2013. augusztus 31., szombat

Simon Tamás: Vérmacska

Már a címből is sejthető, hogy a történet főszereplője nem valami tündibündi cuki jószág. Alfi fő életcélja az emberek – elsősorban gazdája, Szőri – szívatása. Tudatosan azért rágja az internetkábelt, tépi le a szúnyoghálót, pisil bele az ágyba stb., hogy ők jól kiakadjanak.

Persze vicces úgy közelíteni meg a macskákat, hogy azok direkt tesznek nekünk keresztbe. Alfinak ráadásul igen jó meglátásai vannak: a könyv maszkulinitás-tanulmánynak is elmehetne, ahogy rávilágít, hogy a férfiak szokásos szabadidős viselkedéseikkel (netezés, horgászás, piálás stb.) valójában mennyire saját lúzerségüket próbálják leplezni vagy kompenzálni. (Mondjuk elég bizarr, hogy pont egy macska képviselje a hegemón maszkulinitást, de mindegy.) Ugyanakkor az is árulkodik valamiről, hogy a könyv Alfi minden tevékenységét tudatos emberbosszantásnak állítja be (még azokat is, amikről tapasztalt macskatartók tudják, hogy másról szólnak, pl. jelölés). Ez nagyon szépen ráhajaz arra, ahogyan tőlünk különböző szokásokkal rendelkező embereknek is hajlamosak vagyunk rosszindulatot tulajdonítani és nem pedig megérteni a valódi indítékaikat (érdemes fejben tartani, hogy a könyvet „igazából” Szőri írta). Alfi és Szőri konfliktusainak sorozata ilyen értelemben a kultúrák találkozásának klasszikus példája, ami nyilvánvalóan soha nem vezethet békés együttéléshez, mert ahhoz az kéne, hogy alapból jóindulatot tételezünk fel a másikról.

Mindettől a Vérmacska nem lesz szar könyv. Sőt, nagyon is igaz. Csak éppen nem a macskákra, hanem az emberekre.

2013. augusztus 26., hétfő

Murakami Haruki: Kafka a tengerparton

Nakata, mint saját maga is sűrűn említi, lassú észjárású. Egy gyerekkori baleset hatására mindent elfelejtett (beleértve az írás-olvasást, számolást is), és azóta se sikerült újra megtanulnia. Szert tett viszont egy különleges képességre: tud a macskákkal beszélgetni. És míg az emberek kirekesztik vagy lesajnálják, a macskák elfogadóak vele, sőt van, amelyik meg is dicséri, hogy milyen kellemes beszélgetőtárs.

Az emberek gyakran ábrándoznak egy olyan közösségről, amely őket mindenestül, teljes egészében elfogadja (Victor Turner antropológus erre a communitas szót használja). És van, hogy úgy véljük, meg is találtuk ezt a csoportot: amikor valaki bekerül a leszbikus közösségbe, a Depeche Mode fan-klubba vagy egy keresztény egyházba, azt tapasztalhatja, hogy csupa hozzá hasonló emberrel van körülvéve; végre valahol természetesként élheti meg azt, amire máshol minimum furán, de esetleg akár ellenségesen tekintettek. Aztán kiderül, hogy ez az ideálisnak vélt közösség mégsem az, aminek látszik, és ők is elutasítóakká válhatnak. Akár azért, mert kiderül valami a jövevényről, ami az ő értékrendjükbe nem fér bele (pl. hogy keresztény létére homoszexuális vagy házasság előtt szexelt); akár azért, mert az egyénben változik meg valami (pl. beleszeret egy pasiba vagy rájön, hogy mégis jobban fekszik neki a drum'n'bass). Még az sem lehetetlen, hogy maga a közösség változik meg: ezt élhették meg például a 60-as évek butch/femme párjai, akiket a 70-es évek leszbikus feministái hirtelen azzal vádoltak meg, hogy szolgaian lemásolják a heteró modelleket. És ilyenkor jön a koppanás, hogy az emberi csoportok mégsem teljesen befogadóak, és bárkiben bármikor felbukkanhat (vagy talán már van is) olyan vonás, ami miatt kilóg a sorból. Még ha nem is fordulnak el tőle, az is elég kényelmetlen, hogy másnak érzi magát, főleg, ha erre pont a „hozzá hasonlóak” körében végképp nem számított.

Mindez állatok részéről nem fordulhat elő (pont ez az állatasszisztált terápia egyik lényege): a macskákat nem érdekli a szexuális orientációd vagy a vallásod, és a zenei ízlésed is csak akkor, ha neki kell a cédéidet elviselnie (ami discman segítségével megoldható probléma). Az-e hát a megoldás, hogy elhatárolódunk az emberektől és kizárólag állatokkal vesszük körül magunkat, mint néhány állatvédő vagy macskagyűjtő teszi? Ez sokak számára nehezen megoldható (pl. ha munkahelyük van), és nem is biztos, hogy szerencsés. Elvégre a háziállat, bár sok mindent nyújthat, nem alkalmas filozófiai eszmefuttatásokra és (néhány bizarr kivételtől eltekintve) párkapcsolatra sem. A legjobban tesszük, ha elfogadjuk, hogy az emberi közösségekben sosem valósulhat meg a 100%-os communitas, és próbálunk magunknak olyat keresni, ahol ha kilógunk is a sorból valamilyen értelemben, legalább nem utasítanak el érte. Ami meg a totális elfogadást illeti, érdemes tartani 1-2 állatot erre a célra. Ha tőlük megkapjuk ezt az élményt, talán jobban tudjuk kezelni, hogy az emberi közösségekben kicsit másképp van. Az ideális szerintem az, ha mindkettőt megtapasztalja az ember, de nem próbálja az embereket az állatok vagy az állatokat az emberek szerepére kényszeríteni.

2013. augusztus 10., szombat

Emir Kusturica és a No Smoking Orchestra

Azóta se tudok rájönni, véletlen technikai malőr volt vagy a show része, hogy 10 percre megszűnt a hangosítás és a kivetítés. Az első változat mellett szól, hogy a Civil Szigeten is többször tapasztaltunk 10 perces áramkimaradásokat (mi a ventillátoron érzékeltük :-( ), illetve hogy melyik épelmméjű rockzenész szüntetné meg a hangosítást koncert közben egy olyan helyen, ami teljesen alkalmatlan az unplugged zenélésre? Másfelől viszont a kimaradás a "Fuck you MTV" című szám közepén történt, ami lehet akár szándékos kritika a zeneiparral szemben; plusz Kusturica elvégre rendező, és nem ez volt az egyetlen színpadias elem a koncerten. Akárhogy is, hang a szám közepén el, a dobos őrjöngve próbált hallhatóvá válni, Emir maga hátrament a színfalak mögé egyeztetni (szintén az első variáció mellett szól). Mindeközben a zenekar menteni kívánandó a showt, felhívott a közönségből néhány lányt a színpadon táncolni. Ez tényleg nyilvánvalóan spontán volt, mert a lányok nagyon különbözőek voltak, és nem is egyszerre táncoltak. De olyan klassz hangulatot csináltak, hogy az áram visszatérése után a következő szám idejére is fent marasztalták őket a színpadon, és Emir rögtönzött tánckaroktatást tartott, igen viccesen.

A tánckar általában rendkívül szexista dolog: egy adott szépségideálnak megfelelő nők táncolnak lehetőleg olyan ruhában, ami szexuális tárgyként tünteti fel őket. A No Smoking Orchestra spontán tánckara viszont nem ilyen volt. Voltak itt magas és alacsony lányok, fehérek és egy fekete, sovány tinicsaj bikinifelsője fölött keresztben retiküllel és zömök, sapkás nő (életkora a sapka miatt megtippelhetetlen) bermudában, bő fehér pólóban és piros hátizsákkal. És ez a sokféle nő nem attól volt jó tánckar, hogy a pasiknak folyhatott rájuk a nyáluk, hanem attól, hogy spontán jól érezték magukat a színpadon, és ezáltal nem mellékesen megmentették a koncertet. Élő példát láthattunk arra, hogy a női szépség milyen sokféle lehet, és hogy egy nőnek nemcsak a szépsége lehet érték - akár a szórakoztatóiparban sem.