Egyesült Államokba. A filmnek az a jelenete, amiben faggatják őket, meglehetősen abszurd, de legalább valóban azt szolgálja, hogy a hatóságok felmérjék: ők tényleg egy pár, vagy csak úgy tesznek? Nyilván nem lehetne egy ilyen hosszas vizsgálatot lefolytatni egy családi strandbelépő kiadása előtt, de meg lehetne nézni mondjuk a lakcímkártyákat, hogy ugyanoda szólnak-e; egy ilyen elképzelt esetben ugye Dávid és én azonnal lebukunk, Marci és a párja viszont igazolni tudja, hogy ők egy család. Ám az állítólag családbarát Magyarországon nem ez történik. Itt az alapján minősültök családnak vagy sem, hogy mi a szülők neme, és ezzel valódi családok ezrei esnek el nemcsak a kedvezményektől, hanem a láthatóságtól is. Ez utóbbi nyilván célja is a kormánynak (meg mindazoknak, akik alsóbb szinten intézkednek, mert kétlem, hogy a strandpénztárost berendelte volna a belügyminiszter, ha lebukik, hogy szivárványcsaládnak adott családi jegyet). Az eredmény egy kirakatország, ahol van egy csomó látszólag boldog heteroszexuális család (ezek egy része a valóságban nem család, vagy család, de nem boldog), miközben számos boldog családnak a létezését is tagadják.