Neujahrskonzert 2022, avagy pofázzon-e a karmester

 A Bécsi Filharmonikusok 2022-es újévi koncertjén szokatlan dolog történt. Daniel Barenboim karmester a Donauwalzer előtt rövid beszédet intézett a közönséghez arról, hogy a Covid elválaszt bennünket, de igyekezzünk példát venni a zenekarról, akik harmóniában, egymásra odafigyelve összedolgoznak és egységet alkotnak.

Ilyenkor szoktak jönni a kommentek a közösségi oldalakon, hogy ez is minek pofázik bele, lassan már mindenki Covid-szakértő akar lenni (persze főleg azoktól jönnek ezek, akik nem értenek egyet a megszólalóval vagy kifejezetten utálják mint művészt). És tény, hogy tud idegesítő lenni, amikor no-name helyi celebek jobban vélik ismerni a vírus természetét, mint Karikó Katalin. Daniel üzenete azonban nem orvosi, hanem emberi üzenet volt. És igaz, hogy elég közhelyes és már sokan elmondták - de nem szabad kihagyni a számításból azt, hogy egyesek talán most hallották először. Mint korábban már kifejtettem (https://mmreflexiok.blogspot.com/2020/09/elolanc-az-szfe-ert-az-uj-48.html), a művészek szava több mindenkihez eljut, mint a tudósoké vagy a politikusoké; biztos sokan vannak, akik nem olvassák a Covid1001 oldalt (de azért idelinkelem, hátha: https://www.covid1001.hu/) és nem hallgatják a köztársasági elnök újévi köszöntőjét, viszont az újévi koncertet nézik, már csak sznobizmusból is. Szóval üzenem minden művésznek, aki minimális szinten is szívén viseli az emberiség jövőjét: ragadjon meg minden alkalmat, hogy az emberi szolidaritás üzenetét megpróbálja elültetni a nagyközönségben. Legyen olyan, mint Daniel Barenboim.

A számolás joga

***SPOILER***

Amikor egy diszkriminatív rendszerről hallunk, mint az apartheid volt a régi amerikai Délen, gyakran nem gondolunk bele, hogyan hat ez a benne élők mindennapi életére. Ez a film enged némi bepillantást a dologba három tehetséges fekete matematikusnő történetén keresztül. Egyikük például szeretne egyetemre menni, és formálisan ennek semmi akadálya – csakhogy a kötelező felkészítő kurzusokat kizárólag fehéreket fogadó intézményekben tartják. (Engem ez kísértetiesen emlékeztet a mai magyar helyzetre, ahol ugyan nincs kimondva, hogy roma gyerekek ne tanulhassanak tovább – hiszen az már látványos megkülönböztetés lenne – viszont automatikusan kisegítő osztályokba teszik be őket, így nem szerezhetik meg a magasabb szintű tanulmányokhoz szükséges alapokat.) A másik a NASA egy olyan épületében dolgozik, ahol nincs feketék számára fenntartott mosdó (a tervezők nyilván úgy gondolták, hogy ilyen nagy tudást igénylő munkára úgyis csak fehérek képesek), ezért valahányszor vécére akar menni, egy kilométert kell futnia a legközelebbi megfelelően felszerelt épületig. Főnökének (Kevin Costner <3) feltűnnek hosszú hiányzásai, és egy nap felelősségre vonja, miért lóg a munkából. Katherine besokall és elmondja. A főnök másnap kalapáccsal leveri a színesek mosdóját jelző táblát és közli, hogy mostantól mindenki használhat minden mellékhelyiséget, mert „mind ugyanolyan színűt pisilünk.” Kiderül tehát, hogy ő alapjáraton nem volt rasszista, csak egyszerűen fogalma sem volt arról, milyen szintű problémákat okoz a faji szegregáció azoknak, akik nem a privilegizált csoportba tartoznak.

Az LMBTQ (roma, zsidó, stb.) emberekről ismereteket terjesztő programok gyakran megkapják, hogy a homofóbia (rasszizmus, antiszemitizmus, stb.) rendszerszintű jelenségek, amelyek nem számolhatóak fel azzal, ha egyes embereket meggyőzünk az elfogadásról. Ez teljesen igaz, ugyanakkor nem jelenti azt, hogy a felvilágosító programok hatástalanok lennének. Hiszen azokon felül, akik bekajálják a többségi propagandát és gyűlölt ellenségnek vagy csökkent értékűnek tekintik a kisebbségi csoportok tagjait (és akiknek egy beszélgetés tényleg nem fogja megváltoztatni a véleményét), olyanok is vannak, akik teljesen semlegesen viszonyulnak hozzánk, viszont a többség tagjai lévén nem érzékelik, milyen hátrányokat szenvedünk. Belőlük lehetnek azok a többségi szövetségesek, akik a kisebbségek védelmében posztolnak a facebookon, velünk menetelnek az LMBTQ vagy a roma pride-on, és ha megfelelő hatalmi helyzetben vannak – mint a filmbeli főnök – egy egész intézmény belső kultúrájában változást indíthatnak el. Valóban küzdeni kell a rendszerszintű megkülönböztetés ellen, de ezt a küzdelmet nem kell egyedül lefolytatnunk. Az egyes emberek meggyőzésével sokat léphetünk előre. Mindkét stratégiára szükség van.

Emir Kusturica és a No Smoking Orchestra

Azóta se tudok rájönni, véletlen technikai malőr volt vagy a show része, hogy 10 percre megszűnt a hangosítás és a kivetítés. Az első változat mellett szól, hogy a Civil Szigeten is többször tapasztaltunk 10 perces áramkimaradásokat (mi a ventillátoron érzékeltük :-( ), illetve hogy melyik épelmméjű rockzenész szüntetné meg a hangosítást koncert közben egy olyan helyen, ami teljesen alkalmatlan az unplugged zenélésre? Másfelől viszont a kimaradás a "Fuck you MTV" című szám közepén történt, ami lehet akár szándékos kritika a zeneiparral szemben; plusz Kusturica elvégre rendező, és nem ez volt az egyetlen színpadias elem a koncerten. Akárhogy is, hang a szám közepén el, a dobos őrjöngve próbált hallhatóvá válni, Emir maga hátrament a színfalak mögé egyeztetni (szintén az első variáció mellett szól). Mindeközben a zenekar menteni kívánandó a showt, felhívott a közönségből néhány lányt a színpadon táncolni. Ez tényleg nyilvánvalóan spontán volt, mert a lányok nagyon különbözőek voltak, és nem is egyszerre táncoltak. De olyan klassz hangulatot csináltak, hogy az áram visszatérése után a következő szám idejére is fent marasztalták őket a színpadon, és Emir rögtönzött tánckaroktatást tartott, igen viccesen.

A tánckar általában rendkívül szexista dolog: egy adott szépségideálnak megfelelő nők táncolnak lehetőleg olyan ruhában, ami szexuális tárgyként tünteti fel őket. A No Smoking Orchestra spontán tánckara viszont nem ilyen volt. Voltak itt magas és alacsony lányok, fehérek és egy fekete, sovány tinicsaj bikinifelsője fölött keresztben retiküllel és zömök, sapkás nő (életkora a sapka miatt megtippelhetetlen) bermudában, bő fehér pólóban és piros hátizsákkal. És ez a sokféle nő nem attól volt jó tánckar, hogy a pasiknak folyhatott rájuk a nyáluk, hanem attól, hogy spontán jól érezték magukat a színpadon, és ezáltal nem mellékesen megmentették a koncertet. Élő példát láthattunk arra, hogy a női szépség milyen sokféle lehet, és hogy egy nőnek nemcsak a szépsége lehet érték - akár a szórakoztatóiparban sem.