Laetitia Colombani: La trenza

 ***SPOILER***    

Bár a könyv címe "fonat", egész a végéig nem jövünk rá, mi kapcsolja össze a regény három hősnőjét: az indiai érinthetetlen asszonyt, aki Visnu istennek áldozza hajfonatát, hogy jobb életért könyörögjön lánya számára; a szicíliai parókagyártó kisiparost, aki a csőd lehetőségével szembesülve elkezd indiai hajból dolgozni; és a rákbeteg kanadai ügyvédnőt, aki megveszi az elkészült parókát, és ettől új erőre kap a betegséggel szembeni küzdelemben. A regény kicsit azt sugallja, mintha a három nőt ezáltal valamiféle feminista testvériség kapcsolná össze. Csakhogy a globális hierarchiák itt is megmutatkoznak. Smita konkrétan fizet azért, hogy a templomban a haját leborotválják, és fogalma sincs, hogy azután valakik ugyanezt a hajat pénzért adják majd el Európába. Giulia és Sarah tisztában vannak azzal, hogy megmenekülésüket egy (illetve Giulia esetében több) indiai nőnek köszönhetik, de fogalmuk sincs, konkrétan mi zajlik Indiában. Giulia valószínűleg szívesen fizetne tisztességes árat az indiai nőknek, akiknek a hajából dolgozik, de nem tudja, hogy az anyagköltség valójában a templom fenntartóinak zsebébe megy.  Sarah meg nyilván azt nem tudja, hogy csak azért juthatott hozzá a kiváló minőségű, kézzel készített parókához, mert az olaszok túl rasszisták ahhoz, hogy indiai hajból készült terméket vásároljanak, ezért Giuliának tengerentúli piacot kellett keresnie. (Többet a hajjal kapcsolatos globális hierarchiákról itt: https://mmreflexiok.blogspot.com/2019/02/good-hair.html.)

Nemrég olvastam egy cikket arról, hogy a vegetáriánusok között gyakoribb a depresszió, mint a húsevőknél (https://hvg.hu/tudomany/20221010_depresszio_vegetarianus_etrend). Ennek nem valamiféle hiánybetegség az oka, hanem elsősorban az, hogy aki a húsevéssel környezeti vagy etikai szempontok miatt hagy fel, az jobban tudatában van annak, milyen kegyetlenségeket művel az emberiség az állatokkal és/vagy a bolygóval. Hétköznapi életünkben számos más olyan dolog is van, amivel mi magunk is bűnrészesek leszünk a környezetszennyezésben, a globális hierarchiák vagy az elnyomás fenntartásában, és ezek nagy részét nem olyan könnyű kiküszöbölni, mint felhagyni a húsevéssel. Amikor blogbejegyzésekben vagy bármilyen más online üzenetben a környezetvédelemre és az emberi jogokra próbáljuk felhívni a nagyközönség figyelmét, ezeket olyan számítógépeken vagy mobiltelefonokon készítjük, amelyek alapanyagait súlyosan környezetromboló módokon bányásszák, alkatrészeit pedig valószínűleg napi 12 órás műszakban éhbérért dolgozó kínai munkások szerelték össze. Viszont ha nem használunk ilyen eszközöket, azzal nemcsak a társadalomból vonulunk ki teljesen, de az üzenetünket se tudjuk másokhoz eljuttatni. Nem túl szívderítő, de igaz: az, hogy Európába születtünk, automatikusan azzal jár, hogy hozzájárulunk a kevésbé jómódú kontinenseken élők elnyomásához, és ez akkor is igaz, ha empátiát vagy testvériséget érzünk irántuk.

Susan Sontag: Regarding the Pain of Others, valamint Humanitárius válság Gázában

 

Susan Sontag könyvesszéje arról beszél, hogyan jeleníti meg a film és a fénykép (és korábban a festészet) a háborút. Az emberek többsége (szerencsére) nem látja a dolgokat testközelből, csak ezeken a közvetítő médiumokon keresztül értesül a borzalmakról; ugyanakkor a fotósok és filmesek, nem is szólva a műveiket bemutató médiumok szerkesztőiről, megválogatják, mit jelenítenek meg. Ennek az igazságát könnyen ellenőrizhetjük, ha elmegyünk egy World Press Photo kiállításra: a nemzetközi zsűri által díjazott képek és képsorozatok egy része olyan háborúkról és más katasztrófákról számol be, amelyekről Európában nem is hallottunk. Ám amellett, mit mutat meg nekünk a média, a "hogyan" sem mindegy. 

A kiújult izraeli-palesztin konfliktus ékes példája annak, hogy az emberek fekete-fehérben látják a dolgokat és erre a média is rásegít. A közösségi médiában bárki bármelyik oldalon nyilvánít véleményt, a másik oldal azonnal megbélyegzi: ha empátiát mutat a palesztinok iránt, akkor antiszemita, ha nem, akkor egy genocídiumot támogat. Nyilván egyes esetekben a mélyen meghúzódó antiszemitizmus, illetve iszlamofóbia is belejátszik a történetbe, de az sem mindegy, ki milyen médiából vagy emberektől kapja az értesüléseit. Izrael polgárai például nyilván azt olvassák a sajtóban, hogy az ő országuk van a jó oldalon, a mainstream média az Egyesült Államokban is inkább Izraelt támogatja, viszont pont ennek hatására azok az amerikaiak, akik mindig kritikusan viszonyultak országuk politikájához, automatikusan Palesztína mellé állnak. 

Nemrég voltam egy orvosnő előadásán, aki Palesztínában egy kórházban dolgozott, amíg végül  evakuálták az ott dolgozó külföldieket is. Noha az általa bemutatott képek valóságtartalmát nincs okom megkérdőjelezni, sok olyasmi volt az előadásban, ami egyértelműen az elfogultság hatása. Az egészet a cionizmus történetével kezdte, hangsúlyozva, hogy az egy gyarmatosító ideológia - csak épp azt nem tette hozzá, hogy a 19. században, amikor a cionizmus megszületett, ez az ideológia volt a domináns a világban, akárcsak a nacionalizmus, amelynek a cionizmus az egyik változata. Ahogy a magyarok vagy a finnek, úgy a zsidók is saját országot akartak, csak nekik nem volt meg az az előnyük, hogy eleve meglett volna a helyszín. Az, hogy ez a nacionalizmus tovább él sok izraeli emberben, jogos kritika, de ugyanez elmondható számos más ország lakóiról, a "nem leszünk gyarmat!" jelszótól a "Canarias Libre!" mozgalomig.

Az előadó statisztikákat is hozott, amelyek igazolták, hogy korunkban ez az egyik legkegyetlenebb háború. Csakhogy a statisztikák is szelektívek. Az összehasonlításban csak azok a háborúk szerepeltek, amelyekről a világszerte értesült a nagyközönség, mint Szíria, Ukrajna stb. Számos más háború is zajlik azonban más kontinenseken, ahol ugyanilyen vagy még durvább kegyetlenségeket művelnek, csak épp nem tudunk róluk. Klasszikus példa erre a szelektivitásra az előadónak az a mondata, hogy "az izraeliek börtönbüntetésre ítélnek 14 éves palesztin gyerekeket, ilyen a világon nincs!" Nem tudom, hogy van-e, de a libériai polgárháborúban például a hadurak ilyen korú gyerekeket soroztak be a hadseregükbe, egy részüket pedig csata előtt feláldozták és megetették a többiekkel. Csak hogy összehasonlításban lássuk a dolgokat.

A palesztin háború - talán még jobban, mint bármelyik másik - arra ösztönzi az embereket, hogy állást foglaljanak valamelyik fél mellett vagy ellen. Pedig a valóság az, hogy minden háborút hatalmi érdekekből vívnak, és mindig mindkét félnek vannak hatalmi érdekei. Minden háborúban szenved a civil lakosság, és az agresszor vagy hódító sosem tartja be azt az etikai szabályt, hogy civilre nem lövünk (és nem fosztjuk ki, nem erőszakoljuk meg stb.). És természetesen a civil lakosságot sehol nem minősíti az, hogy a vezetői hogy viselkednek a háborúban. Az nyilván előfordul, hogy a média megvezeti őket és nem látják a fától az erdőt, ahogy az orosz (és magyar) médiát követők körében elterjedt nézet az ukrán háborúval kapcsolatban, hogy itt a hős Oroszország próbál leverni egy fasiszta rendszert, pedig nyilván Oroszország sem kevésbé fasiszta, sőt. A háborúkat mindig is politikai érdekekből vívták, mozgatórugójuk és/vagy indoklásuk pedig a 19. század óta rendszerint a nacionalizmus, ami elhiteti az emberekkel, hogy az ellenség országának polgárai en bloc gonoszak. De próbáljunk meg elvonatkoztatni ettől a népmesei jók-rosszak felosztástól, és a háború borzalmait általánosságban elítélni, függetlenül attól, kik szenvedik el.